|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2014. február
Visszatérve a vásárhelyi szállodába a saját szomszédom vagyok, mármint az előző itt-tartózkodáshoz képest. Tisztára bunyis lift van egyébként, bár nem szó szerint. De hasonlít ahhoz, és rádió szól benne.
Székely Csaba Hogyne, drágám! című zenés vígjátéka ment este a
színházban. Úgy kell ezt elképzelni, hogy amikor Székely Csaba zenés vígjátékot
ír, akkor sem gyökeresen más, mint amikor Bányavidéket. Humora van, ismerjük, és
maróan önironikusan látja Cári Tibor a zeneszerző, Sebestyén Aba a rendező, a mű épkézláb, az előadás színvonalas, jó mulatság. Külön élmény volt az itteni közönséggel (-get) nézni. Véreim, odahaza, rajongók! Tudatom, hogy Bányai Kelemen Barna zenés-táncosban is perfekt! Utána éjjel még egy másodikos Bocsárdi-növendék rendezőhallgató vizsgaelőadása Moličre Versailles-i rögtönzéséből. Illetve nyomán. Most pedig hazamenés. Idefelé jövet leszállás közben őzcsapatot láttam a hómezőn. Épp csak nem integettek a repülőgépnek. Talán majd most. Dolgok, Amik Egy Kézzel Rosszul Mennek (Vagy Sehogy) 4.: késsel-villával evés. Tartom szerencsémnek, hogy az utóbbi időben úgysem eszem húst. Mivel a decemberi fogbalesetem óta mindkét oldalon fáj a rágás. Jó, hát nem lehet az embernek egyszerre mindene egészséges. Hazaértem, hogyne. Csak aztán mentem Fehérvárra, mert elő volt írva kontrollröntgen, és azt ott gondoltam abszolválni, Géza doktornál, aki ugyanolyan, mint Józsi doktor (a vezetékneve is), csak sebész. Elégedett volt, bár az új felvételen mintha némi rövidülést látna a tenyerem közepén a csontnál. Ezért holnap majd megmutatja a képet egy vele ellentétes specialistának, aki kéz-. Mert ő maga láb. (Specialista.) És a jövő héten valószínűleg újragipszeltet, amit természetesen nem úgy kell érteni, hogy a vásárhelyi gipszre bármi panasz volna. Még nem említettem, de úgy tervezem, hogy a kisvárdai válogatás végeztével okvetlenül ismertetni fogom a túróspuliszka-verseny eredményét is. Dolgok, Amik Egy Kézzel Rosszul Mennek (Vagy Sehogy) 5.: Kapcsos melltartó. A héten minden reggel áldottam magamat egy kicsit, mert nem kapcsos melltartóban utaztam el Erdélybe, hanem belebújósban. Ezt még megmutatom: a Genezis című szoborcsoport a marosvásárhelyi színház előtti téren. Felújításkor levették a talapzatáról, elvitték, s amikor visszahozták, az egyik részét tévedésből fejjel lefelé tették vissza, állítólag. Lehet mustrálgatni és találgatni. Ami mindenképpen váratlanul előnyös vonása a modern képzőművészetnek. Láttam valamikor, hogy egy fogorvosiszékszerű bútordarabot tuszkoltak be a Kossuth Lajos utcai volt Libri könyvesbolt helyiségébe, gondoltam hát, hogy Bán János ott fog borotválni. Vagyis A borbély című egyszemélyest játssza, Tolnai Ottó Végeladás című műve alapján. A Tolnai-darabnak a nyolcvanéves Csömöre bácsi a főszereplője, a Borbély őt borotválja éltében és holtában. Kettejüktől (meg ki tudja, még ki mindenkitől – Beckett-sorokat is kihallottam –) applikálták össze a szöveget az alkotók, Imre Zoltán, a rendező Hudi László és Bán nyilván. Valamelyest maiasították és ide-sítették is: a borbély úgy beszél, hogy történeteibe ezt a környéket helyettesíti, Úttörő áruházat, Jégbüfét, satöbbit emleget. De közben erős diszkrepancia érződik, mert egyértelmű, hogy annak a világnak, amiről és amiből Bán itt mesél, semmi, de semmi köze nincs ahhoz, amit és akiket a kirakatüvegen túl, az utcán látunk. Nagyon szép hihetőre építették be az üzletet, körben a szürke polcokon felcimkézett befőttesüvegek nyugtalanító tömegével. (Nyugtalanító, mert nem feltételezhetjük, hogy egy borbély baracklekvárból vagy szilvakompótból tart fent gyűjteményt a boltjában.) Bán Jánosnak igen jól áll a figura. Flottul bánik mindennel, a nézőkkel, a szerszámokkal, a borotválandó kuncsaftokkal és az utcán felbukkanó ismeretlen indíttatású emberekkel. A tegnap esti bemutatón számos nyelvbotlása volt, amiből sejthetjük, mekkora és milyen szerteágazó színészi koncentrációt igényel a feladat. Nekünk nézőknek is szokatlanul sok dolog kötheti le a figyelmünket ezen az előadáson. Biztosan belerázódunk majd, színész is, közönség is. Dolgok, Amik Egy Kézzel Rosszul Mennek (Vagy Sehogy) 6.: karóra felvétele. De ha már rajtam van, akkor levenni, azt tudom. Foggal. Annamarink mesélte szkájpon, milyen az élet ott a floridai Tampában. A patikák kirakatában mindenekelőtt medúzacsípésre való szerek sorakoznak ilyenkor, mert tél van, és a medúzák a tenger hűvösebb belső vizei helyett a melegebb sekélyesben tanyáznak, ahol össze-összeakadnak fürdőzőkkel.
Két (szép) szemével látta, hogy a csatornák partján aligátorok heverésznek
szabadon. Amióta ő ott van, egy futónőt megevett egy aligátor, egy moziban pedig
egy nézőt lelőtt egy Kérdeztem, mi ott a legjobb. Az, hogy mindenki nagyon kedves. Nem frusztráltak, nem stresszelnek az emberek. Megy jövő hétvégén bálnanézőbe. Három napja lesz rá, hogy bálnát lásson. A magam részéről majd megpróbálom felé fújni a bálnákat. Dolgok, Amik Egy Kézzel Rosszul Mennek (Vagy Sehogy) 7.: bolti bevásárlás. A kosárba tevés, hurcolás, fizetés megy, csak az elpakoláshoz kérek alkalmi segítséget. (De most itt 7-nél abbahagyom a sorolást.) Biztosan van valami David Pownall Mesterkurzus című művében, hiszen a fehérvári Vörösmarty Színház bemutatta, Cserhalmi György megrendezte, Bukta Imre képzőművészetileg díszlettervezte (Ne dumálj! – ez van oroszul a plakátra-faliképre írva), jó színészek játsszák. Csak én nem találtam meg ezt a valamit. Sőt kifejezetten semmit. Érdektelennek és unalmasnak bizonyult számomra a darab. Sem tétjét, sem drámaiságát, sem feszültségét nem éreztem a négyes találkozónak, amelynek keretében Sztálin és Zsdanov mint jó rendőr-rossz rendőr páros szívatja Sosztakovicsot és Prokofjevet. A jó színészek mindenesetre néznivalóak. Amikor Derzsi János Prokofjevként bekukkantott egy kerek ablakon, hosszú másodpercek teltek el, mire felismertem. Még életemben ilyen rendezettnek, jólfésültnek, borotváltnak, elegánsnak nem láttam őt. László Zsoltnak masniszerűvé lesz a szája, amikor aggodalmaskodik Sosztakovicsként. Gáspár Sándor szeme-szája pedig tökéletesen van belefestve Sztálin nagyméretű portréjába. Kuna Károly evvel az egzaltált izgágasággal, amit mutat, igazán csak szovjet kultúrpolitikus lehet. Mai: ÉN IS ÉN VAGYOK – ez egy politikus választási plakátjának szövege a sepsiszentgyörgyi Az elveszett levélből. (Mert dévédén is nézek határon túli előadásokat.) Amikor felmentem a Thália tetejébe és bekukkantottam a páholyba, elnevettem magam. Azon ugyanis, hogy a győri A kriplire itt épp olyan, fejbúbra néző kilátásom nyílt, mint amikor legutóbb láttam ezt a darabot Londonban. De csak röviden nevettem, aztán úgy gondoltam, hogy ebbe a páholyba nem volt érdemes szakmai jegyet vennem a negyedik székre, inkább visszaváltom és hazamegyek. (Észrevettem az utóbbi hónapokban, hogy alighanem színházban is kellene már szemüveg nekem, amikor távolabb ülök. Ha nem egyéb egészségügyekben járnék folyton Fehérvárra, akkor már biztosan elmentem volna Fehérvárra Cili doktornőhöz, aki avval egészíti ki Józsi és Géza doktorokat, hogy ő szemész, és nyilván felírt volna szemüveget nekem.) De meg kell hagyni, hogy eléggé utolsó pillanatban, tegnap kértem jegyet a Tháliától a győriek vendégjátékára, és hogy aztán segítettek alkalmasabb helyre ülnöm. Örülök, hogy így alakult, mert az előadást kifejezetten jól sikerültnek találtam. Gondosan, értőn volt összerakva (rendezte Balikó Tamás), és a színészek jó ízléssel, érzékenyen, hatásosan dolgoztak. (Szerették is őket a nézők, állva tapsoltak a végén.) Főként a címszereplő Járai Máté, az egyik nagynénit adó Agócs Judit, valamint Helen szerepében Menczel Andrea játékát, stílus- és ritmusérzékét tudnám melegen méltatni. Ha már kripli, akkor megjegyzem, hogy a marosvásárhelyi A Gézagyerek is szép előadás. (Dévédé nyomán. Bár nem fogok itt minden, felvételről látott színházat is taglalni.) Érdekes, hogy a címszerepet kiválóan alakító László Csaba mennyivel bátrabban játssza a hibás gyereket, mint Rusznák András, akit Miskolcon láttam, szintén Rusznyák Gábornál, hozzávetőleg ugyanebben a rendezésben. És még az volt különös, hogy az első jelenetnél – a két munkásember kabarékettőse alatt – mennyire nem mert még nevetni a vásárhelyi publikum. Mondjuk, igen, van, hogy a nevetéshez is bátorság kell. A revizor. (Picit tűnődtem, hogy gázovije vagy gázirovannije, de hát az utóbbi buborékos.) Ilyen-olyan mélyen szántó gondolatok foglalkoztattak tegnap a Budapest Bábszínházban a Trisztán és Izolda bemutatóján. Egyrészt maga a történet, a legenda, amelynek elég sok verziója van, de a szerelmi bájital mindegyiknek eleme. (Némelyik változatban 3 év után lejár a szer szavatossága.) Nem is pusztán az, hogy tisztességében milyen kétes minden, amit Trisztán és Izolda tesznek, hanem hogy mennyire nincs tétje ennek az emberi drámának. Amikor varázsital okozza a múlhatatlan és leküzdhetetlen szerelmet, akkor nincs mit tenni. Akkor nincs döntési helyzet sem. És nem kell aggódni, vigyázni, óvakodni, töprengeni, latolgatni, féltékenykedni, mérlegelni, lemondani, fáradozni. Nem kell tenni semmit, csak tűrni a szeretést és szerettetést, muszájból, mindhalálig. Nem kunszt. Másrészt a bábszínház műfaján törtem a fejem. Hogy mennyire más színészileg. Miben tud több lenni (ha tud) a drámahős egy báb és két bábszínész által játszva, mint ha egy natúr színész adja. (Háromkarú ember volna igazi főnyeremény a bábszínház számára.) Ennek az előadásnak a főszereplőbábjait egy főszínész kezeli felül, hangját, arcát, mimikáját kölcsönözve a hősnek, egyik kezével a fejet mozgatva, másikkal a kezet. És van egy néma, lábspecialista bábszínészpartnere a báb lépteihez. Csizmadia Tibor rendezte a produkciót (Wagner fikarcnyi sincs benne), kritikában majd taglalom. Azt nem fogom beleírni, de most megmondom, hogy Izolda felülről nézve az ágyban pontosan ugyanolyan pózban alszik, ahogy én is szoktam. Lám, van bennem némi izoldisztikus. Ült velem szemben a fehérvári szakrendelő folyosóján egy férfi, Sikeres Sporthorgász nevű újságot olvasott. Felkeltette ez az érdeklődésemet. Vajon van-e testvérlap Sikertelen Kocahorgász címmel? Milyen gyakorisággal jelenhet meg ez az orgánum, és mivel lehet teleírni? Haldorádó rovat mellett nem kell-e lennie ott Háry János-rovatnak is? Új gipszet kaptam. Illetve úgy nem is gipsz, ahogy Vásárhelyen gipszben tapicskoltunk a gipszelő ember meg én, hanem különböző fajtájú tekercseket tekert rám Igi mester több rétegben, az ujjaim végétől a könyökömig. Egy hét múlva újabb röntgen, hogy rendesen áll-e a hosszában hosszan eltörött csont két darabja, vagy műteni kell. Törésteszt. Aki ismerős szembe jön és azt mondja, „nahát, mi történt?” – az nem olvassa a naplómat. Aki azt mondja, „á, a híres kéz!” – az olvassa. (Akinek nem gipsze, ne vegye magára.) Este van, este van, és felmerül bennem a kérdés, hogy miért nem írtam ma. Nem tudom. Pedig színház is volt tegnap. Talán majd holnap. Mármint írni. (Színház is lesz.) Eszembe jut a mostani holokauszt-megszállás-németek-emlékmű-csillagosházak-minden kapcsán, milyen lehetett az, apukámnak, tizenegynéhány évesen kötelezően zsidó osztályba menni. Személyes ellenszenvből, tiltakozásul nem volt hajlandó németül megszólalni a németórán az iskolában. Hallgatott, mint egy dacos csuka, és rendszeresen megbukott németből. Aztán évente egyszer, a pótvizsgán kelletlenül válaszolt és átment. Az iskolát csak ki kellett járnia végtére is. Aztán a sárga csillag, csillagos ház – a sajátjuk, nem tulajdonilag persze, hanem ahol laktak –, a gettó, az apukája eltűnése… Itt van ez a gépemben: a svájci menlevél 1944 októberéből. Nem segített a nagyapámon. A Hét randi című debreceni előadást láttam szombaton, Olt Tamás írta és rendezte. Egyfelvonásos szerelmeses sztendbájmí – ez a műfaji megjelölése. (A Stand by me szól a jelenetek között, arra énekel Vaszkó Bence Kern-számokat.) Ketten játsszák, Vaszkó Bence és Szűcs Kata, hét páros találkozó, 14 felskiccelt vagy jelzett figura. Kedves, könnyű, szórakoztató egy óra. Maguk a jelenetek eléggé elsőkörös közhelyekből készültek, talán a negyedik az első, amely eredetien hat: egy süketnéma pár jelelős veszekedése-szakítása. Aztán van még egy szcéna, amely atipikusnak látszik, mégis elevenbevágóságot érint, ha csak vázlatosan, felvetésszerűen is: egy korábbi pár épp felmelegíteni készül a szerelmüket, a kapcsolatukat, s rövid úton kiviláglik, hogy elválásuk óta az érzelmi (párt)politizálás lett úrrá az egyik félen. Igen, ebből lehetne ma drámát írni. Olt Tamás azonban nem drámát írt, hanem egy kellemes félesti színházi kalandot, főként fiataloknak, és nagyon helyes, hogy sikeres vele. Vaszkó Bence játéka a színesebb, erősebb, reflektorosabb, Szűcs Katáé a kötelesebb, másodlagosabb, vagyis ez is úgy van, ahogy szokott, bár nem biztos, hogy pontosan ez a kifejezés fedi azt, amit gondolok, illetve nem is gondolás ez, hanem érzékelés. Mai: Nemrég olvastam Bereményi Gézától ezt a meg nem született zenéjű Cseh Tamás-dalt, amit Cseh Tamás halála után írt, és tudtam, hogy nagyon nyomatékosan ide kell tennem egyszer. A túlélő dala Amióta elmentél, éppen január van, Én itt vagyok betűzve az éppen-januárban. Amióta elmentél, csupa kicsi most van, Fel és alá loholok rácsokmenti mostban. Loholok és lihegek, nem több vagyok ennél, Sorrácsok közt iszkoló, mióta elmentél. Amióta elmentél bágyadt kenyérharc van Vadászcsapat vagyunk mind szikár barlangrajzban. Míg mielőtt elmentél az igazság veszély volt, Mára már észrevétlen kicsike szégyenfolt. Nem és nem megyek én el, ezt még végignézem, Amíg nincsen ez a vész egész végig készen. Ajánlás: Jó Január Hercege, én ezt azért írtam Értesülése legyen annak, Aki kint van. Jó Január Hercege, ezt azért is írtam Megnyugvása hogy legyen annak, Ami bent van. A Fent a mélyben című előadáson voltam tegnap Temesváron, amely Nick Hornby Hosszú út lefelé című regénye nyomán készült. Törtem a fejem, hogy tudok-e, de nem tudok sajnos semmi jót mondani a produkcióról. Tóth Krisztina Akvárium című regényét olvasva keresgéltem az időben, hol vagyunk vajon az ötvenes években, együtt a főszereplő kisgyerekkel. Aztán szóba került a könyvben a gyermekparalízis-járvány, hohó, akkor megjöttünk lassan mi is; azt a betegséget elkapta a bátyám az ötvenes évek végén, szerencsére nyom nélkül kigyógyult belőle. Gondolkodtam a szegénységen – a regény hősei szegények. De akkoriban mindenki szerény körülmények között élt, legalábbis nem voltak nagyon feltűnő különbségek. Fogalmam sincs, ki volt ez idő tájt gazdag, és mije lehetett. Mi nem voltunk szegények. Gazdagok sem. Vagyonnal, értékesebb tulajdonnal nem rendelkeztek a szüleim. Tanácsi lakás, a hatvanas évek végén Trabant, később Zsiguli, majd Lada. Nem voltak anyagi gondjaink, bár pénzszűke időről időre előfordult. Az viszonylag rendszeres volt, hogy hó végén anyukám bevitt valamit a zaciba, a fizetésig kihúzandó. Illetve volt apukámnak – ingóság – egy régi, családilag rámaradt ezüst kanala. Avval ette a levest. Anyukám olykor pörölt, hogy őneki megint nincs kosztpénze, apukám meg flancol itt az ezüst kanalával. Apukám azonban ellenállt a támadásoknak, és soha nem engedte, hogy a kanál elinduljon anyukámmal a bizományiba. Pedig anyukám félreérthetetlen célzásokat tett mindig, amikor az ezüstnek jó ára volt. Nem mondhatom, hogy haláláig avval kanalazta apukám a levest, mert az utolsó éveiben már nemigen boldogult vele, sem a keze, sem a szája nem működött elég jól, úgyhogy inkább szívószállal szivattyúzta az üres gyümölcslevest. Hozzám jött ez az ütött-kopott, vékonyra szopogatott kanál. Itt van a konyhafiókban, tálaláshoz néha előveszem szeretettel. Az egyetemen a szokásos: nem sikerült felvennem az utolsó megmaradt kurzusomat. Nagy nehezen feliratkoztam rá, majd levágott a neptun, rangsorolásosan. De már rutinos vagyok ebben, bementem a mindentudó tanszéki titkárnőhöz, és beszereztem magam az osztálynévsorba. Ezen kívül pedig, nem tudván ellenállni (télen kisebb az ellenálló-képessége az emberi szervezetnek), felvettem még egy kurzust, jóllehet már rég túlléptem a keretet. 4 kredites, olyan 17-18 ezerbe fog kerülni. Mondtam kedves férjemnek, hadd kapjak ajándék(tan)tárgyat a szülinapomra, majd szépen becsomagolom. Filmszakos kurzus, a magyar film a ’80-as és ’90-es években. Jövő heti anyag: Gothár Péter: Ajándék ez a nap. Nem hoztam itt szóba Jancsó Miklós halálát. Hallgattam, akár egy kulturális miniszter. Mentségemre szóljon, hogy legalább misét sem rendeltem egyetlen portugál futballista emlékére sem. A Jancsó-filmek, a régiek, nagyon régen voltak meg nekem, jó is, hogy most a tananyag kapcsán nézek majd újra tőle. Talán egyedül az Oldás és kötés, amire rácsodálkoztam valamikor az utóbbi tíz évben.* Tegnap felfedeztem, hogy az eső erősen korlátozza a cselekvőképességemet. A gipszet nem szabad kitenni víznek, úgyhogy a kezem eleve belül van a kabáton. A másik kezemben esernyő. Harmadik kezem nincs. És akadt ellenőr is meg buszsofőr is, aki a bérletemet kérte. Mondjuk, jogos, mert hitvány kis bliccelési kísérlet az, gipszbe fullasztani az ellenőrzést. *A Kapa-Pepe filmeket a második-harmadik után abbahagytam. Említettem is ezt a Mucsi-Scherer rádióműsoromban. Mire Mucsi rögtön rávágta, hogy akkor mi most felállunk és távozunk, köszönjük szépen. Megdermedtem egy pillanatra, hátha nem hülyéskedik, de hülyéskedett. Elköltözött innen a szomszédból az ELTE diákügyintéző irodája. Kiírták a kirakatba az új címet: Királyi Pál utca, de nem ám hogy hány szám, hanem milyen nevű kocsmával szemben. Na köszönöm szépen. Bár a kocsma nevét nem tudtam megjegyezni, de végül megtaláltam a kis irodaajtót. Beszereztem az utolsó féléves matricát a diákigazolványomra. Örömteli meglepetés, hogy az érvényessége oly hosszan nyújtózik, október végéig ér a takarója. Könnyű lelkiismeretű, félárú ingázást gyakorolhatok tehát nyáron a Bp. Nyugati-Verőce vonalon. Már két hete gondoltam Kovács Lajos színészre, majd pedig szembetalálkoztam avval, hogy a napokban lett hetvenéves. Ez arra indított, hogy haladéktalanul elhívjam a rádióba. Tegnap jött hozzám. Amikor belefogtunk a felvételbe, s mondtam-mondtam a bevezetést, közben néztem őt – lehunyt szemmel, ökölbe szorított arccal ült velem szemben –, akkor kicsit megijedtem, hogy tán megint rosszul kezdtem és nem akar majd megszólalni. De nem volt ilyen probléma. Lement egy kétblokknyi első blokk, néztem, ahogy a gondolatai mentén halad, láttam, hogy alig lesz mód a kérdéseimből néhányat feltenni. Úgy ítéltem meg, nem baj, nem muszáj pont azt tárgyalni, amit elterveztem. Az is van olyan érdekes, ha megyünk a feje után, elkísérjük őt a morfondírozásában. Úgyhogy igyekeztem nem elkövetni semmilyen verbális erőszakoskodást. Az is fontos nekem ugyanis, hogy a vendég jól érezze magát a stúdióban, és ehhez az én kérdéseim, reakcióim vagy hallgatásaim járuljanak hozzá. Mosolyogni is szoktam egyébként az interjúalanyokra, ami látványelemként nem számottevő érték, viszont most jól jött volna egy kamera abból a célból, hogy a rádióhallgatók is élvezhessék Kovács Lajos mimikáját, arckifejezéseit. Amikor tegnap este Kassán a Portugál premierjén az Asszony szerepében bejött Szoták Andrea, hajszálra a néhai anyósom járásával-mozgásával, az szíven ütött. (Nem tudtam, hogy az alkoholizmus testi jegyei ennyire jellegzetesek.) Miközben Szoták Andrea káprázatos színészi precizitása egyáltalán nem lepett meg, mert már 2001-ben a debreceni A Gézagyerek Vizikéjeként is dermesztően hiteles volt. Ő ezt alaposan kifigyelhette valahol, valamikor. Megiszik egyébként minimum másfél liter sörnek látszó folyadékot héttől tízig a színen. Én ebbe már belehalnék. Kassán Dudás Péter rendezésében egészségesen magukévá tették Egressy Zoltán darabját. Palóc nyelvjárásban játsszák, vagyis a szereplők többsége úgy beszél, ahogy Pintér Bélánál a 42. hétben a rozsnyói orvosék. (Básszótok meg! – mondja az itteni Retek.) Tehát a darab ezúttal Szlovákiában játszódik, egy magyarlakta faluban, ahol Kassa a legközelebbi nagyváros. Hogy az időben hol járunk, abban már bizonytalan vagyok, mert az Omega-számok és a Fradi Nyilasival a hetvenes évek végére utal, viszont mondják a szereplők, hogy „demokróciá” van, mégpedig nem népi, hanem sima. Szép munka folyik a szemre mesedarabdíszletben, a színészek bizonyára kedvtelve fészkelődtek el a karakterekben. Az előadás működik és szereti a közönség. A Csipeszt alakító Soltész Michal tűnt ki nekem mint jó színész, akit még sosem láttam. Lehet, hogy magyarul beszélő, szlovák anya- vagy apanyelvű színész, aki asszimilálódott a produkcióba. Na ez a poszt kész, megyek frissülni a spirituszonline.hu-ra és az Ahol hely van oldalra is. Kamra, Ahol a farkas is jó, premier. Nekem ez nagyon jól indult. A tér titkai, izgalmas ígéretessége. A díszletek elmosódott, kopott szépsége. A hivatalos helyiség szürreális ferdültsége. Az a gyönyörű kép, amikor Keresztes Tamás tükörképe rásimult az üveg mögött álló Borbély Alexandrára. A hanghatások. A lóversenyes társasjáték, amit ismerek gyerekkoromból. De aztán menetközben valahogy mégis elveszett. Egy darabig úgy tűnt, hogy egymásra találunk a produkcióval, megremegtet engem mint egy sikoly vagy üvöltés, de végül nem. Nem. Ennek alighanem az is oka, hogy konkrétan kibillentettek nézői-befogadói pozíciómból. Az előadás egy pontján felállították és elterelték a közönség egy részét. Gyarlóságom ez nekem, belátom, de nem tudok eléggé nagyvonalúan elnéző lenni, amikor vegzálnak mint nézőt. Hazajöttem, és megnéztem az Ajándék ez a napot. Milyen jó, milyen Gothár! Esztergályos Cecíliát soha, sem ez előtt, sem ez után nem láttam ilyen lenyűgözőnek, vászont betöltőnek. (Illetve előtte tán igen, valamely Szabó István-vizsgafilmben, rémlik.) Rég nem találkoztam evvel a filmmel, de az utolsó jelenetét tökéletesen megőriztem, az erősen bevésődött. Ahogy Esztergályos és Pogány Judit mennek az aluljáróban (alighanem a Felszab tériben), jön szemből a Füttyös Gyuri, és végigcsapkod mindenen az összetekert újságjával, a nőkön is. Tisztán emlékszem, hogy ültem a moziban 1979-ben, és körülbelül először éreztem azt, meglepetten, hogy ez a magyar film itt van, mármint ott van, ahol én is vagyok. Tegnap délelőtt nyílt próba a Hamletből az Örkény Színházban. Azt a jelenetet vette Bagossy László, amikor megérkeznek a színészek, és Hamlet egyfajta Önök kértékbe vonja őket rögtön. Gálffi László monologizált a színészkirály szerepében, s alkalmi közönségként Csuja Imre mint Polonius fel lett biztatva arra, hogy minél kellemetlenebb néző legyen. (Megjegyzem, Poloniusnak az itt tett megállapításai szerintem helytállóak.) Volt tehát cukros zacskózás és mobiltelefonozás. Azt nem tudom, hogy a balomon ülő hölgy, aki kábé tíz perccel ezelőtt előremeredő tekintettel, „mintha nem is én lennék” arckifejezéssel elővett és kizizergetett a papírjából egy cukorkát, vajon felismerte-e, hogy itt tükröt tartottak mintegy az ő természetének. Szórakoztató volt a nyílt próba. Este a Fényevők premierje a Katonában. Jaj, de szeretem az ilyen színházat, amikor az ember bárhová néz, mindenhol lát valakit a színpadon, akinek a játékában gyönyörködhet! Kocsis Gergely. Ónodi Eszter. Nagy Ervin. Bezerédi Zoltán. Pálmai Anna. Ötvös András. És a többiek. (Talán Jordán Adél volt időnként picit sok. Mint aki túlságosan élvezi a játékát.) Gorkij annyiban túlmegy Csehovon, hogy az emberek közti nemfigyelés, nemlátás, meg nem hallás, meg nem értés társadalmi veszélyességét is megmutatja. Ascher pedig finoman okos. Nem olyan kíméletlen az ábrázolásban, mint mondjuk Gothár tud lenni. Nem olyan hűvös és rigorózus, mint Zsámbéki. Egy figyelmeztetően felemelt mutatóujj. A többit majd kritikában. (Butácska rajongás kategóriában.) Most irány Újvidék. Szép lesz az idő, mivel több kedves jókívánó is napsütést rendelt a szülinapomra. Ahogy közlekedtünk az autópályán – ezt nem említettem, amikor Erdélyből írtam, mert ott nem volt jelentősége, de természetesen nem tudok vezetni gipszben; kedves férjemet minden érdemére tekintettel be fogom válogatni Kisvárdára –, jelentős őzfelhozatalt tapasztaltunk, legalább öt-hat rudlit láttunk a környező földeken. Újvidéken muszáj volt megismételni azt a nagyszerű négysajtos gnocchit, amivel legutóbb találkoztam ott, valamint ezúttal sikerült még világosban körülnézni a városban. Amikor a Dunát kerestük, akkor már besötétedett, és nem találtuk meg. Csak a II. kategóriásként kitáblázott Duna parkig jutottunk el, maga a folyó meg talán az első kategóriásban folyik. (Itt most azt vettem tréfára, hogy bénák voltunk és rossz irányba mentünk.) A Neoplanta című előadást láttuk, Végel László regényéből készült, Urbán András rendezte. Sok mindent megtudtunk belőle Újvidékről onnantól kezdve, hogy Mária Terézia 1748-ban nevet és szabad királyi város rangot adott neki. És szinte azonnal lettek ellentétek új újvidékiek és régiek között. Mindig is sok nemzetiség élt itt, magyarok, szerbek, ruszinok, svábok, horvátok stb. Folyton felszabadította őket valaki, aztán jött a XX. század Trianonnal, visszacsatolással, amikor is Horthy Miklós biztonsági okokból csak Szabadkára vonult be, Újvidékig nem ment el, hideg napok, Tito, délszláv háború, mi minden. Voltak pillanatok az előadás elején, amikor úgy éreztem, hogy a produkció nyilvánvalóan behívja magát a kisvárdai programba a szabadkai Vörös mellé, ám sokkal inkább éreztem publicisztikának, mint színháznak, vagyis a színházi pillanatokat keveselltem benne. De heve, nyers ereje és fontossága mindenképpen van, úgyhogy gondolkoznom kell rajta. (Több ponton majdnem elsírtam magam – mondta kifelé menet egy helyi néző. Igen, az is biztos, hogy az ilyen produkciókra oda kell menni, ahol a helyük van.) Ügyfélkapuval nem rendelkező, névjegyzékben átjelentkező, külképviseleten szavazó magyar állampolgár dala: …elhagyom lakásomat, Ezen vidéket, melyből a rend, Törvény s igazság elköltöztek úgyis, Mély fájdalommal válok el Ugyan születésem szép helyétől; De ily nehéz rabságban élni, s ily Terhes nyomattatás alatt Törődni, értékét, fáradságát imígy Prédálva látni! nem, szenvedje azt Más, én tovább nem tűrhetem. (Kisfaludy Károly Stibor vajda című drámájának Máté nevű szereplője) Kocsis Gergő jött hozzám a rádióba tegnap, és a reá való készülődés jegyében előbányásztam a Zsöllye nevű néhai színházi folyóiratot. Mivel emlékeztem, hogy Török Tamara csinált vele a lapban egy jó interjút, amitől azt gondoltam akkor, hogy én is, én is akarok beszélgetni Kocsis Gergővel! Pár évvel később újabb impulzust kapott bennem ez a kívánság, amikor egyszer próbanaplót írt Kocsis Gergő a Katona honlapján. Most meg realizálódott. A Zsöllye a kétezeres évek elején néhány évig működő havi folyóirat, Lajos Sándor alapította és főszerkesztette, én végig szerzője voltam és egy ideig szerkesztője is. Viszonylag nagyméretű, színes, kemény címlapján mindig színészi arcképek jelentek meg, mégpedig szerepportrék. Kerekes Éva A testőr Színésznőjeként, sminkben, jelmezben. Molnár Piroska a Száz év magány-arcával. Szervét Tibor Versinyinként, Fekete Ernő mint Miskin. Mucsi Zoltán Podkoljoszin-pofával a szolnoki Háztűznézőből. És így tovább. (Emlékszem, azt külön meg kellett tanácskozni például, hogy a musical-főszereplő arcán rajta legyen-e a mikroport a fotózásnál vagy sem.) Most, hogy elővettem a stószt, és kerestemben végignéztem a számok címlapját, láttam, hogy ez milyen szép és mennyire jó! Pláne így egymásutánjában, színészek szerepben sorozatban. És elszomorodtam attól, hogy ez minden bizonnyal egy utolsó dolog volt. Feltehetőleg soha többé a világon nem lesz olyan, hogy újságárusok pultján magyar színész színházi főszerepben készült portréja virít. Mégis kár. (Hess, madár!) A Kosztolányi Színháznak kicsi, komplett, csinos színháza van Szabadkán, kábé száz nézőre. A Rózsák című előadásukat mutatták be tegnap este, amely a korábbi, A kisinyovi rózsa című produkciójuk újratervezett változata, Urbán András rendezésében. Volt szerencsém a régihez, és eszembe is jutogatott most, a megtartott performatív elemek láttán. Tolnai Ottó alapú a mű, bár az új verzióból voltaképp kivonták a szöveget mint olyat. Maradtak a játékok. Gyurmával, festékkel, indigóval – évtizedek óta nem láttam indigót –, cintányérokkal, műmadarakkal. Béres Márta és három fiú, változatos mennyiségű könnyedséggel, a semennyitől a sokig. (Úgy tűnik, Mészáros Árpád elszerződött Szabadkáról Újvidékre.) Itt jegyzem meg, az Újvidéki Színházban megvettük* a Neoplanta-bemutató alapjául szolgáló könyvet, Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényét. Néhol olyan mondatokat találni benne, amelyek láttán nem tudom eldönteni, mibe ütközöm épp: sajtóhibába, a történelmi ismereteim hiányosságaiba, vagy egy tájnyelvi változat sajtosságaiba. Pl.: „Igen, csakhogy a kommunizmusban kazánból esszük az egytálételt, és nem finom porcelán étkészleten felszolgált nyalánkságokat fogyasztunk.” Ismerik a kedves olvasók az estére a kéz beledagad a gipszbe érzését? És a néha már eleve reggel is-t? Nem? Örüljenek neki. *A vásárlás nem jött volna létre Szorcsik Kriszta nélkül, aki megtoldotta a pénzünket a vételárból hiányzó száz mukival, amiért ezúton mondok nyilvános köszönetet. Egy amúgy rokonszenves, higgadt, tartózkodó bogár terpeszkedett el reggelre a Várján, részben azért nem tudtam írni a nyíregyi színészházból. Most meg már mindjárt úton leszek, újabb erdélyi válogatós turné indul Kolozsvárra, Nyárád- és Csíkszeredába, valamint Gyergyóba. Megyek falni a kilométereket a bélai mikrobuszban, pá. Kolozsvárra tartva útba esik egy Bánffyhunyad nevű település, ahol pagodaszerű palotát épített magának egy helyi gazdag. Elirigyelhették ezt a rivális helyi gazdagok, mert aztán ők is. Bánffyhunyadon egy sor csicsás, kínai pagodára emlékeztető tetőrendszerű, cifra palota áll. Már másodszor utaztam arra, de még eddig nem bírtam lefényképezni, mert megbénít a látvány. (Közben megtaláltam a jelenséget a neten, cigodáknak nevezik ezeket a házakat.) Kolozsváron a színpad elejében ülve, ahogy felment a függöny a Viktor avagy a gyermekuralom előadásán, rögtön láttam, hogy ezt a díszletet talán a vasútállomáson lenne hely felépíteni. De ott sem Kisvárdán, hanem Nyíregyházán. Perspektivikusan távolodó-kicsinyülő szalon – inkább csarnok –, és amikor Dimény Áron 9 éves Viktor hátrament az ajtóhoz, olybá tűnt, mintha hirtelen felnőtt volna. Az arányokkal játszik-csal az egész előadás, Purcărete rendezésében.
Roger Vitrac darabjára, a cselekményére nem egészen így emlékszem, bizonyára meg
is húzták, mindenesetre karakteres őrületet csináltak belőle. A második rész
egyenesen kortárs operává Énnekem kicsit sem szívem csücske az ilyenfajta, kétségkívül formátumos színház, de azért hoztam el belőle ezt-azt. Például Albert Csilla pazar kislányszámát. Vagy Kézdi Imola Ida Mortemart-jának fekete rúzsú mosolyát (Kézdi Imola nem először emlékeztet engem a legjobb Básti Julira). Kató Emőke párnaböködő kézmozdulatait, valamint Viktor nőcsábász apukáját, Bogdán Zsoltot szőröstül-bőröstül. (Rajongsz – szól rám Lucifer a pótlólagos kolozsvári színben.) Kolozsvár és Szászrégen között végtelenül lehangoló autóút. A padkán áll egy-egy gyerek, kinyújtott karral, hóvirágcsokorral a kezében, azt árulja az autósoknak, ha megállnak érte. Kódorgó libákat kerülgetünk. Mindenfelé szegényes porták, összeroskadni készülő házak. Plusz még a kutyák. Ezt a Frédike elintézte: ha olyan kutyát látok, amelyikről egyetlen pillantással felmérhető, hogy soha nincs része semmiféle kutyaboldogságban, elszorul a torkom. Gyergyószentmiklós kábé 18000 lakosú (15 ezernyi magyar), Románia egyik leghidegebb éghajlatú városa. Itt van a legkisebb társulatú erdélyi magyar színház, a Figura: 9 színész, minden munkatárssal együtt összesen 27 fő. Az önkormányzat tartja fenn – központi költségvetésből itt nem finanszírozzák a színházakat, a néhány minisztériumi színház kivételével –, vissza-visszatérő vitatéma tehát helyi szinteken a „színházra menjen a pénz vagy járdára?”. Amely kérdésen az itteni járdák láttán nincs is mit csodálkozni. (Felmerül az emberben, hogy az anyaország a határon túliak anyagi támogatását mennyivel értelmesebben költhetné akár színházakra, akár járdákra inkább, mint pl. Szász Jenőnek nemzetstratégiai intézet létrehozására.) Délután a Salamon Ernő Gimnázium dísztermében Lola Blau Bartha Boróka előadásában, Béres László rendezésében. Este Murlin Murlo a Figurában, Barabás Árpád színrevitelében. Írtam a Fekete tej kapcsán, hogy tehetséges ember. Most kijött neki a lépés, szép eredménnyel dolgozott a színészekkel. Erőteljesek, főleg a nők, de mindenki jó a helyén. Az Olgát játszó Máthé Annamária elképeszt. Óriási energiákat mozgósít, és eleinte el sem tudom dönteni, hogy borzalmas vagy csodálatos, amit épp csinál. Az utóbbira hajlok aztán. Ősz hajú, kontyos nénik ülnek az első sorban, fojtottan-szemérmesen nevetgélnek a csúnya szavakon. Vagy először jöttek kortárs darabot nézni, vagy még mindig nem szokták meg, hogy ilyen. Meghatóak és szívderítőek. Ha bemegy itt az ember a Rubin hotel éttermébe, vagy a kicsi, igényes, színvonalas Cziffra kávéházba, a falakon vonzó, patinás képeket lát a régi Gyergyószentmiklósról. Ha kimegy az utcára, nézheti a képeken szereplő utcákat, házakat hámlva, lepusztulva, tönkremenve. Nem szabad ebben a városban sokat sétálni. Mélabússá tesz. Estére átmentünk Csíkszeredába A vihar kapujában előadására. Nehéz ügy ez a darab. Kurosawának könnyű volt, tetőtől talpig benne a történet közegében, világában, stílusában. Nálunk mindenről külön dönteni kell: globális legyen vagy keleties, mennyire meséljék, mennyire játsszák, realistán-pszichologizálón vagy stilizáltan, krimi gyanánt vagy tézisszerűen, praktikusan vagy elvontan és így tovább. Kövesdy István rendező középutas hozzávetőleges megoldást választott piros bambuszrudakból hajlongó erdővel, egy az egybenes japáni feleséggel. A színészfiúk szépen hozzányiratkoztak frizurailag a szerepükhöz. Nagyon idegesítően hatottak a nevetések, bár ez nem feltétlenül volt szándékos. Amikor a favágó az asszony kacajára azt mondta, hogy még életében ilyen szörnyű hangot nem hallott, a számból vette ki a szót. Négyszáz fős a nagyterem (társbérleti működés a művházban a székely néptáncegyüttessel), elég szép ház volt. Nem érezték biztosan a nézők, hogy vége van az előadásnak. Utána még csekkoltam a csíkszeredai sürgősségi ellátást is, egy apróbb baleset után. Bár most nem én voltam a sebesült, csak a kísérő. Itt is gyorsan ment, de némi meglepetésemre társadalombiztosítási eu-s igazolványt forszíroztak. (Vásárhelyen engem a puszta útlevelem átnyújtására elláttak ingyen, európai uniós állampolgári jogon.) Gazdagodó tapasztalataim alapján azt a tanácsot tudom adni, hogy aki nem akarja kardjába dőleszteni külföldi ambulancia felvételi adminisztrátorát, az válogassa meg az állandó lakcímét, ne legyen pl. Ördögorom lejtő. A Spectrum Színház egy gyógyszergyár magánszínháza. Háromlaki (Németország–Magyarország–Románia) erdélyi házaspár hozta létre, a férj állatorvos, a feleség színházrendező. (Láttam tőle nyolc éve egy szép, hangulatos Tamási Áron-előadást, amelyet a sepsiszentgyörgyi színházban csinált.) Kis állandó társulattal gondolnak dolgozni, most épülő, vásárhelyi játszóhellyel. Második produkciójukat, a Vitéz léleket kívánták megmutatni válogatói csapatunknak a nyárádszeredai művház 400 fős termében tegnap délben. Szép utakon, Küküllő és Nyárád mentén, Bucsin-tetőn át vitt oda bennünket Török úr. (Visszafelé megnéztük Mikházán a Csűrszínházat, a Széllyes Sándor emlékszobát, valamint Vármezőn ebédeltünk a Halas csárdában, ahol pisztrángneveldét is tartanak az intézmény mellett. Meg is állapítottuk Sándor L. kollégával, hogy az ő feleségének és az én férjemnek kellene itt lennie*, mert ők ennének pisztrángot, nem úgy, mint mi, vagy én, aki, ugye, hivatásszerű túrós puliszkista vagyok.) Hogy ne csak három néző legyünk, diákokat és nyugdíjasokat hívtak meg az előadásra, lett is telt ház főként kisiskolásokból. Csöppet tartottunk tőlük, de oktalanul. Fegyelmezett, ünneplős gyerekecskék voltak, kifogástalanul viselkedtek, figyeltek. Meg kell jegyeznem, kíméletlenül kinevették az ősz, öreg, nagypapaforma ácsot, amikor bevallotta, hogy szerelmes a nevelt lányába, akit négyéves kislányként lopott el az igazi szüleitől. (Ha másból nem, ebből a fékezhetetlen nevetésből maga Tamási Áron is észrevehette volna, mennyire nem helyénvaló erdélyi hegyi-levegőjű művében ezt a megrögzött pedofilt szerepeltetni.) Török Viola rendező néptánccal, 5-6 táncoló párral kombinálta a darabot, ami kifejezetten jó ötletnek látszott. Minél többet vesz le a tánc a mű dialógusaiból és helyzeteiből, transzformálva a drámát, annál jobb. Végül is nem táncoltak eleget szerintem. Színészileg egyenetlennek mondanám az előadást. A Balla Pétert játszó Faragó Zénó talán olyan instrukciót kapott, hogy egyszerű legyen, egyenes, egy tömbből faragott, és ez csúszhatott félre odáig, hogy egykedvűnek, egysíkúnak, sőt egyenesen fádnak hatott. Ritziu Ilka-Krisztinát – akit tavaly a kisvárdai cikkemben lelegszebbeztem – kedvtelve nézegettem. Este itt Gyergyóban a Szentivánéji álom Balogh Attila rendezésében. Elég kellemetlen előadásnak találtam. Egyrészt a nézők kényelmetlen, kevéssé gördülékeny költöztetése miatt. Másrészt a színpadi alomból fölszálló, prüszköltető por. Harmadrészt (hamisan) éneklő szereplők. De voltak pozitívumok is. Például méltányoltam, hogy az athéni fiatalokat – akikkel mindig oly nehéz mit kezdeniük a rendezéseknek – kvázi cirkuszi bohócpárokként fogta fel Balogh Attila. Vagy hogy emlékezetes jelenség volt Puck. És a színjátszó munkások is helyesek voltak. *bár nem feltétlenül együtt Császár Angela POSZT-válogatóval ketten jelentkeztünk be Béres László rendezőhöz a kocsijába, kedvesen elvitt minket kirándulni a Gyergyótól 26-30 kilométerre lévő Gyilkos-tóhoz és a Békás-szoroshoz. Gyönyörű vidék. A hetvenes évek elején jártam itt családilag, a szüleimmel és a bátyámmal, úgyhogy most beleléptem az itthagyott kisebb lábnyomomba. Emlékeztem a Gyilkos-tó vizének zöldjére, de az most nem látszik, befagyva lévén. Hideg, fehér, néptelen – impozáns látvány. A szélén kezd bugyogni a Békés patak – úgy keletkezett a tó, hogy valami hegyomlásféle eltorlaszolta a patakot –, eleinte fagy is, nem is. A szoros meg szinte hátborzongató, beleszédül az ember, ha felfelé néz. Meregettem a szemem, mert a falakon olykor közlekednek hegyi kecskék és zergék, de sajnos épp nem járt arra egy sem, amerre néztem. (Ezt még megmutatom, középen a Gyergyóból való néhai Erőss Zsolt egykori gyakorlóhegye.) Este a csíkszerdaiak vendégeskedtek Gyergyóban A revizorral, Parászka Miklós rendezésében. Nem éreztem nagyon átütő előadásnak, de elgondolt produkció a mában, és akadnak szellemes ötletek benne itt-ott. A polgármestert játszó Kozma Attila minden hájjal megkent színész. Csinos színészi aprómunkák is megfigyelhetőek, például az ellenérdekelt feleségek részéről az utolsó jelenetekben. A befejezésben megmutatkozó ikonképen még töröm a fejem. Vannak értelmezési lehetőségei. Fél 7-kor indultunk tegnap Gyergyóból, 18 órára értem haza. Szép nagy, fárasztó ország volt a miénk, annyi biztos. Milyen jó nekem, hogy most eljutok (majdnem) minden határon túli magyar színházba! Egyszer – legalább egyszer – látni kell őket otthon, a saját közegükben, körülményeik közt, közönségükkel. Mondjuk magammal nem vagyok elégedett. Biztos jó lett volna az előadások után beszélgetni is a színháziakkal, de – eltekintve vagy el nem tekintve attól, hogy ezt itthon is kerülöm – túl gátlásos, törődött, fáradt és kézfájós voltam/vagyok hozzá. Mai: „…egy jóféle bakancs és két bőrönd elég, azzal már nekivághatunk, amennyiben tudjuk – mert ez az első –, hogy pontosan hol az a hely, ahol vagyunk éppen, kell tehát egy képesség, egy egészen gyakorlatias tudás ahhoz, és nem valami irányzó érzelem, vagy amolyan szív mélyén rejtekező ködös izé, hogy meghatározzuk, hol vagyunk éppen, amihez képest majd kiválasztjuk a helyes irányt” (Krasznahorkai László: Megy a világ) Kézdivásárhelyi Zűrzavaros éjszakát néztem dévédén. Mennyivel elevenebb előadásnak látszik, mint a Nemzeti Színházé! Van benne valami brutális szépség. Vagy szép brutalitás. Már nem is tudom, melyik. A gipszből kitekintő ujjaimról úgy jön le a bőr, akkora darabokban, mint falról a vakolat. Milyen lehet beljebb? Jövő héten meglátjuk. Hajat vágattam tegnap, kissé elragadtatta magát a fodrásznő, és most úgy nézek ki, mint aki biztosan nem bojkottálja a holokauszt emlékév eseményeit. Nem vagyok jó passzban, asziszem.
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
