|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2016. február
Hernádi Judit-interjú a Kisalföldnek, a készülő Orlai produkciós estje kapcsán, ez a teendőm. Örültem a megbízatásnak, mert bírom ezt a nőt. Emlékszem, amikor legutóbb beszélgettünk (ennek 23 éve), akkor is jól éreztem magam vele. Egy cukrászdában találkoztunk tegnap, ahogy felállt és odament megvizsgálni a sütikínálatot a pultnál, a sarokban ülő idős nők le sem vették róla a szemüket, alaposan végigmérték, és láttam, hogy elégedettek. Én is elégedett voltam, istenien nézett ki. Dumáltunk, sok minden nem beleírandó ugyan a cikkbe, de az ilyesmivel el szoktam boldogulni. Nyílt, közvetlen, élvezetes beszélgetőpartner. A beszélgetőpartnerről jut eszembe, hogy Sepsiszentgyörgyön volt még egy rádióinterjú, aminek én voltam az alanya, Várkonyi Eszter készítette velem a marosvásárhelyi rádió Kultúrpresszó című műsora számára. A közvetlenségről pedig az jut eszembe, hogy a sepsiszentgyörgyi úton Nemes Nagy Ágnes Magyarul és világul című kötetét olvastam, amely különböző útinaplóit tartalmazza. Pont van benne egy erdélyi utazás is, 1956-ban jártak arra a férjével és Mészöly Miklósékkal. Ír valami olyasmit, hogy az ottani magyarok már-már megdöbbentően, vagy szinte zavarbaejtően kedvesek, szívélyesek és közvetlenek. Nem találom most a pontos idézetet, de mindegy is, annyi biztos, hogy így bő fél évszázad távolából is meg tudom erősíteni Nemes Nagy Ágnesnek ezt a tapasztalatát. A napot elvitte a céh, a Spiritusz és a cica. Este épp ültem a Spiritusz éves beszámolója fölött, amikor csörgött a telefon és kérdezték a Trafóból, hogy hol vagyok. Percek múlva kezdődik az előadás! Akkor döbbentem rá, hogy valamely jegyáttétel nyomán ott lennék nézendő, csak ez valahogy nem lett felírva a naptáromban. Nagyon szégyelltem és exkuzáltam magam. Nyugtattak, hogy nem baj. Dehogynem baj, soha nem történt még velem ilyen! (Vagy nem tudták a telefonszámomat.) Dollár papáék Tágra zárt szemek előadása volt az, amiről lemaradtunk, este én, most reggel meg az olvasók. Nézegettem a Nemzeti Színház Nemzeti című újságjának január-februári számát. Eleve érdekes, hogy januári szám is megjelent, azt is magamhoz vettem a színházban pár hete. (Ingyenes ez a szép kiadvány.) Ha a január-februárit majd februári is követi – és miért ne? –, akkor ez olyan nevezetes havilap, hogy két hónap alatt háromszor jelenik meg. Kicsit hasonlít a Belváros nevű független újságra, mert ahogyan az tele van a polgármesterrel – képével, nevével, cselekedeteivel –, úgy ebben meg igen sok a Vidnyánszky. Lukácsy György például készített egy páros interjút, közös beszélgetést a színészképzésről Vidnyánszky Attilával és Máté Gáborral. Igazán érdekes. Vidnyánszky Attila azt mondja benne: a lényeg, hogy a diákjai önálló, dönteni tudó, szabad emberek maradjanak. Arra neveli őket, hogy önállóan gondolkodjanak. Ne fogadják el, amit ő mond, hanem kételkedjenek. Ezen eltűnődtem. Hogy a diákjait talán jobban respektálja, mint a nézőit. Mert hát a Nemzeti meghirdetett színházeszménye nem kifejezetten ezen a hozzáálláson alapul, mint amit itt tanárként megfogalmaz. Szeretek tök ismeretlen társulatok tök ismeretlen produkciójára menni, azt hiszem. Tegnap a Vallai-kertben – ez is milyen…Vallai-kert, édes istenem… – a Theaterrepublik Ungarn Tarantella című előadását láttam. Igazi off-off-Broadway bemutató, megmerült bölcsész állhat az egész mögött, akinek dolga van a művészettel. Írót nem jelölnek, csak dramaturgot (Németh Niki), rendező van, Kaj Ádám és két női hős, a XIX. század eleji költőnő, Dukai Takách Judit és a hasonkori fiktív kolléganő, Weöres Sándor Psychéje, vagyis Lónyay Erzsébet. Igen, itt valakit az foglalkoztat egy 75 perces kétszereplősben, hogy kétszáz éves költőnők miként küzdenek egymással és egymásért, meg a Berzsenyi-liezon(?) emlékével, valamint a kor irodalmi életének figyelméért. Színészileg erősen amatőrnek éreztem a játékot, de mégis, mégis van benne valami varázs, talán a megérzékítés hite, az átlényegülés erős szándéka (főleg a fiatalabb Bilicsi Mónikánál). Verbálisan ügyes maga a jelenetsor, ahogy fel- és leível két nő különböző kaliberű szerelme. (Fassbinder határozottan befigyel.) Itt-ott rendezői jelzésszerű humor. Nem reménytelen. Hozzávetőleg harmincöt főből állt a közönség, zömmel párok, átlagéletkor: harminc év. Egy idősebb hölgy menetközben távozott, jó érzékkel nem várva meg, hogy a két nő szerelme perfektuálódjon. Az első sorban egy pár egymásra nézett, amikor Psyché azt emlegette, hogy asszonynak a konyhában a helye. Előttem egy vastagnyakú és vastag láncú férfi ült, mellette kicsi szőke nő. A férfi olykor a párja felé fordult, hol döbbenten, hol szemrehányóan. A lány meg néha mentegetőzően visszanézett rá. De mindvégig tiszteletteljes figyelem övezte a produkciót a közönség részéről. Így volt rendben. Egy olyan este, amikor úgy éreztem, üdítően normális városban élek. Nem gyakori manapság, úgyhogy meg tudom becsülni ezt az érzést. Triplika – Az Istenítéletről. Zsigmond Emőke ahogy van, tornacipősen, kisruhásan, amint áll és mozog és beszél és játszik a budaörsi Latinovits Színház színpadán – számomra megfelelő ajánlatot tesz Júlia szerepére. Dékány Barnabás e. h. kötött sapkás, kockás inges, zömök, feszes, harsogó, hisztis Rómeójával már gondban vagyok. Lelkem színpadán Rómeó könnyedebb, bájosabb, magasabb, fiúsabb, lezserebb, játékosabb, szelesebb, romantikusabb. Ha körülnézek a színházak táján, elsőként mindenképpen Tasnádi Bencében látok Rómeót. Aztán talán Nagy Norbertben. Talán ifj. Vidnyánszky Attilában. De ez legyen az én bajom. Meg az övék. Az előadás bajait viszont azokkal a ballasztokkal azonosítom, amikkel Berzsenyi Bellaagh Ádám rendezése megterhelte ezt a lendületes drámát, főként az első részben. (Erről regél e kétórás darab, mondja a prológ, ez a nehézkes előadás pedig majdnem háromórás.) A modern közeggel semmi probléma, sőt. Bár nagyon mai Rómeók és Júliák esetén mindig fennakadok azon, hogy miért nem hívják a mentőket Mercutio megsebesülésekor, és hogy Júlia, miután az apja úgyis kitagadta már, miért nem szökik Mantovába a férje után. (Mészöly Dezső fordítása kicsit öreges az előadáshoz.) Szép dolgok és jó ötletek is előfordulnak a budaörsi Rómeó és Júliában. De például Lőrinc barát belépőjét erősen sérelmezem. Hogy Székely B. Miklósnak sötétben kell elmondania a csodálatos kis monológját. Se láthatósága, se helyzete, ráadásul ez a rendezői megoldás a diákközönség közé dobja a gyeplőt. Iskolások fegyelmezetlen csoportjai a sötétben azt hiszik, hogy ha nem látszanak, akkor végképp szabad a vásár. Ekkora ziccert nem kellett volna felkínálni. Jó, ha döntetlenre ki lehet hozni velük a meccset. Egész nap a gépnél ültem, megírtam két cikket. Este elégedetten felálltam és elmentem a Jurányiba, hogy megnézzem a Prostitúció című előadást. A pénztárnál szembesültem avval, hogy nem voltam elég figyelmes a jegy lelevelezését illetően, és ez egy szakmai jegy, 1350 forintért, amit konkrétan nem tudtam kifizetni. Úgyhogy hazajöttem – BKV-bérletem van legalább –, és nekiültem a harmadik anyagnak. Ez a harmadik olyan, hogy egy újságíró cikkébe kell belenyilatkoznom Vidnyánszky Attila színházáról. Ezen tűnődtem el, és ennek kapcsán be is ajánlom a kedves olvasónak (meg az újságíró-kollégának is) Gabnai kollegina írását a Színdbádról a mostani Criticai Lapokban. Olyan szépen benne van minden. („púder- és mocsárillattól terhes atmoszféra”) Néztem ki az ablakon (lásd: a mai bejegyzés fotóját a Facebookon). Mindig van a képben daru. Erről eszembe jutott, hogy amikor Churchillt temették, a Temzén hajóval úsztatták-szállították a koporsóját (vízi gyászmenet), és a dokkokban a daruk mind fejet (vagy mit) hajtottak előtte. Pető Kata járt a konyhastúdióban, akit izgalmas, különleges, titokzatos színésznőnek látok már főiskolás kora óta. Este a Nemzetiben ülve a Tasnádi és Tasnádi Szibériai csárdás című nagyszemélyzetű nyíregyházi produkción az jutott eszembe, hogy ha elhoztam volna kedves férjemet, a rengeteg szereplő közül egyedül Horváth László Attilát ismerné, no meg a kelléktárvezető Bajszit, aki kisebb kabinetalakításokkal szokta észrevétetni magát. Evvel azt akarom mondani, hogy nagyon-nagyon régen volt, amikor dramaturgi állást töltöttem be a Móricz Zsigmond Színházban. (Jut eszembe, a Nemzeti-újságbeli Máté Gábor – Vidnyánszky Attila interjúban Máté Gábor emlegeti Kerekes Lacit. Öt éve nincs köztünk egy nagy színész – mondja. Ezen mosolyogtam, mert Kerekes Laci 16 éve halt meg, csak hát repül az idő.) A Szibériai csárdás többszörösen is Mohácsi és Mohácsi-reminiszcencia: az első világháborúban egy orosz hadifogolytáborban a Csárdáskirálynőt kell eljátszaniuk a magyar katonáknak. Nem árt a darabhoz szeretni a Csárdáskirálynőt, de az nekem megy. (Ha Mohácsi János nem rendezte volna meg Kaposváron a Csárdáskirálynő korszakos előadását, én valószínűleg akkor is szeretném a művet, de így legalább kevésbé ciki.) Nehézkes, döcögős volt az első rész. Ebben, mint utóbb megtudtam, vastagon benne lehetett, hogy a Nemzeti forgószínpada lassabban fordul, mint a nyíregyházi. A második rész már nekilódult, és nagy siker lett a végére. Volt sok vetítés, helyenként szinte műalkotás színvonalon, és sok dolgos színészkedés. Picit talán lehetne kevésbé könnyű az egész. Ezt, ha máshonnan nem, Horváth László Attila alakításából lehet tudni. Az ő századosa nem gazdagabb szerep, mint a többi, ő mégis belejátszik egy teljes embert. Hogy jó katona, mégis a hazamenetelt tekintve lógós akar lenni. Hogy egyszerre bajtárs és felettes. Hogy a született katonaságát úgy képes beváltani „megalázó” színpadi bohóckodásra, hogy a méltóságát is megőrzi közben. Az szép. Tartom szerencsémnek, hogy egyetlen gyerekünk sincs ezekben az években oktatási intézményben, mármint magyarban. De ettől függetlenül az oktatás helyzete (meg az egészségügyé) mindannyiunkat érint, és elég kétségbeejtő. Már eleve a kormány céljai, amelyeken oly hatékonyan dolgozik: pénzkivonás, centralizálás, poroszosítás, lebutítás, sportkultusz stb. Úgyhogy mondtam kedves férjemnek: megyünk tüntetni! (Ebédfőzés helyett.) A Kossuth téren, ahol csak turisták lófráltak, már sejtettem, hogy nem jó helyen vagyunk vagy nem jó időben, és valóban, kiderült, hogy ez a tüntetés jövő szombaton lesz, úgyhogy mi voltunk az előörs. Ha már így alakult, elsétáltunk a Hold utcai piacra, megnézni a Moszkva tér nevű orosz étkezdét. (Nagyon drága sajnos.) Aztán a Zichy utcai koreaihoz, ami meg már nincs is. Este a MU Színházban a FAQ Színház A hahagáj című előadása, Árvai Péter rendezésében. Gerald Durrell regénye alapján. Zenkali, az Indiai-óceán egy mesebeli szigete épp a nemzeti függetlenség küszöbén áll egy roppant felvilágosult császár – a Csaszi – uralma alatt. Akkor erre most azt mondom, hogy passz. Nem mintha nem tudtam volna elhelyezni a világunkban, vagy a világunkat benne, de nem kötött le. Rossz, hasznavehetetlen néző voltam az este. Hahó, anyukám, tegnap fánkot sütöttem! Én! Az alattunk lévő lakást eladták tavaly, és az új tulajdonos immár negyedik hónapja építkezik (engedély nélkül, természetesen), vagyis heti hat napban kalapálnak, fúrnak, faragnak alattunk. (Néha, külön kérésre rövid szünetet tartanak rádiófelvétel idején.) Kedves férjem szerint ennyi idő alatt a lakás biztosan elkészült, most már nyilván garázst építenek. Chicagóban a Michigan tó környékén sok a vadlúd. Az ottani kutyák valósággal bolondulnak a lúdkakiért. Egyesek a friss lúdkakit favorizálják. Ezek az ínyencek nem átallanak vadludakat kergetni a parton avval a sanda szándékkal, hogy rémületükben a ludak talán elpottyantanak egy-egy darabot. Mások az öreg, kiszáradt lúdkakira esküsznek. Szusi kutya az utóbbi eset. Nincs kiforrott véleményem erről a dologról, de családi alapon mellette állok. Most azt nem tudom, mennyit áruljak el a Trafóban látható Szomszédok című produkcióról. Jobb talán, ha nem tud semmit, aki elmegy rá. (A meglepetés szót inkább nem használnám, mert meglepetésként nem feltétlenül kellemes.) Hárs Anna írta, Schermann Márta rendezte, és a szereplők közül egyedül Felhőfi-Kiss László mutatkozik élőben, a többiek felvételről. Film-színház, didaktikus-publicisztikus karakterrel. Énnekem nem volt rossz 50 perc, amit eltöltöttem vele. Az egyik párbeszédben Pogány Judit azt mondta a lányának egy porszívóajándék kapcsán, hogy „Apád és a romantika…!” A szájbiggyesztését ugyan nem láttuk hozzá (sötét volt éppen), de úgy mondta, hogy én azon már-már rendbontásszerűen harsányan kacagtam, ami pedig amúgy a legkevésbé sem jellemző rám színházi nézőtéren. Hazafelé elmegyek a Katona mellett, balra fordítom a fejem, ellátok egészen a nézőtéri bejárathoz vezető falhoz, azon van egy nagy monitor, ott látszik, ami a színpadon folyik. Elsuhantamban harminc méterről leveszem, mit játszanak éppen, és ezt bírom. Van az a tapasztalás, biztos nem ismeretlen a kedves olvasók számára sem, hogy elmegy az ember valahová elintézni valamit. Visz hozzá ezt, azt, ami kell. De nem tudja elintézni, mert az ügyintéző szerint kell még hozzá emez és amaz is. Elmegy az ember újra, viszi emezt is és amazt is. De akkor egy másik ügyintézőhöz kerül, aki szerint omoz és ümüz is kell. Na így jártunk Tompa Andreával másodszor eredménytelenül az OTP-nél, ahol tegnap sem sikerült hozzáférést teremtenünk számomra a kritikuscéh bankszámlájához. Egyéb tortúrákról, főleg ami az egyesületi alapszabály-módosítási kötelezettséget illeti, majd máskor. Nagy Marit hívtam a rádióműsorba. Nem ad hoc módon, hanem már régóta nézegettem őt e célból. A Don Quijote láttán például azt gondoltam, hogy nem, mégsem hívom el. A nemzeti színházi színész kényes terep ma, kérdés, hogy mennyire lesz őszinte a mikrofonnál. Márpedig én senkit nem szeretnék olyan helyzetbe hozni, hogy… olyanba. De a Szindbád után azt gondoltam, talán mégis meghívható. Úgyhogy itt járt. Annyit mindenképpen megállapíthattam, hogy jólesett neki a beszélgetés. Este Székesfehérváron a Szutyok. Pintér Béla, Hargitai Iván rendezésében. A Revizor szintén jelenlévő szerkesztői kifejezetten megkértek, hogy ne avassam be az olvasóimat a produkcióba, amelyről kritikát rendeltek. (Pozitív lesz, azt hiszem.) Inkább csak írjam azt, hogy jön, jön, jön! Annyit azért mégis, hogy a nagyszerű Krisztik Csaba mint hetvenéves falusi bácsi néhány jelenetben télikabátot viselt, vastagabb ballonszerű anyagból, sötétbarna műszőrme gallérral. Pontosan tudom, milyen a tapintása, és azt is, hogy ráz. Éppen ilyet hordott apukám a hetvenes években. Az Eötvös 10-be mentem gyerekszínházat nézni délután, leültem szélre, és amíg várakoztunk a kezdésre, szóba elegyedtem a mellettem ülő kislánnyal. Szoktam. Általában megkérdezem, hányadikosok, honnan jöttek, melyik iskolából. Mondta, hogy ő negyedikes, és a Derkovitsból. Mondtam, hogy nahát, én is abba az iskolába jártam, bár akkor még nem volt Derkovits a neve. Elbeszélgettünk hát a suliról, milyen most a sportpálya, ami korábban salakos volt, megvan-e még az ebédlő, ilyesmik. – Messziről jársz be? – Nem, két megálló trolival. – Hol laksz? – A Damjanich utca 26/B-ben. – Ezt nem hiszem el. – Pedig én nem hazudok – mondta kissé hökkenten, hogy így kétségbe vonom a szavahihetőségét. Ekkor alaposan megnéztem ezt a kislányt, hogy ha ugyanoda jár iskolába ugyanavval a trolival, és ugyanabba a házba megy haza, ahol én laktam negyedikesként, akkor ő nem én vagyok-e? Egyszer Bruce Willis is találkozott a kiskori önmagával egy filmben! De ezt a kislányt Lilinek hívják, úgyhogy végül kizártam a lehetőséget. Az Apolló Színház Nemo kapitány című előadását láttuk egyébként, Heidinger Zoltán rendezésében. Megírni gondoltam a Spirinek, de most kicsit tanácstalan vagyok, mert mit kezdjek a műkedvelő színjátszásnak evvel a szintjével és formájával. Ha fiatalok lennének, nyilván lehetnék biztató és reménykedő, de hát még csak nem is fiatalok. A történet egy pontján váratlanul megjelent a színen Kálid Artúr, onnantól kezdve némileg létjogosultabbnak hatott az esemény.
Aribert Reimann Lear című kortárs operája annyira nehéz zene, hogy két
karmester kell hozzá: egyik a zenekart, másik az énekeseket vezényli. És annyira
Az előadás bizonyos pontokon bővítette a Lear királyról meglévő tapasztalataimat és érzeteimet. Például ahogy az elején megjelent Lear és a Bolond, zenétlenül, hosszú ruhában, hosszú hajjal, hosszú szakállal. Kicserélhetőek, átvitt értelemben is nyilván. Lear koronája és a Bolond sapkája fazonban hajaztak egymásra. Soha nem gondoltam bele eléggé Lear kíséretébe sem. Itt most megjelenik a színen, nagyszabású, impozáns képben negyven vagy ötven hadba öltözött, részegen dülöngélő lovag. (Szemmel láthatólag nem az idős, rozzant királyhoz illő társaság.) Három ilyen fickót sem engednék be a váramba, nem hogy százat, ötvenet vagy húszat! Minden elismerés megilleti a szereplőket. Úgy képzelem, hogy a zene itt a szokottnál kevesebb támpontot ad nekik az énekléshez. És akkor még jövök én, aki színészetet kérek számon. Az Albanyt játszó Haja Zsoltot emelném ki, akinek nagyon szép minden megmozdulása. Karakteres kecsesség fejtartásban, kéz- és karmozdulatokban. Érdekes ez, mert a sógora, Cornwall szintén koreografáltan, betanultan izgett-mozgott, mégis markáns különbséget láttam köztük. Nem tudom, talán az lehet, hogy Haja Zsolt őszintén hisz a mozdulatai, a kifejezőkészsége erejében. Jobbat reméltem, de egy szenvedelmes estém volt tegnap a Karinthy Színházban, a Gőzben premierjén. A többi néző, úgy tűnt, nálam sokkal elégedettebb a produkcióval. Én azon tűnődtem, vajon mi lehet az oka annak, hogy a nyolcvanas években látott pécsi Gőzben-előadásról nincs olyan rossz emlékem, mint amilyen erről a mostaniról lesz. Vajon akkoriban kevésbé voltam igényes a darabbal szemben? Vagy nem látszott ilyen sekélyesnek és mondvacsináltnak? Vagy még nem érződött ennyire műműnek (műhősök műhelyzetekben műszövegelnek)? Végtére is azóta már valóságos divatja lett a műfajnak: női helyszínen sok szerep sok színésznőnek, aki ettől talán úgy érzi, hogy eljátszhat valamit. Mondjuk az efféle helyszínek és cselekmények eleve értetlenséget és viszolygást szülnek bennem, gőzfürdő vagy fodrászat: sok nő csupa női dologról beszél. Esetünkben szinte kizárólag dologtalan nőkkel van dolgunk, mármint foglalkozás, szakma, hivatás nélküli nőkkel, akik jószerével csak a férfiakról képesek beszélni. Meg is őrülnék egy ilyen társaságban. Természetesen az a lehetőség is fennáll (sőt kifejezetten gyanús), hogy ez az előadás egyszerűen rosszabb, mint Szegvári Menyhért 1986-os pécsi rendezése, amelyből Vári Éva és Lang Györgyi megmaradt bennem. Itt Korcsmáros György nagyon vegyes szereplőgárdával dolgozott, ami súlyosan nivellálja a színvonalat. A kínálat a támasztalan jó színésztől a munkára nem sarkallt színészen át a nem jó színészig és az egyáltalán nem színészig terjed. Jobb esetben kézenfekvő sablonokhoz és saját felszíni készletekhez nyúlnak, rosszabb esetben még ilyesmi sem áll rendelkezésre. De akár az egyik, akár a másik, az alakítások helyén űr tátong. Soros György ezúttal igen jól dolgozott, ez már a Deák téri metróállomáson látszott. Meglehetős szélesen megtelt a peron, de ez semmi ahhoz képest, amilyen tömeg a Kossuth téri állomáson torlódott fel. Mégsem volt bosszankodás, sem lökdösődés, türelmesnek és jókedvűnek hatottak az emberek. Ezt lehetett érezni aztán a beszédek alatt is – jók voltak a beszédek, személyesek és szenvedélyesek –, hogy indulat van az emberekben, de nevetni is tudnak a jobb poénokon. Észrevettem két gyerekfejet az egyik parlamenti ablakban. Nézegettek ki egymás mellett. Aztán jött egy nő, beküldte őket és becsukta az ablakot. Este a MáSzínház előadását láttam a Jurányiban. Kedves meghívót kaptam erre, hogy ha még nincs színházi programom a következő napi blogbejegyzéshez, szívesen látnának Az ügyelőn, amely kísérleti integrált előadás. Nyolcan játsszák, közülük négyen értelmi sérültek. Ránéztem a színlapra, rögtön láttam, hogy egy család, Bakonyváriék, erre a dologra ráteszik az életüket. Én a cím alapján persze színházi ügyelőre gondoltam, de nem, valójában az Ellenszer nevű telefonos segélyszolgálat ügyeleteséről van szó, aki különböző bajban lévő emberekkel beszél. Volt egy hozzávetőleges történet, de nem ez a lényeg, hanem az egymásra figyelés. Maga a történet is erről szólt voltaképp, hogy figyeljünk egymásra. Úgy értékelem az előadást, hogy ez biztosan jó nekik, akik csinálják. A közönség soraiban – éreztem ezt – hozzátartozók, drukkerek. Nekik is biztosan jó. És nekem sem volt rossz. Ez volt Sepsiszentgyörgyön. Agárdi Péter Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847-2014 című kötetében olvasom, mit mondott Kádár János az MSZMP művelődéspolitikai irányelveinek központi bizottsági vitáján 1958 júliusában: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha. Mert a magas színvonalú szocialista kultúrához az út mindenképpen a szocialista tartalomtól vezethet el és nem a nívón keresztül. (…) Adott esetben, átmenetileg, lesz, igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom, hogy én a közepes színvonalra fogok szavazni, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.” Rögtön az jutott eszembe, te jó ég, tulajdonképpen ez van most is. Hiszen még intézményesítették is a privilegizált kultúrát Magyar Művészeti Akadémia és pénztár néven. De jobban belegondolva azért vannak különbségek. Például hogy a mi mostani Kádár Jánosunkat ennyire talán nem is foglalkoztatja a kultúra, a művészet. És nem mondaná meg Kodálynak, mert félne attól, hogy lenézi. A színházi törvény előírja, hogy egy társulatban hány százaléknyi felsőfokú szakvégzettséggel rendelkező színésznek kell dolgoznia. Ezt a vidéki színházakban nehéz összehozni, ezért Balázs Péter épp egy Jászai Mari-díj bizottságban szorgalmazta Ascher Tamásnál, az akkori rektornál, hogy indítson a színművészeti egyetem képzést gyakorló színészek számára. Így kezdte el tanulmányait három évvel ezelőtt a drámainstruktori osztály, amelybe számosan jelentkeztek tapasztaltak, akik már régóta a színészi pályán vannak. Idén végeznek Szőcs Artur és Kocsis Gergő növendékeiként. Utoljára az a feladatuk, hogy létrehozzanak egy önálló, egyszemélyes produkciót. Közülük Jankovics Anna vizsgaelőadására keveredtem el tegnap viszonylag ad hoc módon. Minthogy a szolnoki Szigligeti Színház tagja, számos kollégája ott drukkolt körülöttem a nézőtéren. Világgá mentem címmel gyerekversekből készített összeállítást, svédtől csillagszedő Márióig és tovább, amiket én már kiöregedvén nem ismerek. Nagyszemű, bohócarcú lány, pöttyösben, jókora hátizsákkal. Jó benyomást keltett. A kisgyereksége nem volt se sok, se kevés, komplett az egész. Annyiban pedig külön biztató, hogy úgy képzelem, egy tehetséges fiatal színésznek nem lehet könnyű megtartania a biztos ízlést, az ép érzéket és a szakmai ambíciót Balázs Péter színházában. (Molnár Nikolettet is mindig így nézem, féltőn.) A vizsgaelőadásából ítélve ez a színésznő, Jankovics Anna rendben van. Öregecskedő színikritikusnak zavaros a naptárja, ezt szűrtem le. Mert tegnapra be volt írva egy színház, amit lemondtam, és nem volt beírva egy másik, amit pedig ígértem, és aztán csak véletlenül értesültem róla és mondtam le, mivel egy harmadik helyre mentem, Székesfehérvárra. De nem tudok sokat mondani erről a Bagó Bertalan rendezte A velencei kalmárról, ami ment ott az este. Kietlennek tűnt, jóllehet közben agyonjátszottnak is. Harsánynak láttam és üresnek. Nem érződött belőle a rendező csillogó szeme, hogy felfedezett valamit, és történetesen a szereplők zömének volt már dolga a darabbal. Gáspár Sándor korábbi Shylock Antoniót játszotta, László Zsolt korábbi Antonio Shylockot, Radnay Csilla másodszor Portiát. Túl közel és túl szélen is ültem, az első részben legtöbbször László Zsolt nyakát láttam hátsó félprofilból, vagy azt, ahogy a műértő Gáspár-Antonio ihletett zongorázást imitál az aranylepellel borított pianínón, amit a díszletezők sűrűn be- és kihordtak a jelenetekre. Az egész előadásból csak a bírósági tárgyalás látszott élni, ott igazán volt mit nézni: a László Zsolt-Shylock arcán végigviharzó érzelmeket, Gáspár-Antonio idegi-fizikai összeomlását a mészárágyon*, Radnay Csilla álcázott Portián az aggodalmat, pláne sőt Derzsi Jánost, aki Lanzelo Gobbo odatévedt apjaként mintha egy külön bolygót alkotott volna a színen, alighanem a Föld nevűt. És mivel Velence szerepel a címben, vetített víz is volt meg karnevál is. * Feltéve hogy a mészárszék szóban a szék ülőalkalmatosságot jelent. Ódry Színpad, Hargitai Iván rendezte vizsgaelőadás a Bagossy-Pelsőczy-Rába Roland osztály végzős növendékeivel, Kókai Tündével, Patkós Mártonnal és Varga Lilivel. Valamint Farkas Franciskával, akit nem ismerek. (Figyelemreméltó jelenségnek látom és kissé beszédhibásnak hallom.) Ez lesz a másfél órás gurulósszékes Macbeth, így lehet azonosítani. Ha jól értem a leosztást, alapjáraton Macbeth és a három vészbanya jelenik meg a színen, aztán a továbbiakban újraosztódnak és cserélődnek a szerepek. Nem esküdnék meg rá, hogy a játékteret körbeülő középiskolások követni tudták a cselekményt, már ha nem ismerték előre a drámát. Két jót és egy nem jót mondok. Patkós Márton Macbethként egy hosszú fémrúd segítségével ölte meg a királyt. Ez a Macbethekben általában néma aktus a kulisszák mögött. Na itt viszont küzdelem zajlott, Farkas Franciska kiabált, sikoltozott, jajgatott. Igen, lehet, hogy az öregember, akiben annyi vér van, nem adja hang nélkül. Amikor a Lady (Kókai Tünde) meghalt, Macbeth ragasztószalaggal körbetekerte magukat, magához ragasztotta az asszonyt, úgy vitte a hátán. Ez volt az előadás legszebb jelenete, ez a nemhagyás. A végéhez a szereplők nézői székekből kívántak szétdúlt csatateret építeni a színen. A zaklatott Macbeth odapattant egy néző elé és kérte, követelte a székét. A diák rezzenéstelen arccal nézett rá, nem reagált. Patkós Márton tovább állt, egy másik fiatalt szólított meg, aki szintén nem mozdult. A közönség megtagadta az együttműködést. Aztán Farkas Franciska jött vehemensen, és ő már nem is igen kérdezett, hanem viharosan kivette a széket 8-10 néző alól egymás után. Gondolom, máskor segítőkészebb a publikum. Most éppen nem. A szereplők erről nem vettek tudomást. Vagyis a játszók és a nézők eseti szerződése mindkét oldalról fel lett bontva. Kedves Szilvi, mennék erre nov. 5-én este, ha lehet. (1 jegy, és mennyiért?) Üdv! Stuber Andrea Kedves Andrea! A tiszteletjegyet lefoglaltam a nevére. Szeretettel várjuk! Üdvözlettel: Szilvi Kedves Szilvi, sajnos bejött egy vidékre menés arra napra, úgyhogy szeretnék átiratkozni december 6-ra. Kedves Andrea, a jegyet lefoglaltam a nevére. Üdvözlettel: Szilvi Kedves Szilvi, már szinte restellem, de most meg egy csak aznap lévő határon túli vendégjáték jött be dec.6-ra, úgyhogy újból tolnék egyet ezen a produkción, ha lehet, jan.16.ra. Kedves Andrea! A jegyet átfoglaltam. Tartalmas időtöltést kívánok! Üdv.: Szilvi Kedves Szilvi, el vagyok átkozva evvel az előadással! Most meg Dunaújvárosba kellene menni azon a szombaton. Február 16.? Az a szülinapom, azt csak fenn tudom tartani már... Kedves Andrea, a jegyet átfoglaltam:). Üdv.: Szilvi Kedves Szilvi, most meg el kell menni Székesfehérvárra 16-án. Március 29. – 1 jegy? Ez az utolsó sanszom a dologra még a Gábor Miklós-díj idei ciklusában. Kérem szépen! Kedves Andrea! Lefoglaltam az előadásra 1 db kedvezményes jegyet (800 Ft). Így is megfelelő? Üdvözlettel: Szilvi Igen, köszönöm szépen, és a végtelen türelmet is. Szeretettel várunk! Hogy egy gyerekelőadás célközönsége érdemben (a fejében) hogyan fogadja az előadást, az alapjában véve x: ismeretlen tényező. Ez tulajdonképpen némi nyugtalansággal tölt el engem mint olyan személyt, aki gyerekelőadásokról (is) ír. Az is talány számomra, hogy az ifjúsági előadás nézői mit látnak és gondolnak a színházban. Eszembe jutott ez a főiskolán a Macbethen, ahol az egyébként fegyelmezett és érdeklődő fiatalok ellenálltak. Eszembe jutott Fehérváron is, ahol a Szutyokot szintén gimnazistákkal együtt néztük. Akadtak ott kisebb lánycsoportok, amelyek a Béla-Rózsi szexjeleneten úgy vihogtak, hogy alig bírták fékezni magukat. Bakfisos zavarukban vagy menőségből vajon? – ezen tűnődtem. Tegnap pedig az RS9-ben láttam a Szemünk fényei című előadást a Spirál bébik társulattól, egy gépipari szakközépes fiúosztály társaságában. Szerettem volna belelesni a fejükbe, vagy kihallgatni, hogy mit szólnak ehhez az előadáshoz. Amelyet én értékelhető produkciónak találtam, úgyhogy megírom a Spirire. Utána Gabnai és Urbán kollégák jöttek, csináltunk egy rádióműsort. Fáradt voltam és összeszedetlen, mély hála töltött el irántuk, hogy alig kellett megszólalnom, ment ez magától. Este 10-kor a Katonában közönségtalálkozó a Sirály után. Tanulságos volt és élvezetes. A tanulságost úgy értem, hogy én is fogok közönségtalálkozót vezetni májusban Elnöknők után. Ügyelnem kell majd, nehogy az elején felbosszantsam Aschert, mert akkor pikírt lesz. Meg kell békélni avval a lehetőséggel is, hogy amit a hivatalos kérdező kérdez (aki esetünkben én leszek), az butaság, amit a sima néző, az meg okosság. De ez mindegy is, a cél: a legrövidebb határidővel eljutni ahhoz, hogy kedvére beszéljen. Amikor felhúzza a karján a zakója ujját, akkor már rendben van. Az élvezetest meg úgy értem, hogy jó volt hallgatni őt, őket. (Jordán Adél, Máté Gábor és Mészáros Blanka vettek még részt.) A fehérvári Szutyokról. A múlt héten be kellett mennem a bölcsészkarra az irodalomtudományi intézetbe egy letétért. Jaj, olyan megható volt az alma mater köveit koptatni megint! Elvállaltam egy hosszabb cikk megírását a Shakespeare-játszás történetéről Budapesten. (Minden cikket elvállalok mostanában, hátha némelyik majd fizet is.) Tulajdonképpen arra számítottam, hogy találok valami szép vaskos kötetet Shakespeare magyar színpadon vagy valami hasonló címmel, de hiába nyálaztam végig a Shakespeare-utaló kartotékjait, nem találtam. (Némi meglepetésemre nem találtam. Talán bizony nekem kellene megírnom?!) De most már nem bánom, hogy nincs, mert így magam kutatok fel mindenfélét e tárgyról, például Horváth Döme felolvasását 1889-ben Shakespeare a magyar irodalomban és színművészetben címmel, vagy Pósa Péter Shakespeare-kultusz hazánkban a századfordulótól Trianonig című munkáját, amely a debreceni református kollégium tanárképző intézetének dolgozataként jelent meg 1942-ben. Vagy a magyarországi Hamlet-bibliográfiát 1948-ból, amelyből kiderül, hogy Kolozsvárt játszták először a Hamletet, Kazinczy fordításában 1794. január 27-én, és 13 előadás ment le belőle. Csak közben persze belefeledkezem olyasmibe, amire nem lesz szükségem a cikkhez. Nem bírom letenni például Kárpáti Aurél Örök Shakespeare kötetében a Hamlet-elemzést. Tudom, hogy olvastam a nyolcvanas években, hiszen meg volt már írva akkor is, de nem hatott rám olyan megragadóan, mint most. Talán mert nem volt még fogalmam a halott atyához fűződő viszony mibenlétéről. Kettős:játék – stílszerűen ketten írták, Jeli Viktória és Tasnádi István. Tulajdonképpen csak az egyik felét láttam, amikor láttam tegnap a Kolibriben, mivel a közönség egyik része a fiú környezetébe kerül, a másik a lányéba, és helyileg is elkülönülünk. Egy internetes játék virtuális terében találkoznak ők, úgyhogy meg is kettőződnek, van egy-egy kitalált énjük. Jó történet ez. Jutott eszembe, nem bánom, hogy az én tinédzserkoromban ilyen nem volt. Akkor még ami ment, az élőben ment. Ha lett volna világháló, minden bizonnyal belegabalyodtam volna. Vidovszky György rendezte az előadást, a maga profi módján. Énszerintem túl sok tárgyat használnak. A kellékek, a kézzel fogható cuccok fölösleges bíbelődésekkel járnak, és az esetlegességük némi esetlenséget szül. De egyebet nem róhatok fel. A lányt játszó Bartos Ágnes nagyon jó benyomást tett rám. Bakfis, szőke, érzékeny, hullámzó arcú. Este Beugró a Játékszínben. Eredetileg ez Máté szülinapi ajándéka volt novemberben, de az ő munkaprogramja eléggé kiszámíthatatlan, így tolódott ez az alkalom hónapról hónapra, mostanáig. („Kedves Szilvi” 2.0) Picit csalódottak voltunk, mert Rudolf Péter nem szerepelt a négy fellépő között, pedig Máténak ő a kedvence a tévéműsorból, és amikor én láttam Beugróból egy-két adást, magam is úgy ítéltem meg, hogy Rudolf Péternek ez nagyon megy. De evvel nem azt akarom mondani, hogy a többiekre – Pokorny Liára, Kálloy Molnár Péterre, Szabó Győzőre és Debreczeny Csabára – panaszunk lenne, mert nincs. Szépen dolgoztak, koncentráltan, a készségüket mostanra már alaposan kifejlesztve. (A játékvezető Novák Péteren eléggé meglepődtem, sok kilóval ezelőtt láttam legutóbb.) Két érdekeset hozzáfűznék ehhez az igazán szórakoztató estéhez. Hogy a trágárság egy lehetséges út a nevettetéshez: kipróbálják, és ha a közönség örül neki, akkor mennek rajta. És hogy nyilván alapszabályként van rögzítve a közéleti témák érinthetetlensége. Céhelnökségem első eredményét akkor láttam, amikor megérkezett a januári telefonszámlám csekkje. Hanyatt is estem tőle. Na jó, nemcsak ez. Hanem hogy több színházban összekötöttük a kedvezményesebb kritikusi jegyárakért folytatott küzdelmünket a szakmai tevékenységünk felajánlásával. Alkotókkal való beszélgetéseket, közönségtalálkozókat, kritikus órákat szervezünk minél több színházban. Most például épp Szombathelyre tartok, ahol a délutáni Hamlet-előadás után Ölbei Lívia tagtársunk fog beszélgetni az alkotókkal, a közönséggel, a Színházi Kritikusok Céhe szervezésében, ugye. Pénteken pedig a Pinceszínházban László Feri kolléga a Kék róka után. Így. Ilyenféleképpen. Másrészt ott nyomaszt a szeptemberi kritikusdíj-átadó gála, amire pénzt kell szerezni. Miután olvastam egy Orbán János Dénes-interjúban, hogy a kulturális hivatalnokok alig várják, hogy pénzt adhassanak értelmes dolgokra, rögtön írtam is dr. Hop. államtitkárnak, járuljanak hozzá a kritikusdíj-átadó költségeihez. Erre jött a válasz, amiből szemezgetett az origo. E cikk megjelenését követően több ember is írt, hogy szeretné a maga szerény lehetőségeihez mérten támogatni a kritikusokat. Úgyhogy ezért is történt, hogy az új alapszabályba belefoglaltuk a pártolói tagság lehetőségét magánszemélyek, illetve intézmények számára. Érdeklődni, jelentkezni a kritikusceh@gmail.com címen lehet. :-) Tegnap tartottuk a közgyűlést, olyan kellemes és szívélyes vendéglátói helyen (Gabnai kollegina jóvoltából), A Grundon, hogy az embernek szinte kedve kélt sokkal gyakrabban taggyűlni. Elfogadtuk az új alapszabályt és elvégeztünk mindent, amit kellett. Részemről rövid levegőkifújás. Nagy szellemi és érzéki gyönyörűséggel néztem Czukor Balázs kilencszínészesre kamarásított Hamletjét. Tulajdonképpen az első perctől kezdve, amikor bejött Bajomi Nagy György fekete zakós, fekete pólós, tornacipős Hamletje*, megivott a díszletkonyhában egy kávét, majd odajött a nézőtérhez, meghitten közölte, hogy lát minket, kezet fogott az egyik nézőfiúval (középiskolás közönség volt, úgy meg lettek ragadva, pisszenés sem hangzott az egész előadás alatt), felvette velünk a kapcsolatot. Mi lettünk a barátja (a kihúzott Horatio helyett), nekünk számolt be néha, mit gondol épp, és akkor is hozzánk fordult, amikor az általa eljátszott egérfogó jelenet után a hatást akarta felmérni. Kerestem a tekintetét, hogy üzenjem a szememmel: igen, lebukott a király pali! Nagy, sötét, feszítő belső erővel játssza Bajomi a címszerepet. Idősb Hamlet és Claudius itt ikertestvérek, ami egyrészt megkönnyíti Gertrud, vagyis az elegáns és decens Kiss Mari helyzetét – egyszerűbbnek tűnik egyik helyett a másikat szeretni –, másrészt érdekes lélektani lehetőségeket vet fel. Például, hogy eleve nem könnyebb-e szeretni a laza öcsöt, mint az uralkodásban lefáradt, államügyek gondjaival terhelt, elfoglalt királyt. Vagy: ha valaki számára pár perc születési sietségen vagy éppenséggel udvarias előretessékelésen múlt, hogy király lett-e vagy sem (vö: A vasálarcos), akkor nem fejlődhet-e ki benne olyan terv, hogy öt évtized után végre ő jöjjön, a trónon is, a királyné férjeként is és a trónörökös atyjaként is? Ezer végiggondolt gondolat volt az előadásban, motívumok bukkantak fel, amelyek később visszatértek és kibomlottak. Egyet mondok: Polonius kerekesszékes, Szabó Tibor játssza. A kerekesszék smonca, biggyesztettem magamban. De aztán eljött a pillanat, amikor értelmet nyert. Az egész Polonius família emlékeztetett a saját családomra – ritka pillanat ez! Ahogy Ophelia az apja ölébe bújt, majd Laertes hátulról harmadiknak átölelte őket – Máté szokott így néha csatlakozni hozzánk kedves férjemmel –, és valami infantilis hülyéskedésbe kezdtek. Szóval ez egy szerető, lökött család. Amikor Opheliát (Sodró Eliza) ráküldték Hamletre, hogy lesből kifigyeljék az őrületét, akkor Bajomi Nagy György felmérte a helyzetet és keserű dühében erősen rájátszott. Feldobta a lányt az asztalra, és úgy tett, mintha magáévá tenné. Senki nem avatkozott közbe (vö: Tartuffe), majd belenyomta a lány arcát a konyhai mosogatóba („hallottam hírét, festjük is magunkat”), azután tajtékozva távozott. Mertz Tibor Claudiusa jött elő a függöny mögül először, Szabó Tibor Poloniusként pedig ott ült a kerekesszékben összeomolva három lépcsőfok tetején, vagyis nem csörtethetett be a jelenetbe. És aztán az is, ahogy a Gertud-Hamlet kettőst Poloniussal együtt néztük árnyjátékként, a függönyön innen… Új szemszögeket, új nézőpontokat kínált nekem Czukor Balázs, teljesen felvillanyozott evvel. Még egyet mindenképpen, az elejét. Itt nem pusztán az idő zökkent ki, hanem az egész világ és pláne az ízlés! Ebben a királyi udvarban a gyilkosság után rövid határidővel esküvői bulit tartanak, ahol egyperces némasággal megemlékeznek az elhunyt uralkodóról – bár a konyhai mikrosütő tapintatlanul belebúg –, a rágógumizó udvari fotós (Endrődy Krisztián) fotókat készít a helsingőri Storynak (felteszem), a függönyre Gertrud&Claudius családi és turistafényképeket vetítenek a My heart will go on-ra, majd Just married lufik és rózsasziromeső alatt ráengedik a függönyt a rökamiéra hanyatló ifjú párra! Gyönyörű. Még annyit mindenképp: hamar eszembe jutott, hogy nyilván látta itt tavaly ezt az előadást Alföldi Róbert. Nemcsak Sodró Elizát vitte belőle a Radnóti színházi Lear királyba, hanem a családi asztalt mint tárgyat és mint gondolatot is. Átvitte konkrét és átvitt értelemben. A színház körforgása ez. Elragadtattam magam terjedelmileg, látom. Most már rövid leszek. Utána a közönségtalálkozón Ölbei Lívia kolléga türelmesen és elszántan minden résztvevőt kikérdezett. Méltányoltam a teljesítményét, miközben tanultam is a dologból valamit. Azt, hogy a színházi alkotók mint résztvevők számára az ilyen alkalomban alighanem az a legérdekesebb és legértékesebb, ha a közönségtől is közvetlen reakciót, visszajelzést kapnak. A gimnazistalányok véleményére is sor került. Egyébként megtudtuk itt azt is, hogy ennek a Hamletnek minden eddigi előadása más és más volt, Czukor Balázs folyton átrendezi. Sajnálom, hogy nem láttam az összes eddigit és nem fogom valamennyi következőt. De legalább egyet még! Nem hívná meg valaki Pestre a produkciót? Na, lécci-lécci!! Este a Nyolc nő Göttinger Pál rendezésében. Ezt a darabot mindig teljességgel érdektelennek és unalmasnak találtam, most sincs másképp. Az alkotók is gondolhattak erre, talán ezért van, hogy minden színésznőt szinte felismerhetetlenné maszkíroztak. Irdatlan töméseket, ordenáré sminkeket és foghiányokat viselnek. Megítélésem szerint ez nem sokat segített a helyzeten. *Kárpáti Aurél 1926-ban egy egész cikket szentelt annak, Hamlet – frakkban címmel, hogy a Hamletet nem lehet kortársi ruhákban játszani. Örülök, hogy elvállaltam ezt a szombathelyi évad-összefoglaló cikket, még ha anyagilag kész öngyilkosság is. (Nem intercityvel vonatozom, mert így cirka 1400-1500 forintot spórolok az oda-vissza jegyen, de így is többszörösét költöm el útiköltségre, mint amennyi honort fogok kapni, majd egyszer, ha lesz még újság és pénz.) Sokat vesztettem volna, ha nem láthatom ezeket az előadásokat, Ványa bát, Makrancost, Hamletet vagy a tegnapi A mi osztályunkat. Lehet persze, hogy elhoznák Pestre – amint a Makrancos és a Hamlet látható is lesz áprilisban az Átriumban –, de akkor sem adnám. Nemcsak mert a Hamletet illetően erős kétségem van az Átrium mint helyszín (mint egykori mozi) alkalmasságát illetően, hanem azért sem, mert a szombathelyi színházba járni jó, ezt mellékkörülményekkel is igazolhatom. Például hogy ha a színház éttermében menüt rendelek ebédre, akkor a pincér magától hoz hozzá egy pohár vizet is. Vagy: még soha nem kellett sorba állni a női vécénél, mert dúskálnak női vécékben. Vagy: a mosdónál nem kell találgatnom, mi a teendőm, hogy a víz folyni kezdjen, hanem egyszerűen megnyitható a csap. Vagy: a nézőtéren kényelmesen be lehet menni a sorba, kényelmesen lehet ülni a széken, elfér a lábam, a könyököm, nem vagyok távol a színpadtól, jól lehet látni, és az ismeretlen székszomszédom rám köszön, amikor bejön mellém. Tudom, ezek apróságok, de számítanak. A mi osztályunkat Lukáts Andor rendezte, és a társulat java játssza. Abban a szisztémában, amit Máté Gábor honosított meg a Kamra ősbemutatóján: a szereplők halála kori szereposztásban. (Persze túlzok, mert senki nem annyira idős itt sem, mint a legöregebb hősök, de elvileg mégis így.) Nehéz színészi munka, erős koncentrációt, fegyelmet és pontosságot követel. Részemről talán egy rendezői megoldást kifogásolok: Dora megerőszakolásának megjelenítését, amihez eleve bénán be kellett cipelni egy díszletidegen tárgyat. Erőteljes, szép előadás. Kiss Mari-Rachelka kislánypillantása, amikor Szabó Tibor-Władek felkérte táncolni, ezt viszem haza. Csináltam egy rádióműsort Czukor Balázzsal. Tompa voltam, nehezen tudtam kapcsolódni a gondolataihoz, de azért összességében a beszélgetés ad egy képet erről a fiatalemberről. (36 éves. Lassan negyvenévesek lesznek ők is, az osztály. De manapság a huszonévesek tovább huszonévesek, mint hogy eltelik egy évtized, és a harmincasok is tovább harmincasok, és a negyvenesek is simán negyvenesek még, amikor már ötvenesek. Hogy tovább ne is menjünk.) Este a Kék róka a Pinceszínházban Kőváry Kati rendezésében, Szalay Mariannal, Széles Tamással és Szanitter Dáviddal. Nem mondom, nehéz a Pinceszínház közegében a Herczeg Ferenchez és a darabhoz illő eleganciát prezentálni, úgy díszletben, mint stílusban. (Mondjuk azt kerekperec elképzelhetetlennek tartom, hogy Trill báró olyan cipőt vegyen fel a sötét öltönyéhez egy vacsorameghívás alkalmából, mint amilyet itt Szirtes Balázs visel.) A két magas, vékony, kölyökképű és ritkuló hajú férfifőszereplő bájosan emlékeztet egymásra. Széles Tamásból a hanghasználatát illetően kiérződött a sikeres szinkronszínész. Szanitter Dávid alakítását értékelem leginkább, ráérzett a szerepe súlyára, erejére a drámaszerkezetben. Szalay Mariannt jó választásnak előéreztem, de némi csalódást okozott. Hiányoltam belőle a titokzatosságot, a kétesélyt. (Ó, és milyen erővel jutottak eszembe régi öreg Pauluszok! Kozák András 1986-ból a Radnóti Színházból, és Kerekes Laci 1999-ből a Madách Színházból!) A közönségtalálkozó, amire László Feri kolléga szakértő részvételével készültünk, elmaradt. Mivel a színház nem illesztette össze a szálakat. Az előadáson csoportosan részt vettek a badacsonytördemici Herczeg Ferenc emléke-ápolók, akik utána nyilvános beszélgetés helyett az alkotókkal szűk körben, torta és pezsgő társaságában ünnepelték a szerző halálának évfordulóját. Amikor volt közönségtalálkozó, ilyen volt. Debrecenben Rómeó és Júlia tegnap, Szikszai Rémusz rendezésében. Nagy rendezői akarással vetette magát a darabra. Összefoglalva azt mondta vele, hogy a felnőttek elszúrnak mindent, a gyerekek meg szívnak, és ez soha nem is lesz másképp. Részletekben pedig mindenre rátett, ezer rátéttel dolgozott a jelenetekben, több-kevesebb haszonnal, illetve fölöslegességgel. Szóval volt jó, volt nem jó. Például Varga Járó Ilonka díszlete nemcsak tetszetős, de remekül használható. Szakács Hajnalka Júliáját tulajdonképpen musicalbe illőnek láttam. Leegyszerűsítette őt a gyerekszerep. Pontosabban hogy nem nőtt fel benne. (A legjobb Júlia az eddigi nézői életművemben Mészáros Sára volt.) Vecsei Miklós ideális Rómeónak mondható. Kicsit emlékeztetett Mácsai Pál egykori Rómeójára. Profilból. Annyit írtam a napokban, kiszáradt a szám. Meg úgyis lesz belőle kritika is, úgyhogy most maradjunk ennyiben. Valami hasznot csak húztam: megkértem Annamarit, aki normális esti időpontban nézte Chicagóban az Oscar-gálát, hogy csörgesse meg a telefonomat, amikor itt az idő. Meg is tette, de amúgy nem volt rá szükség, mert ébren voltam, néztem addig is. Láttam, láttam, hogy Oscar-díjat nyert a Saul fia! Az idő múlásának megdöbbentő tetten érhető momentuma, hogy emlékszem Kőszegi Ákos harminc évvel ezelőtti Hamletjére Szegeden, most meg Claudiust játssza Kecskeméten. Rusznyák Gábor vitte színre a darabot, és párhuzamot vonok a debreceni Rómeó és Júliával, amennyiben ebben is sok a rendezői erősködés, ötletek tömege, amelyek közül nem egyről azt érzem, hogy vagy kibontva nincsen, vagy végigvíve. (Miközben azért akadnak szép dolgok is, például az első rész vége: a színészek meghajlása háttal nekünk, a háttal-Hamletnek. Meg annak is örülök, hogy Porogi Ádám találkozott és foglalkozott Hamlet szerepével.) Csak hát van bennem egy ilyen művészietlen empátia is a közönséggel. Esetünkben a kecskemétiekkel, akik 1972-ben találkoztak legutóbb Shakespeare drámájával a színházukban. Most pedig kaptak egy nyomán jellegű rendezői verziót, amihez nem elég tudniuk a művet, de talán az is előfeltétel, hogy ismerjék Rusznyák Gábor eddigi munkásságát. Valójában azonban nem látszik szempontnak, hogy mit ért az egészből a néző. Ahogy az sem, hogy mit lát. Mert például az első sor egyesen is ült egy férfi, aki jobb híján a rivaldánál elhelyezett jókora hangfalat nézhette az egész első rész alatt. Vagy ott volt a bal oldali első páholyban három idősebb hölgy (legalábbis a szünetig ott voltak), akik nyilván semmit nem észleltek a balett-terem jellegű forgószínpad belsejében játszódó jelenetekből. Végeredményben azt mondhatom, hogy a közönséggel összhangban Decsi Edit-Ophelia Back to Black-klipjét élveztem a legjobban. Belefutottam Zsótér Sándorba, kérdeztem, hogyhogy nincs Los Angelesben? Mondta, hogy őt csak a Mokka nevű tévéműsorba hívták reggel hatra. Nem hiszem, hogy bement. De örülni meg gratulálni bárhol és bárhonnan lehet. Nincs ilyen nap. Nincs ilyen nap.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
*
