Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2008. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

Napló:

1. szombat

Ebben a hónapban lesznek a szüleim ketten együtt 160 évesek :-)

Mai:

Az Új Fedél nélküli Vidám oldaláról:

ESKÜVŐI SZERTARTÁS. A MENYASSZONY MÁR OTT ÁLL AZ OLTÁR ELŐTT, A NÁSZNÉP IS FELSORAKOZOTT, AMIKOR BEFUT A VŐLEGÉNY, EGY FOCILABDÁVAL A HÓNA ALATT.

– TE MEG MIT AKARSZ AZZAL A LABDÁVAL? – KÉRDEZI DÖBBENTEN A MENYASSZONY.

– CSAK NEM AZT MONDOD, HOGY EZ EGÉSZ NAP EL FOG TARTANI?

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

Nagy élet volt tegnap a verőcei temetőben. (Pesten kimenni – esélyem sem volt.) Azután ásó, kapa, gereblye. Talán ideje lenne megkeresnem Kubik Annát, hogy ő meg én megalapítsuk a kubikoscéhet, női tagozat.

Itt november elsején kétszer mennek ki az emberek a temetőbe. Délelőtt kiviszik a koszorúkat, a virágokat a kertből. Este visszamennek meggyújtani a mécseseket. Még sosem voltam este, sötétben temetőben. Rengeteg kis fény égett mindenütt, mert nemcsak egy-egy gyertyát tesznek a sírokra, hanem egész sorokat körbe, valóságos díszkivilágítást. Sok volt a látogató, hozták a kisgyerekeket is, szolid bulihangulat érződött, amitől az a benyomásom támadt, hogy nem a gyászról és a szomorúságról szól ez a nap, hanem az emlékekről meg a szeretetről, és láttam, hogy ez jó. Más, mint Rákoskeresztúr, a temető-nagyváros az elidegenedett lakóival és látogatóival.

Ősz van, ősz.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

Radnóti Színház: Farkasok és bárányok, Osztrovszkijtól. Mintha a helyi erők kicsit fáradtan és fásultan menetelnének itt Valló Péterrel az orosz nyomvonalon. Korrekt, tűztelen előadás. Csúf és kishasznú a díszlet, viszont nagy gyönyörűségemet leltem Szávai Viktória nézésében. Most először nyűgözött le. Kupavinaként szép is, finom is, érzékeny is, meghatóan butácska is. Murzaveckaja Almási Éva, és ahogy bevonult az elején, csettintettem magamban: ez egy megjelenés. Később, ahogy beszélt, arra gondoltam, hogy most arra gondol: ezt a szerepet Csomós Mari játszhatná. Aztán a szünetben megtudtam, hogy ezt a szerepet tényleg Csomós Mari játszotta volna. (Amikor Almásit hallgatván épp Csomós Mari merült fel bennem, Csáki Judit ezt súgta a fülembe: „Bizonyos kor fölött minden színésznőből Törőcsik Mari beszél”, és ebben is nagy adag igazság van.)

Anfusza szerepében Martin Mártát mi nézők végtelenül szeretnivalónak találtuk – meg is lepődött a színésznő, amikor hangos sikere volt a tapsnál –, én örültem Gazsó Györgynek is. Szervét Tibor játékstílusa kissé elütött a többiekétől, de hozzám közel állt.  Csányi Sándort is bírtam. Az ő beszédtechnikáját tekintve a lehető legideálisabb feladat számára az, ha illuminált szereplőt kell megformálnia. És még az jutott eszembe róla szeretettel – nem először egyébként –, hogy 20-25 év múlva kifogástalan Flinstone Frédi lehet belőle.

vissza a lap tetejére

4. kedd

Reggel.

Nem tudom, milyen hadműveletre készül az amerikai hadsereg, de a napokban valaki fényképet nézegetett a naplómban USA Military című számítógépről.

vissza a lap tetejére

5. szerda

(Felemelőnek érzem ezt a történelmi pillanatot, amikor Amerika fekete elnököt választott. /Megfelelve a hollywoodi forgatókönyvíróknak, akik ezt már rég megelőlegezték./)

Flúgos futam a fővárosba. Délután a Bárkában a Színház folyóirat 40. születésnapi ünnepségét Bérczes László kolléga úgy vezette fel, hogy elmesélte: amikor vidéki tanárként felkerült Pestre egy (meg nem nevezett) hetilap szerkesztőségébe, ott találkozott Koncz Zsuzsával, akinek egyébként most fotókiállítását is megnyitja egyúttal. És amikor annak idején a szerkesztőségben hallotta, hogy kollégái telefonon színházjegyet kérnek a lap megnevezésével, büszkén, akkor ő biggyesztett: a Színház munkatársaként színházjegyet kérni, az volna valami! (Jelzem, valaha én is vágytam a Színházhoz, bár soha nem mondtam senkinek.) Összenéztem Koncz Zsuzsával és megjegyeztem: szerintem nem volt lenne ciki kimondani azt, hogy „Film Színház Muzsika”.

Ezután pedig megnyílt a Bárka fesztivál, a leningrádi szentpétervári Formalnij Tyeatr Bolondok iskolája című előadásával. Éreztem, hogy van itt valami poétikus irodalmi alapanyag, van formakultúra, zenei fogékonyság, vizuális fantázia, láttam két jó színészt is, de azt nem sejtettem meg, hogy mi végre mindez. Formátuma és jelentékenysége, ha volt az előadásnak, azt nem fogtam be.

A színpad szélén fekete függönyre vetítették a magyar szöveget. Fiatalok ültek előttem, és akkor is kifordították oldalra a fejüket, amikor csak annyi hangzott el a szereplőktől, hogy "Davaj, davaj!" Na, gondoltam, mára már igazán emléke sem maradt a szovjet megszállásnak, ha az ifjabb nemzedékek ezt sem értik.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

Amikor Pesten ismerőssel futok össze, hajlamos vagyok előadni a internált Mrs. Tiborc (ejtsd: misziz Tájbark) panaszait, de valójában tudom, hogy nosztalgiával fogok majd gondolni erre az őszre, amikor a Dunánál éltem Frédikével. (Feltéve persze, hogy kisvártatva vége lesz. /A kisvártatva, az kedves szavam nekem./)

Ludmila Ulickaja Odaadó hívetek, Surik című regényét olvasom nagy élvezettel.

vissza a lap tetejére

7. péntek

Bárka fesztivál, Rigai Új Színház: A csend hangjai, avagy Simon és Garfunkel sosem volt rigai koncertje, 1968, Alvis Hermanis rendezése. Nem beszélnek a színészek – markáns, karakteres pasasok és olyan nők, kiknek neve litván, alkatukban mégis őrzik az oroszságot is –, csak szólnak a dalok. A szereplők fiatalok, korabeli közeg, etűdök szerelemre, barátságra, tanulásra, kíváncsiságra, rivalizálásra, álmodozásra és így tovább. Eleinte elbűvölt az előadás, felidézett, elmerített a múltban (jókora adag Szovjetunió), aztán kicsit kimerült és kimerített, a végén meg is halt ott valaki a színen, bosszankodtam, minek ez. (Tudjuk, hogy vége lett, azt is, hogy sokba volt.) Meg hát három és egynegyed órában Simon és Garfunkelt is el lehet unni, pláne annak, aki ezeket a számokat történetesen már akkor is unta, amikor még be sem ült a színházba.

Mai:

AH, MI LEHET UNALMASABB ENNÉL A KEDVES FALUSI UNALOMNÁL?! – kérdezi Arkagyina a Sirályban (Makai Imre fordításában), és az a válaszom, hogy semmi.

vissza a lap tetejére

8. szombat

A szkájp olyasmi, amit el sem tudtam volna képzelni tíz évvel ezelőtt, még ha kedves férjem lelkesen elmagyarázta volna, akkor sem – jutott eszembe a minap, amikor egy színész, akivel a kölcsönös megbecsülés talaján állunk, beköszönt szkájpon a világ másik feléről.

   Mai:

 Egy kultura.hu-s kéziratban olvastam ezt, nem jelent meg a cikk, mert a felelős szerkesztő nem kérte.  Popzenészek nyilatkoztak Obama győzelméről, és egyikük – Jaz-Z-nek hívják, sosem hallottam róla – ezt a frappánsat mondta:

 ROSA PARKS* ÜLT, EZÉRT MARTIN LUTHER KING JÁRHATOTT. MARTIN LUTHER KING JÁRT, EZÉRT OBAMA FUTHATOTT. OBAMA FUT, EZÉRT MI VALAMENNYIEN SZÁLLHATUNK!

* Rosa Parks az ötvenes években egyszer a buszon nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér utasnak, amikor a sofőr erre felszólította. Egy San Francisco-i buszon láttam tavaly nyáron a fényképét, az ablakok fölötti hirdetéssoron volt kitéve, megemlékezésül róla, az esetről és a továbbiakról.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

vissza a lap tetejére

10. hétfő

A tegnapi fővárosi turnéba temető-, szülő- és színházlátogatások voltak beiktatva, bár az utóbbiakat nem éreztem nagy fogásnak. Délután a Koldusoperát láttam a főiskolán, szétszórt szereposztásban. A főiskolai vizsgák általában nem a rendezői értelmezésre, hanem a színészi lehetőségekre koncentrálnak. Ennek megfelelően erősen studíroztam a játszókat (Marton László és Hegedűs D. Géza végzős osztályát), de amikor a szünetben hármasban beszélgettünk, és Marton meg Kiss Csaba elismerő, szép szavakat ejtettek a növendékek jelen teljesítményéről, akkor én csak hümmögtem, mert ebből az előadásból nemigen sikerült kiragadnom senkit, akit bármilyen szempontból különösebben figyelemreméltónak találtam volna. Talán csak Petrik Andrea volt kivétel, amikor az első részben Kocsma Jennyt játszotta. Nem hatott finom lánynak, de egy orgánum, és van benne robbanóanyag. És még azt találtam kedvesnek, hogy Trokán Nóra milyen könnyedén és kétségtelenül megismerszik a szülei – Trokán Péter és Papadimitriu Athina – ismeretében.

Este a Bárka fesztiválon a londoniak Hamletje. Mivel Tim Carroll rendezte, sejteni lehetett, hogy ugyanaz a játékos Hamlet lesz, amit a Bárkán produkált. De ez alkalomból (nyaka)tekert egyet a dolgon, és összevegyítette az angol szereplőket a magyarokkal. Angol Hamlet, magyar Claudius, angol Gertrud, magyar Ophelia (erre a szerepre jelenleg két kismama a bárkás színésznőválaszték: a már kisbabás Mezei Kinga és a pocakos Varga Gabi, utóbbinak kedvezett a szerencse /már ha ez az/). Nos, ez a helyzet, miszerint a dialógus egyik szereplője angolul beszél, a másik pedig magyarul, úgy tűnt, mindenekelőtt némi riadalmat és blokkolódást keltett a szereplőkben, legalábbis ritkán származott belőle fantáziadús vagy érdekes játékötlet. De azért nézhető volt mindaddig, míg a második felvonás végén a rendező ki nem találta, hogy a továbbiakban egyszerre legyen színen minden szereplő, angolok és magyarok (három Polonius például), innentől a káoszt néztük, amint nem akar elméletté összeállni. Ekkor elkezdtem várni, hogy kinyissák az ajtókat és el lehessen menni. Sokat-sokat kellett várni. 

vissza a lap tetejére

11. kedd

Anyósom a napokban átkerült a helyi honvédségi betegotthonba. Nagy megkönnyebbülésként élem meg, hogy evvel redukálhatjuk kedves férjem ingázását, és nem kell egy Bermuda-háromszögben elvesznie. A betegotthon – ahová anyósomat duplán jogosult jelentkezőként pályáztattuk, hiszen egyfelől területileg idetartozó, másfelől pedig apósom katonatiszt volt – valójában nem a faluban van, hanem öt kilométerre, fent a hegyen, Aranyoskúton. Szép helyen, erdő mellett, lombok alatt.

Az intézménnyel kötött szerződés 1.1 pontjának harmadik bekezdése így szól: 3 hónapos ápolás lejártakor személyes megbeszélés az Intézetvezetővel a beteg további sorsáról. Ebből érthetnek a kuncsaftok.

Amikor reggel sétálok a Duna-parton Frédivel (akit újabban Vacinak hívok, ez a Vacakocska rövidítése), a megfelelő feljáratnál megáll és rám néz. Azt kérdi a kutyaszemével, hogy nem szándékozom-e menni a pékhez. Ő a maga részéről támogatná, mert ez avval járna, hogy kapna egy Túró Rudit, ami neki kedvenc reggelije. Nemet intek a fejemmel. Először úgy tesz, mintha nem értené. Azután indignálódva tudomásul veszi, de még megpróbálkozik egy kis sántítással. Arra bazíroz, hátha összefüggést találok a délceg járás és a Túró Rudi-fogyasztás között. De nem találok. Erre elüget előre, faképnél hagy, ám mivel kissé már szenilis, fél perc alatt elfeledkezik súlyos sérelméről, és máris boldog csóválással tekereg előttem. A feledés nagy áldás tud lenni, ez már anyósom kapcsán is jutott eszembe.

vissza a lap tetejére

12. szerda

Szentivánéji álom worldmusical (Szakcsi Lakatos Béla – Müller Péter Sziámi) az Operettszínházban. Hát kicsit talán bizarr. Az a sok furcsa hangjegy a darabban! Az a rengeteg szín az előadásban! Az autóbontóvilág pirosa-sárgája-lilája-mintása – jojózott a szemem tőle. Mindig nyitott vagyok, hátha csinál Kerényi Miklós Gábor valami olyat, ami tetszik nekem, de most rájöttem, hogy erre kevés az esély, mivel neki más tetszik, mint nekem. Oda tud rakni a színpadra mindenfélét, ami leltárszerűen kell a műfajhoz, a sikerhez, ért ő ehhez, csak a szikra nem pattan ki belőle, pedig anélkül nincs hőfok. (Jutott eszembe Kovalik Balázs vörös ruhás, falba kapaszkodó, ezer érzést keltő Leonórája, aki nem a szakszerűség kirakodóvásárán mutatkozott, hanem ihletről, érzékenységről, megfoghatatlan rendezői tehetségről tett tanúbizonyságot.)

Mindazonáltal becsülöm a profi teljesítményt. A jó képességű szereplők odaadó munkáját. Szabó P. Szilveszter plasztikus, szép szövegmondását. Dolhai Attila áradó tenorját. Bereczki Zoltán virgoncságát (mellette én már akkor letettem a voksom, amikor a kamaraszínházi Pókasszony csókjában láttam), és kellemes meglepetést jelentett Bálint Ádám. Jó kiállású, remekül mozog, feltűnően virul a színpadon.

Mai:

Titánia (vagyis Janza Kata, akit nem könnyen viselek) énekelte dühödt bosszúdalában Oberonról:

DICSŐSÉGED TÖBB MINT FELEMÁS – ezen eltűnődtem, hogy akkor milyen dicsőség az. Kétharmadmás?

vissza a lap tetejére

13. csütörtök

Tegnapi:

Mi kubikoslelkek, mi bohém fiúk,

Csak hangulat minden minálunk!

vissza a lap tetejére

14. péntek

Tolnai Ottó Prózák könyve című kötetét olvasom, de egyáltalán nem kaptam rá az ízére.

Egy kultura.hu-s cikkből, amely arról szól, hogy megjelent a Javított kiadás oroszul, s ez alkalomból Esterházy esten vett részt Moszkvában:

 Esterházy Péter kérdésre válaszolva elmondta: bizton állíthatja, hogy a Javított kiadás semmit nem indított el a magyar társadalomban, de ez nem nagy baj, mert egy könyv hosszú életű, s ha egyszer megírták, bármikor hozzá lehet nyúlni. "A magyar társadalom rossz állapotban van, senki nem kíváncsi saját történelmére, csak a máséra: te voltál a kommunista, te voltál a náci - erről szól a világ, pedig mi voltunk azok. Ez az öncsalás boldog állapota, de előbb-utóbb történik majd valami. Ez az állapot ugyanis nem tartható fenn örökké, mert ellentétes az ember érdekével, egyre pontatlanabbá teszi a valósághoz való viszonyát" – mondta.

 Úgy vélte, a társadalom azért él öncsalásban, mert nincs elég ereje szembenézni saját múltjával. "Magyarország nem sztálini diktatúrában élt, a kérdés nem halál vagy nem halál, hanem Trabant vagy nem Trabant volt. Sok mindent nem csináltunk meg akkor, mert tehetségtelenek, lusták voltunk, de könnyebb azt mondani, hogy nem lehetett megcsinálni a véreskezű komcsik alatt. Kérdés, hogy minden mulasztásért a rendszerre lehet-e hárítani a felelősséget. De az őszinteségnek megvan az objektív szükségszerűsége" – mondta, majd gyorsan hozzátette: ez kicsit derűlátóbbra sikerült, mint akarta.

vissza a lap tetejére

15. szombat

November 26-án temetik Tóth Jánost, az egykori legendás, Moszkva-szerte közkedvelt Jányi-Csucsu diszkó egyik felét. Terveztem valaha, hogy a magyar klubban színre visszük a Micimackó egyetemista verzióját, neki szántam Malacka szerepét. Szeretettel és szomorúan gondolok most rá.

Mai:

Ibsen:

GONDOLJA CSAK EL… AZÉRT AZ, HOGY SOLNESS ÉPÍTŐMESTER… A HALVARD SOLNESS NÉV… AZ AZÉRT JELENT VALAMIT!

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

Most elcsapnám a programszervezőmet, ha nem én magam volnék az. Mivel délelőtti főpróbán néztem tegnap a Pinceszínházban az Árulás előadását. Ha a bemutató után mentem volna, felajánlhatnám a Criticai Lapoknak (ahová nyár óta nem írtam), lenne mit mondani a produkcióról. De főpróbáról hivatalosan nem nyilatkozhatom, arra pedig semmi esély, hogy beleférjen az életembe még egyszer elmenni, és azután színibírálni.

Harold Pinter darabja egyszerű házassági háromszögtörténet, megcsalásosdi. Az a viszonylagos truváj benne, hogy visszafelé megyünk az időben, úgy göngyölítjük fel az eseménysort. Valló Péter rendezte, maga tervezte az egyszerű, praktikus díszletet is, amely leképezi a felgöngyölítést és a távolodást az időben. Három jó színész – Für Anikó, Hirtling István és Újvári Zoltán – nyomán felvetődött bennem, hogy a jó színészség olykor nem elég. Mert egy ilyen közhelyesnek mondható, laposnak látszó drámai problematika nemcsak játékot igényel, de sejtetést is. Für Anikó igen, ő tud bonyolult nőnek hatni, kibontatlan belső rétegeket érzékeltetni. Hanem Újváriba nehéz titkokat látni bele, neki minden megszólalása/rezdülése nyers és egyértelmű. Hirtling vált kulcsfigurává, aki a viszony valamennyi etapjában felületesnek, másra figyelőnek és pusztán az elvárásoknak megfelelni igyekvőnek mutatta Jerryt. Annyira nem tett az alakításba férfiúi szenvedélyt, komoly érdeklődést vagy szándékot, hogy evvel kíváncsiságot és várakozást keltett a végkifejlet iránt. Mármint hogy milyen lesz Hirtling Jerryje az előadás végén, amikor eljutunk majd oda, hogy meghódítja Emmát és szerelembe esik vele. De ott is ernyedtnek tűnt, svung nélküli hajrát (startot) láttam. Így aztán nem tudtam meg, hogy' a csudába' is lett ez a dolog köztük.

Este a Barbárok a Katonában, de ez már legyen holnapi fejezet.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

Van bája az olyan Gorkij-darabnak, amely voltaképp Csehov-darab szeretett volna lenni. Nem a Barbárok az egyetlen ilyen. Ráadásul Csehov nincs egészen egyedül Gorkijban, mert ebbe a drámába mintha Gogol is belejátszana némiképp. A rendező személyét tekintve azonban nem támadhat kétség, ezt a Katona József Színházban Ascher Tamás rendezte, és pont olyan is.  Tiszta, tisztes, és nem szolgál meglepetéssel.

A legjobban Ónodi Esztert élveztem, akiről egy időben azt lehetett hinni, hogy már nem lesz olyan szép és fiatal, mint volt, de ez tévedésnek bizonyult. Gyönyörű, mint egy ötvenes évekbeli díva, erőteljes és drámai. Máté Gábor az Ivanov Sabelszkije után játszik egy hasonlóan könnyed és illúziótlan figurát, most is nagyon jól csinálja. Nagy Ervinben leginkább az tetszett, hogy nyom egy kis öniróniát és önutálatot a figurába. Fekete Ernő látható élvezettel alakít egy undormány mellékszereplőt, míg viszont Kocsis Gergelyről az jutott eszembe, hogy az utóbbi időben kielégítetlenül hagy engem az ő foglalkoztatottsága. Régebben voltak főszerepei is, mostanában meg mintha nem. Tenki Réka finomságát, törékenységét mindig szívesen nézem, és most először hallottam ki Jordán Adélból egy az egyben a Lázár Kati hangját. Avval zárom privát tudósításomat, hogy 22.40-es vonatos az előadás.

vissza a lap tetejére

18. kedd

Világéletemben pesti flaszterlány voltam. Nekem aszfalt legyen a talpam alatt! Itt azonban kifejezetten természet közeli az élet, és ez ilyen vonatkozásban nincs is ellenemre. De amikor pénteken megjött Annamarink, én pedig a sárra való tekintettel elhelyezett köveken lépegetve mentem kaput nyitni, itthonka viseletemben (kutyaszőr-kutyanyál mintázatú mackónadrág, pulóverre felvett mellény - ritkán van itt nekem nagyon meleg), akkor Annamarink a résen benézvén azt találta mondani, hogy akár a Nagymama is lehetnék, tíz évvel ezelőtt. No ez azért szíven ütött! De eltekintve a Nagymamától, amúgy is, ha nem vigyázok, benyel a háztáji gazdaság. Hovatovább kapa fog kilógni a számból.

Mai:

Valamelyik reggel, kutyát legeltetve a Duna-parton észrevettem egy transzparenst szemben a szigeten. Messze lévén a felirat nem volt olvasható, de lefényképeztem, hátha úgy majd látszik. És tényleg, kinagyítottam, az van odaírva, hogy

ÉVI, LEGYÉL A FELESÉGEM!

Mondjuk ez a lánykérésnek méltányolható formája szerintem.

vissza a lap tetejére

19. szerda

Amikor hallottam, hogy 20.40-re kész is a Mizantróp az Örkény Színházban, arra gondoltam, vajon minek játsszák Moličre darabját, ha csak ennyi hasznavehetőt találtak benne. De nem igazolódott az előítéletem, mert egyáltalán nem mutatkozott csonkának a darab, minden fontos jelenetet abszolváltak, karikacsapás-szerűen.

Azt azonban nem állítom, hogy megtudtam, mit akart Gothár Péter rendező a Mizantróptól, a Mizantróppal. (Talán valamit a méltatlan szerelemről, az alulválasztás gyötrelmeiről. Ez az egyetlen tippem, túl a „jaj de mocskos körülöttünk a világ” közhelyen.) Mindenesetre telepakolta az előadást fura dolgokkal, amikre azt mondja az ember, hogy „á, milyen érdekes”. Kartonbútorok keleties beütésű szalonban, extravagánsra dizájnolt szereplők, féminstallációkból frizurák, tüntető muzikalitás, koreográfiák, stb. (De miért, miért kell Für Anikót csúnya, potrohos férfinak látnom? Nem lehetne inkább szép nő? A csúnya, potrohos férfit nem játszhatná helyette egy csúnya, potrohos férfi? Talán nehéz olyan színészt találni? És vágynám egyszer végre száraz szerepben üdvözölni Hámori Gabit, hogy ne folyjon már mindig szemén-orrán a könny.)

A pozitívumok: Petri György fordításától jelentős életereje nőtt a szövegnek, és Gálffi László igen jó Alceste. Érzékeny, heves, slágfertig, s egy fokkal sem embergyűlölőbb a kelleténél. És még Polgár Csabára (Philinte) hívnám fel a figyelmet: Polgár Csaba!    

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

Sétakutyáltatás közben épp megjöttek a hattyúk. Szoktak itt telelni a Dunán. Mintha valami díjazott természetfilmet néztem volna a National Geographicon. Szemből érkeztek úgy tíz-tizenketten, kötelékben, olyan egyformán szárnyalva, akárha olimpiai szinkonrepülő csapat volnának. Pont mellettem landoltak elhúzódó locsolással. Annyira szép volt az antréjuk, jókedvem lett tőle.

Ez a bigyóka pedig fügévé kíván válni, jóllehet még el sem tudtuk ültetni a fügefát, épp csak betettük cserepestül az előszobába.

Bános Tibor Jávor Pál című könyvét olvasom. A színész szerepei kapcsán sűrűn idéz kritikákból a szerző, és azon lepődtem meg, milyen tömörek, markánsak és kategorikusak a dicséretek. Az jutott eszembe róla, hogy a kritikusdíjak átadásakor nehéz szokott lenni kiemelni a kritikáinkból egy-két mondatos határozott pozitívumokat a díjazottakról.

vissza a lap tetejére

21. péntek

Szilánkok a sepsiszentgyörgyiek Sirályából, amelyet tegnap játszottak a Tháliában, alapjában véve logikusan: 3+1 felvonásos tagolásban, ámbár az ettől kétórássá dagadt első rész igencsak távozásra serkentette a közönséget a szünetben. Kiss Csaba rendezte az előadást (mondtam is neki mostanában, hogy erősen meglódult a rendezői pályája: Csehovot csinálni a sepsiszentgyörgyi színházban – ez komoly fegyvertény.)

Első szilánk: amikor Trepljov színházi bukását követően a társaság énekszót hall a tó túlsó partjáról, valamennyien nótára fakadtak, oroszosan, több szólamban – azt nagyon szerettem. Finom dalba- és közegbeágyazás. Remeknek találtam azt is, hogy a darab végén a szereplők nem a bárgyú, számbeolvasós lottójátékukat játszották, hanem szintén énekeltek, sőt mulattak, dajdajoztak.

Második szilánk: voltaképp nem történhetett volna meg a sepsiszentgyörgyi Trigorin és Nyina között az a szerelmi affér, amit Csehov megírt. Mivel Kicsid Gizella oly rigiden és elviselhetetlenül ostoba Nyinának mutatkozott abban a jelenetben, amikor Trigorinnak udvarol, s Pálffy Tibor Trigorinja teljes joggal ideges is lett tőle. Az lett volna az adekvát magatartás, ha Pálffy nem hogy nem adja meg a moszkvai címét ennek a lánynak, de estehossziglan elkerüli őt a színpadon. (Kicsid jó színésznő, mégsem volt jó Nyina. Hosszan bizakodtam, hogy majd a negyedik felvonásra összeér a szereppel, de nem. Talán nem neki való a figura, vagy más a gond, ki tudhatja ezt rajta kívül?)

Harmadik szilánk: Váta Loránd szép Szorin.

Mai:

Paul Lendvai mondta, amikor átvette a Tolerancia-díjat:

AZ MINDIG JÓ DOLOG, HA AZ EMBERT OLYASMIÉRT TÜNTETIK KI, AMIT NEM KELL SZÉGYELLNIE.

vissza a lap tetejére

22. szombat

A Katharina Blummal nehéz nálam bevágódni, mert múlhatatlan és überelhetetlen élményem a Kamra 1992-es, Ascher Tamás rendezte bemutatója, Básti Julival a címszerepben. (Írtam róla annak idején, ha legközelebb hazajutok, felteszem majd. A szép új világ és a bulvárosodás kezdetén találkoztunk az előadással, nagyot ütött akkor. Később, 2003-ban láttam Egerben.)

Hegedűs D. Géza rendező meg Bagossy Levente díszlettervező most azt találták ki a Pestiben, hogy filmszerűen, snittekben viszik színre, felhúzható fekete falszeletekből alkotva képkivágatokat. Nem mondható ez eredeti ötletnek – A Gézagyerek debreceni ősbemutatóján például nagyon bejött –, de attól még hozzáillő, helyénvaló és működőképes. Maga a megvalósítás sajnos kevéssé flott, mert a falak nem elég profik: hangos, nehézkes és akadozó a mozgásuk. Privát pechem, hogy a díszlet a sorszéliek számára kicsit sem nézőbarát. Én az egyes székből soha nem azt láttam, amit mutatni kívántak, viszont mindig láttam azt, amit nem szántak nekem.

Börcsök Enikőről az ember pontosan tudhatta, hogy jó Katharina Blumnak. Előre láttam magam előtt, hogy milyen lesz, és valóban, olyan volt, egy pillanatig sem más. Ettől aztán már csak egy lépés az a gondolat, hogy akár el sem kellett volna mennem érte a színházba :-)

Elégedett voltam Gálffi László Blornájával, Kovács Martinával, és itt a rendkívüli pillanat, a talán soha vissza nem térő alkalom, hogy kijelentsem: Reviczky Gábort kitűnőnek találtam. De akitől elaléltam, az Epres Attila a kihallgató szerepében. Olyan, mintha mondjuk Al Pacino egy főnyomozót játszana egy első osztályú hollywoodi filmben. Még a pislogása is pazar.

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

vissza a lap tetejére

24. hétfő

Kedvesen megvárt engem egy halom hétvégi kultúra.hu-s anyag is, úgyhogy nyomom reggel fél nyolc óta, és még mindig itt tornyosul előttem rengeteg cikk, nincs időm naplót írni. Pedig be kellene számolnom a békéscsabaiak Disznójátékáról, amit szombaton láttam Veszprémben, de hát várjanak békésen Békésben.

Mára eltűnt a transzparens a szigetről. Vagy elvitte a tegnapi vihar, vagy nyilatkozott Évi.

vissza a lap tetejére

25. kedd

A jobb színházak egyhetes vendégeskedéssel ünnepelték a veszprémi Petőfi Színház századik születésnapját. Én pedig 2x100 kilométernek lettem nyertese, hogy Veszprémbe mentem megnézni a legújabb békéscsabai bemutatót, amely hősiesen, beugrással született meg egy hete.

Amikor 9 órakor távozván a színházból, lefelé haladtam a lépcsőn, mögöttem egy lakonikus férfi ennyit mondott: "De legalább rövid volt." Egy másik hálátlan veszprémi néző azt felelte rá: "Így is másfél órával hosszabb volt a kelleténél." Én egyetértőn hallgattam, legfeljebb annyit tehettem volna hozzá, hogy szerintem eleve műfaji eltévelyedéssel volt dolgunk. Czakó Gábor Disznójáték című darabja ugyanis – amelyet 1962-ben, húszévesen írt, a mélyértelműség igényével nyilván – legfeljebb egy kétflekkes (megengedem: irodalmi) tárca vagy karcolat, semmivel sem több.

Ami az előadást illeti, lehet, megbosszulta magát, hogy Fekete Péter az igazgatói korszakában még nem rendezett Békéscsabán, csak most először. Mindenesetre teleaggatta a művet mindenfélével, mint valami csenevész karácsonyfát. Volt élő zongorista, plusz zenei hatások felvételről, plusz akadálypálya jellegű díszlet, plusz fitneszrészleg, plusz idegesítőn ismétlődőn beinduló masinéria, plusz ironikus és társadalomkritikus szándékú reklámbetétek. Ez utóbbiaknak nem volt nagyobb használati és játékértéke, mint ha inzertként adták volna be egy tévéképernyő alján. (Leszámítva a két politikus halandzsa-szópárbaját, a produkció egyetlen életrevaló jelenetét. /Hogy jeltolmács is volt hozzá, az kétforintos poén./)

No de az is igaz, hogy ha a rendezés tele nem pakolta volna a színpadot, akkor ugyan mit néztünk volna Disznójáték címen 7-től 9-ig? Egy megtöttyedt, leeresztett lufit?

vissza a lap tetejére

26. szerda

Tudom, hogy a hó alapjában véve nehézség – hiszen mi is alig bírtunk felmenni a hegyre a Nagymamához –, utálatos dolog, kisvártatva ronda latyak lesz belőle, és nem arról álmodoztam soha az ötödik emeleten, hogy hajnali 6-kor az utcán söpörjek, de titkon mégis szeretem a havat, ezt nézni meg ezt.

Az új gázkazán úgy debütált, hogy fél hónap alatt elfogyasztott 35 ezer forintnyi gázt, pedig akkor még nem volt kint igazán hideg, és bent sem volt még igazán meleg. A helyzet fokozódik és lassan en bloc tarthatatlan. (Első és legegyszerűbb lépés gyanánt meleg holmit vettünk a kiskutyának. Csíkos pizsamát. Mondjuk ezt sem hittem volna, hogy egyszer majd kutyának vásárolok konfekcióruhát olyan boltban, amely őrültekre, sznobokra vagy őrült sznobokra szakosodott: egyebek közt szivarzsebes, szőrmegalléros mellényt meg kapucnis síanorákot árul kutyák számára. Kedves férjemben felmerült a gondolat, hogy Frédikét esetleg elcserélhetnénk egy aranyhalra, elvégre azt is tudnánk pórázon sétáltatni a Duna-parton.)

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

Kéthetes nyári szabadságomat töltöm mától. Kérdezte egy kolléga, hogy elutazom-e valahová, vidékre vagy ilyesmi. Ó, nem, én a fővárosba szeretnék utazni két hétre. Még ha ott nem is ilyen szép a reggel. (Annamarink azt mondta a múltkor, hogy lassan már csinálhatnánk egy kiállítást a faluházban a fotóimból :-)

Mai:

Vámos Miklós A New York–Budapest metró című regényét olvasom. Nem hinném, hogy jelentős irodalmi érték, de szórakoztató.

MINDEN ELLENÉRZÉS KÖZÜL A LEGHAMARABB SARJADÓ S A LEGHEVESEBB A KISZOLGÁLTATOTTAK EGYMÁS IRÁNTI UTÁLATA – mondja. Megvitattam ezt Frédivel, arra jutottunk, hogy sem cáfolni, sem megerősíteni nem kívánjuk.

vissza a lap tetejére

28. péntek

Csak sietősen tudok beszámolni: jártam tegnap a Goethe Intézetben a Színház. Kritika. Ma. című konferencián. (Micsoda hülye új divat ez is, pontok a címben? Miért nem jó nekik egyszerűen, vesszőkkel?) Azután este a Magyar Színházban a Mi jöhet még?! (Anything Goes) láttán úgy éreztem, hogy ha a hetvenes évek elejének egy péntek estéjén ülnék az Operettszínházban ezen az előadáson, akkor lenne a helyén a dolog. Egyrészt nem volna idegen a játékstílus és a produkció világa az akkori színházi érától, másrészt a közönség nagyon előremutatónak találta volna, hogy lám, van út az operettől az új csoda, a musical felé. Ha a hetvenes évek elejének egy péntek estéjén ültem volna ezen az előadáson, az egyebek közt avval az előnnyel is járt volna, hogy például Bodrogi Gyulának biztosan lett volna még beszédhangja.

No de visszatérve a mához (tegnaphoz), nem először néztem elismeréssel Szulák Andreát, hogy milyen elegánsan és magabiztosan mozog a színpadon ebben a műfajban. (Vissza fogom majd keresni, ki volt az, aki a MaNcsban írt a produkcióról, és kapitulált Jegercsik Csaba előtt. Nem veszem rossz néven egyébként, csak nem értem. De van valami bájos esendőség az ilyen alaptalan kritikusi elgyengülésben.)

vissza a lap tetejére

29. szombat

Szerény módon és körülmények között megünnepeltük Máté 22. születésnapját. Pizza calzonét sütöttem, valamint kakaós süteményt (!), én. Ő meg szülinapi köszöntő mailt kapott a Juventustól :-)

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

Nem tudom, kiderült-e innen, de nagyon nehéz időszak ez. Nagymamástul, (részleges) távházasságostul, feszültségestül, megoldatlanságostul.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra