Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2009. január

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

      1 2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. csütörtök

Ahogy elnéztem tegnap délután a tévében gyerekkorom sikerfilmjét, az Othello Gyulaházánt, arra gondoltam, lehetett némi igazam, amikor kiskoromban öregeknek láttam a nem fiatalokat. Itt volt például ez a gyulaházi színház az Othello-premierjével. Igazán nagyszerű színészek alkotják a filmbéli társulatot, de hát azért ez a Shakespeare-bemutató mégiscsak nyugdíjas-előadásnak hat. 55 éves Othello (Básti Lajos), 65 éves Jago (Bilicsi Tivadar), 58 éves Cassio (Feleki Kamill)… Nem csoda, ha a 31 éves Törőcsik Mari hátulgombolós Desdemonának tűnik mellettük.

Mai:

Az ünnepek alatt újraolvastam Gergely Márta lányregény-trilógiáját a hatvanas évek elejéről (Szöszi – Házasságból elégséges – Iskolatársak). Persze hogy van benne sok közhely, jó adag vonalasság, de a főbb figurák mégis élnek. Nem úgy, ahogy mi most, egészen másként. De élnek.

A SZAVAKKAL OKOZOTT BÁNTÁST ÉS SEBET CSAKIS SZAVAKKAL LEHET MEGGYÓGYÍTANI, NEM PEDIG CSÓKOKKAL – mondja Szöszi.

vissza a lap tetejére

2. péntek

Vajon kutyaellenesség, ebgyalázás és enfajtájára való támadás-e az, ha Frédike lepisili a Vigadó térnél álló (ülő) kutyaszobrot?

vissza a lap tetejére

3. szombat

Kétkarú óriás lennék nélküled – mondta kedves férjem a múltkor, és bizonyára nem hízelegni akart evvel. De valamelyik este meg felhívta telefonon az apukámat, és őszinte örömét fejezte ki, amiért apukám igent mondott húsz évvel ezelőtt, amikor megkérte tőle a kezemet.

Mai:

Fodor Ákos haikuja

(

MILYEN ÉRVÉNYES
LETT ARCOM: KÉT TENYERED
ZÁRÓJELÉBEN!)

vissza a lap tetejére

4. vasárnap

Emlékszem, ültem a degui szállodai szobánkban a laptopnál a tükörrel szemben, ezt a bejegyzést írtam, és arra gondoltam közben, hogy valamikor majd ülök otthon és ezt a bejegyzést olvasom. (Ez most lett, amikor kíváncsiságból elolvastam az egész Degut, a tavaly januárt. Érdekesnek találtam.)

Volt a napokban az a kis hó, ijesztésül. Amiatt odáig fajultam, hogy elszaladtam csizmát venni a kiskutyának. (Nem szépészeti okokból, hanem mert kimarja a tappancsát a só, amivel ilyenkor beszórják a járdát.) Közben eltűnt a hó, úgyhogy egyelőre csak itthon adtuk rá a lábbelit, próbaképpen. Úgy lépegetett benne, magas lábemeléssel, mint egy ló műlovagláskor. Az etetője előtt pedig tanácstalanul megállt, mint aki nem tud kesztyűben hozzáfogni a falatozáshoz. (Annamarink meglátása szerint voltaképp négy kicsi bokszkesztyűt kapott.) De azért jól viselte Frédike ezt is. Ő egy Tűrő Rüdi.

vissza a lap tetejére

5. hétfő

Nekem már akkor jó volt tegnap este, amikor ültem a nézőtéren a régi Stúdió K pincéjében (most Sanyi és Aranka Színház és Opera), várva a Tiszta vicc című előadás kezdetét, és a merőleges szegélyen ott ült szintén az előadás kezdetét várva Csákányi Eszter szereplő. Pöttyös ruhát viselt, evvel eszembe juttatta A vágy című előadást, amely alighanem benne van nálam a top tízben, ami a színházi élményeimet illeti. (De még sosem gondoltam végig, hogy mely előadások lennének benne. Aschertől ez A vágy, meg a Katharina Blum. A kolozsvári Woyzeck persze. A Krétakör Sirája. A Három nővér a Tagankán, a nyolcvanas évek elejéről. Savary Kurázsi mamája a Chaillot-ban Párizsban, a kilencvenes évekből. Most így hirtelen ennyi.)

A Tiszta viccet Sarah Ruhl írta, Lukáts Andor rendezte, elég jó a történet, virgonc az előadás. Hálafélét érzek Lukáts Andor iránt, hogy odaültette a színpad szegélyére egymás mellé Csákányi Esztert és Kováts Adélt. Olyan (testvér)páros, amelynek érdemes volt megszületnie. Csákányi Eszter színpadi jelenlétének általában rabja vagyok, és az Adél finomsága is mindig gyönyörködtet, ráadásul ezen itt jócskán túl is ment; sistergős nagy erők és fájdalmak törtek elő belőle az elhagyott asszony szerepében.

vissza a lap tetejére

6. kedd

Hazatérésre mentem este az Asbóth utcába, de hazatérés lett belőle, mert full ház volt, szó szerint nem fértem be. Helyette elmesélem, hogy paradicsomi napok voltak ezek a hosszan tartó ünnepek. Leragadtam a lányregényeknél: elolvastam egy másik régi kedves olvasmányomat is, az Ella kisasszony címűt. (Egy tanárnő élete az 1800-as évek végén Nyugat-Közép-Amerikában, a szerző, Bess Streeter Aldrich maga is tanárnő volt Nyugat-Közép-Amerikában.)

A könyv 1934-ben jelent meg Budapesten. S. Bokor Malvin fordításában, és mint a címoldali beleírásból kiderül, Krausz Alexandra kapta ajándékba Dódi bácsitól 1940 karácsonyán. Én a hetvenes évek elején vettem antikváriumban. (Á: 3 Ft. Ez az az idő, amikor 3 forint 60 fillér volt a kenyér, 3,30 a lottószelvény és 6,20 egy doboz Symphonia.) Annak idején, emlékszem, tűnődtem azon, hogy Krausz Alexandra vajon elolvasta-e, tetszett-e neki is, és milyen karácsonyai lehettek a következő években. Ha tízegynéhány évesen jutott hozzá a regényhez, mint én, akár élhet is még. Bár ez esetben talán nem került volna antikvárba a könyv. Mindenesetre az én gyerekbetűimmel is szerepel benne írás (ceruzával), miszerint ez a 98. könyvem.

vissza a lap tetejére

7. szerda

Ceterum censeo, tűrhetetlenek a Vígszínház Házi Színpadának székei. (Elhatároztam, hogy ezt minden alkalommal rögzítem, ahányszor csak ülésezem ott.) Kortárs amerikai szerző friss sikerdarabját láttam Dark Play címmel, és azt gondolom, hogy ez egy novella, nem pedig színdarab. Nem színházba való már csak azért sem, mert témájánál fogva – egy netbetyár; egy csetelve szélhámoskodó fiú veszélyes kalandjai – igényelné, hogy ne személyesítse meg senki azokat a nem létező alakokat, akiket a főhős kitalál. Forgács Péter rendezése sem igazolta számomra, hogy nagyon színpad után kiáltana a dolog, és a színészi lehetőségeket sem találtam fényesnek. Itt volna az ideje, alighanem, hogy gazdálkodni kezdjen a Vígszínház Varju Kálmánnal. (Vajon Hullan Zsuzsa és Borbiczki Ferenc, akik nincsenek elkényeztetve komoly feladatokkal, örülnek ennek a Dark Playnek? Nem, hát minőségre fogékony színészt ilyesmi nem tesz boldoggá szerintem, másrészt viszont olyan a színész, hogy általában megszereti, amit játszik, spontán önvédelemből.) Két rokonszenves főiskolás igyekszik még a produkcióban: Józan László és Bata Éva.

Azon túl, hogy a Dark Play nem színházba való (hanem esetleg filmre), még az a lehetőség áll fenn, hogy én nem vagyok abba a színházba való, ahol játsszák.

Más. Kedves férjem meg én igazolást kaptunk. Itt van.

vissza a lap tetejére

8. csütörtök

Visszatérve még a tegnapi cikklinkhez, kedves férjemnek ez a fényképe különösen erős dopamintermelő hatással van rám.

Azon tűnődtem, nincs is olyan Harold Pinter-darab, amit szeretnék, bár ez inkább az én bajom, mint az övé. Ezt az Asbóth utcai Hazatérést is meglehetősen érdektelennek találtam tegnap este. Tordy Géza az Apa szerepében borotvaélen jár, és folyton leesik. (Mádi Szabó Gáborra emlékszem Apaként, most megkerestem az előadást, és meglepve látom, hogy Varga Zoltán abban is benne volt.) Nagy Enikő Ruth-jának nyugodt belső derűjét értékeltem. (Emlékszem, egy másik régebbi bemutatóban, a Bárka Színházban Szabó Márti mennyire feszengett Ruth szerepében.) Újréti Lászlónak volt egy mondata arról, ahogy az üzletemberek ülnek mögötte az autójában – mert sofőr ez a Sam, akit játszik –, amit talán nem is lehetne jobban elmondani, mint ahogy ő mondta.

Szünetben telefonon ellenőriztem, hazaért-e kedves férjem. Úgy volt, hogy 8-ra otthon lesz és leviszi a Frédikét, de nem sikerült neki, sőt nem is tudta még, mikor indulhat el a munkahelyéről, úgyhogy otthagytam az előadás második részét. A kutyaszükség nagy úr. Nem is értem, hogy nem merült még fel az az igény, hogy a színházi ruhatárakban legyen olyan részleg, ahol a kabátokon és a csomagokon túl kutyát is bevesznek. (Fogasra akasztani tilos.)

vissza a lap tetejére

9. péntek

Gondoltam anyukámra, amikor a Tiszta vicc előadását néztem vasárnap este, mert tisztára a Margitai Ági játszotta Ana, csak őbelé nem szeretett bele a sebésze. És az is különbség, hogy bár vicces gyerek vagyok, attól tartok, mégsem fogom tudni halálba nevettetni őt.

Tegnap megtalált az interneten és mailt küldött Szimferopolból egy lány, aki csoporttársam volt a Lomonoszov Egyetemen. Úgyhogy most majd az fog következni nyilván, hogy mindent megtudok arról a 20-25 emberről, akiről 20-25 éve nem hallottam. 

Gyengélkedem egyébként. 

vissza a lap tetejére

10. szombat

Bérháztörténeteket terveztem eredetileg tegnapra a MU Színházban, de aztán inkább az itthon maradást és kúrálódást választottam. Megnéztük a Mamma Miát dévédén. Az a baj az ABBA zenéjével, hogy az ember óhatatlanul énekelni kezdi, és aztán nem tudja ABBAhagyni. Este, mielőtt elaludtam, a Thank you for the music-ot dúdoltam magamban, és reggel, amikor felébredtem, szintén. Ebből arra következtetek, hogy éjszaka, alva is énekeltem. Még szerencse, hogy nem hallatszott ki.  

Mai:

A hajléktalanok újságjának viccrovatából. Kommentár nélkül.

HÁZASPÁR, SZÍNHÁZBAN, NÉZŐTÉREN.

– DRÁGÁM, ITT VALAKI HORKOL.

– EZÉRT ÉBRESZTETTÉL FEL?

vissza a lap tetejére

11. vasárnap

Amikor Koltai Tamás ajánlatot tett, hogy a Nemzeti Színház Pokoli disznótor című bemutatójáról írjak rapid kritikát ma estére a Színház folyóirat online-jára, örömmel vettem a kérést. Egy könnyű kis Remenyik-darab, Dömötör András rendezésében (akinek élveztem az eddig látott munkáit /A Vízkeresztet, A Párnaembert/, mert azokban nemcsak rendezői szakértelemről és fantáziáról tett tanúbizonyságot, de kerülni látszott a lilát, a trendit), Gazsó Györggyel, Molnár Piroskával és Lázár Katival a főszerepekben – hát ez ígéretesnek tűnt. No de most már látom, hogy jól belenyúltam a kulimászba. Ilyen kínos színházi estében, mint ez a tegnapi, rég volt részem. Minden ékes- és éktelen szólásom kevés ahhoz, hogy leírjam, milyennek láttam Molnár Piroska arcát a tapsnál. Ezért aztán csak az arckifejezése alapvonását ismertetem: „és én vagyok az, akinek ki kell ide állnom a nézők elé…”

Rossz előadás, de jó rövid. Fél kilencre itthon voltunk.

Jut eszembe még valami, anélkül, hogy Antal Csabára akarnám hárítani a teljes felelősséget a Pokoli disznótor kudarcáért. (Végtére is a rendező meg az igazgató előbb állnak a sorban.) Antal Csaba kiváló díszlettervező, egyben rendkívül veszélyes művész. Hajlamos eluralni a darabot, elnyomni a rendezőt, elszívni a teret a játszók elől. Szerintem Szász János is épp így járt vele a gyulai Baalnál vagy a vígszínházi Kurázsi mamánál, ahogy most Dömötör András.

vissza a lap tetejére

12. hétfő

(Nem jelentős a mai hallgatásom, hanem ellenkezőleg, jelentéstelen. Azért van, mert valamiért nem jutottam be a wordbe az asztali gépemen, és lusta voltam megoldani a problémát.)

vissza a lap tetejére

13. kedd

Annyira örülök, hogy Lukács Sándor ilyen szépen öregedett meg! Kitart a haja, nem hízott el, egyben van, feszes, elegáns, és őrzi a sármját is – gondoltam tegnap a Vígszínházban A Tündérlaki lányok kissé bávatag, egyenetlen előadásának legjobban működő, második felvonása közben. Nyugtáztam továbbá, hogy A modell után nem tudom hány évvel most végre megint jónak látszik Tornyi Ildikó. A Tündérlaki Boriskát játszó Marjai Virággal nem minden stimmelt, vagy a ruhája rossz, vagy a tartása, mindenesetre beszorultnak tűnt, miközben azért lassan kiépítgette a figurát. Majd a második felvonás végén, amikor torkaszakadtából üvöltve kiborult, akkor össze is döntötte azt a kis színészi várat, amit addigra felhúzott. (Egy Kőműves Kelemennő.) És még annyit Tündérlakiékról, hogy végtelenül hálás volnék, ha egyszer, egyetlenegyszer, csak a változatosság kedvéért Halász Judit szolgálná a színpadon Szegedi Erikát, nem pedig fordítva, ahogy mindig kiosztják-leosztják őket.

Mai:

A Szegedi Erika játszotta manikűrösnő mondja a férjéről:

NEM KERES SEMMI PÉNZT, CSAK AZT, AMIT ELDUGTAM ELŐLE.

vissza a lap tetejére

14. szerda

Hírek az állatvilágból:

Amikor Frédike már majdnem egy hete sántított – ami úgy néz ki, mintha nem is a lábát húzná, hanem a fejét, avval biccentget járás közben –, elvittük orvoshoz. (Tartottunk attól, hogy a pesti flasztert /aki ezt hangosan olvassa, az itt okvetlenül plesti flasztert mondott!/ viselik rosszul az ízületei, hiszen újdonsült aszfaltbetyár.) A rendelőben a doktor és az asszisztens a csodájára jártak, mert még sosem láttak ilyen aggkorú nagytestű kutyát ennyire jó fizikai, lelki és szellemi állapotban. (Utóbbi alatt azt értem, hogy kíváncsi kutya még mindig.) Kapott egy szurit és egy tíznapos gyógyszerkúrát ízületi gyulladásra, ez valóban segített, és még fürgébb is lett, mint volt. A sétákhoz lassan terelőbirkát kell alkalmaznunk, mert folyton elkóborol.

A séta egyébként mindig kalandos, mert – ezt még nem mondtam – a kiskutya nemcsak süket már, de a látása sem a régi. Szerintem körvonalakat lát csak, ezért aztán gyakran boldogan csatlakozik az utcán más emberekhez, akik alkatilag hasonlóak. Amikor pedig nem lát maga körül senkit, aki mi lehetnénk, rémülten kapkodja a fejét, hogy hová lettünk. Ezért igyekszem közel lenni hozzá, és amikor keresgél, akkor megsimítom a hátát, jelezve, hogy megvagyok. Igen ám, de annyi járókelő mozog körülöttünk, és annyian megsimítják őt – nem győzök csodálkozni azon, hogy milyen sok ember mosolyog a szembejövő ismeretlen kutyára, és milyen kevés a szembejövő ismeretlen emberre! –, hogy az érintés sem tud egyéni családi jelzés lenni. Hidegben a szaglása is kevésbé működik, úgyhogy állandóan résen kell lenni, nehogy Frédike véletlenül más gazdit hozzon haza.

vissza a lap tetejére

15. csütörtök

Mai:

Milyen érdekes, hogy épp tegnap írta Tamás Gáspár Miklós Az írástudók újabb árulásai című kolumnás cikkében a Népszabadságban épp ezt:

AZ EMBER AZT GONDOLNÁ, AZ EMBERKÍNZÁS IRÁNT KÖZÖNYÖS KÖZVÉLEMÉNY LEGALÁBB AZ ÁLLATKÍNZÁSON FELHÁBORODIK. ELVÉGRE BUDAPEST KŐSZÍVŰ LAKÓI A LEGELBŰVÖLŐBB KISGYEREKEK, A JÉGHEGYEKET MEGOLVASZTÓ SZÉPSÉGŰ FIATAL NŐK LÁTTÁN SEM FAKADNAK MOSOLYRA, DE KIVIRULNAK EGY JOBB FAJKUTYA LÁTTÁN.

Ilyen egyébként a mi Csizmás Fajkandúrunk, amikor cipőt vesz a járdára szórt só ártalmai ellen. De éktelenül csoszog benne, hiába mondom neki, ne csoszogj.

vissza a lap tetejére

16. péntek

December 21-én néztem ugyebár a Solness építőmester bemutatóját, de nem sikerült megírnom a kritikát az ünnepek előtt, és aztán utána sem. (A felelősséget egyébként Golden Dani szerkesztőre hárítom, aki nem adott határidőt.) Gondoltam, mostmár csak nekilátok, és meglöktem magamat tegnap este egy újranézéssel. Az első felvonás alatt gyengéden megbarátkoztam Zeke Edit díszletével. (A második felvonás alatt unatkoztam.) Jó kis díszlet ez, egyszerű, hideg, elegáns, és vannak titkai. Hanem Szávai Viktória láttán – aki különben gyönyörű – azt gondoltam, hogy ilyen harsogó, szemet bántóan valótlan parókát, mint az övé, a Kékgolyó utcai onkológián látni tömegével, csak ott még szörnyűbb nézni, mert azok pláne elütnek az egészségtelenül sápadt arcoktól.

A címszerepet játszó Bálint András meglehetősen dekoncentráltnak tűnt, rengetegszer tévesztett a szövegben. Bár az az igazság, hogy amikor a premieren nem volt indiszponált, számomra valahogy akkor sem tört át az alakítása a modorosságán.

vissza a lap tetejére

17. szombat

Mai:

Amikor tegnap a CIB bankban az előttem álló férfi pénzt tett be, az egyik kétszáz eurósát kiszűrték mint feltehetően hamis bankót. Mondta az alkalmazott, hogy akkor ezt ő most beküldi a Magyar Nemzeti Bankba, és az esetről jegyzőkönyvet vesz fel. A férfi elővett a zsebéből egy borítékot, abból a banki papírt, és mondta, hogy ő ezeket az eurókat öt perce vette fel a Citibankban a Vörösmarty téren. Mondta az alkalmazott, hogy ennek itt nincs jelentősége. Mondta a férfi, márpedig ő ragaszkodik ahhoz, hogy lemásolják a banki papírját és csatolják a jegyzőkönyvhöz. Az alkalmazott megvonta a vállát, hogy nem bánja. Ezután a férfi megkérdezte, hogy ki fogja neki ezt a 200 eurót visszaadni vagy kifizetni? (De hiszen ez több mint ötvenezer forint!!) Az alkalmazott azt mondta, hogy őt ez nem érdekli ő nem tudja, talán forduljon az úr a Citibankhoz. (Kérdés, elismerik-e majd, hogy ők adták épp ezt a példányt.)

Na ez milyen?! Hogy egy bank hamis eurót hoz forgalomba? Amikor én befizetek náluk, akkor ellenőrzik a bankjegyeket, amikor ők kifizetnek nekem, akkor nem?

De már Brecht megmondta a Koldusoperában:

MI EGY BANKRABLÁS EGY BANKALAPÍTÁSHOZ KÉPEST?

vissza a lap tetejére

18. vasárnap

Kicsit tartottam attól, hogy elektor leszek – esetleg megüt az áram, vagy ilyesmi –, de nem lett semmi bajom. A Színházi Társaság egyik képviselőjeként vettem részt tegnap a Nemzeti Civil Alapprogram tanácstagválasztó elektori gyűlésén. Egy tagot választottunk meg mi 145 delegáltak (kulturális tevékenység, nevelés és oktatás, képességfejlesztés, ismeretterjesztés, magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekkel, valamint a határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenység országos szervezeteitől). Egészen flottul ment, hét jelöltet állítottak ott helyben, és nagy fölénnyel egy Kucsera Tamás Gergely nevű fiatalember lett a befutó.

Levettem itthon a polcról egy Nagy István-albumot, meglepve, mert nem tudtam, hogy van ilyenünk. Nyilván nem velem jött. Senki nem festett-rajzolt annyira drámai fákat, mint ez az ember. Mindegyik fája egy ballada. Amelyik nem, az meg olyan, mintha késszúrás volna.

vissza a lap tetejére

19. hétfő

Amikor anyukám elolvasta Háy Jánostól A gyerek című regényt, azt mondta, úgy ír ez az ember, mintha nagyon öreg volna. Mintha nyolcvan évet végigélt-végignézett volna az életből, a világból. Arról jutott eszembe, hogy én meg végignéztem tegnap a Magyar Színház Stúdiójában a Házasságon innen és túl előadását. Egészen rendes kis produkció, Pinczés István és alkotótársai ügyesen összeeszkábálták a kötet novelláiból. (Korábban egyéni estet láthattunk belőlük.) Teljes sikernek azért nem mondanám a vállalkozást. Amit Háy ír, az általában egyszerre röhögtető és fájó. Itt meg legfeljebb csak egymásutániságában tudták érzékeltetni a vicceset és szomorút. (Rákerestem most a neten, egy újságban ilyen címmel írnak az előadásról: Hidegzuhany humorral csillapítva. Brrr…) A társulat jobb erői szerepelnek, nézhetően, méltányolhatóan. Csak Sipos Imre alakítását – vagy talán inkább a figurát, akit neki összehoztak – találtam túl nyersnek és árnyalatlannak.

Mondjuk a kókuszos tusfürdőt úgy ahogy van nem tudták eljátszani. Pedig valamelyest próbálkoztak.

vissza a lap tetejére

20. kedd

A Grönholm-módszert láttam tegnap az Új Színház stúdiójában, megviselt. Egyrészt maga a darab – ugyanez a társulatka korábban bemutatott már egy művet ettől a katalán szerzőtől –, mert jó nyomasztó attól a sok emberi szemétségtől, amit felvonultat. Másrészt kis személyzetű előadás létére is szinte kibírhatatlanul sok kellemetlen orgánumot, megfeszített hangot és beszédtechnikai problémát kínált, mindenekelőtt Ficzere Béla és Huszár Zsolt részéről.

Számomra egyébként az volt a mű kulcsjelenete, amikor a pszichológusok végül teljesen eltérően ítélték meg vizsgálati alanyukat. Ez körülbelül megfelel annak, amit én a pszichológusok efféle szakvéleményének komolyságáról és megbízhatóságáról gondolok. (Tapasztalati alapon.) Ezért aztán őszintén remélem, hogy egyetlen nagy cég sem fektet ennyi drága munkaórát abba, hogy ilyen megalázó módon méresse fel pszichológusseregekkel az állásra jelentkezőket.

Amikor hőseink a politikus, bohóc, torreádor és püspök szerepeket osztották ki egymás között, arra gondoltam, hogy a politikusnak Huszár Zsoltnak kellene lenni (aki egyébként nagyon jól játszott), és akkor szépen beillett volna akár Orb. Viktornak is, mert a szája épp olyan.

vissza a lap tetejére

21. szerda

Hát felvirradt a nagy, Jolán-történeti nap: az Operettszínház A Bajkhállóy huszármentét játssza! – stipistopi így fogom kezdeni a kritikámat az Ibusárról. Van annak bukéja, hogy operettparódia látható az Operettben – néha egy-egy pillanatban az ember talán el is bizonytalanodik, hogy most akkor itt melyik a befőtt és melyik a nagymama és ki teszi el a másikat. Az első félóra kicsit dermedten telt, mind játékilag, mind közönségileg. Olyannyira levált egymásról az ibusári próza és a joláni huszerett, hogy lehettek nézők, akik talán fel sem ismerték, hogy a csapzott barna Jolán és a lenszőke Amália hercegkisasszony egy és ugyanaz a Siménfalvy Ágota. (Kellemes ez a lány és szépek az arcán az érzései.)

Béres Attila rendező szemlátomást nagy ambícióval ment neki a darabnak, megmutatandó, hogy nemcsak az operettműfajban járatosak, hanem a dráma is megy nekik, és ebben szerintem elgaloppírozták magukat a második részben.

Szerettem Túri Erzsébet tervezői leleményeit a jelmezekben, és nagyon elégedett voltam a Bajkhállóy "Rikhardot", egyben Misi kalauzt játszó Mészáros Árpival Árpád Zsolttal. Huszárkapitányként nagy szemekkel és a bajuszára szimmetrikusan biggyesztett szájával olyan volt, mint valami magyar népmesehős, épp csak a Szabó Gyula narrációja hiányzott alóla. És hát Misi nőcsábászként sem akármi: festett szőkén, vastag láncokkal, hasig kigombolt ingben, duzzadón.

Mai:

A Vargányai Guszti Jolinak írt leveléből:

ÉS TE EGYÜTT IS LEHETNÉL VELEM EGYEDÜL... ÉN CSAK OTTAN ÜLNÉK ÉS BIZTOSÍTANÁM A RÉSZEDRE A TERMÉKENY MAGÁNYT.

vissza a lap tetejére

22. csütörtök

Békéscsabán vagyok, több mint két napig. (Kedves férjem meg azt mondja otthon a Frédikének, hogy elhagytam őket egy másik kutyáért.) A Boldogság, gyere haza! című egyszemélyes ürügyet láttam tegnap, Pozsgai Zsolt szerzette közhelyekből, hogy Cserháti Zsuzsa dalainak füzérét kínálhassák a publikumnak. (Itt jegyzem meg, azt vettem észre az utóbbi hetekben-hónapokban, hogy még jobban eltolódott a színházi közönség nembéli megoszlása. Korábban is a nők voltak többségben a nézőtereken, mondjuk 70 százalékban, most viszont rendre 80-20, sőt  90-10 százalékos arányt látok. Lehet, hogy recesszió idején a férfiak előbb mondanak le a színházról, mint a nők.)

Visszatérve a Boldogság, gyere haza! előadására, rendezve talán nincs is (vagy ha igen, kissé ügyetlenül), mégsem érdemtelen este, mert a művet előadó Paczuk Gabi énekesnőként, színésznőként és nőként is megállja a helyét. (Jó, hát nem a Cserháti Zsuzsa hangja, de egy kicsit emlékeztet rá, énekelni meg kétségkívül nagyon tud Paczuk Gabi.)

Utóirat: a honlapon nem találtam meg ezt az infót, de közben egy plakátról kiolvastam, hogy a szerző rendezte az előadást. 

vissza a lap tetejére

23. péntek

Egy önkiszolgáló étteremben ebédeltem, 22 dicsőséges meztelen láb társaságában. Mellettem a falon ott volt az 1993/94-es labdarúgó-bajnokság 3. helyezett békéscsabai csapatának összes talpa agyagba foglalva. (Volt köztük két kapitális lúdtalp is.) Erről eszembe jutott, hogy az Ibusárra menet megnézegettem a Nagymező utcai aszfaltba öntött művészlábakat. Megállapítottam, hogy Oszvald Marika lábai olyan kicsik, szinte nincsenek is. És hogy az összes színésznő-énekesnő közül Csomós Mari volt az egyetlen, aki lapos talpú cipőben örökítette meg a lábnyomát, úgyhogy kényelmesen és szeretettel bele is álltam.

Délután Csínom Palkót néztem, operett, 6-8 éves nézők előtt. Jól elvoltak egymással, ez mindkettejüket – a produkciót és a gyerekközönséget is – pozitívan minősíti. Az volt a nyerő dobás, hogy fehérre vették a látványt, minden fehér (a fehér különböző árnyalataiban, a törttől a piszkosig), de még a mézeskalács is. A díszletek, jelmezek nagy része papírból készült (egy papírszobrász munkái), alighanem egy nagy ollóval vagdosták bele a díszítéseket. Egyszerű, játékos, mutatós. Még a darab hazafiassága is patyolatfehér. (Épp csak a felülről belógó cafrangok adtak enyhe indián stichet a dolognak.) Nem mondom, hogy az énekléssel nem akadtak feltűnő problémák itt-ott, de nem rossz ízlésű az előadás, és ezt meg kell becsülni.

Estére Békésbe mentem tájba. A kultúrházban ünnepelte a magyar kultúra napját a helyi kulturális és hagyományőrző egyesület, valamint a notabilitás. Díjátadással (helyes, meghatott idős pedagógusnők), alpolgármesteri pártpolitikusi ünnepi beszéddel (bőszen néztem a plafont), majd a Midőn halni készült című Zalán Tibor-darab előadásával. A mű a Reneszánsz év pályázati hozománya, Janus Pannoniusszal és Mátyás királlyal a főbb szerepekben. Hát mit is mondjak. A békési polgárok nem voltak felkészülve arra, hogy Zalán Tibornál a haldokló Janus Pannonius mindenekelőtt a libidójára és az ifjúkori erotikus verseire emlékezget vissza (tevőlegesen, cselédlánykeblek kicsomagolásával), majd bejön egy cseszdmegelő Mátyás király, s kettejük eszmecseréjében Janus Pannonius alaposan lepocskondiázza az uralkodót és egész Pannóniát.

Én egyébként együttéreztem a megrökönyödött és csalódott közönséggel. Nem álltunk távol attól, hogy botrányba fulladjon az ünnepi este, de fegyelmezetten tűrtek a békésiek. (Inkább csak a hátsó fertályból vonultak ki dúlt nézők.) Sajnos a darab és az előadás semmi olyan nagy erejű értékkel nem látszott bírni, amivel esélye lett volna legyűrni a publikum ellenállását.   

vissza a lap tetejére

24. szombat

Tegnap a Sóska, sültkrumpli bemutatóját láttam a stúdiószínházban, de ezt most nem taglalom, lesz majd belőle cikk estére a kultura.hu-ra. Aztán éjjel hazajöttem.

Meg kell állapítanom, mert általános tapasztalatom ez nekem, hogy vidéken sokkal kedvesebbek az emberek, mint Budapesten. Sőt, ha jobban belegondolok, én magam is sokkal kedvesebb vagyok vidéken. Például a házban, ahol Pesten lakunk, kifejezetten undok és mogorva vagyok azokkal, akik felcsöngetnek, be akarnak jönni, rángatják a kaput, földre szórják a szórólapokat, elhívják a liftet, összefüstölik a lépcsőházat, nem teszik be a szemetes zacskójukat a kukákba, et cetera… tehát szinte mindenkivel.

Mai (a napokból):

A Csínom Palkó előadása előtt – amikor még nem tudtam, hogy minden fehér lesz a színen – baktattam le a színház titkárságáról, és a lépcsőházban jelmezes szereplők jöttek-mentek körülöttem. Hangosan megjegyeztem: Nahát, mennyi szép fehér ember! Mire az egyik színész visszaszólt: Csak az igazgató Fekete…

vissza a lap tetejére

25. vasárnap

Elvittem a gyerekeket színházba. (Mátét és Annamáriát. Frédit nem.) A hülyéjét tekintettük meg az Örkényben. Jó színészek és komolyan veszik a feladatot – ez már fél siker. De a másik feléhez nekem Feydeau kevés.

Háromféle színészi nekiveselkedést láttam itt. Voltak, akik arra törekedtek, hogy vicces legyen, amit mondanak és amit csinálnak. (Nem pejoratíve értem ezt, sőt. Senki túlzásba nem esett, volt mérték és visszafogottság.) Ebben én a Csabákat, Debreczenyt és Polgárt találtam a legtalpraesettebbnek és legszellemesebbnek. Mások karaktert formáltak. Ebben Takács Nóra Diána remekelt mint lelkes kikapós asszonyka: csillogó-mosolygó arc, magabiztos angolság, úrinős sikk, harcias báj, lehengerlő temperamentum. Széles Lászlóé volt a harmadik út. Ő megpróbált a főszereplő mögé egy egész embert, egy egész világot odasejtetni. Előttem speciel meg sem áll Feydeau enélkül. (Anger! – gondolok vissza szeretettel.)

Hámori Gabi játéka most először hatott rám idegesítően. És ezúttal valahogy nem voltam vevő Kerekes Évára sem. Még Csuja Imréről lenne jó szavam.

Mai:

Kutyaséta közben áthaladtunk az Apáczai Csere János utcán, és akkor kedves férjem megjegyezte, hogy evvel a névvel ő biztosan nem menne focistának.    

vissza a lap tetejére

26. hétfő

Már féltem, hogy harmadszor is el kell mennem megnézni a Solness építőmestert, de nem, megírtam végre a kritikát.

vissza a lap tetejére

27. kedd

Mai:

Németh Antal tanulmányait olvasom. Abból az 1929-es írásából idézek, amelyben berlini előadásokról számol be. A Volksbühnében látott, Leo Reuss rendezte Macbeth kapcsán ezt mondja:

A JELENETBEÁLLÍTÁS ÚJSZERŰ ÉS DÉMONIKUS LENDÜLETŰ VOLT! NEM TUDOM, REUSS HONNAN VETTE AZ ÖTLETET, DE NEM OLYAN TEHETSÉGES, HOGY MAGÁTÓL JÖTT VOLNA RÁ…

Ezen azért mosolyogtam nagyot, mert megegyezik ama tapasztalatommal, miszerint nincs az a kritikusi vitriol, amelyik felérne a kollegai vitriollal. (Igaz, rendezni Németh Antal csak abban az évben kezdett. Két szezon alatt 50!! előadást vitt színre – elképzelni is nehéz. Alighanem szerencséje, hogy Leo Reuss nyilván egyiket sem látta.)

vissza a lap tetejére

28. szerda

Míg néztem a Bérháztörténeteket a MU Színházban – jó néhány jelenetét élvezve, a kórusmű finálétól pedig lenyűgözve –, az jutott eszembe, hogy van itt egy alapvető paradoxon. Bodó Viktor színházához nagyon jó színészek kellenek. Pontosabban: Bodó Viktor színháza akkor nagyon jó, ha nagyon jó színészekkel csinálja. (Ennek eklatáns példája a kamrabeli Ledaráltam…) Ez a Bérháztörténetek is olyankor a legerősebb, amikor Csákányi Eszter van a színen, vagy Hajduk Károly (tegnap ő játszotta a lakást kereső férfit, nem Lukáts Andor), vagy Pető Kata. Igen, Pető Kata. Nem láttam őt az utóbbi időben, kellemes meglepetésként ért, hogy milyen szépséges, rejtélyes, izgalmas színpadi jelenlétre tett szert mostanra.

A gond az, hogy nagyon jó színésszé valószínűleg nem a Bodó Viktor-féle színház művelése teszi az embert. Ahhoz a Katonában vagy Kaposváron vagy máshol kell végigcsinálni mindent, sokféle darabban, sokféle szerepben, sokféle rendezővel. Ezért aztán félő, hogy ha mégoly tehetséges fiatalokat gyűjt is össze Bodó a Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet-laborban, laboratóriumi körülmények között nem fognak csákányieszterek fejlődni belőlük.

vissza a lap tetejére

29. csütörtök

Nem is a Hű, de messze van Petuski előadása miatt mondom, hiszen olvastam Jerofejevet. Meg nem is csak Jerofejev miatt, de megjegyzem: nem rokonszenvezem az alkoholból, alkoholra épített irodalommal és művészettel. Ez a tegnap látott előadás a Stúdió K-ban, ez sem az enyém, mégis eléggé rendben van. Az összes kalapomat leveszem Tamási Zoltán előtt, akiről voltaképp nem gondoltam, hogy ennyire komplex színész. Még egy pillanatnyi színpadi költészet is fellibbent, amikor végül megképződött előtte a Kreml. Mindazonáltal messze az volt a legjobb az estében, hogy Koós Olga is nézte az előadást, és utána megszeretgethettem egy kicsit.

Mai:

A hajléktalanújság viccét meséltem a gyerekeknek:

SÚLYOS BALESET TÖRTÉNT AZ ERDŐBEN, A CSIGA KARAMBOLOZOTT A TEKNŐSBÉKÁVAL. AZ EGYETLEN SZEMTANÚ, A LAJHÁR EZT VALLOTTA A RENDŐRSÉGEN:

– NEM TUDOM, ANNYIRA GYORSAN TÖRTÉNT MINDEN!

Máté megjegyezte: Biztosan évekig tartott az eljárás.

vissza a lap tetejére

30. péntek

Mai:

Nincs idő írni ma, de voltaképp úgyis csak arról akartam megemlékezni, hogy most tíz éve gyújtottam rá legutóbb. Darvas Iván a Lábjegyzetek című könyvében végtelenül helyesen számol be a leszokás gyötrelmeiről, és a lábjegyzetben így összegez (helyettem is):

MÉG MA SEM MERNÉM MAGAM NEMDOHÁNYZÓNAK MINŐSÍTENI. SZENVEDÉLYES, ERŐS DOHÁNYOS VAGYOK, AKI PILLANATNYILAG (HÚSZ ÉVE) TARTÓZKODOM A RÁGYÚJTÁSTÓL.

vissza a lap tetejére

31. szombat

Elnézvén tegnap délelőtt a Kolibri Színházban a Bekkanko, a grimaszdémon című japán gyerekdarab szépen megmunkált, energikus előadását, arra gondoltam, nem bánom, hogy sosem voltam japán gyerek. Kissé nyomasztónak találnám az olyasféle meséken felnövést, mint ez. Vak kislány, gonosz pajtások, ijesztő hegyi szellemek, temetőben ott hagyott gyerek, apuka által lelőtt, szerelmes vőjelölt. Plusz még az a rengeteg rizsgombóc, amit emlegetnek.

Este a Magyar a Holdont láttam a Centrál Színházban, tatabányai produkcióként. (Tavalyi bemutató, és most sajnálom, hogy akkor kimaradt.) Tasnádi István írta, Árkosi Árpád rendezte – talán folyománya valamiképpen a Nézőművészeti Főiskolának –, és azt éreztem közben elemi erővel, hogy én most már tulajdonképpen csak olyan előadásokat szeretnék nézni életemben, amelyekben Csákányi Eszter és Mucsi Zoltán házaspár. (És az már nagy engedmény, ha nem követelem meg, hogy Katona László is mindig jelen legyen a színen mint univerzális robot.)

Hónap vége van, átnéztem a naplóm látogatottsági statisztikáját. Halvány fogalmam sincs, hogyan és mi módon keverednek hozzám fényképeket nézegetni Japánból, Svájcból, Németországból, az Egyesült Királyságból, Lengyelországból, Dániából, Franciaországból. (Hogy Romániából, Belgiumból és Ukrajnából kik jártak erre, azt nagyjából tudom.) De a legjobban az fúrja az oldalamat, hogy vajon milyen fotóra esett be hozzám a „fiatalkori bűnözés” kifejezésre képet kereső személy.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra