|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2008. december
Szoktam kicsit csodálkozni azon, hogy az Új Színház nézőtere mindig tele van, amikor ott ülök. Most meg nagyon csodálkoztam, hogy a Viktor, avagy a gyermekuralomon félház sem volt tegnap este. A harmadik előadáson jártam, kikérdeztem a ruhatárost, mondta, az előző kettőn sem voltak sokan. Ezek rejtélyek. A produkciót Radoslav Milenkovic rendezte, aki meglepően szélsőségesnek tűnik. Kétesélyes ember: eddig vagy nagyon jót láttam tőle, vagy teljesen érdektelent. A mostani munkája erős ellenérzést keltett bennem. Ez a papagájszínekben pompázó előadás a szexuális túlfűtöttségen kívül semmi másra nem látszik kiterjedni. Mintha Milenkovic egyedül ezt észrevételezte volna Roger Vitrac színdarabjában, amely – megengedem – nem feltétlenül remekmű, de azért valamivel gazdagabb, titokzatosabb és izgalmasabb, mint az ágy körül futkosós francia bohózatok. Vagy – ami még rosszabb – talán egyedül ezt találta ma eladhatónak Milenkovic a műből. (Láttam Viktorból egy jót 1987-ben Pécsen, azután 1988-ban egy tipikus pestiszínházasat a Pesti Színházban.) A színészekre egyáltalán nincs panaszom, szépen dolgoztak az első részben. Különösen bírtam Pálfi Kata nagyfenekű, csámpás néger szobalányát és Györgyi Annát, akinek végtelenül jól állnak az ilyen sikkesen zilált dámák. A szünetben Koltai főszerkesztővel megtanácskoztuk, hogy nem kell erről nekem kritikát írnom a Színháznak. Haladéktalanul távoztam tehát, könnyű szívvel és zergeszökelléssel. 10-re már falun is voltam. Nem szívesen szembesülök a világbotránnyal: Radnóti Miklós nagy magyar költő sorsával. Mindazonáltal elmentem tegnap a Kilencedik ecloga című előadásra a Merlinbe, mert méltányolom az ilyesfajta ambíciót, amikor kis foglalkoztatottságú, avagy egyenesen perifériára szorult, netán szakmailag kielégületlen színházi emberek belevágják a fejszéjüket valami fába. Tucker András a szerkesztő-rendező, aki 15 évvel ezelőtt stúdiós volt a nyíregyházi színházban. A főszereplő Végh Péter, akit még főiskolás korából, a Szervét-Nagy-Kálózy-Kerekes Éva-osztályból ismerek, aztán nem tudom, ott van-e még a Magyar Színházban, de évek óta nem láttam. Létrehozó még Holl Zsuzsa, akit nem is tudom, honnan ismerek – talán a Film Színház Muzsikában írtam róla valaha valamit –, de itt lakik a környéken, gyakran összeakadunk, köszönünk, olykor néhány szót is váltunk. Például hozzávetőleg egy időben kerestünk fiúgyermek számára kíméletes gimnáziumot az ötödik kerületben. Játszott még az előadásban Molnár Csaba, akit én szintén Nyíregyházáról, mások meg valamelyik tévés szappanoperából. Plusz Schramek Géza, aki főiskolásként mintha a Katonában lett volna gyakorlaton, és körülbelül azóta nem láttam színpadon. No, kulturáltan, értelmesen és mérsékelten érzékletesen előadták Radnóti Miklós életét és költészetét. Végh Péter megszenvedett képe, markáns arcéle illeni látszott ehhez a történethez. (Jaj, nem úgy értettem.) Mivel már huzamosabb ideje nem kelek és nem fekszem versekkel, jó volt meghallgatni például a Nem tudhatomot, és arra gondolni közben, hogy nem sok vers lehet az egyetemes lírában, amelyik szebb ennél. Úgy lett, hogy írok a Katharina Blumról, ezért újra megnéztem tegnap. (Egyébként is szeretek menni a Pesti Színházba, mert mindig nagyon kedvesen fogadnak ott :-) 1992-ben a Kamrában a Katharina Blum fontos előadás volt, ez meg most fontatlan. Próbálom felfejteni, hogy ebben minek mekkora a szerepe. Például annak, hogy sokat változott a világ az elmúlt 16 évben. Ma már ismerjük a bulvárt, a médiagagyit*, ennek megfelelően cöcögünk is a darab némely pontján. (Például azon, hogy a lapot befolyásolni kívánó iparmágnás az újságírót hívja fel telefonon az instrukcióival, nem pedig a főszerkesztőt. Ezt a firkászra nézve igazán megtisztelő írói naivitásnak mondanám.) Nyilván maga az előadás is elmarad attól a régitől. Vajon ha Ascher Tamás rendezése most kerülne színre, ugyanakkorát szólna-e? De hát nyilvánvaló, hogy Ascher ma nem ugyanúgy rendezné meg, mint ahogyan akkor. Voltaképp Börcsök Enikő alakításával is gondom van. Túl kemény, hideg és undorodós ez a Katharina. Nem elég vonzó, hiányzik belőle valami nőies esendőség vagy szeleverdiség, amitől szeretni lehetne. És most még Epres Attila is sok volt kicsit. Egyébként úgy ítélem meg a darabbeli Zeitung-cikkek felolvasott részletei alapján, hogy a német bulvársajtó stilárisan messze felülmúlja a jelenlegi magyart. „Komplikálatlan vonzódás”, „lojális hitves” – hol használnak a primitíven fogalmazó, sekélyes szókincsű, nyelvileg bizonytalan magyar bulvárújságírók efféle kifejezéseket? Épp most olvastam az interneten valamelyik női lapban Az egyéjszakás kaland szabályai című cikket: MIVEL SENKI NEM VESZI KOMOLYAN A DOLGOT, SOKKAL JOBBAN MEGNYÍLHATSZ ÉS ŐSZINTÉN ELMONDHATOD, HOGY NEKED MI A JÓ, ÉS MI NEM. HA EZT MEGTESSZÜK SOKKAL NAGYOBB LESZ NEM CSAK A MI, HANEM A MÁSIK ÖRÖME IS. (Ha az ember blogokat olvas, látja, hogy jól írni nem olyan nagy kunszt, sokan képesek rá. Csak az igénytelenség magyarázhatja, hogy a bulvárújságok szerkesztői beérik a legbénább tollforgatókkal.) *A Spelling and Grammar kijelölte a szót, és azt javasolja helyette, hogy „médiafagyi”. Az ünnepekre tekintettel megsürgette a CompLex Magazin az e havi leadást, ezért ad hoc hirtelenséggel felvettem egy interjút Máté Gáborral, aki szívesen beszélgetőpartnerem (márminthogy részemről, vagyis hát szeretek beszélgetni vele. A legkedvemrevalóbb beszélgetőpartnerekkel nem is beszélgetek voltaképp, hanem hallgatom őket szívesen. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem kotyogok folyton közbe feleslegesen.) Majd azt még el kell döntenem, hogy mi legyen a cikk tárgya, mert egyrészt a külföldi vendégszereplésekről volt szó – annak apropóján, hogy januárban Sydneybe mennek az Ivanovval –, másrészt a Notóriusok-sorozatról, amely épp a napokban gyarapszik új bemutatóval. (Talán a turnétémát választom, az mégis érdekesebb vagy színesebb lehet az általam egyébként teljesen elképzelhetetlen CompLex-olvasó számára.) Este aztán épp megnéztem a Kamrában a Notóriusok ötödik részét, amely eddig kimaradt nekem. Egressy Gábort taglalja „Halljátok végszavam: ártatlan vagyok!” címmel, Bezerédi Zoltán rendezte, Kovács Lehel főszerepli szépen. Szellemes, flott, fickós produkció. Avatott olvasók számára talán elég is, ha annyit mondok: Keresztes Tamás igen hercig Petőfi Sándor, de tetőtől talpig, a nyüzügeségétől a szakállkája csücskéig az. S ahogy előadja Petőfi színikritikáját Egressy Gábor III. Richárd-alakításáról – kéjmámor és rekeszizomláz. Arra is gondoltam közben, hogy amíg van Katona, és ilyen emberek csinálják, addig van hova mennem színházba. Ma hajnalban elhunyt az anyósom. Amikor először láttam őt – 1979 nyarán –, vörös hajú, szeplős, viruló fiatalasszony volt. Amikor utoljára – tegnap délután –, csont és bőr élőhalott. A múlt héten átszállították Vácra, hogy levágják a lábát. Ez különösen rémes érzés volt, mivel régebben mondtuk néha, hogy ez lesz a napi két doboz cigarettából: érszűkület, amputálás. Olyan volt, mintha a mi fenyegetésünket akarnák beváltani az orvosok. Csakhogy elhárította a műtétet, tehát visszahozták, így szepszisben halt meg végül, elüszkösödött lábakkal, mint valami első világháborús frontharcos. Nem kedvelt engem, és ezt sosem vettem személyes sértésnek – senkit sem kedvelt volna a helyemen. Azt sem mondhatom, hogy én különösebben kedveltem őt, de mindig úgy tekintettem rá, mint akinek van egy felbecsülhetetlen és felülmúlhatatlan érdeme: ő hozta világra a férjemet. Most éppen siratom. Nyugodj békében, Marika. A hivatalos teendők után kocsiba ültünk, hogy elvigyük anyósom halálhírét oda, ahová kell. Jártunk a barátnőjénél Fehérváron, és megkerestük Pákozdon a második férjét. Kedves férjem mindig szerette ezt az embert, de az elmúlt évtizedekben – anyósom második válása óta – nem is látta. Az ilyesféle találkozások ritkán sikerülnek úgy, ahogy elképzeljük, de ez úgy sikerült. Szemlátomást jólesett mindkét férfinak. Végül elmentünk Pécsre is, megölelni Annamarinkat, hogy ne legyen olyan szomorú. Arra jutottam magamban a Máté Gábor-projekttel, hogy inkább ne vesszen kárba semmi, amit mesélt, ezért az egyik felét megírtam a kultúra.hu-nak a tegnapi Notóriusok VI. premier elé. A másik felét vigye a CompLex. (Kérdeztem tőle, folynak-e már a jövő augusztusi zsámbéki Kovács Patrícia-bemutató előkészületei. Mondta, hogy á, még nem, de már tudja, mi lesz a díszlet. Úgyhogy már én is tudom :-) Hétvégén megszorító intézkedéseket vezettem be: gyakran megszorítottam kedves férjemet. Tegnap este megnéztem a Tivoliban Léner András rendezésében a Mocorgót. Októberi bemutató, akkor ajánlottam a CompLex olvasóinak, s most meglepve értesültem, hogy utoljára játsszák. Ennek hallatán arra számítottam, hogy majd egyedül ülök a nézőtéren és látok valami rettenetet. De szó sincs róla. Volt kábé 120 fős közönség, a végén kifejezetten élénk siker, a produkció pedig egyáltalán nem csapni-, vagy restellnivaló. Azt nem állítom, hogy kitűnő – itt-ott ügyetlen, ez-az sajnálatosan elsikkad benne, főként a színészi lehetőségek vagy teljesítmények tűnnek szerénynek és szegényesnek –, de összességében véve a történet nagyjából rendben, és akadnak az előadásnak szépségei. (Érdekes módon ezek mindig összefüggésben állnak Kovács Yvette Alida izgalmas díszletével. Ahogy a Klein bácsi szerepébe beugró Haás Vander Péter sínen távozik. Vagy ahogy a szereplők csatazajt produkálnak a fémjárdákon. Ahogy Varga Klárit mint hazaárulót felakasztják. Vagy a címszereplő Nagy Viktor antréja, amikor a lépcsőn leüli magát a színpadig.) Az viszont igaz, hogy kevés segítséget kaptak a nulláról induló nézők. Az előttem ülő két nő például az első háromnegyed órában csak találgatta, mikor játszódik a darab. Kérdezgették egymást: vajon első vagy második világháború? Nyilván kevesen ismernek rá az Erikára vagy a Lili Marleenre. És az sem biztos, hogy kiderült a nézőknek, miként végződött Mocorgó zsibárusi pályafutása. Mindazonáltal a világon semmi nem utalt ezen az estén arra, hogy ezt az előadást le kell venni műsorról. Felszámolok, selejtezek, borongok. Voltam Fesztbaum Béla A léggömb elrepül című Kosztolányi-estjén a Vígszínház kínzókamrájában. (Házi Színpad. Azok a székek! Azok a széksorok! Gyötrelem.) Szép munka, magabiztosan profi előadás, jók a szövegek is. Mindazonáltal azt gondolom, hogy egyszerűbbnek, keresetlenebbnek, artikulálatlanabbnak kellene lenni. Túl sok a kimunkált póz, a grimasz, az alsó ajak balra le fittyesztése Michael Douglas módra. De lehet, csak arról van szó, hogy a saját Kosztolányim zavar be a képbe. Az én Kosztolányim fesztelenebb, kevesebb benne a modor. Esetleg még több benne a modor, de a sárm is. Más. A National Geographic folyóiratban levélutánzó cafranghalat láttam. Így fest a feje és a felsőteste. Megdöbbentő felismerésem támadt: ez az állat minden bizonnyal oly módon keletkezett, hogy amíg Pesten jártam, valaki bejött hozzánk és egy csikóhalat keresztezett a fügefacsemeténkkel. Frédi kutyánk súlyos étvágyasságtól szenved. Előkerült egy fiókból a törzskönyve, áttanulmányoztam. (Tiszta szerencse, hogy a kutyák őseit nem kutyabőrre jegyzik fel.) A Balatoni Hajós Alfréd név, amit tőlünk kapott, valójában nem az igazi, mert Bacsafalvi Alfának született. Szépen táblázatba van illesztve, hogy kiknek leszármazottja. Tetszőlegesen megemlítem tisztelettel édesanyját, Nyúlréti Vadász Adélt, nagyapját: Somogyi Mandulás Achillest, Crookrise Pablo nevű külföldi dédapját és Tölgyesi Csitri ükanyát. Nem lepődtem volna meg, ha találok a felmenői között egy Godzilla nevűt is, mert Frédike hihetetlen érzékkel tud szinte bármibe úgy belegabalyodni, mint a Godzilla a Brooklyn híd zsinórjaiba. Egyébként a Balatoni Hajós Alfréd nevet egy hőlégballon-kapitány tiszteletére kapta, akivel a kiskutya születése nyarán, 1993-ban felszálltunk a Balaton mellett. (A gyerekekkel együtt. A kutya még nem volt velünk.) Mostanra már jól elfáradtam, úgyhogy ideje volt lejárnia a nyári szabadságomnak és újra munkába állni. Tegnap a Nemzetiben Zsótér. Vassza Zselezsnova és A kivétel és a szabály. Kerek perec kijelentem, szenvedtem. Mondjuk hogy Brechtből mit csinálnak, az nem fáj nekem, Gorkij inkább. Nehezen viseltem, ami itt elhangzott szövegileg és elképlett játékilag. Közben az az érzésem volt, nem először már, hogy ez a fantasztikus, bámulatos és imádnivaló pali (Zsótér) egyszerűen hülyére vesz bennünket. Megjegyzem, méltányolom azt a zsótéri szándékot, miszerint a színészek a lehető legegyszerűbben és legsallangtalanabbul igyekeznek mondani a szöveget. Ez nagyszerű eredményre vezet például Básti Julinál vagy Söptei Andreánál. Egyik-másik szereplőből viszont a leghamisabb és legamatőrebb hangokat csalja elő. Örömömre szolgáló nyíregyházi turnén vettem részt tegnap. A Kőműves Kelemen esetében egy korrekt, szakszerű előadásra számítottam Tasnádi Csaba elővezetésében, de megleptek, mert kifejezetten nagyszerű produkciót láttam. Mindenekelőtt az villanyozott fel, hogy elszakadtak attól a néptáncos ihletettségű, dobbantós-összekapaszkodós koreográfiától, amely az eddigi Kőműves Kelemeneket Novák Tata nyomán jellemezte. Ladányi Andrea más forrásokból merített, és sokkal stilizáltabban képzelte el a mozgásokat – a várépítés például olyan, mintha keleti harcművészetek kereszteződnének amerikai futballal –, és a koreográfiája nem pusztán a táncokra vagy a brigádmozgalomra terjedt ki, hanem mozgáskarakterrel látta el az összes szereplőt. Valamennyien nagyon intenzíven dolgoztak. Nagyidai Gergőnek kijött a gerincsérve, így az ő helyére be kellett ugrani. Első pillanatban arra gondoltam, meghívhatták volna Há Dé Gézánkat, biztosan szívesen eljött volna dübörögni, izzadni, haját dobálni, de nem, itt belenőtt Márton szerepébe az egyik táncosfiú. Gyönyörűen építkező, egyszerű, szikár, balladisztikus, sőt már-már misztikus hangulatú előadás. Jobbnak mutatta a darabot, mint korábban bármelyik, amit láttam. Tökéletesen érzékeltette a döntési helyzeteket, a következményeket, a kiutak lezárulását. Ráadásul a máról szólt a dolog. Nekem speciel arról, hogy a Kelement játszó Petneházy Attila – aki a szerephez illőn rakkolós színész – idősebb a többieknél, puhultabbak már az izmai, ezért hát hiába ő a legtudósabb és legtapasztaltabb kőműves, simán és azonnal beáldozzák a kollégái. Az meg különösen szép megoldás, hogy a Kelemenné testét beépítik ugyan a falba – Tasnádi joggal nem tapintatos: ezt az asszonyt lemészárolják –, mégsem lehet szabadulni tőle, előadás- és életfogytiglan hurcolni kell. Nem volt könnyű a katarzis mosoda után átülni a Dömölky János rendezte Máraira, amitől nem sokat vártam, de az is nyújtott élményt. Például Szabó Mártát, amint virul. (Az a káprázatos keringő!! Márti egyedül valcerezett úgy, hogy az egyik fele fekete frakkos, cilinderes férfi, a másik fele pedig menyasszonyi ruhás, fátylas lány volt.) Valamint a Gyertyák csonkig égneket, amelyben két délceg, snájdig, szmokingos férfi – Fazekas István és Gáspár Tibor – a lehető leghalkabb, legfinomabb és legelegánsabb módon előadta ezt az áldrámát, amely olyan, mintha egy betegesen humortalan Molnár Ferenc írta volna. Visszatérve még egy mondat erejéig a Kőműves Kelemenre: látszik az előadáson, hogy Tasnádi Csaba belegondolt ebbe a dologba. Gyönyörűségesek például a kőművesek nehéz éjszakái. Az Új Színház két mostani premierje, a Viktor és a Szonya közül én magamban eleve az utóbbira voksoltam (kritikaírásilag), mert nagyon kedvemre való színészek játszanak benne – Fodor Annamária, Kovács Krisztián, Pokorny Lia –, és ígéretesnek véltem őket egy Szonya központú Bűn és bűnhődés-verzió szerepeiben. Nem is csalódtam. Igaz, a bemutató távolról sem korszakalkotó, nincs hic et nunc mondandója, de szépen megcsinált (rendező: Szabó Máté) és színészileg ambiciózus, érzelmileg telített. Van lelke az előadásnak. Persze ahogy a lélek el tud fáradni, úgy ez az előadás is. Megpihen, le-leül olykor. Lia klasszikus nagy alakítást nyújt Marmeladov feleségeként. Eszét vesztve olyan, mint Kund Abigél a Tetemrehívásból a Zichy Mihálynál (vagy talán inkább a Gyárfás Jenő festményén). Kovács Krisztiántól menthetetlenül le vagyok nyűgözve. Szerintem ha Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődést saját kezűleg illusztrálta volna (fotóval, rajzzal, animációval etc.), akkor Raszkolnyikov pontosan úgy nézne ki, mint Kovács Krisztián. Fodor Annamária Szonyája kedves hang, fátyolos tekintet, igéző tisztaság és lefegyverző egyszerűség. (Úgy gondolom, hogy ez az, amire Zsótér gondol.) A Lebezjatnyikovot játszó Huszár Zsoltról pedig most először jutott eszembe, hogy meg fogom kedvelni őt. Itt az a szokás, hogy a partecédulát ki kell rakni a háznál a kiskapura meg a temető bejáratára. (Továbbá a temploméra, de ez nálunk kiesik.) Így aztán most nem is mindig tudom, hogy haza érek-e vagy a temetőbe. 3-4 kilót fogytam az elmúlt néhány hónapban, kedves férjem a dupláját. Ez nem is baj, csak hát a fogyás olyan szemét, hogy egyáltalán nem törődik a helymeghatározó instrukciókkal: honnan jöjjön, hová menjen. Jelenleg kritikákat kellene írnom, ehelyett váltópizsamát horgolok a kiskutyának (mert a horgolás szaporább a kötésnél). Nem hittem volna, hogy tudok még kötni-horgolni, nem voltam képes magamban felidézni, hogyan kell, de amikor megfogtam a tűt és a fonalat, a kezem azonnal visszaemlékezett a mozdulatokra. Úgy látszik, a kéz memóriája megbízhatóbb, mint a fejé. Az idill az, hogy olykor ágyban, tálcáról reggelizem, napszemüvegben, mert amióta nincs lombja a nagy diófának, egész délelőtt besüt a nap, amit nagyon is jó néven veszek tőle. Hol a portál nem elérhető, hol a szerverhez nem tudok kapcsolódni, feltenni a naplót. Amikor legutóbb (októberben) hasonló gond miatt mailt küldtem a szolgáltatónak, 23 nap múltán – igen, nem óra, hanem nap! – válaszolt, hogy írjam meg a jelszavamat. Végül is csak alig lassabbak, mint a Magyar Posta. (Erről jut eszembe, amikor az anyukám számítógépéről először küldtünk mailt az izraeli barátainknak, apukám ellenezte, mondván, hogy az biztosan nagyon sokba kerül.) Egyszóval nem tudom, találkozunk-e még idén, az olvasók és én. A falusi ember arról ismerszik meg Pesten, hogy sáros a cipője. Emlékszem, amikor a Radnótin játszották Gogol Háztűznézőjét, az összes szereplő térdig sáros volt. Elrajzoltan – gondoltam akkor. Pontosan – gondolom most. Itt a mi szegény kis postánkon nincs számítógép, nincs csekkleolvasó, de még dátumnyomtató masina sem. Így aztán összehasonlíthatatlanul gyorsabban végzek a csekkbefizetéssel, mint Pesten. Már idehordom a fővárosiak csekkjeit is sitty-sutty feladni. Mai: Na, itt végképp azt olvasok, ami van. De sok a könyv. FELEDNI AKARNI VALAKIT, AZ GONDOLNI RÁ – írta Jean de La Bruyére, XVII. századi francia moralista. Ma temetünk. Valahányszor eszembe jut az anyósom, rossz érzés fog el. Vajon így kellett-e történnie, ahogy történt. Hiszen nem azért vittük augusztusban kórházba, hogy otthagyjuk, hanem hogy erősebb és mozgékonyabb Nagymamát hozhassunk majd haza, miután a kényelmére beruháztunk itt kicsit. Ki gondolta volna, hogy a kórházban csak romlani fog az állapota? Amikor Vácról visszaküldték, nagyon szerettem volna hazahozni. De kategorikusan ellenezték az orvosok, mondván, hogy itthon nem tudjuk ápolni, ellátni, sterilen kötözgetni a sebeit. Ezt nem akceptáltam, mert a gondozása – etetés, mosdatás, pelenkázás – nem okozott volna problémát, csináltam már ilyet, fizikailag sem kunszt, ha már csak pillesúlyú. A sebek kötözése pedig eléggé mindegynek látszott. Ha nem sterilen kötözöm, vagy egyáltalán nem kötözöm át, akkor mi van? Nem jövő pénteken hal meg, hanem már jövő szerdán? De legalább nem abban a rémes vénasszonyraktárban a hegyen, hanem az otthonában, az ágyában, a diófát látva. És nem ismeretlen ápolónők vannak mellette – ha ugyan –, hanem napközben a kiskutya meg én, este meg a kisfia. Jobb lett volna neki ez, úgy hiszem. Az az érv győzött meg végül, hogy a folyamatos fájdalomcsillapításról nem tudunk házilag gondoskodni. Ezért halt meg szegény idegenben, sötét téli hajnalon, koporsószerűen körbedeszkázott vaságyon, holtversenyben több másik, agonizáló öregasszonnyal. Ő nyert. Anyósom és apósom tehát találkoztak tegnap az urnafalban. Van közöttük egyvalaki, de ez voltaképp rendjén való, hiszen évtizedekkel ezelőtt elváltak. Alighanem budapesti vér csörgedezik az ereimben, mert eszembe sem jutott eddig, hogy a vasutasok az én ellenérdekemben is sztrájkolnak – a gyerekek tegnapi jövését-menését alaposan megnehezítették. Most itt vagyok egyedül és kocsitlan, s hirtelen elém tornyosult a kérdés, hogy ugyan hogy megyek be ma estére színházba a fővárosba. A 6-kor kezdődött Manon Lescaut lett volna a programom az Operában, de a MÁV nem járult hozzá. Így mentem 7-re a Bárkába a Tengeren főpróbájára. Conor McPherson műve, jellegzetes kortárs ír dráma, Göttinger Pál rendezésében. Nem mondhatnám, hogy számolatlanul fedeztem fel értékeket a darabban – hosszadalmas expozíció, miközben a szöveg gyakran kifejezetten rossznak hat –, de idővel nagyjából kikerekedett, vagy legalábbis kikerekítették a színészek, akik egészen úgy festettek, mintha jó szereplehetőséget kaptak volna. Az öt szereplő – Ilyés Róbert, Mucsi Zoltán, Gados Béla, Dévai Balázs és Kálid Artúr – láthatóan élvezettel bíbelődött el a feladattal, amiben lett is köszönet. Ilyés Robi jelenlétének súlya. Gados Bélám világító telihold-arcán a joviális mosoly. Kálid Artúr Benedek Miklós-i komoly eleganciája. Becsben tartom Dévai Balázs alakítását is, aki egy linkóci, kispályás menőt játszik. Amit pedig Mucsi csinál a vak agresszor szerepében, az egy komplett nagydoktori disszertáció színészetből.
Mint az ismeretes
előttem, nem szeretek prompt kritikát írni. De a miskolci Vőlegényt most
bevállaltam a kultura.hu-nak, nehogy valahogy elmulasszam Kovács Patrícia
Kornélkáját. Nagy reményeket fűztem a színésznő és a szerep találkozásához. A
produkció mellett szólt az is, hogy Máhr Ági játssza Csuszik mamát. Ugyanakkor
kénytelen voltam komoly bizonytalansági tényezőnek tekinteni, hogy Szervét Tibor
rendezi az előadást. Egyrészt mert kínosan él bennem az ő miskolci női
Furcsa
párja, másrészt mert Szép Ernő, a Vőlegény, azon belül is különösen az első
felvonás – erősen igényli a hozzáértő rendezőt. Megítélésem szerint Tibor nem
boldogult evvel a nehéz feladattal. Mindjárt az előadás elején olyan meglepetéssel szolgált,
hogy tett egy táncos bevezetőt az események elé – „Rudi és Kornélia a
táncdélutánon” –, amit értetlenül néztem. Ha már a darab indításában sem hisz
(van Szép Ernőnél egy hangulati felütés), ha úgy érzi, hogy A miskolci első felvonás nincs megoldva sem stratégiailag (az építkezés szintjén), sem taktikailag (a poentírozás, a központozás, a szelektálás szintjén). Ez rosszul hatott Kovács Patrícia Kornélkájára: nem lett kiélesítve. A szűkebb, kézenfekvőbb második felvonásban jobban szerepelt – elég meggyőzően és szakszerűen adta mellette Rudit Fandl Ferenc –, és leginkább a harmadikban látszott elemében lenni. A többit a kultura.hu-n. A második szünetben viszonylag sok néző elment. Akármilyen is az előadás, elszomorított bennünket, hogy a távozók nem kíváncsiak, mi lesz evvel a két fiatallal a színen. Amikor Egerbe vagy Miskolcra megyünk színházba, meg szoktuk látogatni a kedves férjem nagybátyját Mezőszemerén. De meghalt ezen az őszön, úgyhogy most a temetőbe mentünk ki hozzá. Volt valami valószerűtlen az egészben: esőben, sárban cuppogtunk a falusi temetőben, keresve a sírt – a szülei mellé temették –, amin egyelőre nincs ott a neve. Utólag kiderült, hogy jól tippeltünk, és a megfelelő helyre tettük a koszorút. Egyébként is virágfuvarban voltunk éppen, mert hát van ez az egy-két kedves színésznő ismerős/barát. Ha premierjükre megyünk, kedves férjem mindig visz virágot. Be szokta adni a portára, felküldeti az öltözőbe, egyrészt mert ő ilyen fiú, másrészt mert Nyíregyházán kívül úgysem mennék be hátra egyetlen színházban sem (ámbár kedves férjemet néha beküldöm egy-egy Nyíregyről máshová elszármazott, kedves ismerőshöz), és zavarni sem szeretnénk senkit premier előtt vagy közvetlenül utána. No, mivel Miskolcra menet most több órás út és kitérő állt előttünk, ezért kedves férjem aggódott, hogy a csokor nem bírja ki, elkókad, mire a Máhr Ági kezébe jut. Inkább egy kosárkát rendelt tehát a virágosánál, aki emelkedett lelkiállapotban lehetett, mert egy hatalmas virágkosár-költeményt alkotott. Olyat, mint amilyet vendégjátékok alkalmával szoktak kitenni a tapsnál egy sor színész elé. Vagy még szebbet. Nem is egy emberre méretezett virágkosár ez – gondoltuk nevetgélve, úgyhogy meg is üzentük aztán, hogy Patríciát is illeti. A Solness építőmester premierjén voltam tegnap a Radnótiban. Ibsen Kiss Csaba rendezésében, Bálint Andrással a címszerepben. Amolyan radnótisos előadás, Kováts Adél tetszett a legjobban. De nem írok most többet erről, mert kritika lesz belőle a diakszinhaz.hu-ra, és a minap konstatáltam magamban, milyen megterhelő egyszerre írni a naplóba is meg kritikát is, úgy, hogy ne legyen ugyanaz. Miközben persze nyilván nem más, hiszen a véleményem csak egyféle. Különben az van, hogy haza akartam jönni végre. Ezért a hétvégén összepakoltuk magunkat és a kiskutyát – ágyneműstül, törölközőstül, pizsamástul, csirkelábastul, gumisünistül –, és hazaköltöztünk. Ez az időszak talán alkalmas a kutyaáttelepítésre, mert a következő egy-két hétben, az ünnepek alatt tudunk itthon ülni, nem kell egyedül hagynunk az állatkát. Meglátjuk, mi lesz ebből.
Az első
éjszakán Frédike fel-alá járkált a lakásban, farkcsóválva. Hajnali négykor
levittem, ekkor frissen kinevezett fővárosi kutyaként felavatta első kakijával a
Váci utcát. (Persze feltakarítottam.) Reggel hatkor átmenekültem a Máté
szobájába aludni. Amikor 8-kor felkeltem és benéztem a nagyszobába, kedves
férjem ott aludt a szőnyegen a A második éjszaka valamivel nyugodtabban telt. Drukkolok, hogy működjön ez a dolog, számára is, számunkra is. Ez sem túl jó megoldás ugyan – egy szabad, dunai kutya a Belvárosban –, de másikat nem tudunk. (Elém jöttek a színházhoz, és a premierről kijövő közönség tagjai – ismerős és ismeretlen nézőkollégák – felismerték és megnevezték Frédikét. Azóta úgy nézek rá, mint egy valóságos celebre. Gyanakodva :-) Az ajándékokkal megvagyok, a kritikákkal nem. Redukált karácsony lesz az idei, nincs fenyőfánk például, mert a kiskutya elfoglalta a helyét, azt a másfél négyzetmétert. Legfeljebb őt tudjuk majd feldíszíteni. (Egy kis ezüst boa, szájában szaloncukor, ilyesmi.) És nem látok most neki bejglisütésnek sem. Fogyókúrás ünnepet tartunk. Meglepő tapasztalatom, hogy a Frédike milyen sikeres látványelem a Belvárosban. 1993 nyarán, amikor megszületett, néhány hetes korában itt volt nálunk pár napot, mielőtt kikerült Verőcére. Annak idején, amikor sétáltattuk, összeszaladt a fél kerület és meg akarta zabálni őt. Elnézően viszonyultunk ehhez, mert végtelenül helyes kis kölyök volt. De azt nem hittem volna, hogy agg korában is sztár lesz Pesten. Rendre rámosolyognak a járókelők, összesúgnak, pozitív megjegyzéseket tesznek. Sokat tud emelni az ember fényén egy ilyen formás, szép tartású, vidáman kutyagoló sétapartner! Lett mégis házi bejglink, a kedves verőcei Irénke szomszéd sütötte nekünk. A kocsink meg elromlott tegnap. Elvitte az indítószolgálat a szervizbe, 29-re lesz csak kész. Tiszta szerencse, hogy most történt ez, amikor nem ingázunk, megleszünk hát autó nélkül. Majd busszal megyünk karácsonyozni a szüleimhez, a villamosozást már úgyis gyakorolta tegnap a kiskutya. Vörös és fekete, Vígszínház. A Stendhal-regényt kiskamasz koromban olvastam, szerettem. Az előadáson emberfeletti küzdelmet folytattam az ébren maradásért. Szikora János rendezte, de nem volt felismerhető. A díszlet, az igen. Kedvenc Horesnyi Balázsom szépelgett oda egy tükrös, lovas karusszelt. (Én szeretem a Horesnyi Balázs ízlését, szépérzékét.) Varju Kálmán a legkevésbé sincs irigylésre méltó helyzetben a főszerepben. Képzeljük el például a darab elején Julien Sorel ama fontos párjelenetét, amikor bejelentkezik Pirard abbénál. És ebben a dialógusban a Pirard-t játszó Avar István súgó után dolgozik. Tornyi Ildikó (Mathilde) kétségbeesett, bajban lévő színésznőnek látszik. Azt meg egyáltalán nem értem, hogy miért mostanában játszatnak el Igó Évával olyan szerepeket, amelyeket 10-15 évvel ezelőtt kellett volna ráosztani. Hogy mégse távozzam innen jó szó nélkül, elmesélem, hogy van három öregnek egy zárt jelenete. Horesnyi László, Tahi Tóth László (ősz hajjal) és Mécs Károly. És feltűnt, hogy Mécs Károly így hetven felett is mennyire stramm, feszes, összeszedett, koncentrált és szép beszédű. Ezt jó érzéssel és köszönettel vettem. Most pedig – ahogy tavaly is – valószínűleg elhallgatok karácsonyra. Legyen csend, béke, meghitt ünnep. Kívánom mindenkinek.
Idén vízszintes
kiterjedésű karácsonyfát Eredetileg úgy volt, hogy Csigalétrát nézek tegnap délelőtt a Játékszínben, de ez Áron megbetegedése miatt elmaradt. Este Kétezerhetvenhét a Kamrában. Mondjuk Edward Bondról tudható, hogy nem szívderítő író, de ez a három nyomasztó egyfelvonásos így karácsony után kicsit megfekszi az embernek mindenét. Szerintem kettő épp elég lett volna belőlük. Hogy mégis hárman vannak, ez Zsámbéki Gábor amúgy tiszteletreméltó konokságát jelzi. (Mindhárom mű a nem oly távoli jövőben játszódik, diktatúrában, lebutított és lelkileg is megnyomorított emberek a szereplői.) Elolvastam most Urbán kolléga kritikáját az előadásról a kultúra.hu-n, azt mondja, hogy a darabok írói minőségét tekintve felfelé tart az este: az első a legrosszabb, az utolsó a legjobb. Érdekes, én ennek pont a fordítottját érzékeltem, nekem az első tűnt a legkészebbnek és legkompaktabbnak, ráadásul színészileg is a Mészáros Béla–Bodnár Erika párost találtam a legerőteljesebbnek és legakarósabbnak. No persze az sem akármi, amikor Fullajtár Andrea a lepukkantott Básti Juli küllemét idézve guberál, meg ahogy Bezerédi Zoltán vérbe fagyva, nyitott szemű halottként hever a színen mindaddig, amíg a nézők elfoglalják újra a helyüket a harmadik részhez. Már akik. Mert nem mindenki tért vissza. Az előadás aligha fogja megérni a jövő karácsonyt. Külön hálás voltam Budavári Rékának – aki egyébként is egy angyal –, hogy nem az első sorba adott jegyet, mert így legalább a vérszínű trutymóból nem részesültem. Notóriusok VI., a struktúravitáról. Énszerintem ez nagyon rendben van. A produkció meglehetősen pontos, ironikus és lesújtó dokumentuma a szakma ez irányú ténykedésének. Az előadás itt-ott kicsit unalmas, de ez is kell a hitelességhez – állítom, visszaemlékezve a Merlin színházbeli vitára. A díszlet jellemzően ugyanaz, mint az első Notóriusoké volt, amelyik az ötvenes évek színházi közgyűlési jegyzőkönyveit dolgozta fel. A nézőtér két, egymással szemben felállított tribünjén elsöprő többségben szakmabeliek ültek, köztük olyanok, akiket a színpadon eljátszanak vagy emlegetnek. A jobboldali önkormányzatok által kinevezett színigazgatók alapította Teátrumi Társaság tagjait is idehozta a szakmai kíváncsiság, vagy a Magyar Nemzet begőzölt és elferdült színikritikája. Itt aztán nehéz lett volna bennfentes nevetéssel kiragyogni a publikumból :-) A színészi toplistám élén Takátsy Péter és Fullajtár Andrea. Takátsy Horváth Csaba alpolgármestert játssza briliánsan, Fullajtár pedig pompásan adja Csáki Juditot. Nemcsak ahogy a hozzászólását mondja, de mindig, amikor nem Hudi László éppen, tisztára Csákiból ül, hallgat, figyel és reagál némán. Talán csak egy apróság nem stimmel: ahogyan jegyzetel, amikor a Rajkai Zoltán játszotta Alföldi Róberttel készít interjút. Judit színházban vakon jegyzetel, sokszor láttam, tehát minden okom megvan feltételezni, hogy interjú közben sem a papírját nézi, hiszen a beszélgetésnél fontos a szemkontaktus. (Én nemigen tudok vakon jegyzetelni. Ha néha mégis csinálom, két és fél sorom betölti a füzetoldalt. De általában azt sem tudom utóbb kisilabizálni.) Megkönnyebbülten konstatáltam a második rész alatt, hogy a pécsi Dante Caféban lezajlott tanácskozás ábrázolásánál nem törekedtek teljes élethűségre, nyilván életvédelmi okokból. Különben mind ott fulladtunk volna meg a Kamrában a cigarettafüsttől. Vacsoravendégek voltunk tegnap, magunkfajta társaságban. Arra lettem figyelmes, hogy olyanok lettünk már, mint nyugdíjasok az SZTK-ban: folyton betegségekre és halálesetekre terelődött a szó. Mai: CSECSEMŐKORÁBAN MAGA NAPÓLEON IS BIZONYOSAN CSAK OLYAN CSECSEMŐ VOLT, MINT A TÖBBI, ÉS TALÁN OLYAN TEHETETLEN FECSEGŐ AGGASTYÁN LETT VOLNA KILENCVENÉVES KORÁBAN, MINŐK A KILENCVENÉVES AGGASTYÁNOK. CSAK A KÖZEPE NAPÓLEON. A ZÚZMARÁVAL ELLEPETT FÁK TÉLEN MIND EGYFORMÁK. (Mikszáth Kálmán: Jókai Mór és kora) Megelégedésére szolgáló új esztendőt kívánok minden kedves olvasónak! Most az az év következik, amikor kedves férjem betölti az ötvenediket, én meg belelépek. Roppant különös, hogy mennyit változott a világ! Amikor gyerek voltam, az ötvenévesek öregek voltak. Most meg, úgy tűnik, nem :-)
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
