Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2010. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

Jó napot és boldog új évet kívánok!

Tulajdonképpen nem volt teljes magány és mosolyszünet az elmúlt hónapban, hiszen a statisztikák szerint december minden napján betért ide legkevesebb száz látogató. (Remélem legalább egymásnak tudtak újat mondani.)

Egy kolléga, akivel Nyíregyházán együtt néztem színházi előadásokat pár hete, kérte, hogy a január a nyíregyházi állatokkal kezdődjön. Hó volt, ketten voltunk sokan, az állatok és én. A hópárducnak jól áll a hó. A jegesmedvét kissé mintha deprimálná, talán honvágya van. A párducgyerekek szépen megnőttek szeptember óta, de még mindig csak annyit tudnak mondani, hogy „Anya, játsszál velem!” Laci elefántka bent tartózkodott az elefántházban, egy dromedár társaságában (esetleg ő a szitter). Nyugtalannak látszott – így aztán a képen is épp elsuhan, hiába kértem, hogy álljon meg egy szóra –, és érdekes módon pont ellenkező irányban tekereg, mint a Frédike, aki egyébként régi ismerősként üdvözölte a havat. (Próbáltuk megbeszélni a kiskutyával, hogy az ünnepek munkaszüneti napok, ilyenkor ne kelljen hajnali hétkor, este 11-kor és a kettő között még háromszor lemenni sétálni, de nem sikerült meggyőznünk. Ráadásul elnézte a naptárt, mert 30-án szilveszterezett. Egész éjjel duhajkodott és lefetyelt.)

vissza a lap tetejére

2. szombat

Bő fél év itthoni tévétlenség után elszántuk magunkat, hogy szerződünk, ezért 29-én jött egy ember és csatornákat tett a tévéinkbe. Lett köztük egy orosz is, így mindjárt volt szerencsém látni Joszif Kobzont, az orosz Frank Sinatrát, akinek feje a legszebb szovjet hagyományokat őrzi – mintha kaucsukból volna, legalábbis az, amit haj gyanánt hord rajta –, és akinek szobrot emeltek Donyeckben.

Továbbá részünk lehetett a Sólyom László újévi köszöntő beszédében is, majd Szózat egy nem olyan régi felvételről. Úgy mondta el Sinkovits Imre a verset, mintha óvodásoknak szavalna.

Néztük aztán a New York Times-ban, hogyan ünnepelt a nép a Times Square-en. Az eléhezett szilveszterezők telefonon rendeltek pizzát, jöttek is a futárok, megálltak a szállítmánnyal a tömeg szélén, elindították a pizzásdobozt, és az emberek a fejük fölött adogatták tovább, a célszemély nevét kiabálva. Megjegyzem, tisztára ugyanez volt a módi Moszkvában a buszon-trolin, „peredájtye pázsálujsztá” jelszóval. Az új felszálló megrekedt a tömegben, elővette a szükséges pénzt és a kezébe nyomta a mellette állónak, aki továbbadta, mígnem a valahány kopejkás eljutott a távoli jegykiadó gépig. Az ott álló utas bedobta az érmét, letekert és letépett egy jegyet, amit aztán az emberek visszajuttattak a megrendelőnek. (Talán nem kell mondanom, akadtak élelmes magyar egyetemisták, akik úgy biztosítottak maguknak érvényes jegyet, hogy lenyúlták a jegyet, és egy régi, „használtat” továbbítottak helyette.)

Mai:

Apropó evés és nem evés.

Paul Johnson: A kereszténység története című munkájában írja a VII. századi Angliáról (Makovecz Benjamin fordításában):

VALAKI ELVÉGEZHETTE, ELVÁLLALHATTA EGY MÁSIK EMBER BÜNTETÉSÉT, AZ IRÁNTA VALÓ SZERETETBŐL – ESETLEG FÉLELEMBŐL, VAGY ELJÖVENDŐ KEDVEZMÉNYEK REMÉNYÉBEN IS. AZ EGYIK KORAI ESET VOLT, AMIKOR EGY TEHETŐS EMBER 840 SEGÍTŐJE JÓVOLTÁBÓL HÁROM NAP ALATT TELJESÍTETT HÉT ÉVNYI BÖJTBÜNTETÉST.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

Kasimir és Karoline az Örkény Színházban. Nem gondoltam volna, hogy 2010 másnapján, egy havazós szombat estén ennyien mennek Ödön von Horváthot nézni. Csak álltunk ott vidáman a pénztár melletti zugban Kerekes Évával, Zsótér Sándorral, majd Lőkös Ildikóval, várva, mi lesz a sorsunk. Végül mind bejutottunk.

A produkció viccesebb a vártnál. Egyrészt mert Parti Nagy Lajos új fordítása ez, ami jól hallatszik is. Másrészt mert Bagossy László – aki rendezte a darabot Stuttgartban, de azt nem tudom, hogy ott is ebben a frappáns formában-e –, egy képkivágatra alapozott, mellékelve Darvas Ferenc bűbájos zongorakíséretét és hangalámondását. (Lehet, megérett a helyzet arra, hogy Bagossy filmet rendezzen. Van is két isteni némafilmszínésznős arca hozzá, Hámori Gabriella és Szandtner Anna.)

Mondjuk én a nyolcadik jelenet környékén nagyon vártam, hogy a következő képben meglássuk a távolban a hullámvasutat, vagyis a makettjét, és azon egy pici Karoline-figura sikítva sikoljon, de lehet, hogy ebben az esetben Novák János rendezte volna az előadást. Háromnegyed nyolc tájékán váratlanul azt éreztem, amit annak idején a Koldusoperán, hogy ez is beszorult valahogy, de később talán kiszabadult mégis. Siker volt, nagy taps a szép, fallebontós befejezés után.

Polgár Csabát mindig élvezettel nézem, de most ez a Kasimir elbírta volna, hogy jobban forrjon belül. Hámori Gabit legutóbb Az üvegcipőben láttam ennyire túlzóan jónak – lehet, hogy ez a vehemencia Szandtner Annát némi visszafogottságra intette.

Mai:

A partinagyított Ödön von Horváth:

ÍGY VAN EZ, KÉREM, A KISHALAKAT FELKÖTIK, A NAGYOKAT MEG FUTNI HAGYJÁK.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

Jászai Mariról adok most le a HR-es folyóiratnak, ezért az ő műveit olvasgatom. Érdekes, ahogyan a visszaemlékezéseiben meg a naplójában keveredik a pátosz és a teatralitás a legelszántabb őszinteséggel. Majd fogok tőle idézni szakmailag relevánsabbat is, de most frissiben épp az tetszik, hogy fiatal színésznőként egy házban lakott a már idős Prielle Kornéliával. Kérdezte a kolléganőt Petőfiről (akiért annyira rajongott Jászai Mari, hogy még a fiáért is), mire azt felelte az egykori menyasszony – volt ugyanis egy ilyen hirtelen nekibuzdulása Petőfinek, egynapos ismeretségre azonnal el akarta venni feleségül az ifjú színésznőt –, hogy erősen pipaszagú pasas volt, és ő egyáltalán nem vette komolyan az udvarlását. (De nem biztos, hogy minden szóra pontosan emlékszem, csak most nem találom ezt a részt a könyvben.)

vissza a lap tetejére

5. kedd

Lesz, lesz változás a weboldalban, csak sokat vacilláltam, mert úgy tűnt, hogy a blogmotorváltás új külalakot is jelent, amihez nem fűlt a fogam. De aztán a kedves unokaöcsém előállt egy olyan verzióval, amelyik ránézésre szinte ugyanolyan, mint a mostani, és erre rögtön igent mondtam, úgyhogy megkezdi az áttelepítést (új címen lehet majd elérni a portált), január végére talán kész lesz.

Megnéztem tegnap este Mundruczó Kornél Delta című filmjét. Nem egykönnyen szántam rá magam, mert minden kép rosszul esik, ahol Bertók Lajos helyett Lajkó Félix látható (a cannes-i vörös szőnyegen készülteket is ideértve). Szép fesztiválfilm, kétségtelen. Bár a végén a brutalitása taszított. Amikor a film közepén azt mutatták nagyon messziről, hogy Gáspár Sándor megerőszakolja Tóth Orsit, az még erős hatással bírt. De a befejezés előtti agressziót már elhessegettem magamtól.

Jó lenne látni azokat a jeleneteket, amelyeket még Bertók Lajossal vettek fel a halála előtt. Nyilván másmilyen lett volna vele ez a film. Úgy gondolom, az ő figurájában a feszültség lett volna túlsúlyban. Lajkónál a harmónia.  

vissza a lap tetejére

6. szerda

Azt hittem, ma színházba megyek majd laza Ödön von Horváth-napok keretében, de a Mesél a bécsi erdő hál’istennek olyan jól megy a Katonában, hogy február előtt be sem jutok rá.

Megtaláltam a Jászai Mari könyvében a Prielle-sztorit: azt írja, hogy ekkor ő huszonöt éves volt, Prielle Kornélia pedig hatvan. Valójában azonban Prielle 1826-ban született, Jászai pedig 1850-ben, vagyis elszámolta ezt a szerző. Nem is lehet tudni, hogy magát akarta fiatalítani vagy a kolléganőt öregíteni.

(Alapjaimban véve nem vagyok én grafomán.)

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

Mielőtt színházba indultam tegnap, kedves férjem felvetette, hogy sokkal jobb lenne, ha kisplasztika-kritikus lennék. Könnyű szatyorban hazahordanám a kisplasztikákat, aztán este itthon nézegetném. De ilyen hirtelen nem volt megoldható a pályamódosítás, úgyhogy elmentem az Asbóth utcába, Egressy Zoltán két egyfelvonásosára, Az isten lába címmel. Eleinte bírta is rokonszenvemet a dolog, az első részben a 74-es trolit láthattuk, Majzik Edit vezetésével. (Jártam a 74-es trolival, a gimiből haza, bár a darabbal ellentétes irányban.) Van egy frappáns alapötlet – felszáll egy fegyveres fiatalember és el akarja téríteni a járművet –, íróilag nagyon sokra ugyan nem jutunk a helyzettel és a néhány utassal, erős mondvacsináltságot érezni. De azért ez egy jól viselhető produkció, Gula Péter rendezésében, például Stefanovics napsugár Angélával (milyen soványka lett!), az ügyes Trokán Annával, a feszült-feszes Dolmány Attilával, dacára a tűrhetetlenül borzalmasan játszó Haas Vander Péternek. A második részben állt be súlyos fordulat. Az isten lába című darab arról szól, hogy egy kis faluban váratlanul óriás répa nő ki a pöcegödörben, mire a lakosság közösen igyekszik hasznosítani a fényes lehetőséget, együtt erőlködnek a répatermesztés érdekében. Akadnak aztán problémáik, rivalizálás, székrekedés, ilyesmi, és végül az EU is beint nekik a Bittner képében. (Ó, igen, meg Szappan sporttárs is visszatért ezen az estén, így próbál a szerző szerényen legendát gyártani.)

No, bizonyára mély metafora volt ez, de én iszonyú kínosnak találtam. Orrfacsaróan bűzlött. Mondanám, hogy „szegény színészek”, de nem mondom, mert olykor el-eltévesztették a „míves” szöveget, és ilyenkor fulladoztak a nevetéstől, úgyhogy ők legalább mulattak, ha engem személy szerint nem is mulattattak.   

vissza a lap tetejére

8. péntek

Megnéztem tegnap újra a Macskajátékot az Örkényben, mert a jövő héten beszélgetni fogok az előadásról egy rádióműsorban. Hát most sem győzött meg sokkal jobban, mint a bemutatón. Például azt sem értem, hogy ha Örkény a regényből írt egy színdarabot, akkor azt most miért kellett az alkotóknak itt-ott visszaepizálni vagy epikálni vagy mi is lenne a helyes kifejezés. (Epikát csinálni belőle ismét.)

Észleltem egy változtatást, Molnár Piroska mint Giza ezúttal a sötétben ment ki a színről, talán mert többen fennakadtak azon, hogy Giza béna létére miért jár, miért nem ül szépen végig a műanyag széken. Mondjuk ez nekem nem okozott gondot, és azt sem éreztem elképzelendőnek, hogy műanyag székben vajon miként tologatják őt.

Telt ház volt és siker, bár a közönség kicsit szétszórtnak és telefonhangokban gazdagnak tűnt.

Mai:

Nézzük Jászai Marit. Jószerével az összes lehetséges színésznői elviselhetetlenséget felvonultatta írói életművében.

KÜLÖNBEN, HOGY MICSODA PÁLYA AZ ENYÉM, ARRA ELÉG AZT LÁTNI, HOGY MOST MÁR MEDEÁT IS ELJÁTSSZA MÁS A NEMZETIBEN. PIHA! EZ NEM MŰVÉSZET, AHOL AKÁRMILYEN SZÁJBÓL JÖHET UGYANAZ A SZEREP, ÉS A NAGYKÖZÖNSÉGNEK MINDEGY. TÍZ EMBER FOGJA ÉSZREVENNI, HOGY NEM ÉN JÁTSZOM MEDEÁT. ODA MERTÉK ADNI AZT A SZEREPEMET, AMELYIKRŐL MÉG MAGAM IS ELISMEREM, HOGY NINCS MA A FÖLDÖN, AKI MEGKÖZELÍTSEN BENNE. ÉS VAN ÚJSÁG, AKI DICSÉRNI MERI. ÉS ÉN NE NÉZZEM LE A MESTERSÉGEMET? LEKÖPÖM.

(Pökedelem – írja máshol :-)

vissza a lap tetejére

9. szombat

Erkélyünk mint a hullámzó Balaton. Eldugult a lefolyó. Akárha karácsony lenne. Akkor szokták szakembert igénylő problémák felütni a fejüket. (Legutóbb az történt december 22-23-án, hogy nálunk beázott a vécéfal, a szüleimnél pedig elromlott a gázbojler, majd a tévé.)

Na de voltam tegnap színházban is, lakásszínházban. Az Astoria aluljáróban adtak randevút az alkotók, onnan vittek bennünket több csoportban a helyszínre, a Puskin mozival szembeni házba. Közel ötvenen zsúfolódtunk be a nagyszobába még a kezdés előtt ki is menekültem az ajtó mellé, mert kezdtem magam beszorultnak érezni –, hogy megnézzük a Szörprájzpartit. Nos, én az írói alapanyagot elégtelennek (a.m. nem elégséges) találtam. Értékelem a lányok – Kiss Diána Magdolna és Szilágyi Katalin – munkáját, de az nem jött be, hogy „itt majd Nagy Zsolt szuggesztíven és karizmatikusan lenyűgözi a nézőket”, amott pedig „Bánki Gergely egzecíroztassa a publikumot szellemesen és lehengerlően”. Az idézőjeles instrukciókat a rendező mondhatta volna, ha lett volna olyanja a produkciónak. De nem volt, így nyilván az sem hangzott el, hogy Nagy Zsolt legyen szíves érthetően beszélni, mert lakásszínházi közelség ide vagy oda, a felét sem lehet kivenni annak, amit szövegel. És hát be kell azt is vallanom, engem végtelenül feszélyez, amikor nézőként attól kell tartani, hogy a szereplők bevonni akarnak, sőt atrocitálnak. Úgyhogy én voltaképp csak abban a 3-4 percben éreztem jól magam, amikor tök sötét volt. Előtte pedig hosszan latolgattam a kisplasztika-kritikusság sanszait.

Viszont szeretnék kalapot emelni Herczeg Tamás előtt, aki két szólamban tud furulyázni, nem egy szájjal, hanem két orrlikkal. Ezt bemondásra el sem hittem volna.

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

Casting minden. Tímár Péter filmje, Kern András ötletéből, aki leleményesen ragadta meg a lehetőséget, hogy önnön javára hasznosítsa Oláh Ibolya megasztáros sikertörténetét. Négyen írták a forgatókönyvet. Vajon ha kevesebben írták volna, és ettől kevesebb felé oszlott volna a forgatókönyvért járó honorárium, akkor kevésbé lett volna sekélyes, közhelyes, megmunkálatlan, ihlettelen és fantáziátlan? Vagy még inkább? Oláh Ibolya egyébként nem keltett rossz benyomást. Egyáltalán nem ütközött ki, hogy Kern András számottevően jobb színész volna nála.

Mai:

Jászai Mari:

OLVASOM MA A LAPBAN: BLAHÁNÉ MONDJA AZ ÉLETRAJZI ADATAIBAN, HOGY Ő NAPLÓT VEZET. – ”GYEREKKORÁTÓL FOGVA!” EZT NEM HISZEM –. ÉS A NAPLÓRÓL NYILVÁNOSAN BESZÉLNI, NEKEM MINDIG EGY KICSIT FENYEGETÉSNEK HANGZIK A KORTÁRSAK SZÁMÁRA.

Megjegyzem, Jászai Mari naplójának legmegrázóbb része számomra az, amikor 59 évesen szerelembe esik egy 30 éves férfival. És olyan bakfisos bizonytalansággal, ugyanakkor önkritikával, önmarcangolással, önreflexióval és önkontrollal írja le főleg a kapcsolat kezdetét, de aztán a néhány évig tartó viszonyt is, hogy simán beleillene az én naplómba, mondjuk az 1986-87-es kötetbe. (Bár én 26-27 éves koromban értelemszerűen nem mínusz 2-3 éves fiúkba szerettem bele.) De ebből az egyezésből azért helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy vagyok egy Jászai Mari. 

vissza a lap tetejére

11. hétfő

Jelentés az emelt szintű nyugdíjas kutyaotthonból: Frédike jól van, bár ezek a brutális időjárás-változások, a frontok vonulásai megviselik. Vannak jobb és rosszabb napjai, néha csak egészen lassan és olykor bizonytalan léptekkel sétál, ilyenkor alig járunk egy háztömbnyit. Még mindig látványkutya egyébként, senki az utcán nem nézi őt vén trotilnak. (Már nem tudom, miben volt ez, de Parti Nagy, az biztos.)

Öltött némi lovas huszár jelleget a járása attól, hogy a csípőízületei kissé merevek, meszesek talán. Ugyanettől lehet, hogy már nem úgy ül, mint a kutyák (a hátsó lábain), hanem a fenekén, kicsit felhúzott lábakkal, akár a kismajmok. Ebből a pozícióból persze nincs hova tovább, sem a felállás, sem a lefekvés nem megy egyedül (legfeljebb a hanyatt esés). Vagy felsegítjük, a gerincénél erősen megtámasztva, vagy pedig gyengéden ledöntjük őt egy kokát érő akcióval. De változatlanul békés, derűs, érdeklődő és jóétvágyú. Kutyákkal és emberekkel barátságos, ámbár tartózkodó: ő maga nem kezdeményez kapcsolatot. Nagyon idős korára kissé érzékeny lett: enyhén megsértődik, ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné. De ez ritkán fordul elő. Mármint hogy valami nem úgy van. Hétvégén futó verőcei látogatás után betértünk Gödön Csuri barátnőmékhez, akiknél mintegy nyolc macskával futottunk össze a házban. Frédike elegánsan nem vett róluk tudomást.

Mostanra már végérvényesen össze vagyunk nőve vele, hiszen nemigen lehet magára hagyni. Szittert is nehéz lenne alkalmazni, mert lassan olyan vastag használati utasítást kellene mellékelni a kiskutyához, mint Marxtól A tőke.        

vissza a lap tetejére

12. kedd

(Olvasói levél nyomán: a vén trotil a Farsangból való.)

Említettem a Belváros jövőbeli Főutcájának flóráját itt. A cserjék mellett, földbe szúrt botokon, átlátszó irattartókba csomagolt feliratok jelentek meg. „Kérlek, ne lapátold rám a havat és ne dobj rám cigarettacsikket! Köszönöm.” És aláírásnak oda is van rajzolva valami bokrocska.

Igazán édesdeden naiv ötlet. Az utóbbi napokban a feliratok egy részét lelopták – irattartó! –, illetve szétszaggatták. De lehet, hogy csak azért, mert olyan szívszaggató volt a kérés.

Más. Még december 29-én láttam Egerben a Csörgess meg!-et – voltaképp egy igen színvonalas kabaré –, de azóta sem jutott idő a megírására. Most küszködöm vele, miközben már nyugodtan keresztet lehet vetni a cikkre. A tapasztalat szerint az előadás megtekintése után eltelt idővel egyenes arányban romlik a készülendő kritika minősége.

Mai:

Jászai Mari:

AKI OLYAN BOLDOG, HOGY HIVATOTT ARRA A PÁLYÁRA, AMELYET MŰVEL, AZ OLYAN BOLDOGTALAN, HOGY SOHA NINCS MAGÁVAL MEGELÉGEDVE.

vissza a lap tetejére

13. szerda

A minap keresztülmentem busszal a Dózsa György téren, és míg a megállóban időztünk, szemrevételeztem a Dózsa György emlékművét. Hogy micsoda rémes alakok! Különösen a jobboldali szoborcsoport vezére, a karddal. Tisztára Sin City-beli figura.

Ma reggel meg ezen mosolyogtam szeretettel. (Megjegyzem, szerintem ebben az interjúban is túl sok a magánélet :-)

Más. Jutott eszembe nemrég, hogy ha kipróbálhatnék egy időgépet, akkor az első utam New Yorkba vezetne az 1920-as évekbe. Bírnám az akkori Manhattant. És ha már ott vagyok, alighanem megvárnám 1940-et, hogy lássam a Broadwayn Ingrid Bergmant Julikát játszani a Molnár Ferenc Liliomjában. (Még annál is fiatalabban és hamvasabban, mint amilyen a Casablancában volt).

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

Nem tudom, miféle hírforrás a kultúra.hu, de mindenesetre egyedi. Volt ez a cikk kedden, mire lelkesen leültem este 11-kor a tévé elé, ám híre-hamva nem volt a Duna tévén a Kié ez a dal? című filmnek, és a tévé weboldala meg a port.hu sem tudott róla. (Csak én akartam már 2004 decemberében is megnézni: dec. 3., dec. 6.)

Mentem tegnap a rádiófelvételre, szépen felöltözve, hátha mégis mutatnak bennünket. Tompa Andrea vezette a műsort, Tarján Tamást és engem kérdezett az Örkény Színház Macskajáték-előadásáról. Tarján kolléga volt a pró, én a kontra, bár közben olykor be-beugrottunk egymás szerepébe. Szerintem kicsit hadartam, mert Tamás kicsit hadart, én pedig nem akartam kevesebbet beszélhetni nála, de a házigazdák szerint igen jól sikerült, nagyon élő lett a diskurzus.

Vasárnap főzésidőben adják majd adásba. Na tessék, gondoltam, akkor kénytelen leszek főzni valamit.

vissza a lap tetejére

15. péntek

(Még nem tettem fel öt perce a tegnapi naplót, Péter hírszerkesztő kollégám írta nekem a skype-on, hogy a Duna tv a hüje…)

Ha nem hagyták volna el Bajor Imre kiesése és Faragó András beugrása miatt a sajtóbemutatót, akkor A doktor úron jártam volna tegnap, de így aztán nem. Latolgattam kicsit az Esterházy Haydn-darabját a Bárkában, de rájöttem, hogy az túlvan a sétatávolságon.

Nem említettem még a negyedik napja folyó BKV-sztrájkot, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tudok alkalmazkodni: nem megyek sehová, vagy csak oda, ahová gyalog eljutok. De amikor valamelyik este mégis kocsiba ültem, hogy megnézzem a szüleimet Albertfalván, és elhajtottam a kiskörúton az iszonyatos tömegek mellett, amelyek buszra vártak, akkor nagyon rosszul éreztem magam, és arra gondoltam, hogy nem, ilyet egyetlen BKV sem tehet. Ez embertelen, ilyen borzalmas és kezelhetetlen helyzetbe hozni a budapestieket, akik magukon kívül senkire és semmire nem számíthatnak. Bár egymásra azért igen, úgy néz ki. Vagy hatezren kupaktanácskoznak a facebookon a BKV-pótló csoportban, hogy ki hová mikor hány főt tud szállítani. (Másrészről viszont a mezei BKV-st is megértem. Ő bagóért melózik, miközben a vezetők szintén fárasztó kubikosmunkát végezve talicskázzák haza a tízmilliókat.)

Tegnapi:

– Mi baja van a kutyának?

– Nincs semmi különösebb baja. Nagyon idős.

– Milyen szép lehetett…! Milyen szép most is.

vissza a lap tetejére

16. szombat

BKV-pótló járat gyanánt mentem tegnap este a Nemzetibe az Úri murira. A produkció részemrőli fogadtatása nem volt kedvező (egészen pontosan: untam). A premierközönség többi tagjának, úgy tűnt, jobban tetszett a dolog. Azt hittem, sosem fogjuk abbahagyni a tapsot. (Martinovics Dorina rulez.)

Aztán ma dolgozni kellett, délután meg színház, de az már legyen a holnapé.

Tegnapi:

– Hol van a kutya cipője? Suszternél?

– Ott. Sarkaltatni.

(Ja, ezt nem mondtam, és talán nem világos, hogy ezek utcai dialógusok, egy-egy járókelő és köztem.)

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

Erre így talán Molnár Ferenc sem számított meg én sem, hogy az operettszínháziak konkrétan operettet csinálnak A doktor úrból. (A Böhm György – Korcsmáros György munka- és üzleti páros). Miután összekalapálták úgy-ahogy ezt a verziót – amelyben Molnár Ferenc egyáltalán nem látszik különbnek, mint bármelyik másodvonalbeli operettlibrettista –, magát az előadás létrejöttét úgy képzelem, hogy bementek az operettszínház raktárába, és a legporosabb polcokról kihoztak néhány tucat ősrégi, szikkadt, lottyadt operettsablont, klisét, poént, és azt hintették elénk a színpadra.

Nem gondolom egyébként, hogy nagy veszteség ért bennünket avval, hogy Bajor Imrét nélkülöznünk kellett. Ő nyilván tötyörgősebben dolgozott volna a saját manírjaiból, míg vele szemben Faragó András gazdaságosabban elvolt a közös raktárból, tagadhatatlanul a műfaji szakszerűség bizonyos érzetét keltve.

De erről sem mondok most többet, mert ez is írva lesz.

Kárpótlásul itt egy fénykép a San Diegó-i állatkert koalakolóniájának legfiatalabb tagjáról. Nem ismerem meg az anyukáját, de szeretem azt hinni, hogy láttuk őt két és fél évvel ezelőtt.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

A Frédike rajcsúrozott szombat éjjel, ezért aztán itt vasárnap délelőtt kába szundikálás folyt, az ebédfőzés is a délutánba csúszott, és nem akartam avval zavarogni a kutyaólban nagyszobában, hogy melyik a rádió és hol van rajta a Kossuth. (Magam ugyanis évtizedszámra nem hallgatok rádiót, és öreges módon eszembe sem jutott, hogy a laptopom is elég hozzá.)

Ezenközben Annamarink gyönyörű muffinokat sütött Pécsen, mint arról képes tudósításban beszámolt. Büszke vagyok a lányra. Látszik rajta, hogy nem én vagyok az anyja :-)

Mai:

ISTEN MEGTEREMTETTE A FÉRFIT, ÉS NEM TALÁLVÁN ŐT ELÉGGÉ MAGÁNYOSNAK, MELLÉADTA A NŐT, HOGY JOBBAN ÉREZHESSE MAGÁNYOSSÁGÁT – mondja Paul Valéry a Füzetekben, de erről majd még megkérdezem kedves férjem álláspontját.

vissza a lap tetejére

19. kedd

Kedves férjem leszögezte, hogy csöppet sem érzi magányosnak magát mellettem, különösen olyankor nem, amikor ő épp megereszti a vizet a mosogatáshoz, én meg abban a szent pillanatban okvetlenül mondani kezdek neki valamit a szobából.

Tegnap Szigarjev Guppi című darabját néztem az Arany10-ben. Most elolvastam a produkció születéséről írt blogot, amely akaratlanul is megerősítette azt a benyomásomat, hogy Szikora János rendező túl sokszor késett el és túl sokszor nem volt ott a próbákon.

A darab – so-so, formális szerelmi háromszög csavart férfiaggyal, orosz nyomorvalóba ágyazva. Radnai Annamari fordította, és mosolyogtam empatikusan azon, hogy sűrítménynek nevezi magyarul a zavarkát. Ez valószínűleg pont úgy érthetetlen a közönség számára, mintha meghagyta volna zavarkának. (Az oroszok úgy teáznak, hogy a teafüvet kevés forró vízben áztatják, ebből lesz egy teaesszencia, amit hosszan tartogatnak a teáskannában /a szamovár tetején, ha van/, később amikor vizet forralnak, ezt bővítik friss teává. Ez a sűrű lé a zavarka. A Guppiban enélkül kénytelenek teázni a szereplők – tehát forró vizet isznak sok cukorral –, mert a férj magával vitte a munkahelyére a „sűrítményt”. Azt hiszem, én egyszerűen teát mondtam volna.)

No, Vidákovics Szláven alakít egy nehezen belőhető csábítót vagy segítőt vagy szerelmest, Balikó Tamás a drabális, rafkós, szemét férjet  – megy neki – (felteszem, utóbb majd Pécsen is akarják játszani az előadást), de a produkció „zavarkája” Pokorny Lia. Az ő varázsa az est csodája. Voltaképp érthetetlen, hogy egy ilyen nagyasszony alkatú színész, az érett nő szépségű arcával hogyan képes tökéletes hitelességgel eljátszani egy ilyen csodálatosan fiatalosan meghatóan odaadóan szerencsétlen buta lányt, mint ez a Guppinak becézett főhősnő. 

vissza a lap tetejére

20. szerda

Egy decemberi estén 19 há után battyogtam a Ráday utcában a Stúdió K-ba, és elhaladtam egy pici antikvár mellett. Szomorú kopasz ember üldögélt odabent, a bejárati ajtón pedig papír hirdette, hogy eladó a bolt. No, visszaléptem és bementem, ha már ilyen rosszul megy nekik, hadd örüljenek nekem, aki jótét lélek is tudok lenni (bár nagyon ritkán). Körülnéztem, majd megvettem Verebes István Ornél című első regényét.

Tulajdonképpen lehetett tartani attól – eléggé el nem ítélhetően előítéletesen –, hogy ez könyvüzleti vállalkozás Verebes részéről (mármint nem az antikvár, hanem maga a regény). De nem, én ezt komoly írói munkának találtam, miután elolvastam. Egy szellemes, fájdalmas, éles szatíra, amely kordokumentuma a mai magyar valóság egyik vastag szeletének, és remélem, hogy elhűlve olvassák majd az utódaink, ha száz év múlva a kezükbe kerül.

Később visszatértem az üzletbe, és megvettem Verebes második regényét is, ezt a szüleimnek karácsonyi ajándékul, mert szeretik Hernádi Juditot, akiről a Maya szól. Most ezt a kötetet olvasom épp. Első oldalán a szerző felsorol 50 mai magyar színésznőt, Hernádi Juditon túl, akinek ajánlja ezt a könyvet. És az ötven színésznő közül négynek a nevében öt hiba található. Ettől kicsit elszomorodtam mára.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

Amikor este átvettem a kocsit kedves férjemtől a Nemzetinél, váratlanul egy iszonyat hosszú kocsisorban találtam magam, amely a parkoló felé tartott. (Mondjuk nem volt annyira váratlan, mert tudnivaló, hogy a Nemzeti környéke sem tömeg-, sem autóközlekedésileg nem bírja el azt az embermennyiséget, amit a színház és a Müpa este 7 és 10 tájban fogad és kibocsát, de hát erre nyilván nem gondoltak a tervezők.) Hát kicsit pofátlankodtam, mert siettem, és amikor odaértem a bejárathoz, megkérdeztem a parkolóőrt, hogy ha már úgyis ketten vannak, akkor miért nem nyitják meg a másik kis utat is, hiszen a Boráros térig áll a kocsisor, mind színházba megyünk, és mind el fogunk késni. Mire azt válaszolta – és mennyire jellemző ez! –, hogy arról ők nem tehetnek. Vajon megérem-e azt, hogy szolgáltatók szolgáltatásainak nem áldozatai, hanem haszonélvezői leszünk?!

A Mein Kampf díszlete arra engedett következtetni, hogy a rendező Rába Roland vagy már a Pániknál is erre készült, vagy pedig nagy tetszésében leragadt ott. Amikor megjelent Sinkó László – akit elég rég láttam –, megrémültem, annyira rossznak találtam a beszédét. Talán volt valami betegsége, vagy egy új fogsor, vagy nem hangolta be magát, pedig kellene – latolgattam aggódón –, mindenesetre rossz s és sz hangok tömege hagyta el nagy nehezen a száját, és az artikulációs problémáit különösen feltűnővé tette a kontraszt, tudniillik Mátyássy Bence meg csodálatosan és virtuózan beszélt. Később azért belejött Sinkó, és aztán így együtt remekeltek Mátyássyval.

Elég egészséges előadás. Rába Roland, úgy érzem, rendezőként egyelőre nem sokat tud (hatásból), de amit igen, azt jól tudja.

Azután megjelent a Halál szerepében Törőcsik Mari, és konkrétan könnybe lábadt a szemem, hogy újra láthatom színpadon.   

vissza a lap tetejére

22. péntek

Visszatérve még Sinkóra, meglepett, amikor láttam, hogy a Nemzeti Színház hamarosan bemutatja Shakespeare Lear királyát, hiszen nincs két éve, hogy ez a darab lekerült a repertoárjukról (Bocsárdi László rendezésében, Blaskó Péterrel a címszerepben.) Szóval bemutatják, és sajnálatomra nem Sinkó László játssza Leart, hanem Kulka János, ami nekem magamtól egyelőre biztosan nem jutott volna eszembe. (Tudom, megvolt Sinkónak Lear Zegszegen 2002-ben, de azt egyrészt nem láttam, másrészt meg Bereményi rendezte. Ezt pedig most Gothár Péter, aki, ugye, jobb ebben.)

Vannak ilyen fájdalmaim mostanában, hasonlóképpen az is, hogy a Radnóti Színházban nem Marjai Virágé a női főszerep a Boldogtalanokban, aki pedig előleget adott, és mostanra szerintem épp meg is érett rá. Hanem Petrik Andrea, aki fiatal is ehhez a hősnőhöz, meg sokkal inkább találom őt mondjuk egy Jeanne d'Arcnak, mint Nemesváraljai Gyarmaky Rózának. (Igaz, amilyen előadást rendezett Szász János a Füst Milán drámájából, avval aztán nem az volt a fő gondom, hogy hiányzik belőle a Marjai Virág.)

Tegnapi:

Skype-on Péter hírszerkesztő kollégával:

– Ha az ember egy ilyen "szerkesztőségben" dolgozik, egy életre megutálja a magyar kultúra becses napját, és más napok után keresgél.

– Ja, én is mit nem adnék egy irokéz kultúra napjáért!  

vissza a lap tetejére

23. szombat

Átlapoztam a kerületi Rogán-újságot, és megállapítottam, hogy már a lábunkat sem tehetjük ki a házból úgy, hogy ne lihegnének a nyomunkban paparazzók :-) (Felvételük illusztráció)

Mai:

(ugyanonnan)

A májkrémben máj van. De mi van a fogkrémben?

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

Meg akartam írni ma, hogy miért és hogyan volt zavarbaejtő számomra a Verebes István Maya című könyve Hernádi Juditról, de nem jutott idő rá, sajnálom, majd valamikor máskor.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

Kaposvári harmadéves színiegyetemisták a Merlinben a Csehov.zip című produkcióval, Anger Zsolt és Bal József által angazsálva. A növendékek tömege láttán egy percig eltűnődtem, kell-e Kaposváron (is) kiképezni 2011-re (vagy kettőre?) 14 ifjú színészt, de rájöttem, végül is ahhoz, hogy mindenfélét játszani tudjanak egymással az osztályban, muszáj viszonylag sokan lenniük. A Csehov.zip – szellemesen – azt jelenti pont, amit, hogy tömörítve. Volt benne minden (Csehovon túlról is, nagy orosz irodalomból), Csehov-novellából, színműből, szinte az összes nagy drámai kettős, lazán, jópofán kötve-fűzve: az egyik szereplő a jelenet elején még dr. Asztrov a Ványa bácsiból, a végére pedig dr. Dorn a Sirályból. Egészen ragyogó, kiemelkedő betétnek találtam azt, amikor a Három nővér báró Tuzenbachja állt a leszerelő katonai bizottság előtt. Ilyen persze nincsen Csehovban, ez egy (már-már) Mohácsi-paródia, amely új, fényes távlatokat nyitott egy ilyen jellegű, Csehov-fantasy produkció előtt.

Öt lány és kilenc fiú. Tetszett, hogy a lányok mind nőies formák, egyik sem csontkollekció, és valamennyien figyelemreméltónak tűntek. (Leginkább talán a szőke.) A fiúk között már akadtak, akik egybemosódtak, kettőt emelnék ki, az egyik láttán azt hittem, hogy lesz majd Bánky név a szereplőlistán, mert ez a fiatalember, akire gondolok, hasonlít Bánky Gábor pécsi színészhez. A másik egy magas, vékony, szépen rajzolt arcú, rebbenékeny, Gálffi László-típusú srác.

vissza a lap tetejére

26. kedd

Kirúgom a titkárnőmet, mert két színházat is leszervezett ma estére, pedig egyszerre csak egyre tudok elmenni. (Öööö… tréfáltam. Nincs titkárnőm, nem volt soha, és félő, hogy nem is lesz.)

Azon törtem a fejemet, mi az ördögöt írjak már megint a HR magazinnak – egy havi folyóirat is kelthet olyan érzetet, hogy túl gyakran jelenik meg –, és végül az lett, hogy ördögöt. Témám: az Ördög a drámairodalomban, hívják bár Lucifernek, Mefisztónak, Mendozának vagy dr. Kovácsnak. (Az utóbbi álneveken Shaw-nál, illetve Molnár Ferencnél játszik.)

Mai:

Az Ördög mondja Az Ördögben:

A HAZUGSÁGOT, FIAM, TISZTELNI KELL. MÁTYÁS KIRÁLLYAL MEGHALT AZ IGAZSÁG, ÉS MÉGIS MEGVAGYUNK. DE HA EGYSZER VALAMELYIK KIRÁLLYAL MEG TALÁL HALNI A HAZUGSÁG, ELMEHETÜNK A FENÉBE.

vissza a lap tetejére

27. szerda

Írta minap sisso egy üziben, hogy olyan szikár életet élek kívülről, hát tényleg, közelről is. De azért nem halt meg bennem az újságíró (csak alszik), olykor feltámad a vágy eseményre járni, tudósítani, na ennek jegyében és elősegítő családi szervezéssel mentem el tegnap az Ódry Színpadra, megemlékezni a 100 éve született Major Tamásról, így. Ültünk ott körben (piszkos cipők, gyenge zoknik, személy szerint az én csizmám talpa válófélben), Székely Gábor hagyott bennem jóféle hiányérzetet, vagyis hogy őt nagyon érdemes és érdekes lenne hallgatni még Major Tamásról. (Zsámbéki Gáborral is, amikor ezt az interjút csináltam – jó volt az a találkozás –, szó került arról, milyen volt az akkori Nemzeti, a társulat, emlékszem, fájt, hogy fájó szívvel nem kedvezőt mondott Kálmán Györgyről.) Hiányzott innen tegnap délután Törőcsik Mari, Csiszár Imre, és szegény Iglódi István is (aki egyébként számottevően jelentősebb alakja volt a magyar színházművészetnek, mint mondjuk…..Bujtor István.) De meg például Gáspár Tibor is kapóra jött volna, hiszen miskolci színész korában sokszor volt szerencséje hozhatni-vihetni autóval Major Tamást, mesélt nekem erről régebben.

Hat körül fogyni kezdtek a színházba tartó emlékezők, én a Marczibányi térre igyekeztem, ahol megnézhettem a Mesebolt Bábszínház jóhírű Amália című gyerekelőadását, amely a tavalyi táncrendemből sajnálatosan kimaradt. Ó igen, szép, finom, csöppet szívfájdítóan szomorú előadás egy szingli boszorkányról. Csendesen megöregszik, miközben engedi másé lenni élete szerelmét, a fiatalembert, aki egy Csányi Sándor-forma fiú, világosabb színű kiadásban és csíkos pólóban. Amália Badacsonyi Angéla – ő nekem már a Zsiga föstő festből is emlékezetes maradt. Mintha mindene nagy lenne egy kicsit. A figyelemreméltósága is.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

A „minden meg van írva” – ez is – jó közérzetet biztosít.

Tegnap reggelre a megszálló csapatok elérték a házunkat. Vagyis a főutcaépítők lezárták a kapunkkal szembeni részt, hogy ott is nekilássanak a munkának. Így most nincs hová kisietnünk egyenesen a házból, ráadásul hiába locsoltuk gondosan az utolsó szabad földterületet, immár nem fognak ott a Frédi pisifái szárba szökkenni.

Én egyébként, amikor a kiskutyával sétálok, soha le nem veszem a szemem róla. Mindenekelőtt azért, mert előfordulhat, hogy megszédül vagy meginog, vagy megroggyannak a hátsó lábai, és akkor kéznél kell lenni. Odaugrandók vagyunk akkor is, amikor kakiláshoz készül, mert könnyen felborul. (Egy idős úr: Valami baj van? – Én: Nincs semmi baj, csak meg kell támasztani kakilás közben. – Ő: Segítsek? – Én:-)  De van némi előnye is annak, hogy foglalt a tekintetem, mert így talán valamivel kevesebb „Hát te mit csináltál a lábikóddal?” jellegű kérdés érkezik, amire egyébként a Frédike makacsul nem válaszol.

Mai:

FÁRADT VAGYOK

(Csehovtól. Hétszer hangzik el a Három nővérben, mint a gonoszok.)

vissza a lap tetejére

29. péntek

– Benne vannak a kutyussal a kerületi újságban, tetszett látni? – kérdezte tegnap a Deák téri városnéző-szervező. Igen, igen – feleltem. Majd a Váci utcában egy nő csak úgy kabát nélkül kiszaladt hozzánk egy boltból, a lappal a kezében, hogy ott vagyunk, tudjuk-e. Igen, igen – feleltem. Lehetséges, hogy közben nem is mosolyogtam rájuk. Szobácska meg nem reflektált. (Oj, szobácska – ezt az orosz turisták szokták mondani a kiskutya láttán.) Naponta tapasztalom sajnos, hogy nem vagyok kedves ember.

Azután hazajöttünk, és itthon várt egy hivatalos levél, nyilvánvalóan feljelentés nyomán. Bizonyos értelemben megnyugodtam, hogy vannak mások is, akik nem kedves emberek, és ez a legkevesebb, amit mondhatunk róluk.

Mai:

A MaNcsban Mihancsik Zsófia arról ír, hogy Franciaországban 2002 tavaszán a választók számára milyen rettenetes helyzet állt elő, amikor az elnökválasztás második fordulójára borzalmasan ketten maradtak: Chirac és Le Pen. Egy kis település, Dirac futballcsapata feloszlatta magát és az egyesületet, így tiltakozva az ellen, hogy településükön a 1375 fős szavazóképes lakosság 14,5 százaléka (200 ember) Le Penre voksolt. „Nem tudunk egy olyan települést képviselve pályára lépni, ahol Le Pen ilyen jól szerepelt. Ez egyszerűen etikai kérdés” – mondta a klub 24 éves elnöke.

Ez pedig egy hosszú jelszó abból az időszakból:

KRISZTUSOD ZSIDÓ, DEMOKRÁCIÁD GÖRÖG, A SZÁMAID ARABOK, AZ ÍRÁSOD LATIN, A SZOMSZÉDODNAK MEG SZEMÉRE VETED, HOGY BEVÁNDORLÓ.”

(Ez meg egy rövid: A csalóra szavazz, ne a fasisztára!)

vissza a lap tetejére

30. szombat

Itt most A kétfejű fenevad bemutatója lenne, de Kovács Lehel rosszul lépett a főpróbán, megsérült, így elmaradt a tegnapi premier és a mai beírás.

Mai:

Ezt pótlólag még beírom mára, frissiben. Eisenhower mondta 1954-ben:

KORMÁNYZÁSUNK TELJESSÉGGEL ÉRTELMETLEN, HA ALAPJA NEM A MÉLYEN GYÖKEREZŐ, VALLÁSOS HIT – ÉS ENGEM NEM ÉRDEKEL, HOGY MIBEN.

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

Belátom – egyben helytelenítem –, hogy nincs más témám, mint a kiskutya, de nincs más témám, mint a kiskutya. (Közben ez a január rekordot hozott a nézőszámban, pedig volt olyan nap is, amikor a T-online sztrájkolt vagy bojkottálta a honlapomat. Nem tudom, vagy az a helyzet, hogy nagyon kiéheztettem decemberben a látogatókat, vagy talán nem is annyira a színház érdekli őket.)

A legtipikusabb, periodikusan ismétlődő utcai dialógust lefordítottam kutyátlan változatra:

– Jó napot kívánok. Van nagymamája?

– Jó napot kívánok. Van.

– Hány éves?

– 89.

– Nekem meghalt a nagymamám, pedig csak 78 éves volt. Egyem meg a szegény nagymamája drága kis szívét… Viszontlátásra.

– Viszontlátásra.

(A legfrissebb, ma reggeli verzió:

– Az én nagymamám megevett egy szendvicset egy ötliteres nejlonzacskóval együtt, meg kellett operálni, de már jól van.)

Mai:

Tegnap láttam a villamosról egy hirdetőtáblán:

LEGYEN GYERMEKE MÁSODIK ANYANYELVE AZ ANGOL!

Nem pontosan értem. Arra céloznak, hogy másodszorra brit nőt vegyen feleségül az ember?

vissza a napló oldalra

 

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra