|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2011. március
Szaladt felém a Petőfi Sándor utcában három rendőr, aztán egyszer csak nagy csattanás… Az egyik elvesztette futás közben a pisztolyát. Landolt, majd csúszott tovább a fegyvere a járdán, senki nem segített felvenni neki. Azért felkapta hamar, berohantak mindhárman a Haris közbe, én pedig nem néztem utánuk. A Puskinba tartottam éppen, a Fekete hattyúra. Nem mondhatnám, hogy nem vagyok kedvelője Natalie Portmannak, nyilván nem is mondhat ilyet senki, aki szereti a Léont (márpedig én igen), de azért evvel az Oscar-díjas szerepléssel most nem vett le lábamról. Igyekvőnek, szorgosnak, dolgosnak találtam – a színészi játékban is megmaradt fehér hattyúnak. Úgyhogy ez a film számomra nem érne többet két-három fillérnél, ha nem volna ott a vásznon Vincent Cassel a maga hideg szemével és meleg mosolyával, az ő artisztikus, hiú, számító és ragadozó táncművész-alakításával. Tegnap befejeztem, jelzem a kóbor érdeklődőknek, a tavalyi cikkeim elhelyezését a Cikkek évenként 2010 címszó alá. A SZERET…lek című produkciót láttam a Szikrában, de nem tervezek most nekiállni ecsetelni, mert kritikát vagy mit írok róla, és az néhány nap múlva úgyis megjelenik. Márpedig annyi elemezgetnivalót nem kínált a dolog, hogy ide is, oda is jusson belőle. Bár most meginogtam, hogy nem inkább itt volna-e a helye, mint egy szakportálon. Mivel ez egy olyan előadás, amelyet az életből kigyűjtött szerelmi, illetve párkapcsolati történetekből ollózott és rendezett össze Pelsőczy Réka, hogy egy bárhoz hasonló közegben adja elő tíz színész, zenés-táncos betétekkel tűzdelve. Az ilyesmit az ember óhatatlanul úgy nézi-hallgatja, hogy egybeveti a saját történeteivel-tapasztalataival. Aztán hol együttérez, felfedezi magát vagy másokat benne, hol pedig elhatárolódik. De ami az utóbbit, az elhatárolódást illeti, avval is csínján kell bánni, mert én már elég régóta úgy sejtem, hogy voltaképp bárkivel megtörténhet nagyjából bármi. Színészként Bercsényi Péter volt az előadás abszolút győztese. Felléptek csinos, mutatós fiatal színésznők is, és a Takács Katiéi voltak a legszebb lábak. Mai: BIZONYOS ESETEKBEN NEM LEHET NAGYOBB KÖTELESSÉGE AZ EMBERNEK, MINT ÖNMAGÁVAL FELVENNI A SZABADSÁGHARCOT. (Németh László) Az utóbbi évben fokozatos kiürítették az összes helyiséget, üzletet, boltot a Párisi udvarban. (Az egy, nemszeretem papírpoharas kávézón kívül.) Kicsit olyan érzés keresztülmenni rajta, mintha az amerikai filmek katasztrófa utáni, kihalt nagyvárosában járnék. Nem tudom, mire készülnek a Párisi udvarral kapcsolatban, de gyanakvó vagyok és csöppet sem optimista. A Március 15. tér északi oldalán még nem adták át a Belváros legújabb szívét, de azt már látom, hogy a romokat eltüntették. Ez alatt nem azt értem, hogy szépen helyreállítottak volna valamit. Ott ugyanis egy kis park volt, méretes teknőben. A fenekén a Contra–Aquincum némi maradványai voltak láthatóak, még Diocletianus császár idejéből. A park az 1980-as esztendőből csókolózó emlékhelyünk, a kilencvenes években a gyerekekkel jártunk oda bújócskázni, 2000-en túl pedig Frédike-sétatérként is szolgált. Mostanra meg eltemették. Az egész helyet feltöltötték földdel, majd jelentős részét (a korábbi zöldterület nem kis hányadát is) beborították világos díszburkolattal. Gondolom, olyannal, mint az ún. Főutcánkat, amely télvíz idején jól csúszik. Mondjuk abban azért lehet bízni, hogy nem az örökkévalóságnak készül. Mármint aligha lesz különösebben tartós, mert a mi utcánk tavaly lerakott kövezete is fel-feljár meg le-lesüllyed. Másodikaünnep lévén próbáljuk ki a terünk túloldalán nyílt ristorantét, gondoltam tegnap. Az üvegfalú sarokra ültetett bennünket a pincér, onnan néztük a teret, a házat, az erkélyt a hóesésben. Szép volt. Szerencsére a hó jobbára csak a vacsoránk idejére korlátozódó esztétikai élmény maradt. Még szép! Márciusban. Az én életemben osborne-ilag az 1992-es pesti színházi Dühöngő ifjúság az irányadó, Rudolf Péter rendezésében, Kaszás Attila, Eszenyi Enikő, Szarvas József, Igó Éva és Mádi Szabó Gábor szereplésével. De ha nem így lenne, valószínűleg akkor is kicsit értetlenül néztem volna a darabot tegnap az Asbóth utcában. Húzva is volt (úgy tűnt), egyszerűsítve is (ez a nem túl bonyolult mű), meg kicsit ellene játszva is. Különös tekintettel Horváth Lili Alisonjára, aki ahelyett, hogy a szerep lényege szerint apatikusan tűrt volna, folyton reagált, sőt hisztizett. Úgyhogy említsem meg Lukáts Andor nevét is rendezőként. Kolovratnik Krisztiánban, elismerem, voltak hangok és színek Jimmy Porter csömöréhez. Ez tegnap megjelent, a soron következőt is megírtam, és készültem a mai, menetrend szerinti Ahol hely van rádiófelvételre. Für Anikó az aktuális vendég. Ha minden jól megy, egy egész kis örkényes különítményt hoz magával Máthé Zsolt és Takács Nóra Diána személyében. Majd egymás ölébe ülünk a ministúdióban. Mivel jelenleg a János királyt próbálják mindhárman, ezért levettem a Dürrenmatt-darabot a polcról, kinyitottam, belenéztem, és meghökkenten konstatáltam, hogy kívülről tudom. Benne van a fejemben minden szava, Hirtling, Funtek, Mácsai, Vass Éva, Kerekes Pubi, Kubik Anna, Fülöp Zsigmond és így tovább hangján. Negyed század múltán már nem tudom megszámolni, hányszor láttam azt az előadás a Várszínházban, Kerényi Imre rendezésében, de ötnél biztosan nem kevesebbszer. Hát lehet, hogy hosszabb távon az már ártalom. Nem lett rossz a tegnapi rádiófelvétel, azt hiszem, bár akadt benne némi feszély. Már csak azért is, mert a szokotthoz képest szokatlanul három emberrel beszélgettem egyszerre, igyekezvén ügyelni arra, hogy senki nem maradjon megszólalatlanul sokáig. Meg azt érzem kicsit bizonytalanul, hogy hosszabb távon egyszerűen el fognak fogyni a kérdéseim. Este a Czukor show premierje. Ezt én ugyebár láttam egyszer a POSZT-on, egyszer pedig a Vidoron, de örültem annak, hogy Orlai Tibor most behozta a Belvárosiba. Akadt egy-két szereplőváltozás. Czukor-pótlóként Hujber Ferenc jutott nekünk, Szabados Mihály helyett Tamási Zoltán játssza a hentest – az nem volt egy percig sem kétséges, hogy szintén kitűnő lesz –, Csonka Szilvia szerepében pedig Fátyol Hermina lépett fel, akit sokkal erőtlenebbnek látok, mint az elődjét. Volt ott régen egy meghitt, szerelmes, családias pillanat, amit most nem találtam. Ámde remekelnek a többiek: Vasvári Emese, Péter Kata. Hát milyen csodálatos, hullámzó masnit tud csinálni Péter Kata a szájából, amikor ő már csak megbántott, leleplezett és háttérbe szorult vendége a show-műsornak?! No és Anger Zsolt. Meg lehetne oldani vele a teljes foglalkoztatottságot. Én legalábbis napi nyolc óra teljes munkaidőben tudnám maximális odaadással nézni, ahogy ő ott ül mint Bertalan Gyula, az átok. Mai: ENGEM ÚGY KELL SZERETNI, AMILYEN VAGYOK… ENGEM ÚGY KELL HAGYNI, AMILYEN VAGYOK…– mondja Bertalan Gyula a Füst Milán Húber Vilmosának szavaival. Tom Jones-premier a Pesti Színházban. Tulajdonképpen az a legjobb, amit elmondhatok, hogy megtudtam, a címszerepet játszó negyedéves színésznövendék, a jó külsejű és ígéretes Tasnádi Bence a nyíregyházi színigazgató, Tasnádi Csaba fia, egyben tehát Tasnádi István drámaíró unokaöccse. Ennek valahogy megörültem, hogy ez egy ilyen színházi család. (Nem maffiailag értve.) Magát az előadást gyorsan meg kellett írni, mivel ez volt a vállalásom, és ez szerencsésen egybeesett avval, hogy egy hét múlva már úgysem igen emlékeznék rá. Majd holnap ideteszem a linkjét, de előbb még az előzőét. Azt is akartam már mesélni, hogy valamelyik este benyomtam a tévét, és épp Doktor House ment, akit ezer éve nem láttam. Pontosabban a kultúra.hu vége óta nem. (De ez is pontatlan, hiszen a kultúra.hu-nak nem lett vége, csak számomra, olvasószerkesztőként és szerzőként, úgy tűnik. Ámbár egyetlen szó tájékoztatást nem kaptam erről azóta sem, de nem szeretnék így utólag belebonyolódni a főszerkesztői magatartás elemezgetésébe. Noha lehet, hogy eredményesen tudnék találgatni, mert az elmúlt években módom nyílt markáns véleményt kialakítani K. Zsolt főszerkesztő személyiségéről.) Szóval akkoriban egy csatornán minden délelőtt 11-kor adtak egy Hauzi-epizódot, amit általában meg is néztem, azóta viszont egyet sem. És most egyszer csak arra nyitom ki a tévét, hogy doktor House és doktor Cuddy enyelegnek, „szeretlek”, „mondd ki szépen, hogy szeretsz!” Jééézusom! – mondtam erre én, szeretés helyett, és azonnal kikapcsoltam. (Olyannyira nem vett le a lábamról a Tom Jones, hogy még egy jó címre se futotta a kritikához. Amit végül adtam, az meg a szerkesztőt nem vette le a lábáról, így aztán némi elektronikus huzakodás után kötöttünk ki ennél.) Nem fért bele a mai napba a penzum, úgyhogy most csak összefoglalólag gyorsan a tegnapról, mielőtt átesnénk a holnapba. Véletlenül belefutottam abba az információba vasárnap, hogy a Vígszínházban utoljára játsszák a Figaro házasságát, és ilyenkor mindig rossz érzés fog el, hogy valamit soha többé nem lehet már megnézni. Ez az előadás nem keltett rossz benyomást bennem annak idején, ráadásul azóta szerepátvételek történtek, ennek jegyében olyan színészek érkeztek a produkcióba, akiket különösen kedvelek (Kovács Patrícia, Epres Attila), úgyhogy elmentünk megnézni. Telt ház, kellemes, játékos előadás, bár felszabadultság és falakat döngető hit, az nincs benne. Érdekes, egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy itt énekelnek is olykor a szereplők. Meg is esküdtem volna akár, hogy ilyesmitől mentes. Hát így tessék engem zenés szórakoztatni. A maradandóság igénye nélkül. Végtelenül imponál nekem, hogy a hetvenéves Haumann Péter, ez a nagy színész, aki könnyű műfajban, drámában, zenésben, prózában egyaránt kiváló, aki nyilván nem szenved hiányt sem munkában, sem anyagiakban, sem elismerésben, fogja magát, előszedi és felújítja Platónját, a Szókratész védőbeszédét, amit bő négy évtizeddel ezelőtt adott elő először, és most esténként 50 néző előtt ismét elmondja a Sufniban. (Megnéztem gyorsan a műsort, márciusban hol, mikor, miben látható Haumann. Pécsen, a Játékszínben, a Centrálban. A Katonában két Csokikatit meg egy Sáskákat játszik. Új szerepet idén nem kapott az anyaszínházában. Hát lehet, hogy úgy érzi, ennél erősebben is terhelhetnék.) Valóságos tanulmány ez az egy óra a Sufniban vele. Kifigyelni, hogyan használja a hangját, a hangerőt, miként keményít be egy-egy szót, milyen láttatóan intonálja a műveltető igéket, mit sűrít a tekintetébe, mikor alkalmazza a legjellemzőbb félkezes és kétkezes gesztusait, mennyire finomak bizonyos mozdulatai, mire jó neki a nadrágzseb meg a zakó hajtókája és így tovább. Nem fiatal közönség volt, szeretetteljes, melegen fogadó. Jó volt ott ülni, hallgatni Haumannon túl a Sufni izgalmas zajait is: távoli metrózakatolást, közeli csöpögést, csövekben bugyborékolást. Néha még olyan hangok is leszűrődtek hozzánk, mintha lovaskocsik járnának a fejünk fölött. Most olvastam a Színház folyóirat márciusi számában Tompa Andrea interjúját Csizmadia Tiborral. Elmeséli Csizi a távozását Egerből, hogy az önkormányzat kérésére állt fel idő előtt, február végén. Egy feltételt szabott a közös megegyezéshez: az idei hátralévő két bemutató abban a formában valósuljon meg, ahogy eltervezte, előkészítette és szerződtetett rá. De azóta már tudjuk – és talán Csizmadiának is eleve tudnia kellett volna –, hogy ennek a közös megegyezésnek semmi jelentősége nincs. Késő délután asszonyok cipekszenek szatyrokkal a metróban, és ilyenkor, március 8-án még egy szál kókadt szegfűt is hozzáfognak a szatyraikhoz. Könyvelőhöz mentem, vittem a februári csomagot. Ez volt az a drámai aktus, amelynek során szembesültem a lesújtó ténnyel, miszerint február hó folyamán egyetlen fillért sem kerestem. (Ilyen még nem volt, azt hiszem.) Csináltam rádióműsorokat, írtam pár cikket, de számlaadás nem történt. Nulla forinttal járultam hozzá a családi kényszerbéténk bevételeihez. (Viszont a kiadások terén lehet rám számítani.) Ahhoz képest, hogy a POSZT-válogatási időszak alatt lehetett tudni, mennyire nehezen pászítható a három válogató – Vekerdy Tamás, Szilágyi Lenke és Urbán Balázs kolléga – ízlése, egészen szépen dűlőre jutottak. Örömteli meglepetésként ért, hogy igen tisztességes és karakán versenyprogramot állítottak össze. (Függetlenül attól, hogy tartalmaz olyan, kétségkívül formátumos produkciókat is, amiket én nem szerettem, mint például a nemzetis Három nővér vagy az egri Prolik. Ami ez utóbbit illeti, nem nagyon lepne meg, ha ilyen vagy olyan okok miatt nem menne el Pécsre. Tényleg, vajon hogyan reagál a megtisztelő meghívás tényére Blaskó Balázs igazgató és mit mond a társulatának? Meg fogjuk tudni, gondolom.) Személy szerint nekem csupán két olyan előadást kínál majd a POSZT, amit nem láttam. Első blikkre mindössze a HOPPart Korijolánuszát hiányolom a programból az idei favoritjaim közül. Második blikkre talán még a Cigányokat. Harmadikra a kecskeméti Caligula helytartója is beférne. Este az Egyszer élünk… a Nemzetiben. Én nem vagyok sem hivatalból, sem pedig eleve rajongója Mohácsi János munkáinak. De erre most azt mondom: Igen! Valamint: Végre! Hosszú évek óta nem csinált ilyen súlyosat, fontosat és tévedhetetlent. Egy percig sem vitás, hogy a produkciónak ott a helye ezen a POSZT-on, amelyik akár az utolsó is lehet. Legalább állva fogunk meghalni. Úgy szeretnék olyan országot, amelyik nem hátrafelé megy az időben, hanem előre. Azt mondta múltkor a rádióműsorom egyik vendége, amikor villamosoztunk át Pestre a stúdióból, hogy régebben ha az ember egy kis pezsgésre vágyott, elutazott Berlinbe vagy Párizsba. Ma már Novi Sadra is elég elmenni ehhez. (Ami Újvidék.) A rádióműsorom egyik másik vendége pedig azt írta később, hogy az anyukája mindkétszer ott ült a rádió előtt, a vasárnapi adásnál meg az ismétlésnél is, de másodszor jobban tetszett neki, egyszerűen jobbak voltunk másodjára, szerinte. Mai: Lefekvéskor néha csak úgy odavonzza a szememet egy-egy könyv az ágy melletti polcon. Testbeszéddel kéri: vegyél le. Tegnap a József Attila összes. AMIKOR VERSET ÍR AZ EMBER, MINDIG MÁS VOLNA JÓ, A SZÁRAZFÖLD HELYETT A TENGER, KOCSI HELYETT HAJÓ.
AMIKOR VERSET ÍR AZ EMBER NEM ÍRNI VOLNA JÓ, A vessző miatt a végén még folytatom is magamban. Bocsánat, zűrös és nehéz nap a mai, a tegnap esti Retró Kabaré ügyében ide adok randevút holnapra, erre a mai péntekre. (Már ha lehet követni ezt az ígéretet.) Szóval a Kabaré 24 színházba érkezvén a ruhatárosnő az ügyeletes orvoséknak nézett bennünket. Gondoltam, talán azért, mert kedves férjemnek annyi táskája van. (Munkából jött, és többnyire úgy jár, mint egy Batyu kán. De nem olyan pusztító.) Később, beljebb fáradva rájöttem, az is félrevezethette a ruhatárost, hogy mi voltunk aznap este az első olyan nézők, akik nem látszottak nyugdíjasnak. (Nem is vagyunk azok. Sőt, ahogy az országot elnézem, nem is leszünk mi már nyugdíjasok, 15 év múlva. Mármint a nyugdíj szempontjából.) Retró Kabaré, ezt láttuk. Tabi László írásaiból játszottak el jeleneteket, elválasztó elemként a monitoron korabeli tévéreklámok mentek, pécsi kesztyűtől „Ezt nem adom, ez disznósajt!-ig”. Halk-szellemes írások („Azt hittem, vidámabb lesz” – mondta egy néző mögöttem a szünetben), egy-egy betétdal, amelynek szövege a máig ér, nyilván nem Tabi tollából. Úgy találtam, abszolút van létjogosultsága az ilyen színháznak, ahol idős emberek nevetve, vagy legalábbis mosolyogva visszanéznek a múltjukra, miközben az egész előadást áthatja némi csöndes rezignáltság. Igen, biztos, hogy Verebes István tudna a máról is szólni, ennél egy fokkal kevésbé közvetetten is. Engem érdekelne. Mindeközben pedig színészeket láttunk tisztesen dolgozni a színpadon, Egri Márta, Megyeri Zoltán, Schlanger András, Pindroch Csaba, Verebes, Nádas György, valamint Szántó Szandra és Aradi Tibor mint szakavatott helyi erők régebbről. Plusz Lorán Lenke, aki egy „de jó, hogy van még ilyen” jellegű műfaji kövület vagy örökzöld. A tegnapi rádiófelvételen két pályakezdő színészt láttam vendégül: Gémes Antost (Magyar Színház) és Jankovics Pétert (Szputnyik). Együtt végeztek bábszínészként 2008-ban Meczner János és Csizmadia Tibor osztályában, vasárnap délután meg lehet hallgatni őket háromkor a Rádió Q-n. Este a Magyar Színház stúdiójában a Háromszögek című új színdarab, Göttinger Pál érzékeny rendezésében. Háy János az ilyen típusú – szerelem, házasság, család tárgyú – műveivel szinte mindig szomorúságot és szorongást kelt bennem. Mert annyira tisztán látszanak nála a sors- és törvényszerűségek. Nehéz így azt gondolni hessegetően, hogy „de én…”, meg „de mi – az más”. Egy hosszú pást két oldalán ültünk, tehát az egymással szemben játszó színészekből zömmel csak az egyiknek láttam az arcát. Nekem legtöbbször Horváth Lajos Ottó jutott, amit nem is bántam, bár jó benyomást tett rám Kubik Anna is. Bennem ő leginkább hepciás színpadi nőalakként él, de most lágy volt. No és az egy színészarcon túl ott voltak a szemem előtt a túloldal nézői. Asszonyok, akikről lerítt, mennyi mindent ismernek maguk is ebből a történetből. Hazafelé, nem egészen függetlenül az előadástól, egy utcatáblára nézve eszembe jutott, hogy huszonsok évvel ezelőtt kedves férjem és én más-más házasságban éltünk. Nem is találkoztunk, épp csak hírét hallottam néha, közös ismerősöktől. Megtudtam például, hogy Óbudán lakik, az ilyen-olyan utcában. Egyszer megnéztem a térképen, hol is van az. És láttam, hogy a szomszédos utcának Selmeci a neve. Vagyis naponta elmegy egy olyan utcanévtábla mellett – gondoltam –, amin ott az én nevem (az első férjem utáni nevem). Attól tartok, hogy a világ legkajánabb vigyora terült el az arcomon. A Szabó Csilla rendezte Zabhegyezőt néztem délután a Tűzraktérben. Felvillanyozóan kezdődött: megláttunk egy remek arcú kamaszfiút – elálló fülein átsütött a reflektor –, olvasott, énekelt, bohóckodott. Azután belefogott Holden Caulfield történetébe, kissé amatőr ízű hangon, én pedig megijedtem, hogy ez lesz másfél órán keresztül. De nem ez lett, egyrészt mert belejött a dologba Tóth Lambert, másrészt mert a kettősöket, vagyis a találkozásokat kivetítőn adták, közelikkel felvett filmbetétekként. És ezekben a mi főszereplőnk ragyogó volt, sokkal jobb, mint élőben. Vagy azért, mert a filmnél nem volt előtte közönség, vagy mert ott partnerek is segítették, ezt nem tudom. De végül is egészen szépen összeállt a produkció. Este a János király premierje az Örkény Színházban, színházi esemény jelleggel. Minden, ami a darabból megszólalhat, meg is szólal. Bagossy-rendezés: fanyar, flott, szellemes, játékos, gyors, és még egy slusszpoénra is futotta. (Bár ahhoz nem tud elég gyors lenni az előadás, hogy ne legyen szenvedés két órát egyvégtében ülni az Örkény kegyetlenül kényelmetlen nézőterén. /Önkritikusan szidalmazom az Örkény zsöllyéjét, hiszen magam is vettem bele egy széket, a családommal összefogva./) Mi, nézők játsszuk egyébként a népet, és igazán pofán talál bennünket a szerep. Mi vagyunk a nézői és áldozatai a színen lévők merőben öncélú hatalmi játszmáinak. (Mondjuk egyet nem értek: miért „fordították újra” Anzsert /Angers-t/ Anzsénak, de ez nem olyan fontos.) Színházi utalásokban is gazdag produkció: Arthur akár a Völgyhídból is jöhetett volna, a (foltozott) színházi függönyök mögötti hátsó, hámló színházi falba beleláttam A mizantróp díszletét és helyszínét is (szintén Bagossy Levente tervezése), és akarva vagy akaratlanul bár, de megjelent képileg az 1984-es János király is, a királytalálkozó fotósoknak felkínált kézfogásában. No és jók a színészek, Debreczeny, Polgár Csabák meg a többiek. Most először fordult elő, hogy a rádióműsoromat hallgatva nem énmiattam bosszankodtam. Hanem a hangtechnikus gyakornok miatt, aki valahogy belevágott a felvételbe. Például egy telefonhívás felvezetésébe, amitől aztán az egész beszélgetés alatt nem lehetett tudni, hogy Molnár Piroska az, akit a két fiúról kérdezek. Ráadásul kompletten lemaradt az utolsó 5-6 perces blokk, vagyis ott maradtunk lógva, se lekonferálás, se elköszönés, se semmi. Tanulság: meg kell hallgatnom a felvételt még az adás előtt. Körbetekertem ma délelőtt a tévécsatornákon, és meglepve láttam, hogy a Duna tévé stúdiójában ülők mindegyike ugyanolyan kokárdát visel: olaszt. Kívül zöld, középen fehér, belül piros. Mai: A János királyról (az eredetiről) így ír Shakespeare-olvasókönyvében Géher István: "Még csak nem is gazember. Olyan ember, aki makacsul ragaszkodik a megkaparintott hatalomhoz, bár nem tud vele mit kezdeni. Csak meg akarja tartani, mindenáron: ha kell, erővel; ha lehet, alkuval; ha rákényszerül, ármánnyal; ha rákényszerítik, engedménnyel. Mindig csak máról holnapra, távlattalanul, jellegtelenül, fantáziátlanul. A közhelyek és a kompromisszumok királya. Könnyű elítélnünk: ilyen hitvány ember nem is tudhat másként uralkodni; hiszen nyilvánvaló, hogy János nem királyi alkat, hanem kiskaliberű, gerinctelen átlagpolitikus." Tisztelettel és váltakozó mértékű elismeréssel gratulálok a kitüntetett művészeknek. Ezt most azért szögezem le, nehogy valamiféle „ellenlistának” lehessen érteni az alábbiakat. De ha már módunkban állt kritikustestületként díjakra jelölni színházművészeket, akkor ezúton tudatom, hogy a Színházi Kritikusok Céhe kiket terjesztett fel a 2011-es művészeti nagydíjakra:
KOSSUTH-DÍJ:
CSIKY ANDRÁS színművész (Kolozsvár) FODOR TAMÁS színművész, rendező, színigazgató (Stúdió K, Budapest) KOVÁCS ZSOLT színművész (Kaposvár)
KIVÁLÓ MŰVÉSZ:
BÖRCSÖK ENIKŐ színművész (Vígszínház, Budapest) KOVALIK BALÁZS rendező MOHÁCSI JÁNOS rendező
ÉRDEMES MŰVÉSZ
BOCSÁRDI LÁSZLÓ rendező (Sepsiszentgyörgy) LÁSZLÓ ZSOLT színművész (Nemzeti Színház) NOVÁK ESZTER rendező PINTÉR BÉLA színművész, rendező, társulatvezető (Budapest) VARJÚ OLGA színművész (Bárka Színház)
Szeretettel köszöntöm őket! Tegnap történetesen láttam a Magyar Televízió Híradóját. Az állami ünnepség és az összes pártrendezvény, a „több százan ünnepeltek Révkomáromban” és a kokárdával ellátott hortobágyi gólyák, valamint a kokárda helyes színsorrendje után jött egy tudósítás a Szabadsajtó útján tartott rendezvényről is, ahol „több mint tízezren” tüntettek a sajtószabadságért. A néhány perces anyag alatt kettő alkalommal idézték a miniszterelnök délelőtti ünnepi beszédéből ezt: „kiálltunk az országért, amikor (…) az EU-ban alantas és hazug támadások érték hazánkat, amit itthonról szerveztek”. Hát direkt sajnálatos, hogy azt a „több mint tízezer” tüntetőt, aki nyilván szervezője a hazaellenes alantas és hazug támadásnak, hagyták szétszéledni. Pedig kiválóan lehetett volna helyben felelősségre vonni, vagy legalább lokalizálni bennünket. Áááááá… Azt akartam írni, hogy a Moszfilm honlapja valóságos aranybánya. Minden megnézhető, ami a szovjet filmművészetből érték. Este ágyba vittük a laptopot, és lejátszottuk Koncsalovszkij 1970-es Ványa bácsi-filmjét. (Emlegette ezt Ascher a rádióműsoromban. Mondta, hogy Ványát Szmoktunovszkij játssza benne, Asztrovot meg… hogy is hívják, az a kerekképű színész, aki rendező is. Rögtön gondoltam, hogy akkor ez vagy Oleg Tabakov vagy Szergej Bondarcsuk, de nem mertem bemondani.) Hát olyan a film… a sokat utazó kamera előtt egy nagy, rendetlen, vidéki orosz ház, nyikorogva kinyíló ajtókkal, hámló falakkal, a biliárdasztalra csöpögő beázással… szóval olyan, hogy éjjel erről a házról álmodtam, ott voltam benne én is, ahol ezek a rendetlen, nyikorgó, hámló és beázó életű hősök: Szmoktunovszkij Ványája, Bondarcsuk Asztrovja, egy sokarcú Jelena (Irina Mirosnyicsenko) és egy csodálatos Szonya (Irina Kupcsenko). Egy héten belül kétszer esett el otthon az anyukám, a tegnapi másodikat nem úszta meg combnyakcsonttörés nélkül. Délelőtt fél 11-kor hívtam ki a mentőket, és délután ötre került ágyba a kórházban. Nem mintha lógatták volna a lábukat az egészségügyi dolgozók, de annyi volt a sebesült az ügyeletes traumatológián, mintha háború lenne. (Így mondták.) A folyosókon forgalomirányító rendőrt – vagy valami harmadik vonalbeli színházi rendezőt – kellett volna alkalmazni, hogy a műtőskocsik elférjenek egymás mellett. Az egyéb betegségéből adódó vérsűrűségi problémája miatt kétséges volt, hogy tudják-e azonnal műteni az anyukámat, végül is éjjel megoperálták. Este még megnéztem újra a János királyt az Örkényben, mivel rádióműsorba vinni tervezem – élvezte a közönség, arra pedig bólintottam nagyot, hogy nyilván fognak majd a nézők angers-i polgárokként beleszólni abba, hogy ki legyen a király, és a színészek láthatólag fel is készültek erre –, azután átköltöztem Albertfalvára az apukámhoz, aki mozgáskorlátozott lévén nem boldogul egyedül. Az a minimum, amit a következő időkről elmondhatunk, hogy a naplóírás alighanem okafogyottá válik majd. A vákuumágy tetszett. Élénken színes – van valami strandos fílingje –, és a mentős egy pumpaszerű tárggyal lendületesen nekiállt nem levegőt fújni bele, hanem épp ellenkezőleg. Báttyal bírni minden életkorban és minden körülmények között jó dolog. (Bár lehet, hogy az első évtizedre már nem emlékszem elég pontosan.) Olyankor pláne jó, amikor az összes, különböző helyen tartózkodó szülő mellett lennie kell gyereknek. (Plusz további családtagok is hadrendbe állnak.) Mondta anyukám, akit nem altattak a műtét alatt, hanem helyileg érzéstelenítettek, hogy nagyon érdekesnek találta az operációt, úgyhogy szándékában áll utánaolvasni a neten. (Én annyit már tudok a mentősöktől, hogy a nyugdíjasok legnagyobb ellensége a szőnyeg.) Olyan perspektíva látszik kibontakozni, hogy amikor éppen van valaki az apukámnál, meg az anyukámnál is, és egyik helyen sem én vagyok az, aki van, meg nem is a kedves férjem, akkor mi randevúzhatunk valahol a dolgozója környékén. Tegnap este az Esterházy-darabot mondtam le sajnálattal a Nemzetiben. Most egy ideig csak olyan előadásokra megyek el, amikre munkailag muszáj. Rádiós rovat: Az a véleményem alakult ki az utóbbi hetekben, hogy a műsoraim kezdenek egysíkúvá válni. Ezért most, amikor Stefanovics Angéla és Szávai Viktória személyében két vadiúj Jászai Mari-díjas színésznőt hívtam, úgy döntöttem, hogy ezúttal megpróbálok könnyedebb, csevegősebb, nőcisebb beszélgetést csinálni. És igazán nem lett rossz, azt hiszem. Jól éreztük magunkat, sűrűn nevetgéltünk. Tetszett nekem ez a két lány ott. Három nő beszélgetésének megvan az a vonzó vonása, hogy a nők pontosan azt mondják, ami eszükbe jut. Nem többet annál, viszont nem is kevesebbet. Még hetekkel ezelőtt elvállaltam, hogy holnap Kritikus Óra című programot vezetek a Havanna című előadás után a Thália Stúdióban. (Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt igent mondani, ma már nem annyira.) Ezért hát elmentem tegnap a bemutatóra. Csábító zsákbamacskának tűnt a produkció, rendezte – és feltételezem, írta is – Szabó Máté, szereplők Mucsi Zoltán, Kerekes Éva, Katona László, Thuróczy Szabolcs. A líraian homályos pár mondatos ismertető a Portugált juttatta eszembe. No miután megnéztem az előadást, őszintén remélem, hogy nem nekem kell majd megmondanom holnap este, hogy mi volt ez, mert nem tudom. Most, amikor újra elolvastam az ismertetőt, úgy érzem, mintha tévedésből a színház egy másik termébe ültem volna be. Bár Mucsi, Kerekes, Katona és Thuróczy megvoltak, örömömre, csak éppen arról nincs jószerével sejtelmem sem, hogy kik ezek a hősök és mit akartak egymástól meg tőlünk. (De nem lehetetlen, hogy ebben én is ludas vagyok: aligha voltam érzékeny befogadói állapotban.) Ha úgy vesszük, tiszta szerencse, hogy holnap részt veszek egy Kritikus Órán az alkotók társaságában, mert lehet kérdezni, és akkor majd talán megtudom. Kedves férjem tegnap reggel felcuppant az internetre, hogy fekvőhelyet keressen számomra. Talált is egy alig használt, ikeás összecsukható ágyat, rögtön elmentünk, megvettük és elhoztuk. Úgyhogy most már lesz nekem saját ágyam, önálló éjszakai zugom a konyhában, amikor anyukám hazajön majd a kórházból. (Ez a ház kicsi, nincs szoba plusz embernek, de a konyha szerencsére jó nagy.) Kedves férjem a nap végefelé elégedetten megállapította, hogy felszerelt egy ággyal, továbbá levegőből kapdosós internettel, valamint egy üveg Finnlandia vodkával, úgyhogy most már nem félt engem, elleszek valahogy :-) Este rögtön egyesítettem is a vívmányokat. Ágyban, párnák közt laptop, és az ágy aljából kihajtható egy polc vagy tálca, amin még ki is van vágva lyuk a pohárnak. Más érdekes nem volt tegnap. Illetve képzelhetni, milyen a többi, ha ez az érdekes. Megnéztem tegnap újra a Havannát, hogy lássam ugyanazt, amit a tegnapi nézők is. Nem állítom, hogy most számottevően jobban élveztem az előadást, mint elsőre, de összeállt a kép, másodszorra eljutottak hozzám a játékból különböző információmorzsák, amik elsőre nem feltétlenül. Miután vége lett, egy kis csoport néző maradt ott a beszélgetésre. (Kritikus kollégáim zöme jótékonyan távozott.) Egyáltalán nem izgultam – ez, úgy gondolom, a rádiózás eredménye –, és egészen jól, egészen rendben, tűrhetően ment a dolog. Mondtak az alkotók olyasmiket, amikről volt ugyan markáns véleményem, de nem gondoltam úgy, hogy minősítenem kellene a megnyilvánulásokat akár pozitívan, akár negatívan. Beértem avval, hogy kielégítik a kíváncsiságomat, a nézők-hallgatók pedig értékeljék szépen maguknak az elhangzottakat. Úgyhogy háromnegyed óra múltán, amikor én már kimerültem – pontosítok: amikor beültem a színházba, már akkor kimerült voltam –, és tulajdonképpen a befejezést abszolváltam (többször is, akár egy rossz színházi előadásban), akkor hirtelen fellángoltak a tüzek a színházi alkotók és színikritikusok közti frontvonalon. És utána ott ültünk még fél tizenegyig, mert vártam, hogy jobbízűen lehessen lezárni, de hiába vártam. Nem is tudom, hogyan nem ülünk ott még mindig, fel-felhorgadó hevületekkel. Kétségkívül érdekes volt. Bár arra nem mernék megesküdni, hogy kedvcsinálónak bizonyult akár az alkotók, akár a kritikusok, akár a nézők számára. Amikor jöttem a kórházból, láttam, hogy a környékbeli kertekben megindultak az ibolyák. Boldogan szaladtam ki az udvarba, hogy ünnepélyesen megnyissam az ibolyaszezont, de itt egyelőre semmi nem kéklik. Ma elbocsátják anyukámat a kórházból. Nem akart áttelepülni rehabilitációra a közeli kórházba, úgyhogy hazajön. Végül is ez egybeesik avval az újabb keletű, tapasztalati véleményemmel, miszerint a legszükségesebb orvosi beavatkozásokon túl nem szabad ma senki emberfiát kórház gondjaira bízni. Ez a ház az apukám anamnézise jóvoltából igen jól felszerelt; készen áll egy lábadozó fekvőbeteg fogadására. A felfekvésellenítő matractól kezdve a gumilepedőn át a fürdőkádülőkéig minden van. Egy szekrényben még vagy 40 darab katétert is találtam. Bár kicsit tanácstalanul forgattam, mert nem tudom, különbözik-e nemek szerint. Ha igen, akkor ez fiúkatéter. No de katéterre most nincs szükségünk. Viszont úgy döntöttem, hogy ha a fiúk kék járókerettel közlekednek, akkor a lányoknak piros vagy bordó dukál. Azt még be kell szereznünk. A Cheek by Jowl Macbeth-je a Nemzetiben. Declan Donnellan rendezése: egyszerű, tiszta, szép. Csupa feketeség minden. Az összes jelmez fekete (a kapusnő színes betétjének kivételével), a katonák úgy festenek, mint az amerikai filmekben a táboraikban két csata között: dagadoznak ki az izmok a fekete pólóból. Csupa átszűrt fény, mintha folyton hajnali derengés lenne egy sűrű (birnami) erdőben. Kellék szinte semmi, mindent eljátszanak. A küzdelmi jelenetek pantomimje különösen impozáns. Kiderül, hogy némely estéken semmiféle akusztikai probléma nincs a Nemzetiben – egyszer egy orosz vendégjáték alkalmával már észrevettem ugyanezt –, minden egyes szótagot lehetett hallani és érteni, akkor is, ha háttal mondták és akkor is, ha a színpad legmélyén beszélt a címszereplő. Macbeth alacsony, mokány, robbanékony pali (Will Keen), a fejével Szilágyi Ákosra emlékeztetett, a nevetésével Nagy Zsoltra. Duncan királyt vaknak játszotta David Collings. (Amiről eszembe jutott, hogy amikor a Széll Kálmán nevű kormánytervet a Jobbik überelni kívánta egy valahányadik Béla tervvel, akkor hirtelen azt hittem, hogy Vak Béla a névadójuk, és ezt egyszerre találtam bájosnak és adekvátnak, de aztán hamar rájöttem, hogy én vagyok a fogyatékos, aki eltévedtem a különböző sorszámú Bélák között. Mondtam már, hogy a nyíregyházi színházi előadásokban fellépő zenészek közt voltak mindig az átlagosnál jóval nagyobb számban Bélák? Így aztán ott elharapózás történt, és minden idők minden zenészének Béla lett a neve.) Nekem a Lady (Anastasia Hille) tetszett a legjobban ebben a Macbeth-előadásban. Rendkívül szépek, kifejezőek, kecsesek és energikusak voltak a kar- és kézmozdulatai. Anyukám – akinek így pár nap után nincs feltűnő javulás az állapotában – egy nőies, filigrán, fehér járókeret birtokosa lett. Egyelőre csak egy-egy métert járatom vele, ágytól szobavécéig vagy ágytól az ebédelő fotelig. Apukám naponta többször átcsattog hozzá, leereszkedik a távolabbi fotelbe, ülnek egymással szemben, köztük két járókeret, apukám beszélgetést kezdeményez, én pedig nagy hangerővel tolmácsolok :-) Más. Az az idő most épp odavan, amikor rendes felkészülés után mentem rádiózni. Tegnap az Örkény Színház János király-előadásáról szóló adást vettük fel, Proics Lilla és Nánay István kollégákkal beszélgettünk. Nem volt elég összeszedett, úgy sejtem. Még ha János királyt felhívhattam volna telefonon a stúdióból… Más. Réges-régen, amikor a Belvárosban laktam, a Párisi udvarban szemet szúrt egy plakátra odafirkált horogkereszt. Eszembe jutott róla, hogy hajdanában, még az általános iskola alsó tagozatán, talán másodikban-harmadikban, amikor rajzolni kellett egy szobát, én a falára horogkereszt mintát rajzoltam mintegy tapéta gyanánt. Mivel tetszett nekem maga az ábra, a forma. Ebből botrány lett, behívattak, kifaggattak, miért csináltam, talán otthon láttam… Utólag nem is értem, mi lehetett a hatvanas évek végén a pedagógusi fejekben és lelkekben, ha egy horogkeresztet rajzoló 8 éves gyereket nem tudatlannak feltételeztek, hanem arra gyanakodtak, hogy politikai provokátor vagy náci szimpatizáns. Később, ötödik-hatodikban volt olyan osztályfőnököm, az Ibi néni, akinek tetoválás volt a csuklóján. Nem mesélt róla soha, de tudtuk, hogy az azt jelenti: megjárta a koncentrációs tábort. Akkor már nyilván ismertem a horogkeresztet. Most azt nem tudom, miért jutott eszembe, hogy ez eszembe jutott pár hete, de nem bánom, ha eszembe jut valami. Színházi világnapos ünneplős hétvége van, és én már hetekkel ezelőtt kértem jegyet a Katonába a tegnap esti 150. Ivanovra. Felmerült, hogy lemondom, de nem volt szívem lemondani. Inkább állítottam kedves helyettes esti ügyeletes ápolót, és mentem színházba. Nagy örömöm telt az előadásban. Fekete Ernő alakítása kicsit olyan, mint a (Peer Gynt-i) hagyma: minden réteg után le lehet hántani még egyet, és biztos, hogy a legközepén is van valami. Most felfedezni véltem (az első felvonásban) némi bölcs derűt is benne: a kutatóét, aki rácsodálkozik a saját tüneteire. Meg arra gondoltam a második felvonás alatt, mennyire érthető, hogy ez az előadás világszerte sikert arat. Jól el lehet képzelni például azt a nézői gyönyörűséget, amit ez a „vendégsereg Lebegyevéknél” szcéna szerezhet a külföldi közönségnek. Ül a néző és az isten ideje sem lenne elég neki arra, hogy alaposan kilegeltesse a szemét ezen a tablón: ismeretlen, pazar figurák egész sorozatán Dankó Istvántól Keresztes Tamáson és Mészáros Bélán át Bán Jánosig, a Vajdai Vilmos fejéről nem is beszélve. Úgy találtam, hogy ebben a produkcióban számosan tökéletesek. Értve ez alatt, hogy a maximumot hozzák ki a színészi feladatukból. Zsúfolt, állóhelyes ház volt – jobb oldalon a falnál, felteszem, kaposvári színésznövedékek, köztük az Ahol hely van-os Fábián Péterem –, lelkesedés és szeretet. Ünnepi este lett valóban. Elég volt csak néhány napot nem menni innen sehová, és közben kirobbanóan eleredt az aranyeső a Fehérvári úti buszmegálló környékén, láttam tegnap este. Elszomorodtam Koós Olga halálától. Kívül-belül szép ember volt. (Részletesebben: ahogy Asztrov doktor mondja a Ványa bácsiban.) Amikor utoljára összefutottunk színházban, talán a Nemzetiben, azt mondta, klasszikusan fog meghalni: színházban. Igaz, nem színpadon, hanem nézőtéren. Nem színházban halt meg. De a színház világnapján. Szeretettel és nagy tisztelettel fogok rá emlékezni mindig. Tegnap délután megnéztem a Kamrában A vihar kapuját. Harmadéves zenés színész osztály beszédvizsgájaként került színpadra Karinthy Márton interjúkötete az egykori rendezőosztályáról. Érdekes volt. Ahogy a könyvnek, úgy a produkciónak is Kornis Mihály Ascher-fóbiája lett a tartóoszlopa. Jó néhány kis monológot tehetségesen és kreatívan adtak elő a növendékek. 2-2,5 fiút vettem meg és 1 lányt. (Remélem, a számlát majd később nyújtják be.) Azóta már azt is megtudtam, éjjel, egy újabb hajmeresztő Blaskó Balázs-interjút elolvasván, hogy épp ezt a lányt jelölte Máté Gábor az egri Prolik-előadásba beugrónak a POSZT-ra, Mészáros Sára helyére. Annyit még megjegyeznék, hogy én ugyan ki nem adnám a színészdiplomáját egyetlen végzősnek sem addig, amíg szíííháznak mondja a színházat. Este a kolozsváriak Leonce és Lénája Tompa Gábor rendezésében a Pesti Színházban. Hangsúlyosan formakultúrás előadás. A Leonce-ot játszó Bodolai Balázs játéka lekötött és imponált egy ideig, de nemsokára belefulladtam a rendezői kimódoltságba, flikk-flakkokba, művien elnyújtott poénokba, és onnantól kezdve már csak untam és szenvedtem és szenvedtem és untam. Tegnap volt egy éve annak a szörnyű napnak, amikor a Frédike távozott körünkből. Felhívott Máhr Ági, eleve a Koós Olga temetése miatt, és akkor még pluszban csupa rossz hírrel búsongtattuk meg egymást. Akciódús éjszaka volt. Akció az, amikor anyukám nem tudja, mi a helyzet, és nekiindul a felkelésnek. Néha a legmasszívabb barikádot is képes elmozdítani. De elégedett is vele a gyógytornászlány, aki tegnap járt itt először. Na, kerestem valami jót a végére: az ibolyákok támogatólag kinyíltak a kertben. Blaskó Balázs színházában jártam tegnap Egerben. Azért mondom így, mert ő szokta így mondani – nem hallottam még színházigazgatót, aki ennyi egyes szám első személyű birtokos ragot használna a nyilatkozataiban. „Az én színházamban így, az én színházamban úgy”. (Aztán nehogy majd rajta kívül ne is tudja senki azt a színházat a magáénak nevezni és érezni.) Nem egri előadást láttam, hanem nyíregyházit, a stúdiószínházi fesztivál keretében a Psychét Forgács Péter rendezésében. Érződött ebben a produkcióban egy erős szándék, hogy valamiképpen személyes legyen, akárcsak a tavalyi, Thornton Wilder alapú Hát akkor itt fogunk élni. Ott sikerült, itt meg nem. Én legalábbis semmilyen emocionális/racionális vonalon nem tudtam összehozni magamban a történetet és a közökben bejátszott társadalmi-politikai dokumentumokat az utóbbi 20-25 évből. Méltányolom a színészek erőfeszítéseit, de senkit nem tudnék kiemelni az egy Horváth Sebestyén Sándoron kívül, akiről már régebben megállapítottam, hogy jó. Az itt mostanában nekem jutó 5-6 óra éjszakai alvások 3-4-re csökkentek az utóbbi napokban. Ez jóra nem vezet. Már most nem bírok elég kedves lenni, amikor éjjel ugorni és győzködni kell. Bambán nézek magam elé és nem látom a kilátásokat. Olga temetése. Helyzet. Állapot. Éjszaka. A fejem se fájjon. Nincs kedvem írni. Majd egy csipketerítővel jövök. Mármint hogy elmesélem.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
