|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2013. február
Azt hittem, hogy mára jobb lesz, például tudok majd már aludni is éjjel, de nem. Egy sündisznó alszik a torkomban, és a horkolását is hallom minden percben. Nem jobb. Sőt. Pedig elmentem a rendelőbe, ahol a szakorvos lecserélte a háziorvos adta gyógyszereket másikakra. Nyelni borzalmas. Köhögni maga a pokol. Képzeljük még hozzá a hányást. Mert kihánytam a lázcsillapítót, a köhögéscsillapítót és azt a néhány falatot, ami lement. Érdeklődéssel nézek a mai nap elébe. Némi javulás állt be, legalább nyelésileg. Rögtön elkezdtem latolgatni, nem mehetnék-e el nyaralni A nyaralásra este. Mára van jegyem. Felmerült egyébként a kérdés, hogy most, amikor még nincs iskola, és nem is járok sehová, hogyan szedtem össze ezt a vírust. Talán valamelyik színház adta. Ez van most műsoron. A torkom tűrhető, de a láz változatlan. Meg ott van a köhögés is, ami olykor öklendezésbe torkollik. Nem segítene az Áser-cukorka, pláne ha az előttem ülő néző gallérjába találnám köpni, hát kinek kell az. Úgyhogy fájó szívvel letettem A nyaralásról, megvárom vele a jobb időt. Megnéztem inkább a televízióban Az én XX. századomat, úgysem láttam évtizedek óta. Annak idején nem értettem, minek ebbe a filmbe a kettős főszerepre Eszenyi Enikő és Nagy-Kálózy Eszter magyarhangjával a fiatal, szőke lengyel színésznő, akiről azóta nem hallottunk. (De most rákerestem Dorotha Segdára, tévésorozatokban játszik, bármit jelentsen is ez.) Tegnap este úgy találtam, hogy jó ő ebben a filmben. Szépen szét vagy el tudta játszani egymástól a két figurát. Romlottnak és romlatlannak is meggyőző volt. Dolgozni kellene, de az még nem megy, olvasni is csak mértékkel sikerült (Horváth Péter Dzsordenét és Rubin Szilárd Római Egyesét olvastam el). Az aktuális mentális állapotomnak leginkább az felel meg, ha tompán nézem a tévében, hogy valakit meggyilkolnak, majd modern technikával kinyomozza a gyilkost egy szakcsapat. Azt a sorozatot, amelyikben Tim Roth vizslatja a pofákat, hogy ki mit hazudik, azt még szeretem is. Valamint azt a vörös pasast, aki egy félredöntött fejű, laposan fürkésző pillantással dolgozik színészileg, miközben Miamiban nyomoz a Kőszegi Ákos hangján, azt is viszonylag megkedveltem. Éjszakánként eddig keveset aludtam, sokat feküdtem a sötétben és gondoltam. Semmi világmegváltó nem jutott eszembe. Még hozzáfűzöm Az én XX. századomhoz, hogy az itt megírt forgatási napból (Iparművészeti Múzeum) csak néhány másodperc került bele a filmbe. De azt akarom mesélni ma, hogy egy ideje már benne van a számítógépemben a Térden állva jövök hozzád című, 1964-es olasz film, csak nem mertem megnézni. Féltem a csalódástól. Gyerekkorom nagy sikerfilmje volt ez. Tulajdonképpen csak a végére emlékeztem, miszerint Gianni (Morandi) elénekli a címadó dalt a rádióstúdióban, majd ő is meg a lófarkas lány is rohan keresztül a városon a szökőkútig, ahol csókban forrnak össze. No lejátszottam. Megkönnyebbültem jelentem, hogy kedves, kellemes, nézhető film. Van benne valami bájos dramaturgiai nagyvonalúság. (Hogy ne mondjam: nemtörődömség.) És egy olyan jelenet – zenés esztrád a laktanya zuhanyozójában –, amely egyébként kijelölhette volna a film ideális, ironikus útját. Egy megdöbbentő momentumról kívánok beszámolni. A történet afféle limonádé, szerkezetében az operetthez hasonlít: a második felvonás végén kell lenni a bonyodalomnak, összezördülésnek, amelynek következtében a szerelmesek elszakadnak egymástól. Pl. a szülők nem járulnak hozzá a frigyhez, vagy féltékenység, valami szerencsétlen félreértés – ilyesmi szokott lenni az, ami végül kötelezően elsimul. Mármost itt konkrétan az történik, hogy tejfölösszájú Gianninkkal kikezd egy jómódú, tapasztalt nimfomán. Gianni ezt rögtön veszi is, és az első adandó alkalommal, szó nélkül elvonul a nővel egy ötnapos tengerparti etyepetyére. Utána megkéri a csábító szirén kezét, aki azonban kineveti. Emiatt kell aztán térden állva jönnie vissza a lófarkas lányhoz. Hát ezt az elemet mint szerelmesek civódását egy limonádéban, mit mondjak, kissé durvának találtam. Az a tanulmányi helyzet, hogy az utolsó félévem kezdődik a jövő héten. Erre a szemeszterre mindössze négy, elvégzendő kurzusom maradt. Egyik-másikat kifejezetten ilyenkorra ütemezi a mintatanterv. Mindet meg is hirdették, mindre jelentkeztem, és akkora a kereslet, hogy a négyből háromra nem jutottam be, létszám fölöttinek bizonyultam. (Alighanem kevés a tanár.) No, hát akkor ráhúzok még egy félévet – mondom fejcsóválva, panaszosan, értetlenül, széles mosollyal, lelkendezve. Mert boldogan járok egy kicsit tovább az egyetemre, mielőtt a pályakezdés nehéz feladatával szembe kell találkoznom. Tudok még mit tanulni. Felvettem néhány olyan tárgyat, ami érdekel. Bár fizetnem kell majd értük kreditenként, mert már elvégeztem az előírt 10 kreditnyi szabadon választott kategóriájú kurzust. De megér nekem 30-40 ezer forintot nagy tudású irodalomprofesszorok hallgatása. Ebbe fektetem a jeles eredményemért járó tanulmányi ösztöndíjamat, oszt jónapot. Illetve épp az, hogy az oszt jónapotot készséggel elhalasztom jövő év elejére. Mára hívott vissza kontrollra az orvos. De én már tegnap nem bírtam tovább, az itthoni betegeskedést tévémérgezéssel súlyosbítva, úgyhogy délután elmentem színházba. Trafó, TÁP Színház, Jövedelmező állás, Vajdai Vilmos rendezése. Hát ütős előadás! Szélsőséges persze, az első öt percén egy dokus bejátszás alatt besírtam a röhögéstől (ez a helyes kifejezés, mert voltaképp nem is volt nevetséges). Aztán különböző szakaszaiban hol jó nagy baromságnak tűnt (mármint a szó jó értelmében), hol hetyke tápos gagyinak, hol vérbő komédiának, hol eklektikus kabarénak, hol széles, lapályos leülésnek, s ezenközben egyfolytában ott mozgott a föld alatt a föld alatti mozgalom. Érlelődött a forradalom és a végén ki is tört. Kovács Krisztián, aki az ifjú főszereplőt játssza, nyikhajilag rendben van, de kellene majd még erősebbnek, velősebbnek lennie. A nagybátyját Hegedűs D. Géza alakítja. Mondjuk én nem vagyok egy hardcore HDG-fan, de azt kell mondanom, kiváló ebben. És volt egy jelenet, amikor egyszer csak elénekelte az Alkotni születtünket, még dobogni-táncolni is kezdett hozzá, mint Kőműves Kelemen korában, mögötte a kivetítőn pedig ott ropták a hajdani falrakó kollégák Söröstől Kaszásig. Ebben a pillanatban engem valószínűleg kenyérre lehetett volna kenni. Tiszta szerencse, hogy nem indult el felém D. Géza egy késsel. A gégész doktornő többé-kevésbé egészségesnek nyilvánított. Bár a gyógyszerezést meghosszabbította. (Emberemlékezet óta nem voltam ilyen hosszan beteg! Egy álló hétig!) Azt is mondta, gondolkodott a dolgon, és nagyon tiszteletreméltónak tartja, hogy egyetemre járok. Mert amikor a múltkor a táppénzre vonatkozó kérdésére közöltem, hogy diák vagyok, vegyes fogadtatásra leltem a szobában. Továbbá tudatta, hogy ők szeretnek engem. Kérdeztem, kivel. Azt felelte, Kovács Patríciával, aki szintén járt ma nála. (Jobbulást kívánok :-) Hajléktalanszínházban még nem voltam. Illetve most már igen. Simányi Zsuzsanna, a Horváth Csaba és Lukáts Andor vezette fizikai rendező osztály növendéke dolgozott együtt az AHA Színpaddal, amely hajléktalanoknak több mint tízéves színjátszóköre, Füsti-Molnár Sándor vezetésével. Augusztustól próbáltak heti egy vagy két alkalommal, és mostanra hozták létre „Gyümölcsoltókor” címmel a munkabemutatót a Woyzeck alapján. (Itt jegyzem meg, bár nyilván nincs egyenes összefüggés, hogy ma a színművészetin egy vizsgarendezés összköltségkerete 0, azaz nulla forint.) Egy angyalföldi hajléktalanszálló a helyszín*, könyvtár vagy kultúrszoba lehet. Húszan-harmincan ültük körbe a játszóteret. Köztünk foglaltak helyet a szereplők is, valamint a zenéért felelős Lukács Gábor, egy árva szaxofonnal. Nemigen lehetett összetéveszteni, ki hajléktalan és ki nem. (A hét játszó közt is akadt egy-két szimpatizáns álhajléktalan.) Az előadás alig több mint félóra. Sok minden megvan benne a darabból (a borsóval bezárólag), amely darab maga is töredék, sok minden nincs meg. Viszont nem hiányzott semmi. Egyszer csak berobbant a szobába a címszereplő. Jött vele iszonyatos mennyiségű belső energia. Azonnal lehetett tudni, hogy Simányi Zsuzsanna nemhiába jött ide és nemhiába volt itt. Woyzecket talált, akinek Madlena László a neve. Magas, vékony, szikár fiatalember, Lance Armstrongra emlékeztet. A szeme is épp olyan áthatolhatatlanul szürke. Erősen hiányos a felső fogsora, amitől selypít. Nem mindig mondta jól a mondatokat, de minden mondat tökéletesen az övé volt. Féltettem Marie-t. Persze tudtam, semmi reális okom nincs rá, már csak azért sem, mert a fiúból bizonyos intellektuális fölény is sugárzott, amivel a szerepet kezelte. Csak ültem ott, néztem, és beleborzongtam. Hajlamos vagyok-e azt hinni, hogy tudok egyet s mást a Woyzeckről, vagy egyáltalán, a színházról? (Hogy az életről, avval nagyon nem hozakodnék elő.) Mindenféle elfogódottságtól mentesen elém toppan egy srác, és zsigerileg többet tud mindkettőről. Az előadás egyszerű és erős. Élményszámba ment. * Mielőtt elindultam itthonról, álltam fél percet tanácstalanul az előszobában a fogas előtt. Illik-e irhabundában menni a hajléktalanokhoz? De úgy döntöttem, nem engedhetem most meg magamnak, hogy ráfázzam. Mondanom sem kell talán, a kutya sem nézte, hogy milyen kabátom van. Volt bennem némi egészséges gyanakvás a Lincoln című filmmel szemben, amiért 150 perces. Meg mernék esküdni rá, hogy nem kell egy mozinak ilyen hosszan tartania. De azt azért nem gondoltam, hogy méretesebb szakaszokon annyira fogom unni, bele is alszom a zsöllyében. Bár ez az én hibám is. Viszonylag hamar politikus dolgokról kezdtek beszélni a szereplők, kétharmadról, szavazatokról, törvénytelen eszközökről, ámde helyes célról, és ekkor én automatikusan lekapcsoltam a szövegről. Pontosan úgy, mint este otthon, amikor a híradó kezdődik a magyar televízióban. Maradtak tehát a képek, amelyek azonban a film első felében zömmel éjszakaiak, vagyis meglehetősen sötétek. A címszerepet játszó Daniel Day-Lewist többnyire profilból mutatják (hadd hasonlítson az ismert Lincoln-képre), alig lehet látni a szemét. Pedig szép szeme van. (Még Sólyomszemként kedveltük meg Az utolsó mohikánban.) Olykor erre-arra felébredtem, például Tommy Lee Jonesra. S ekkor megállapítottam: nem teljes a hasonlóság a mi parlamentünkkel, mert a bő száz évvel ezelőtti amerikai honatyák ugyan csúnyán beszéltek egymással, viszont szemmel láthatólag nehézséget okozott számukra olyan meggyőződést hangoztatni, amely gyökeresen ellentétes mondjuk az öt évvel korábbi meggyőződésükkel. Elegánsnak találtam, hogy Spielberg az elnökgyilkosságot nem képesítette meg (jártunk a helyen nyáron Washingtonban). Volt a filmnek vagy három vége, abból az egyik, a Tommy Lee Jonesszal az ágyban című kifejezetten szellemes. Más, most. Már engem nem fog megölelgetni többé az a finom, jóillatú ember… Kézdy Gyuri bácsi… :-( Első nap az iskolában, kurzusfelvételi bonyodalmakkal és a Neptun internetes tanulmányi rendszer teljes csődjével színesítve. Elindultam a suliba, mentem-mentem, és egyszer csak azt láttam, hogy felszedték a Kossuth Lajos utcán azt a zebrát, amin át szoktam kelni a túloldalra. Megijedtem, hogy soha többé nem jutok el az egyetemre. Voltam iskolában, és amikor véget ért az órám, láttam, mindjárt hallgatói fórum kezdődik a szomszédban. Gondoltam, benézek. Ott aztán szeretetteli szkeptikus mosoly volt az első reakcióm, mert szót kért egy lány, akivel két kurzusra is jártam együtt, így tapasztalhattam, hogy a kérdései, hozzászólásai mindig okosak és érdekesek, de szinte sosem sikerül kikeverednie belőlük. Szemináriumon előfordult, hogy már nem bírtam tovább nézni a véget nem érő küzdelmét és röviden magyarról magyarra fordítottam őt. De nem igazolódott a balsejtelmem, hogy sehová nem jutó vita, parttalan eszmecsere lesz a hallgatói fórumból. De nem ám! Ezek a fiatalok kicsiszolták már a demokráciát. Volt egy moderáló fiú, ismertette az elején a kézjeleket, amikkel véleményt lehet nyilvánítani (egyetértést, kiegészítést, pontosítást vagy radikális ellenvetést jelzőt). Egy óra alatt, egyetlen feleslegesen elpazarolt perc nélkül konstruktívan eljutott az előadóterem hallgatósága oda, hogy eldöntötte és megszavazta, mi legyen, hogyan tovább, mik a legközelebbi teendők. (Mennyien lehettünk, úgy százan, kábé a tizede tanár.) Azután a jelentkezőkből felállt 6-7 csapat (hét-nyolcfősek). Elindultak körbejárni egy-egy bölcsészkari épületet, bemenni az éppen zajló órákra, elmondani, mi a helyzet, mi a blokád szándéka, tiltakozásra szólítani fel a pénzkivonás, az egyetemi autonómia megszüntetése és a röghöz kötés alkotmányba iktatása ellen, és csatlakozni hívni minden egyetemi polgárt. Beálltam az egyik brigádba. Főleg kíváncsiságból. Látni akartam a gyerekeket akció közben: az órákon ülőket és az órákra bekopogókat. Mondtam a diáktársaknak, az én egyetemista voltom atipikus, úgyhogy beleszólni nem fogok, de a jelenlétemmel támogatom őket. Jól is álltam nekik szerintem, mert pont úgy hatottak az osztályokban, mintha egy tanár is melléjük állt volna :-) (Egyébként minden tanár, akivel találkoztunk, megengedőnek, sőt egyetértőnek érződött.) Miután nagyjából végeztünk a H épülettel, eljöttem. Gondoltam, ha lepihenek kicsit, visszamehetek a délutáni fórumra. De aztán nem volt fizikai erőm hozzá. Nem tudom, mennyire lett eredményes tegnap a diákmozgalom. Engem mindenesetre meggyőzött a résztvevő fiatalok cselekvőképességéről. Bátrak, operatívak, energikusak. Az esti színház (a legújabb Notóriusok) maradjon már holnapra. A tegnapi óráim után nem a forradalmi, hanem a véradó szekcióba tartottam az egyetemen (vér is kellhet az ellenállásnak), de azt mondták, hogy az antibiotikumra tekintettel ne adjak most vért. Érzem egyébként én is, hogy nem, még mindig nem ez az, itt nálam, aminek egészség a neve. Szóval Notóriusok nemtudommárhány a Kamrában. Gelley Kornélról, Horváth Józsefről, Ronyecz Máriáról és Vajda Lászlóról szólt. A Katona múltjának nagy öregjeiről, a kisebbek közül. (Illetve hát… azt most konstatálom, hogy Ronyecz is, Vajda László is fiatalabban halt meg, mint amennyi most vagyok…) Ugyanakkor az is jellemző talán, hogy ha az ember sorolni kezdi őket, előbb-utóbb elakad, nem jut eszébe a következő név. Sok volt ez az este nekem, minden értelemben: széltében, hosszában. De nyilván nehéz négy életből, pályából nyesegetni, arányosan. Ültek egy sorban, oratorikusan, fiatal és középkorú katonás színészek és idéztek. Vodkásüvegek álltak a lábuknál, abból kortyoltak néha vizet. Az alkohol nagyon is hangsúlyos szereplő. Nem is tudom, milyen irányú lehet az összefüggés a kis szerepek és az alkohol között. Melyik az ok, melyik az okozat. Távoliak és nem nagyon erősek az emlékeim róluk. Gelley Kornélt szerettem közülük leginkább. Erősen előttem van a hosszú, hajlott alakjával. Különös színpadi jelenség volt, szikár és szomorú, jellegzetes hanggal. Biztosan nem számított erre, de én őt a Tű (Donald Sutherland) magyarhangjaként őriztem meg múlhatatlanul. Holt lelkek. Jó sokára láttam neki a megírásának, ami általában nem szerencsés. De most rájöttem, előnye is van: letisztul közben, hogy mi marad meg az előadásból. A diákmozgalomnak csak alkalmi, m.v. résztvevője vagyok, jelzem. Tegnap, az órám végeztével vetettem rájuk, a Gombocz-teremre egy pillantást. De különben jöttem el a FUGA-ba. (Vajon ez a FUGA rövidítés-e? Mert ha igen, akkor így kell írni, ahogy írtam. Ha viszont csak nagyzolásból nagybetűs, akkor a Fugába a helyes.) A Katona József Színház 30. születésnapja alkalmából nyílt emlékkiállítás, részint Koncz Zsuzsa fotóiból, részint pedig előadások különböző tárgyaiból. Egy sarokban az eltört korsó Az eltört korsóból, majdnem felrúgtam véletlenül. Julle néni, vagyis Máthé Erzsi kalapja a Hedda Gablerből. Sok női jelmez. Így fellógatva nem tűnnek olyan szépnek, mint ahogy emlékeztem rájuk. Az a helyzet, úgy látszik, kell a reflektorfény is, meg a színésznő, aki benne van. Például Ónodi Eszter, aki gyönyörű volt a Barbárokban. Vagy Fullajtár Andrea, hogy kitöltse A filozófus-beli pazar pávarucit. Mai: Bárdi Ödön írja 1957-es könyvében: „Ritka színész, aki pályáján baki nélkül jutott el a nyugdíjáig. A kiváló Ódry Árpáddal is megesett, hogy fogpiszkáló helyett pikfoszkálót mondott. A Cyranóban, amikor ezt kell mondani: „Ezek a gascogne-i legények és Castel Jaloux a kapitány, így mutatta be a félelmetes gárdát: Ezek a leszkonyi gagányok… - és itt olyan zavarba jött, hogy így folytatta: ... és ő a kapitány. Molnár Tibor egyszer pompás fickó helyett pimpás fackót mondott. Orsolya Erzsi pedig a Zichy palota című darabban okleveles gépészmérnök helyett gépleveles okézmérnököt. Greguss Zoltán egyik szerepében ezt mondja: 'Szenvedés helyett legyen úr a tűrés', az egyik előadáson ez így sikerült: Szenvedés helyett legyen űr a túrós.” A csütörtök a leghúzósabb nap. A fordítás mint interkulturális transzfer nevű szeminárium, aztán kortárs magyar irodalom előadás (Bárdostól, szerelemből), majd XX. század eleji magyar irodalom szeminárium Kenyeres Zoltánnal. Nagyon megpróbált lebeszélni bennünket a kurzusról, mert kevésnek ítélte a tervezett munkás anyaghoz a 7 fős létszámunkat, de makacsak voltunk. Így aztán mindünknek kéthetente előadást kell virítani. A Hitchcock című filmről szeretném elmondani, hogy szerintem ez csupán egy műfilm (ez alatt nem műalkotást értek), amely meglovagolja az életrajzos divathullámot. Valójában semmi. Volt ugyan néhány pillanat, amikor bizakodtam: talán tanúi leszünk annak, hogy egy hatvanas feleség (Mrs. Hitchcock) effektíve megcsalja a hatvanas férjét (Mr. Hitchcockot) – ezt nagyra értékeltem volna Hollywoodtól, de ez sem lett. Maradt tehát látnivalónak Sir Anthony Hopkins, amint hátramerevíti a nyakát, hogy hasonlítson, barna kontaktlencsével, kitömött arccal és valami speciális szájfittyesztővel. Mai: a tányérnyalók, a tényárnyalók Tudtam, hogy Petri György, csak nem emlékeztem a versre. De megvan. Istenem, mit csinált az ember húsz évvel ezelőtt, ha egy töredék jutott eszébe? Jó, persze, végignyálazta a kötetet. De ha a szerző sem ugrott be, akkor mit csinált? Megbolondult? A születésnapomon mindig vittem virágot anyukámnak. Most arra nem emlékszem, hogy tavaly apukámnak-e. Rendszeresen megkérdeztem, hogyan is volt a születésem. Nem mindig egyformán mesélték. Ahol két gyerek van, ott az első ragad meg jobban, és idővel keverni szokták az eseményeket. (Nekem a hátranövő életem nagyon rövid – mondta egyszer tájékoztatólag a kis Annamari, de hálistennek nem lett igaza.) A vihar premierje Kecskeméten. Annyira érdektelennek, laposnak és monotonnak találtam az első részt, komoly erőfeszítésembe került ébren maradni. Talán mondták Bagó Bertalannak, hogy ez eddig igen unalmasra sikerült, mert a második rész elején aztán jött egy bennszülött revü, hozzávetőleg mintha német turisták számára. és ezt szó szerint művészetnek nevezték a színen. Szoktam egyébként fogni, mit akar Bagó Berci a darabtól, amelyet megrendez, de most fogalmam sincs. (Ez a jóhiszemű megfogalmazás.) Az volt, hogy egy hordóban alvó hajléktalan álmodta az egészet, ill. Prospero (úgy is mint Shakespeare) maga írta előttünk a darabot. Ez annyira eredeti ötlet – legutóbb nyáron láttam a beregszásziak A viharjában. Kőszegi Ákos játssza Prosperót, akit jó színésznek tartok és kedvelek. Valaha a kezét-lábát dobáló, izgága színész volt, de mostanra lehiggadt, jófélén komótosodott. Az is lehet, hatott rá a csöppet sem ideges, vörös hajú miami nyomozó, akit szinkronizál. (A hazugságvizsgáló Tim Roth is ő egyébként.) A Mirandát alakító Krajcsi Nikolett e.h. jó benyomást tett rám. Kellemes jelenségnek bizonyult. Schilling Árpád Színházcsinálók című beszélgetéssorozatáról hallva úgy gondoltam, azt célozza, hogy jussunk végre valamire. Hogy tekintélyes, okos, prominens rendezők nyilvánosság előtt összedugják a fejüket. Megvitatják, mi a helyzet, sto gyélaty, elmondják a véleményüket, javaslataikat, és ebből kialakítható átfogó elképzelés, stratégia, álláspont a színház jelenére és főleg a jövőjére nézve. Azt is gondoltam korábban, hogy alighanem meg kell majd hívni ide Vidnyánszky Attilát is. Mivel úgy hittem, hogy ha megkapja a Nemzetit, onnantól kezdve szakmai alapokra fog helyezkedni. De a legutóbbi elképesztő nyilatkozata a jobboldali meg baloldali Nemzetiről arra utal, hogy nagy erővel ás tovább. Így most felvillan a riasztó eshetőség, miszerint ő már talán nem is akar többé szakmának meg közönségnek tetszeni, megfelelni. Csakis politikusoknak. No de rátérve az első Színházcsinálók-estre, nem mondom, az is érdekes, ha Schilling vendégei, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor főleg a múltról beszélnek zsúfolt ház előtt a Katonában. Persze, hogy érdekes, főleg azoknak, akik nem is éltek a hetvenes-nyolcvanas években, nincsenek emlékeik, tapasztalataik a rendszerváltás előtti időkről. Köthetőek a korabeli helyzetek itt-ott a jelenhez (sőt lehet, hogy egyre nagyobb lesz a hasonlóság). De mégis, többnek kellene ebben az eszmecserében történnie. Az sem feltétlenül szerencsés, ha a beszélgetés jobban vonzódik az anekdotázó jelleghez, mint a szakmázáshoz. Majdnem ugyanolyan tanácstalanul és reménytelenül jöttünk ki, mint ahogy bementünk. Ez volt az első alkalom, nyilván alakulhat még a műfaj. (Ó, de szerettem Székely Gábor hallgatag mosolyait…) Schilling majd kitanulja a kérdezés szabályait, praktikumát. És hátha a jövőben bevezetik, hogy amikor már több mint két órája ülünk ott, akkor színikritikus egyáltalán nem kaphat szót. Iskolatársnőm kezelte a jegyemet tegnap az Operóban. Nem rendkívüli eset, mert a Kamrában és a Trafóban is szokta iskolatársnőm kezelni, ámbár nem ugyanaz, hanem három különböző. A Xerxest láttam, Kovalik Balázs rendezésében. Nem olyan jelentős produkció, mint a Fidelio vagy a Mefistofele, de vicces, színes, szórakoztató – akár egy vígopera. Kicsit infantilis a rendező humora, de ez tőlem igazán nem áll távol. Számosan elmentek a szünetben, amit nem nagyon értettem. Nem elég komoly, nem elég unalmas nekik az előadás vajon? Horesnyi Balázsé a díszlet. Múltkor, a Centrál Illatszertára láttán küldtem neki egy sms-t a díszletről. Később felhívott, és azt mondta, én vagyok az ő egyetlen igaz híve :-) (De hátha nem az egyetlen.) Bírtam ezt a kicsit túlrajzolt-túlhajszolt díszletét is, a teljes hadi közlekedési arzenállal. (Bár talán nem kellett volna képregény formájában előrevetíteni a házfalon minden elemet.) Nem mint hozzáértő, de kijelentem, hogy Meláth Andrea gyönyörűen énekelte a címszerepet. Este a Stúdió K-ban telt házas megemlékezés Kézdy Györgyről. (Magam is megemlékeztem a rádióban, a vele készült műsort ismételtem, és az megy majd kedden délelőtt is.) Levetítették az Ákombákom című műsorát, majd nagyobb részletet Sipos András készülő dokumentumfilmjéből, amely 1944-45-öt idézi fel. Kézdy, aki 8-9 éves volt akkor, elmeséli az emlékeit. Egy momentumot kiragadok: három tábori lap maradt a munkaszolgálatos édesapától. Írta az egyiken, hogy Gyurika viselkedjen jól. „Ebből arra következtetek, hogy általában nem viselkedtem jól, bár nem emlékszem” – mondja Gyuri bácsi a kamera előtt. Az én munkaszolgálatos nagyapámtól sok tábori lap maradt. Ő is írta, apukámnak, hogy viselkedjen jól. De én ezt nem úgy értelmeztem, hogy apukám rossz kisfiú lett volna. Már jó ideje tudjuk, hogy elvégezni színészként a Színművészeti Egyetemet, az a jövőre nézve semmit nem jelent. Régen jószerével mindenki, aki diplomát kapott, szerződést is, színháztól. Most alig akadnak, akik társulathoz mehetnek. Jó, ha egyáltalán szerep jut nekik bárhol. De azt nem tudtam eddig, amit Zsámbéki Gábor említett a Színházcsinálók-esten, hogy ma már gyakorlatra sem igen fogadják a színházak a növendékeket. Ez megrázó, és a jövendő nemzedékek teljes reménytelenségét ígéri. Ha a színházak, az igazgatók, a nézők nem is látják, nem is nézik őket – járnak-e még a főiskolás vizsgaelőadásokra a színidirektorok? –, akkor a színészhallgatók sorsa meg van pecsételődve. Mármint egyszerűen nem lesz színészsorsuk. Legfeljebb próbálhatnak alternatívban nyomulni a föld alatt. (Most attól eltekintek, hogy Vidnyánszky Attila meddig ér majd el, és mi lesz annak nyomán. Bár lehet, hogy ettől nem lehet eltekinteni.) Azért is jutott eszembe, mert tegnap a „föld alatt” láttam vizsgaelőadást az Ódryn, a Hitgyógyász címűt. A színpad alatt, az öltözőben játsszák, pontosabban az öltözők közti kis előtérben. Pipec kis szoba, remek minitér. (És ha a pipecet a minitérrel összevonnám, az lenne a pipitér.) Zsámbéki és Zsótér növendékei: Fehér Balázs Benő rendezte, Fehér László, Ostorházi Bernadett és Bán Bálint játsszák. Brien Fiel írta, három, egymással összefüggő monológ. Az esetleges eredményekkel dolgozó, hittel gyógyító művész-bűvész, a felesége és a barátja-menedzsere. Szép munka. Fehér László színészi személyisége nem ragadott meg – és ez voltaképp adekvát a hitgyógyász kétes sikerességével. Ostorházi Bernadettet kifejezetten meggyőzőnek találtam: úgy tudta elmondani a szövegét, hogy elhittem a gondolatai helyben születését. Bán Bálint pedig színészileg a legügyesebbnek, legszínesebbnek, legtalálékonyabbnak mutatkozott. Mindig a folyó tanév órarendjéhez igazítjuk a rádiózást a szintén diák hangmérnök kollégával. Ezen a tavaszon kedd lesz az Ahol hely van felvételének napja. Schneider Zoltánt hívtam tegnapra. Jókedélyű, vehemens beszélgetés volt. Tulajdonképpen azt hittem, hogy mi kábé ugyanaz a nemzedék vagyunk, de túróst. Egy tízessel fiatalabb nálam. Mindig meglep kicsit a korom, sőt, ha tükörbe nézek, folyton elcsodálkozom azon is, hogy fehér a hajam. De már vagy tíz éve egyfolytában csodálkozom ezen. Megnéztem az esküvői fényképeinket, hát amikor kedves férjem feleségül vett, már akkor volt egy ősz csík a hosszú hajamban, valamelyik halántékomon. Festeni csak egyszer festettem, 1995-ben, amikor fél évig Párizsban éltünk. Úgy voltam vele, párizsi nő a teljes sötétségemben legyek. Mai: Én voltaképp a letehetetlen könyvet keresem mindig. Kerékgyártó István Trüffel Milánját és Kiss Ottó Angyal és tsa kötetét olvastam el most. Nem azok. Schillert tanulmányoztam a napokban, esztétikai írásait, bírtam. Idéznék ide A színház mint morális intézmény című tanulmányából, szakralice: „A világ nagyjai itt hallják csupán, amit soha vagy csak ritkán hallanak – az igazságot; amit soha vagy csak ritkán látnak, itt látják – az embert.” Anyukám hagyatéki eljárása címén egy Bartók Béla úti közjegyzőnő hívott be bennünket a bátyámmal, tavaly novemberben, 14 hónappal a haláleset után. Félórát töltöttünk nála, aláírtunk két papírt, és fizettünk neki 65 ezer forint munkadíjat és költségtérítést. (Bár kértük volna, nem bírták összevonni a két hagyatéki eljárást. Itt jegyzem meg, amikor apósom, majd anyósom meghalt néhány éve, akkor nem kellett közjegyző, az önkormányzat bonyolította le az eljárást.) Apukám halála ügyében most egy Bartók Béla úti másik közjegyző írt és idézett be bennünket. Ez a kötelező látogatás, mint levelében tudatja, 72 ezer forintunkba fog kerülni. De meg is értem, hiszen ő férfi. Még szép, hogy több jár neki a munkájáért, mint egy nőnek. Vacilláltam, hogy megnézzem-e tegnap a Katonában a sepsiszentgyörgyiek Bánk bánját. (Nem fogadom el a Bánk Bán verziót. Végtére is Bánk nem a Bán Jani fia a Facebookon.) Ha valami elsőre ennyire jó volt, akkor mindig megvan a második nézésnek az a kockázata, hogy kevesebbet nyújt, kicsivel vagy sokkal kevesebbet. Aztán elmentem rá. (Felvettem a jegypénztárban egy méter jegyet, mert a napokban Katonába menendő vagyok.) Nem bán(k)tam meg. Most is izgalmasnak és erőteljesnek találtam a produkciót. Egészen talányos és érdekes, miként tudja Bocsárdi László rendező ilyenre tunningolni a színészeit, hogy mindenkiből süvít a fojtott feszültség, és folyamatos a kitörésveszély. Gondoltam kicsit bűntudatosan, nem igazságos, hogy mindig a Pálffy Hobóért lelkesülünk, rendre ő kapja a díjakat, ezért a Biberachért is, miközben a szinte soha nem emlegetett Szakács László… hát milyen erejű Petur?! Bivaly. Meg Gajzágó Zsuzsa Gertrudisa. Ahogy nagy szemekkel bámul ki ránk a nézőtérre. Csuda. A közönség alighanem rezonált Tiborc panaszára, én még életemben ennyi éhes emberrel együtt nem ültem színházban, körülöttem mindenkinek korgott a gyomra, engem is beleértve. Az előadás végén láttam nagyon gyorsan távozni az usziöltözőből (ami alatt a ruhatárat értem) Eperjes Károlyt. Nem vagyok ugyan szakképzett arcolvasó, de mintha azt láttam volna rajta, hogy nem egészen ezt a Bánk bánt várta erdélyi véreinktől. (Érdekes, hogy Vidnyánszky Attila nem mutatkozik. Csak elküldi a szemét. Öööö… szemeit.) Rövid döntési lista a Django elszabadul kapcsán. Pozitívum: 1.) Egy pazar jelenet: a ku-klux-klánosok egyenruhája megbukik az alkalmassági vizsgán. 2.) Mosolyogtam szeretettel (A Vasálarcosra gondolván), amikor Leonardo DiCaprio azt mondta, nem ismeri D’Artagnant. 3.) Helyénvalónak találtam, hogy Tarantino személyesen robban fel, csak egy gödör marad a helyén. 4.) Kifogástalan a fekete főszereplő is, de Christoph Waltz a gyönyörűség. Darvas Ivánra emlékeztet engem a színészi eleganciája, a kihúzott mosolya, egy-egy gesztusa. Negatívum: 1-2-3-4.) Ne legyen egyetlen mozifilm se 165 perces! Ne! (Petíciót is aláírnék e tárgyban.) Itt volt például a nagyon hosszú bosszú a végén. Ha nem 112 ember vérét ontották volna, hanem csak 74-ét, nem lett volna ugyanilyen sok és rengeteg? Mégis nyerhettünk volna 20 percet. 7-kor ilyen nagy sikert Gondnokságból még nem láttam, hatalmas nevetések, nyílt színi tapsok. De nem is volt érdemtelen. Főleg az első harmada-fele csúcsosodott, aztán leülés, a végén drámai felfutás – ahogy kell. Az est nagy találmánya az, hogy megtudtuk, Barabás Richárd, a diákvezér (Barabás Richárd színész alakításában) voltaképp a Gondnokok beépített embere, BR2-es robotja*. A barátnőm szűz néző volt tegnap, kezdő gondnokságoló, de megsiratta Attilát. Na jó, majd kitalálnak valamit, hogy ne veszítsük el végleg Dankó Istvánt. Most leszögezem, avval ne is próbálkozzanak, hogy Endrét (Kocsis Gergőt) vagy Taksonyt (Mészáros Bélát) baj érje, mert őket aztán egyetlen estén sem tudnám nélkülözni! Viszont unszimpi unszentimális nézőként úgy érzem, hogy a szaporodó gondnokpárok szerelmes édelgésének ideje lenne gátat vetni. *Amikor a dimenziókapu kinyílt a Barabás Richárd moderálta hallgatói fórumra, voltaképp nem lepődtem volna meg, ha egy pillanatra magam is felbukkanok a színen. Szoktam benézni az A/47-be, hogy lássam, megvannak, jól vannak a forradalmár diáktársak. Felment a függöny a Katonában egy jópofa, színes, változatos díszletre és csoportképre. Aztán eltelt A nyaralásból öt perc, eltelt tíz, és negyedóra múltán már biztosan tudtam, hogy baj van. Vagy velem van baj, vagy az előadással, de nem tudok annyit nevetni, mint a többi nézők, pedig ők is csak ritkán nevettek. Még ezután jött be a Jordán Adél–Pálos Hanna páros és kezdett affektálni, majd hamarosan felmentettem magam (valamint kedves férjemet is, őt a második rész megtekintése alól). Arra jutottam, hogy a színpadon van a baj, ahol az egész játéknak nincs veleje (pedig szokott azért velő lenni Mohácsinál, valamelyest még a vígjátékokban is). Látok egy tucat színészt, aki folyton vicceset akar mondani, de maga sincs meggyőződve arról, hogy sikerül. (Mindenképpen ki kell emelnem Rezes Juditot, aki a legtöbbre jutott: koherens, kompakt alakítást nyújt. És Tasnádi Bencét, aki próbál valamit, valami mást.) A második részben kicsit talán kevésbé látszottak a kétségbeesésig igyekvőnek a színészek, csak hát ott meg az a sajnálatos helyzet, hogy a második rész cselekményét már jól ismerem a Mohácsi fivérek Francia rúdugrás című művéből, ahol ugyanez játszódott le, feleekkora létszámmal. Mondanám megnyugtatólag és biztatólag, hogy hát istenem, a legjobbak is (egy Mohácsi, egy Zsótér) hol sikerült, hol kevésbé sikerült munkát adnak ki a kezükből – még ha ez a kritikákban nem mindig jelenik is meg. De hát a társulat megszenvedi (eszembe jut a Katona Farsangja is, még nem mertem megnézni, mi lett belőle a bemutató óta), no és persze a közönség. Magam is kellemetlenül meglepődtem, de nálam ez A nyaralás sajátos lakmuszpapírként működött. Kimutatta, hogy vannak színészek, akiket, úgy látszik, nem szeretek eléggé ahhoz, hogy ne idegesítsenek, amikor nem jók. Kegyelem – ezt a vizsgaelőadást láttam tegnap a főiskolán, jó levegőjű, komoly, szép, ihletett munka, merem ajánlani, de bizonyos Pók Lajos miatt nincs most módom írni (pedig a fizikai színházi rendezőhallgató* teljesítményén túl, ill. azon belül a szereplők is jó benyomást tettek rám, volt egy alacsony, barna, fiús fiú, hát ő már mintha mindent tudna, amit tudni érdemes és pláne nem érdemes**), és egyébként is nagyon úgy érzem, itt az ideje, hogy megkezdjem évi rendes naplószabadságomat, ha nem is azon nyomban, de már készülök hallgatásba burkolózni. *Ez a fizikai színházi rendező elnevezés helyből idegen számomra, kicsit tartok attól, hogy jön majd kémiai színházi rendező is, márpedig a kémiát még jobban utáltam, mint a fizikát. (Csak a matematikát szerettem.) ** Azóta már tudom: ő Nagy Norbert Három bloggerlányt olvasok, kettő közülük elhagyta/elhagyja az országot. Ezt személyes veszteségként élem meg, még ha írják is tovább a blogjukat. Persze ha fiatal lennék, egyedülálló, akire senki nem szorul, akkor most én is elmennék. Hiszen el is mentem, amikor fiatal voltam, egyedülálló, és senki nem szorult rám. Épp azért jelentkeztem Moszkvába egyetemre, hogy elmenjek. Akkoriban ott volt mód külföldön tanulni. Kádergyerekek talán mehettek Oxfordba is, de ez nem volt nyilvános és elérhető opció. (Kiegészítek: természetesen volt a kádergyerekeknek olyan vonulata is, amelyik Moszkvába ment.) Ha most fiatal lennék, egyedülálló, akire senki nem szorul, akkor már el is mentem volna és New Yorkban élnék. Idő-visszatekerés esetén a mi Zsuzsink is fiatalabb lenne, így meglehet, avval kezdeném amerikai pályafutásomat, hogy söprögetném a Zsuzsi által levágott hajat Manhattanben a Hotel Helmsleyben, a lányok fodrászszalonjában. Sőt, ez esetben élne még a mi Klári nénink, tehát elképzelhető, hogy őt hordanám autóval vásárolni minden nap Jerseyben. És a többit ne-hem tu-hudom. Nem akarok egy utolsó diák lenni Margócsynál, Tarjánnál! Vagy Demeter Júliánál, akinek a nevét este olvastam elbocsátási hírben, bár délben volt vele szemináriumom, és ő még akkor nem tudott róla. Arról nem is beszélve, hogy a diplomamunka témáját és vezetőjét még ősszel be kellett adni, és nekem Tarján Tamás a konzulensem. Mindebből egyenesen következik, hogy óra után mentem élőláncni. Az élőlánc egyébként elég macerás dolog, mert ha a legeleje gyorsan és óvatlanul indulgat el, akkor hátrább szakad vagy a lánc, vagy az ember. De szépen körbeértük a kampuszt. Közben találkoztunk különböző járókelőkkel: meghatottal, aggódóval, mosolygóval, megvetővel, és volt olyan is, aki mentében épp csak kizsidózott felénk az autójából. Utána kis időre bementem még a fórumra, ahol ezúttal a „konstruktív unalmassági indítvány” kézjelet ismertem meg, amelyet éppenséggel tudnék alkalmazni más helyszíneken és alkalmakkor is. Kisvártatva mennem kellett rádiózni. (Viccesen mesélem talán, de valójában el vagyok keseredve az egész helyzet miatt.) A rádióban Bakacsi Alice-szal beszélgettem, aki a Pesti Színház művészeti titkára, vagy talán pontosabb, ha úgy fogalmazom: háziasszonya, és kívül-belül szép nő. Végezetül megtekintettem a Budapest Bábszínházban a Kivi című produkciót, de semmit nem tudok felhozni belőle, ami tetszett volna, sajnálom. Mondom rögtön: nem nyitom meg a márciust holnap, hanem majd csak nemtudommikor, úgyhogy a viszontlátásra! Tegnap a Tarján Tamás teremben volt órám, a Virginia Woolf-kurzus. Három regényét olvastam eddig Woolfnak, nem kedvelem. Már látom, hogy itt és most sem fogom megkedvelni (ha ugyan nem sőt). Húztam is ezt a kurzust egy ideje, vártam néhány szemesztert, hátha a női irodalom tanegység keretében egyszer majd felkínálnak valami más témát. (Mit, mit… Hát nem Lévai Katalint.) De mindig csak V.W.-t lengették be, úgyhogy most már kénytelen voltam elkapni. A tanári állomány csökkenése mellett további kínálatszűkülések várhatók. De ez a legkevesebb (?). Leszögezem: ha az utánam képezendő bölcsészek nem hallgathatnak Margócsyt, az nem is hogy luxus, nem is hogy hülyeség, hanem csonkítás tényállás. Jut eszembe, a februári 2000-ben van Margócsy Istvánnak egy tanulmánya Petőfi szerelmi költészetéről. Voltaképp Petőfi szerelemfelfogásáról, hogy mit is ért a szerelem alatt, amikor a verseiben leírja a szót. A János vitézről szólván elemzi Kukorica Jancsi szerelmi idilljét, majd a tagmondatban Jánosként említi a főhőst. Nagy, szeretetteljes mosollyal jegyzem meg, hogy ez jellemző Margócsyra. Benne van egyrészt a disztingvált humora, másrészt bizonyos szarkasztikus távolságtartás, miszerint jóban vannak ők Kukorica úrral persze, ki ismerné nála jobban Petőfi hősét, de azért csak ne bizalmaskodjunk, hiszen maga sem venné jó néven, ha adandó alkalommal János egyszerűen lepistázná őt! Már ilyen nap sincs... ...nem hogy ilyen... ...ez meg végképp szóba sem jön.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
