Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2009. október

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. csütörtök

Arra gondoltam tegnap este a Spamalot láttán, hogy valószínűleg azért kedvelem jobban a Madách Színház musical-előadásait az Operettszínházéinál, mert szélesebb és színesebb skáláját használják a kliséknek. (Meg a humornak is. Arra például esküdni mernék, hogy Kerényi Miklós Gábornak öniróniáért a szomszédba kell mennie.) A Szirtes Tamás-féle musicalek asszociatívabbak, mint az Operettben láthatók. Plusz van nekik (a Madáchnak) a Tihanyi Ákos nevű koreográfusuk, akinek a munkája – nem először tapasztalom ezt – önmagában véve jelentős innováció és mint ilyen, műfaji gazdagsága és stiláris biztonsága révén valósággal oszlopa a produkciónak. Ezúttal a dalszövegekkel is meg voltam elégedve (mármint avval, amit érteni lehetett belőlük).

Mindazonáltal nekem kellett ide Szervét Tibor, az ő melankolikus-szarkasztikus színpadi modora és hangvétele. (Megdermedt az ereimben a vér, amikor utóbb láttam, hogy Arthur király szerepében akár Szerednyey Bélával is sújthattak volna.) Kedvesnek találtam Feke Pált Galahadnek, és Szente Vajk néven megjegyeztem magamnak egy minden hájjal megkent, imponáló ripacsot. (Szervét és Galbenisz Tomasz, felteszem, a főiskola óta most találkoztak újra színpadon, jutott eszembe egy ponton, és szeretettel visszaemlékeztem rájuk a Chorus Line vizsgájukból.)

vissza a lap tetejére

2. péntek

Új heti cikkrekord lesz, attól tartok. Elképesztő mennyiségű anyag dől be, szerdán este 10 után mondtam jóccakát a szerkesztőségi rendszer portálnak, és amikor tegnap reggel, még a munkanap kezdete előtt óvatosan benéztem, 39 cikk várt feldolgozásra. Nem tudom, hogyan lehet napi hatvan-hetven cikket abszolválni, illetve tudom: egyrészt reggeltől estig a gépnél ülve, másrészt meg hibákkal nyilván. (Innen most kihúztam egy zárójeles mondatot a főszerkesztőről.) Ekkora dömpingben nem is csodálom, ha a végtelenül lelkiismeretes, szorgalmas és pontos hírszerkesztő kollégám már délelőtt fél tíz magasságában ilyet ír egy címbe: Személyre szablyák a táncot. :-)

Megnéztem este a tévében a Kallódó embereket. Különös, mennyire érződik belőle valami szomorkás elmúláshangulat. Mire bemutatták, 1961-ben Clark Gable már nem élt, egy évre rá Marilyn Monroe sem, sőt Montgomery Cliftnek is majdnem az utolsó filmje ez. (Még szerencse, hogy Elie Wallach még előtte állt a Hét mesterlövésznek.) Nos, Clark Gable végtelenül taszított. Mintha kizárólag avval lett volna elfoglalva, hogy behúzza a hasát. Ugyanakkor kellett ide ez a féktelen férfiúi hiúság is, hiszen úgysem tudja levenni a szemét az ember Marilyn Monroe-ról, miközben próbálja eldönteni, hogy mi is ez a furcsa női varázs, amivel fogva tart. Közönségesség vagy finomság? Ártatlanság vagy rafinéria? Természetesség vagy mesterkéltség? Személyiség vagy színészmesterség? Nem tudom. De volt az egészben valami megismételhetetlen és pótolhatatlan.

Clark Gable-nek Mihályi Győző volt a szinkronja, ami nem jó – túl jellegzetes hang. Hogy Monroe-é ki volt, nem tudom, ám az sem volt jó, mert az meg nem volt karakteres. (Belátom, nehéz a kedvemre tenni.) De ahogy elnéztem a nő arcát, szemeit, már egy perc után azt gondoltam nagyon határozottan, hogy Kovács Patrícia kellene neki.

vissza a lap tetejére

3. szombat

310 cikk lett az új heti csúcs. 62/nap. Brrr… (Egyébként már egy hónapja annak, hogy betettem a rendszerbe a Fekete Ernő-interjúmat, azóta ott avasodik, máig nem jelent meg. Ebből még gond lesz.)

Közben rájöttem, hogy a Hét mesterlövész készült előbb (1960-ban), nem pedig a Kallódó emberek. Vagyis Eli Wallach – bár úgy festett – nem öregebb volt a westernben, csak koszosabb, gondozatlanabb és rendezetlenebb. Tiszte szerint persze, mint gonosz rabló és haramia.

Mai:

Az antikva.hu hírleveléből:

KÉRJÜK, TEKINTSÉK MEG EGÉSZEN EGYÜDÁLLÓ FELIRATOS FALVÉDŐ KÍNÁLATUNKAT IS.

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

Laza forgalmú szombat délutánon autóztam be a fővárosba, ami nem problémamentes, mert a tökéletes összehangoltság jegyében mind a 2/A-n, mind a vele párhuzamos 2-es úton aszfaltozás, lezárás és elterelés van. Már tavaly is volt így, ez tehát egy büszkeségre okot adó hagyomány. Amikor végre beértem Budapestre, rendőrök állták el az utat: tilos a továbbmenés a Váci úton. Elküldtek az úticélommal ellentétes irányba, ahol millió autó tömörült és araszolgatott. Megálltam a rendőrnő mellett megtudni, mi az oka a lezárásnak. Mondta, jönnek a drukkerek. Eléggé értetlenül fogadtam a magyarázatot. Amikor én 30-40 évvel ezelőtt focimeccsre jártam, akkor még kiment 30-40 ezer ember egy-egy komolyabb bajnokira, mégsem zártak le a kedvükért sok sávos főútvonalakat. Most meg néhány ezer úgynevezett szurkoló miatt haptákban üljön a kocsijában vagy otthon falu és város lakossága?

Amúgy Tatabányára tartottam, ahol az átépített színházat nyitó Kaukázusi krétakör-előadást lehetett megtekinteni Novák Eszter rendezésében, Tóth Ildikó és Széles László főszereplésével. 15 színikritikus a nézőtéren! Ez valószínűleg szörnyű élmény az alkotók számára. De én is éreztem már jobban magamat színházban.

Örömömre szolgált megnézegetni az épületet. A tébányai színház nyomasztó hely volt, erős kultúrház, díszterem, nov. 7-i ünnepség fílinggel. Most pedig olyan a ház, kívül-belül, mint egy igazi színház. Remélem és kívánom, hogy az is legyen: igazi színház.

Mai:

A Népszabadság hétvégi apróhirdetéseiből, bár nem a társkereső rovatból:

FRANCIA BULLDOG, KAN KUTYA, FELNŐTT, FEDEZTETÉST VÁLLAL.

És a telefonszám. Vajon, ha felhívnám, azt hallanám, hogy vau?

vissza a lap tetejére

5. hétfő

Ismét kirándultunk kicsit, avart gyűjtöttünk abból a célból, hogy a fügefára meleg téli ruhát adhassunk majd. A kiskutya megkapta a felszállási engedélyt, de aztán mégis inkább velünk maradt.

Megbeszéltem magammal, hogy elengedem ezt a színházi szezont, vagyis beletörődöm, ha eb harmincadjára jut. Megnézem, amiről kritikát írok, plusz amire nagyon kívánkozom, de ezen túl most nem fogom erőltetni, hogy minél több előadást lássak. Ha így nem jön össze a szükséges előadás-mennyiség, akkor majd legfeljebb nem szavazok ebben az évadban a kritikusdíjra. Evvel egyidejűleg, azt hiszem, ritkítani fogom a naplóbejegyzéseket. Végtére is ez színházi blog akart lenni kiskorában.

Mivel itt falun beállt a hideg, a héten megkíséreljük a hazaköltözést a Budapestre. Kétesélyes vállalkozás, mert sem azt nem tudjuk, milyen gyakran kell majd levinni a Frédikét, sem pedig azt, hogy a feldúlt környék, valamint a kiskutya állapotát tekintve területileg hová jutunk el vele.

vissza a lap tetejére

6. kedd

Mindenkinek van misztikus tulajdonsága. Az enyém az, hogy ha olyan tejesdoboz kerül a kezembe, aminek körbehúzandó kis fogantyúval kell leszedni a záró elemét, akkor nekem a pucuka azonnal a kezemben marad, a doboz pedig zárva. (Szó szerint ugyanez vonatkozik a pucukás nyitású konzervekre és sörökre is.)

Mai:

Egy kultúra.hu-s cikkben, amely egy emlékkoncertről ad hírt, ezt írták Kóté László hegedűművészről:

MÁR HEGEDŰVEL A KEZÉBEN SZÜLETETT – MONDTÁK RÓLA KORTÁRSAI. 

Én meg sajnos azonnal láttam magam előtt a szegény, vajúdó anyukát.

vissza a lap tetejére

7. szerda

Rovásírás alaptanfolyam indul a művházban. A hét- meg a nyolcszázát, hogy erről lemaradok!

Hanem a kismarosi Patak vendéglő hiányozni fog. Hétköznapokon kismenüt rendeltem ebédre, alkalmibb ünnepnapokon fényes vacsorát á la carte. Egyszer még a sonkástésztájukat is megvizsgáltam menüben, állta a versenyt az enyémmel.

Nem is üdvözöltem a múlt havi újsütetű látogatót, aki a Dél-afrikai Köztársaságból jött a naplóba. Arról jutott eszembe, hogy most meg járt itt valaki a Bahreini Királyságból. Legalább a lábnyomát szívesen megszemlélném.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

Hírügynökségünk jelenti:

Fővárosi lakossá avanzsáltunk.

A Bahreini Királyságról is lett fotó, köszönettel vettük :-) Ha majd Bahrein nagy lesz, Dubai szeretne lenni, ez világos.

Mai:

– A COUNTRY WEDDING MAGÁNTŐKÉBŐL KÉSZÜLT, NULLA ÁLLAMI TÁMOGATÁS NÉLKÜL. MIÉRT?

Nulla gondosság nélkül megjelent interjú a Magyar Narancsból. Miért?

vissza a lap tetejére

9. péntek

Világjáró kedves olvasóm Grönland fölöttről is küldött fényképet :-)

A tegnapi nap ámokfutással telt, majd este a Fém című darabbal az Új Színház Stúdiójában. Fészek Színház, fiatalok, Cziczó Attila vezetésével. A címből gondolhatni, hogy a Fame-hez, a Hírnévre magyarított musicalhez lesz némi köze a produkciónak, de valójában nem. Inkább olyasmi ez, hogy sok utánérzésből közösen szültek színpadra saját érzéseket a kamaszságról, családról, életről, perspektívákról. (Hírnév – na ez nagyon elkétesült fogalommá lett. Mit jelent ma? Ott lenni a címlapokon? Más celebekkel együtt vacsorálni a tévékamerák előtt?)

Eleinte kicsit idegenkedtem az előadástól. Például zavart, hogy a szereplők zöme milyen rosszul beszél. Aztán jött egy ügyes-szép születés, azután pedig lassacskán megtetszettek nekem a játszók. Főleg a lányok némelyike. Például a magas, kedves, kicsit gátlásos-mereven mozgó naiva, aki olyan, mint amilyen Szemenyei János lenne lánynak. Vagy a szintén sudár, dekoratív, vehemens, vörös, fogszabályzós díva. Valamint ez az egész, fiatalos igyekezet, ahogy színház útján ismerkednek magukkal, egymással, az érzéseikkel, a gondolataikkal a világról.

Mai:

JÁTÉKA SZÁMOMRA ANNYIRA TERMÉSZETELLENESEN HAT, MINT AZ EXTRA SAVANYÚ HARIBO – írja Szervét Tibor Spamalot-beli alakításáról az index színikritikájában (?) a hh nevű (?) kolléga (?). Én nem tudom, az index miért erőlteti ezt a dolgot.

vissza a lap tetejére

10. szombat

Amikor tavasszal hallottam a leendő Macskajáték-bemutatóról, voltaképp meglepődtem a szereposztáson. Az nagyszerű, hogy összehívják ezt a három kitűnő színésznőt és barátnőt, Pogány Juditot, Molnár Piroskát és Csomós Marit, de hármójuk közül messze Pogány Juditot látom a legkevésbé Orbánnénak. És most, hogy megnéztem az Örkény színházi premiert, most sem látom Pogány Juditban Orbán Bélánét. Már akkor teljesen esélytelenül maradtam, amikor az előadás elején leült a székre, nadrágban, szétvetett lábakkal, nagyjából egy aratómunkás pózában. Jól játszott, igazán, nem mondom, hogy nem. Csak egykori Szkalla-lánynak volt pont annyira elképzelhetetlen, mint Végvári Tamás Csermlényi Viktornak. (Plusz még az a semmihez semmit hozzá nem adó díszlet: hámló falak és néhány ócska szék…)

Molnár Piroska kínálta a menekülési útvonalat a szememnek. Végtelenül gazdag arccal ült ott Gizaként, finoman és árnyaltan kifejezve érzelmeket, gondolatokat és fixa ideákat.

Megvallom, az Egérkét játszó Kerekes Évától tartottam kicsit. Ő ugyanis hajlamos arra, hogy a túlzásig belevesse magát egy ilyen elrajzolható karakterbe. Hát bízhattam volna jobban benne. Remek munkát végzett. Egyéni volt – úgy értem, az Egérkéje nem hasonlított más alakításaira –, precíz és kordábani (nincs is ilyen szó, illetve mostmár van). Volt egy visszautaló mozdulata a vécében ugráló fánkokra, amitől kitört a taps a publikumból.

(Nem tudom, minek mentünk avarért erdőbe a múltkor, amikor van nekünk saját. Erkélyi avar kort élünk.)

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

Míg álltam a piros lámpánál, belenéztem a visszapillantó tükörbe. Egy bajuszos ember ült a mögöttem álló autó volánjánál. Nem a bátyám az? – néztem meg jobban, de rögtön tudtam is a választ. Nem lehet a bátyám, mert ha ő volna, akkor nem mögöttem lenne – ahogy vezet –, hanem előttem.

Frédike nem hajlandó elsőként beszállni a liftbe és kiszállni a liftből. Arra tippelünk, hogy talán Máté diszkréten figyelmeztette, legyen óvatos velünk, mert hajlamosak vagyunk kisgyerekeket liftben felejteni.

Amikor 1994 nyarán megérkeztünk New Yorkba, átszállásos repülés és buszozások után a két pipivel félig alva támolyogtunk be a jó Klári néni házába New Jerseyben. Beszálltunk a liftbe, majd kiszálltunk a megfelelő emeleten, de eggyel kevesebben a kelleténél. Egy utas hozta aztán vissza a gyereket, megállva minden emeletnél, körülnézve, hogy hiányolják-e valahol ezt az álomittas kisfiút.

Mai:

Egy Mohácsiba illő nyilatkozat a portugál szövetségi kapitánytól az nb1.hu-n.

A MOSTANI EREDMÉNY AZT MUTATJA, HOGY CSAPATUNK KILÁBALT A GÖDÖRBŐL, ÉS MÁR CSAK A SAJÁT SORSUNKBAN VAN A KEZÜNK A VILÁGBAJNOKI RÉSZVÉTELT ILLETŐEN.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

Tegnap jött el az a fájóan ünnepélyes pillanat, amikor huszonöt év után először, fizetnem kellett az Ódry Színpadon a belépőért. A Gálffi-osztály A goborló című előadása (nem tudom e pillanatig sem, mint jelent a szó) volt látható szalmaágyon. XVIII. századi dán vígjáték paraszti közegben, ahová épp visszatér a tanult fiú az universitasról. Képzelhetni, milyen fergetegesen mulatságosan hat a Rákóczi úton, amikor például abban áll a jelenet komikuma, hogy az egyik disputáló fél nem tud latinul, csak úgy tesz, mintha tudna. Mindazonáltal Zsámbéki Gábor rendezte a produkciót, és tudta, miért. A végén az értelmiséget letörik és agyagba döngölik.

Ha ki kell emelnem egyvalakit a játszók közül, azt mondom: Szatory Dávid. Aki talán már-már túl sokat is tud a színészmesterségről.

Később, este a Tűzraktérben Oidipuszt láttam, az ELTE egyetemi színház előadását, Gerlóczi Judit rendezését, akiről már volt itt szó. Érdekeseket választ ez a lány, és helyből imponálónak találom, hogy vinni tud magával tucatnyi fiatalt. Hisznek és dolgoznak neki. Mármost a görög tragédia mint olyan, efféle félamatőr viszonyok között, veszélyesen borotvaélen jár. Esetünkben meg is vágja magát és vérzik. Műkedvelő ifjú emberek kabátbélés-selyem tunikában, meztelen lábszárral, égnek emelt karral, amint dörögnek az istenek felé – hát ezt elég nehéz nézőileg maradéktalanul komolyan venni. A gondolat, ez elv, az összeütközés, a lázadás, a végzet, a tragikus vétség – mindez jól és hitelesen játszható most is a görögökből. A forma, a külsőség sokkal kevésbé.

Volt itt két, mai szereplő, aki kommentálta a történteket. Talán azt kellett volna valahogy indirektebb módon, a játékban megérzékíteni, amit ők időről időre a képünkbe mondtak.

vissza a lap tetejére

13. kedd

A

vissza a lap tetejére

14. szerda

A tegnapi A még valami régi naplóból maradt itt, gondoltam, nem zavarom termékeny magányában – úgy hagytam.

Az időjárás csöppet sem kedvező számunkra. Hétfőn ötször áztunk el a kiskutyával, aki nem élvezi a hideg pocsolyákat, fáj a lába, sántít, nem érzi magát fényesen, nyugtalan itthon, jááárkááál (mint Orbánné, á la Kerekes Éva). Nehéz telünk lesz.

Nem mondtam még, tavasszal a jupiszi felmondta a kábeltévé-szolgáltatást a házban, és mi azóta nem szerződtünk újra, úgyhogy nálunk egyáltalán nincs tévéműsor. Olykor megnézünk egy videót vagy dévédét. Elsőnek a Nyom nélkült, Cseh Tamás emlékére. Ez egy méltatlanul elfeledett (illetve egyáltalán nem ismert) bűnügyi film 1982-ből, Fábry Péter rendezésében, Cseh Tamás főszereplésével. Nem mondom, ma gyorsabbra vágnák, az biztos, de maga a történet, valamint a szereplőgárda remek. Bizonyos értelemben meg is előzte a korát. Mert ha most állna valaki elő evvel a forgatókönyvvel, akkor külföldi filmkészítők épp úgy rácuppannának, mint Gigor Attila A nyomozójára. Tényleg, nyugodtan megcsinálhatnák Hollywoodban a remake-et. Holnapra kitalálom, ki játszhatná a Cseh Tamás figuráját, ki Székely B. Miklósét, Bezerédiét, Bajor Imréét, Dunai Károlyét, Eperjesét, Gera Zoltánét, Töreky Zsuzsáét.

Megnéztük továbbá a Gran Torinót. Én szerettem a fiatal Clint Eastwoodot a westernekben. (Idős színészként nem szeretem, mert mindig ugyanazt a "keménykötésű" figurát játssza, és az a figura legalább 20-30 évvel fiatalabb és fickósabb nála.) Nem gondoltam volna, hogy jelentős filmkészítő lesz belőle. Hogy lett, erre a Titokzatos folyó láttán eszméltem rá. A Milliódolláros bébit nem sokra tartom, de ez most megint egy komoly jó film. Az a fajta, ami elül az emberben. Vagy ha nem ül el, akkor jön-megy, visszajááárkááál.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

(Persze esőt kéne estetni itt, nem szép faleveleket.)

Miután megtettem autóval háromnegyed óra alatt egy kábé tízperces utat, és végre beérkeztem a Nemzeti Színház körzetébe, a bejárat felé loholtomban megállítottak őrző emberek, és mutatták, hogy a cselédlépcsőn lehet bejutni az épületbe. Kérdeztem, miért, mondták: mert a főbejárat nem bírja a rossz időt, a szél kitöri az üvegajtókat.

Nyilván nem szerepelt annak idején a Siklós Mária építési tervében, hogy a Nemzeti Színházat a Duna-parti sztyeppén, tágas szélcsatornában fogják felhúzni.

Kortárs finn szerző Pánik című háromszereplős darabját láttam, amelynek Rába Roland egyszerre rendezője és egyik főszereplője (a másik kettő Marton Róbert és Szabó Kimmel Tamás), de nem fogom itt most taglalni, mert valahogy alig kínált számomra mondani-, gondolni- és írnivalót a produkció, és ami keveset esetleg mégis, azt meg kell tartanom az abszolválandó műkritika számára. (A színlap szerint egyébként nem Rába Roland, hanem Miklós Marcell a harmadik szereplő, de hát ez a tegnapi premieren nem így volt. Majd mindjárt megkérdezem, miért, bár nem állok itt teljesen elképzelés nélkül.)

Azt azért nem hallgatom el, hogy Marton Róbert alakítását találtam a legfigyelemreméltóbbnak.

Mai:

KUNDERA NEM RULEZ – firkálta fel valaki egy kirakatra a Kossuth Lajos utcában. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem kívánom ezt.

vissza a lap tetejére

16. péntek

Ma napvilágot látott a Fekete Ernő-interjúm. Örömömet szinte a nullára csökkenti, hogy meglehetősen elavult cikk. Hogy egy Réczei Tamás-féle váratlan nyelvi fordulattal éljek, „immáron már” több mint hét hete annak, hogy találkoztunk. Ha nem augusztus végén beszélgettünk volna, hanem a múlt héten, akkor értelemszerűen a szövegnek nagyjából a 80 százaléka más lenne, mint ami most itt olvasható.

A híres kutya? – kérdezte egy kritikuskolléga valamelyik este, amikor ő a Pesti Színházba tartott, mi meg sétáltunk.

A híres kutya. Ifj. Johann Alfred Strauss, a keringőkirály. Mindössze kétféle elfoglaltságot talál itthon, vagy alszik, vagy körbe-körbe forog, lehetőleg úgy, hogy megbotoljon a lábamban. Ne adj’ isten, hogy levenne egy könyvet és olvasna kicsit.

vissza a lap tetejére

17. szombat

Szedegettem össze a könyvtárban a kölcsönöznivalót a szüleimnek és nekem, még megnéztem, nincs-e valami Lovas Ildikótól, mert a Spanyol menyasszonyt szerettem, és állt egy kötet a Spanyol menyasszony mellett, rögtön lecsaptam rá, aztán már csak itthon vettem észre, hogy az nem Lovas Ildikó, hanem Lovas István, a Második jobbegyenes című újságcikk-gyűjteménye. Ekkora blamát!!

Mai:

Aranybányába jutottam a Facebookon. Egy kedves, klasszikus műveltségű ismerős minden nap feltesz egy-egy latin szentenciát. Ez a szerdai:

FORTUNA VITREA EST: TUM CUM SPLENDET FRANGITUR. (PUBLILIUS SYRUS) OLYAN A SZERENCSE, MINT AZ ÜVEG: MIKOR MEGCSILLAN, TÖRIK.

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

Valósággal felborult a színpad tegnap este a Vígszínházban, az Othello premierjén. Bár Fekete Ernő jelentős vérveszteséget szenvedett – valahogy megvágta a jobb kezét a leitatós jelenetben és a felvonás végéig nem is állt el a vérzés –, mégis nagy fölénnyel nyert színészileg Jago szerepében, mindenkivel szemben. A darab vége felé aztán sikerült Eszenyi Enikőnek rendezőként a többiek segítségére sietni, és kibontakozott néhány nagyon szép, erős szcéna. (Addig csupán lendületesnek, működőnek, hatásosnak mutatkozott az előadás, és a magam részéről ezt sem becsülném le.) De színházi varázs akkor kezdődött, amikor a nagy Börcsök Enikő – tűnődtem ezen, hogy milyen jelzőt írjak elé, de ez a legadekvátabb: Börcsök nagy színésznő – mint kápó-Emília, felkészítette és megfürdette Desdemonát. Béres Márti itt nőtt fel a női főszerephez. És nem is adták aztán alább, ezen a szinten és hőfokon folytatódott és zárult le a tragédia. (Hanem a „levegő ördögei” akrobatikus befejezést, azt elengedtem volna.)

Volt egyébként egy különös pillanata az előadásnak, amikor úgy tűnt, nem folytatódhat tovább, ahogyan kell, hanem kénytelenek leszünk kitérni a cselekmény szabályos medréből. Amikor Nagy Zsolt-Othello a kendőt kérte számon Desdemonán, akkor abban a jelenetben ott vívódott Börcsök-Emília is. És mi mind a nézőtéren ránéztünk sürgetőn, hogy mikor szól már közbe, közölve a kendő hollétét. És elnézve ezt a Börcsök-Emília nőszemélyt, merőben lehetetlen, hogy nem avatkozott be.

Mai:

Most elmegyek, meglátogatom a szüleimet, és esetleg megkérdezem anyukámtól, amit Antigoné kérdez Euripidésznél a Phoinikiai nőkben:

Ó, JAJ, SZÜLŐANYÁM, MI ÚJABB BORZADÁLYT

SÜVÖLTSZ SZERETTEIDNEK ITT A HÁZ ELŐTT?

:-)

vissza a lap tetejére

19. hétfő

Húszéves az Utolsó Vonal társulat, és ebből az alkalomból tegnap déltől hússzor eljátszották a Lakodalomtemetés című, 50 perces produkciójukat a Tűzraktérben. (Azt hiszem, ez pont az, aminek a nyári lakásszínházi előadására többször is nem jutottam el, pedig akartam.) A hat órai műsort céloztam meg, és az első tíz percében arra gondoltam, hogy sok türelem és szeretet kell majd ennek a végignézéséhez. De ez csupán szándékos altatás volt a rihonya Felhőfi Kiss László részéről, aki szerintem igen jól ért a színpadi hatásokhoz. Egyszer csak felpattantak a szoknyás (és elég jó lábú) férfi szereplők, Felhőfi és Stubnya Béla, és megálltak velünk szemben, pisztollyal a kézben. Hosszú percekig álltak így némán, mozdulatlanul, előre szegezett fegyverrel, majd váratlanul elsütötték, iszonyú hangosan. Én lefordultam a székről és meghaltam, bár nem találtak el, de szívszélhűdés következtében.

Innentől kezdve ritmust váltott a játék (a két szólamban, nagyjából szlávul és gyönyörűen éneklő Álmosd Phaedra és Király Anita szerepeltek még a fiúk mellett), szép is volt, mulatságos is, élveztem.

Be kell vallanom, ha egy szál magamban néztem volna a hatórásit, sokkal többet nevettem volna. De a további hat nézők valahogy hűvösnek vagy feszélyezettnek vagy értetlennek tűntek, és ez visszafogólag hatott rám, amit egyébként restellek kicsit.

No, miután vége lett, átsétáltam a Radnótiba az Oidipusz gyermekei premierjére, de azt most mellőzöm mint témát, egyrészt mert unom – hajnali 3-ig tartott, míg munkásan kitermeltem róla a kritikát –, másrészt majd este felkerül a szinhaz.netre, és akkor idelinkelem, amit oda linkeltem.

vissza a lap tetejére

20. kedd

Most jövök a bankból és szeretném leszögezni: az, hogy a banki alkalmazott a kebelén hordja a nevét, az enyémet pedig kiolvashatja az igazolványomról, még nem jelenti azt, hogy be vagyunk mutatva egymásnak. Tehát nem igénylem, sőt nem támogatom, hogy azt mondja nekem: „Andrea, kedves”. Tudom, persze, hogy jószándékú a pasas, sőt úgy gondolja, szuperkedves és extraudvarias, de téved! És ha legközelebb, ne adj’ isten, azt mondja pláne, hogy „Andi, kedves”, akkor hangosan földhöz csapom a sapkámat. Az Andit még ismerősöktől is igyekszem elhárítani. Csak hát az ember nem akarja megbántani a kedveskedőt, ezért nehéz megtalálni a helyreigazítás módját. Lám, így tud még egy banki alkalmazott is felesleges gondot okozni.

Elmentem tegnap a Katonába az egriek Alíz!-előadására. Ez hiba volt. A tegnapi estém nem volt erre való, ehhez megfelelő. Így nem is mondok mást a látottakról, mint hogy 1. Járó Zsuzsa megvált a hosszú hajától. 2. Fekete Györgyinek nagyon bájos a gyerek-, illetve rajzfilmfigura-hangja. 3. Nem helyénvaló, szakmai és társulati szempontból sem, ha túlsúlyban van a túlsúly, vagyis ha egy előadás öt fiatal férfiszínésze közül három el van hízva.

Jó, hát lehet, hogy különösen kekec napom van ma.

vissza a lap tetejére

21. szerda

Tulajdonképpen modorosnak és ritmustalannak találtam a sepsiszentgyörgyiek Mizantrópját. És mégis… Elvitathatatlanul formátumos és erős Bocsárdi László rendezése. Az erő mindenekelőtt Pálffy Tibor lenyűgöző Alceste-alakításában összepontosult. Még soha nem láttam a Mizantrópban ennyire, hogy az embergyűlölőnek rossz az embergyűlölet. Pálffy Alceste-je szenved, mint a kutya. (Milyen kutya?!) Szinte fizikai fájdalmat okoz neki az utálkozás, pláne Célimčne (vagyis a szintén nem rossz Kicsid Gizella) kifogásolhatósága. Ez olyan élesen érződött, hogy már-már átfájt rám, a nézőre is. Pálffy Tibor nagy színész – szögezem le. (Azért foglalkoztat mostanában a „nagy színész”, mert a kedves amerikai újságíró olvasóm, aki a hatvanas években a szüleivel hagyta el az országot, nemrégiben kérdezte tőlem mailben, Gábor Miklóst, Ruttkait, Majort emlegetve, hogy vannak-e ma nagy színészek nálunk. Elgondolkodtam ezen, és azt válaszoltam, hogy vannak nagyok most is, meg olyanok, akiken látszik, hogy lesznek nagyok. Kállai Ferenc, Törőcsik Mari nevét könnyen az eszébe juttattam, majd folytattam Csákányi Eszterrel, Mucsi Zoltánnal, Bogdán Zsolttal, és azóta magamban már hozzátettem Börcsök Enikőt és most a Hobót is.)

Esténként, amikor ágyba kerülök, William Faulkner A hang és a téboly című regényét olvasom. Naponta két oldalnyit bírok haladni. Ha így megy, jövő májusra végzek vele, és megúszom ötezer forint késedelmi díjjal a könyvtárban.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

Majd biztosan megnézem a Játék a kastélybant a Vígszínházban, nyitottan, készen szeretni az előadást, de látatlanban még csak füstölgök és értetlenkedem a szereposztás miatt, mind az életkorok, mind az alkatok tekintetében. Mert vagy legyen egy nyugdíjas gárda, Benedek Miklós Turaijával és Lukács Sándor Almádijával az élen, vagy jöjjenek a (mondjuk) fiatalok, Fesztbaum Béla Gáljával (vagy Turaijával), de ez a koegzisztencia, ami lesz, hogy ők így együtt, ez nekem nem smakkol. Tornyi Ildikó kislányos naiva alkata pedig egészen távol áll a Balogh Annie művésznőtől, és egyáltalán: ha létezik szerep, amelyik a Vígbe most szerződött Kovács Patríciát várta türelmetlenül, az pont az Annie.

Más. Változatlanul hirdetik, árulják a telefontársaság szemközti épületét. Ha sok pénzhez jutnék (egy rendkívüli fizetésemelés a kultúra.hu-nál?), megvenném, azután lebontatnánk. A templom hálás szívvel köszönné, hogy kiszabadítottuk. A ház helyét parkosíttatnánk, és abból a parkból nem lennének kitiltva a kutyák. Tábla hirdetné, hogy kutyákkal szabad. Azután egész nap az erkélyen ülnék, telefonnal a fülemen, és ha meglátnám, hogy valaki nem takarítja el a kutyája kakiját, azonnal ráküldeném a közterület-felügyelőket, hogy büntessék meg. Két kaki után sárga lap járna, a harmadikra piros.

vissza a lap tetejére

23. péntek

Apropó közterület-felügyelő. A feldúlt, szétrobbantott Belváros kellős közepén, ott, ahol a kurta farkú kismalac túr, tegnapelőtt megbüntette az autónkat egy közterület-felügyelő, kerékbilincsnyi nyolcezer forintra, azon a jogcímen, hogy a kocsi nem állt öt méter távolságra a saroktól. És valóban: egy méterre parkoltunk – sem gyalogos, sem autós, sem kerekes székes forgalmat nem akadályozva – egy olyan utca sarkától, amelynek az átmenő forgalmát megszüntették az építkezés miatt.

Hát ehhez azért pofa kell…

Odamentem tegnap két közterület-felügyelőhöz megkérdezni, mi most a teendő. Mert a piros csomagban csekk nem volt, csak egy értesítő papír. (Nem vagyunk járatosak az ügymenetben, nem szoktunk tilosban parkolni.) Mondták, majd kiküldik. Kérdeztem még egyet. Mivel a dokumentumon szerepel a közterület-felügyelő azonosítószáma – feltételeztem, azért, hogy azonosítani lehessen őt –, érdeklődtem, hol találhatom meg, szeretnék beszélni vele. (Megkérdezném, erre számíthatunk-e, hogy most, amikor a Belvárosban kő kövön nincs, érvényesíteni fogják ezt a kétségkívül létező, bár kissé életidegen KRESZ-szabályt, miszerint saroktól öt méteren belül nem szabad parkolni. Ugyanis az elmúlt 19 évben itt ezt nem szankcionálták, pedig a dolog általánosnak mondható, s minden bizonnyal mi is többször elkövettük.) Azt válaszolták a közterület-felügyelők, hogy a közterület-felügyelő személyiségei jogai miatt senki sehol nem fogja tudatni velem, hogy ki volt az illető.

Hát így könnyű…

vissza a lap tetejére

24. szombat

Mai:

KÁNTOR PÉTER:  MINT TÉLEN, ÚGY FÚJ

 

MINT TÉLEN, ÚGY FÚJ A SZÉL, S HOL A TÉL MÉG?

A KÜSZÖBÖN, A KÜSZÖBÖN.

EGY SZLOVÉN TENGERPARTI TÉLT CSERÉLNÉK

EGY BUDAPESTIRE, HA BEKÖSZÖN.

 

DE MÉGSE! FOGVA TART A DUNA-PART ITT.

A SZÜRKE ÉG, A SZÜRKE ÉG!

ALKONYOK FŰZNEK BELE PIROS MASNIT,

S RUMMAL ITATJA ÁT AZ ESTI KÉK.

 

MINT TÉLEN, ÚGY FÚJ A SZÉL, DE KI BÁNJA?

HISZ NEM VISZ EL, HISZ NEM VISZ EL!

KAPASZKODIK A LEVÉL A FAÁGBA,

S ÉNEKEL HOZZÁ KATHLEEN FERRIER.

 

Biztosan szégyen, de nem ismerem Kathleen Ferriert. Meghallgattam most a youtube-on, aztán rákerestem, ez jött ki elsőnek. Egy ilyen írástól a keblemre tudnám ölelni Kathleen Ferriert, Gustav Mahlert, Bruno Waltert, de legelőször persze Fáy Miklóst.

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

Az elmúlt hónapokban a magyar dráma napjával meg az Operaház születésnapjával szórakoztattam a HR-szakembereket a szaklapjukban, de közben rájöttem, hogy akadnak azért olyan színházi előadások is, amelyek témájukba vágnak. Például A Grönholm-módszer vagy a Top Dogs. Úgyhogy most ez utóbbiról fogok írni nekik. Megnéztem újra tegnap a Kamrában. Jó régi előadás – 2002-ben mutatták be –, de ez szerencsére nem látszik rajta. Emlékszem, annak idején a produkció láttám megragadt bennem az, hogy a menedzserfiúk evéskor hátravetik a nyakukba a nyakkendőjüket, mint valami sálat. Kedves férjem szerint azért, hogy ne lógjon bele az ételbe, szerintem pedig azért, hogy ne egyék le. (Kedves férjem nem menedzser, de nagy leevő. Igen magas ember lévén erre jobbak is az esélyei másoknál. Mérhetően hosszabb útvonalon kell vinnie az evőeszközt a tányértól a szájáig, vagyis az átlagosnál nagyobb a pacakockázat.)

Szépen dolgoztak a színészek – pedig minden okuk megvan unni már a darabot –, szépen sikerült este volt. Vajdai Vilmos játékát egyenesen imádtam.

vissza a lap tetejére

26. hétfő

Olvastam ezt, és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. (Mondjuk amikor olvasószerkesztőként kapom meg Karsai György írásait színházi bemutatókról, akkor szoktam tudni: sírok.) Persze biztosan igaza van, ő a szakértő, de ha lehetne kommentelni, akkor annyit esetleg hozzáfűznék, hogy Hegedűs Géza bácsi még annál is nagyobb hatással volt a közvélekedésre, mint Karsai sejti. Már csecsemőkorában félrevezette a népeket, minden bizonnyal. Hiszen 1912-ben született, és az 1912-es Franklin nagylexikonban is az szerepel, hogy a koturnust magasítás végett viselték a tragikus színészek az antik görög színházban.

Más. Szűcs Kati kiadta nekem a kamrabeli Kutyakeringőt kritikára. Jót nevettünk itthon, mert nincs is nálam nagyobb szakértője ma Pesten a kutyakeringőnek, a Frédike jóvoltából.

vissza a lap tetejére

27. kedd

Amikor annak idején megnéztem Lars von Trier Dogville című filmjét, látva bár a művészi értékeit, idegenkedtem tőle. Most itt a színpadi verzió Anger Zsolt rendezésében a Bárka Színházban. Ettől is idegenkedem kicsit, csak nem ugyanúgy. Nem nagyon jó nézni, másrészt viszont mégis. Idevág, nyersen, durván, az életünkre. Nem az a haviműsor-kitöltő vállalkozás, annyi biztos. Anger befúj a színházba, mint valami dühös szél.

Felteszem, nem egészen optimális az előadás. Úgy képzelem, hogy Anger úgy képzelte, minden játszó magából hozzon hozzá személyes élményt, alapanyagot, tapasztalatot, szöveget. És ehhez a sok szereplő közül nyilván nem mindenki tud érdemben hozzájárulni. Esetleg nem is akar. Talán ilyesmiből adódik, hogy elég sokféleképpen játszanak. Pedig már önmagában az meghatározó (kellene hogy legyen), hogy mikroportba beszélnek. Sóhajtani, susogni is elég. De ennek rendkívüli hatását jószerével csak Szorcsik Krisztán éreztem. Hogy szinte belül beszél, akár ki se hallatsszon. Igen, noha Szorcsik alkatilag nehezen rakható be ennek a védtelen angyalkának a képébe, aki a főszereplő, mégis ő a legjobb, Szorcsik. Bár Dévai Balázs sem rossz. Egyáltalán, senki nem rossz, Varjú Olgától és Gados Bélámtól kezdve Kardos Róberten és Margitai Ágin át Varga Anikóig és Blaskó Péterig. (Meg van ide híva Blaskó vendégnek. Bejöhet egyszer 7-kor, aztán 10-kor. A kettő között beszélgethet Angerrel, gondolom :-)

A tegnap esti bónusz: mintha csak összebeszéltünk volna, spontán randevú a Bárkán Máhr Ágival és Máhr Danival. Úgy intézték az ismeretlen programszervezők, hogy még a jegyünk is majdnem egymás mellé szólt. Örültünk.

Megjegyzem, nem POSZT-várományos a produkció, mivel Fáy Miklós otthagyta a szünetben. (Jelzem, megértem és támogatom, hogy a válogató lelép félidőben, ha nem jön be neki az előadás.)

vissza a lap tetejére

28. szerda

Tulajdonképpen azt szeretném, ha a Frédike elkezdene fiatalodni. Napról napra pattogósabban járna, ugrándozna, kergetné a macskákat, kicsit félrehajtott fejjel hallgatná odaadó figyelemmel, mit mondunk, megbarnulnának a foltjai, ugatásba elegyedne a kutyákkal, szófogadatlankodna, ceruzásodnának a lábai, megrácskálná a papucsokat („Az egérek rácskálnak” – Pannibabua), odapisilne a parkettára, aztán tizenhat és egynegyed év múltán visszavinnénk a mamájához.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

A szemközti templom láthatatlan óráját még mindig nem állították át. Lehet, hogy egész télen 11-kor kapjuk majd a déli harangszót.

Olyan szomorú vagyok, amiért nem jutottam mentem el a Turner-kiállításra, hogy a Botticellitől Tizianóigra már csak sértődötten legyintek.

vissza a lap tetejére

30. péntek

Voltaképp nyugodtan lehúzhatom a rolót naplóilag. Egész nap itthon strázsálom a kultura.hu-t és a kiskutyát. Színházba heti kettőnél többet nem megyek. Egyéb kulturális esemény zéró.

Mai:

No de minek is az a nagy hova rohanás.

VESZETT FIÁKEREK, ŐRJÖNGŐ OMNIBUSZOK – írta 1873-ban az első Budapest-útikönyv szerzője, Hevesi Lajos.

vissza a lap tetejére

31. szombat

Faulkner egy ideje pihen. Viszont van anyukámnak egy barátnője, aki olyan könyveket szokott hozni kölcsönbe, amilyenekhez mi „nem jutunk hozzá”. Az ő jóvoltából elolvastam most Fejős Éva Hotel Bali című regényét – amit az unokahúgom már régen ajánlott, bár nem emlékszem pontosan, azt mondta-e, hogy elolvashatnám, vagy azt, hogy írhatnék ilyet –, és nem jöttem rá, mi benne az evendő. Sem a stílusát, sem a cselekményszövését nem találtam különösebben élvezetesnek. (Igaz, az elején rögtön felbosszantott. Amikor az egyik főhősnő, 35 éves magyar nő, aki újságíró Olaszországban /kritikákat is ír nőknek szóló regényekről – felteszem, pl. Hotel Bali –/, épp olyasmin tűnődik egy kávéház teraszán, hogy ne csináljon-e interjút mondjuk egy ma esti színházi bemutató szereplőjével – igazi mórickai elképzelés.) Ezután pedig pláne sőt belefogtam Galsai Dániel Szerelmem Albert Györgyi című kötetébe, ám befuccsoltam vele. Olyan fokon és annyira sokoldalúan szánalomra méltó dolgozat, hogy úgy éreztem, csak növelem a bajt, ha elolvasom, pedig (részben) talán terápiaként írta a szerző. Úgyhogy inkább becsuktam és visszavittem.

Most Elina Hirvonen Hogy ő is ugyanarra emlékezzen című regényét olvasom. Fiatal szőke finn írónő első műve, a fülszöveg szerint Finnlandia-díjra jelölték (tehát végül nem ő kapta a vodkát), kicsit talán túl divatos irodalom ez, de irodalom kétségkívül, ellentétben a fentebb említettekkel.

Meggyőződésünk egyébként, hogy ha Vörösmartynak lett volna kutyája, akkor nem A merengőhöz írt volna verset, hanem A kerengőhöz.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra