|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2007. szeptember:
Napló: Amikor tegnap este hazaértünk Győrből, leültünk, ittunk egy koktélt – mert a kedves szüleim oly módon emlékeztek meg a napokban esedékes házassági évfordulónkról, hogy feltöltötték teli üvegekkel az üres koktélos-polcunkat –, és furcsállottuk, hogy gyermektelenek lettünk hirtelen. Különös a gondolat, hogy Máté és Annamária az ország távoli pontjain ülnek a maguk lakásában, ahol önállóan éldegélnek immár. A Máté-lak a beköltözés estéjére ilyen, ilyen és ilyen lett – voltaképp azért teszegetem fel ezeket a képeket, mert így tudom megmutatni az anyukámnak –, Annamari pedig itt, itt és itt lép vadházasságra :-) (Ő úgy mondta, hogy élettársa van mostantól, de hát az olyan kriminálisan hangzik szerintem!) Mai: A Mai Belváros című független újság 1-2-3. oldalán található több kolumnás riport felcíme és főcíme: ROGÁN ANTAL ÉS CECÍLIA EGYBEKELTEK ÁLOMESKÜVŐ ÁLOMPÁRRAL Hogy el ne aludjak rögtön! De előbb még eszembe jutott aggódón az egész alakos fénykép láttán, hogy a mi polgármesterünk csak nem egy fekete vászonfarmert vett fel a zsaketthez a Bazilika-beli szertartásra? Még előbb pedig arra gondoltam természetes emberi kíváncsisággal, hogy miként állhat ez a dolog a templomi esküvővel. Korszerűsödött az egyház, és ma már akár több frigyét is megáldja ugyanannak a hívének? Vagy az a helyzet, hogy Rogán Antal az előző házassága alkalmával még nem érezte lelki szükségletét az oltár előtti örök hűséget fogadásnak? Lassan egy hónapja már, hogy fáj a nyelés. Arra gondoltam néhány hét után, valami állat lesz ez: gégerák vagy torokgyík. Szakorvoshoz fordultam. Felírt gyógyszert, naponta kétszer kell bevenni. Akkora tabletta, mintha díjnyertes növénytermesztő fejlesztette volna extra méretű babnak. Na ezt lenyelni fáj csak igazán! Megragadtuk az utolsó előtti lehetőséget, és elmentünk a Nemzeti Múzeumba a Dzsingisz kán öröksége és a Tatárjárás című kiállításokra. Nemigen tudok hozzászólni. Összefutottam ott Budai Katával, és egyeztettük, hogy pont ugyanarra jutottunk magunkban. Miszerint ennyi sorban állás, várakozás és viszontagság után holnap nem lesz menés az Inkákra a Szépművészeti Múzeumba, bár az volt a terv. Éjjel váratlan fordulattal bekapcsoltam a tévét. Felteszem, összefoglalója ment a Napkeltének. Mutatták a várható műsorszámokat, láttam, hogy edzőpályákat avatnak a Vasasnál; a stúdió vendégei lesznek a névadók, egykori focisták, többek közt Váradi Béla. No, gondoltam, ezt megvárom. (Meg is vártam. Megnéztem szeretettel Váradi Bélát, akit az utcán nem ismertem volna meg, attól tartok. Ihász Kálmán például sokkal felismerhetőbb maradt.) De az volt rám nagy hatással, ami addig történt. Verebes István beszélgetett hosszan megfontolt, tekervényes mondatokban a semmiről Albert Györgyivel, valamint Oszter Sándorral és leányával, az eltűnt Dominik anyjának jogi képviselőjével, majd Zsanett ügyvédjével. Eléggé elképedtem. Soha nem voltam Napkelte-néző (sem), de valahogy az volt a benyomásom, hogy régebben ez a műsor még nem a Blikk olvasóközönségét célozta, hanem mondjuk a Népszabadságét. Süllyed minden, akár a Titanic. Mielőtt még kirepültek a gyerekekből a fészkek, műtermi körülmények között megismételtem egy régi felvételt. Csak az arányokat nem sikerült reprodukálnom. György Péter Kádár köpönyege című tanulmánykötetét olvasom. Tulajdonképpen revelatív számomra. Hozok ide olvasnivalónak két jó interjút, bájosan bölcs válaszokkal. Eszenyi Enikő a 168 órában és Máté Gábor a MaNcsban. Valaki rosszallotta, hogy jóllottam a 168 órás interjút. Először is tudni kell, hogy Eszenyi Enikő nem könnyű interjúalany. (Bár lehet, hogy az idő múlásával a közlékenysége nőtt. Elég sok éve nem találkoztunk. Emlékszem, egyszer régen Székely Anna kollégának jelent meg egy kolumnás beszélgetése vele a Magyar Hírlapban. Jószerével csak a hosszú, latolgatós, találgatós, elmélkedős kérdésekből állt, amelyekre Enci egy-két szavas válaszokat adott. A végén rátette a kezét az újságírónő karjára és azt kérdezte kedvesen: Figyelj? Ha mindent elmondok, mi titkom marad a színpadon? /Ez szállóigévé lett nálunk itthon./ Olyan elragadtatással olvastam a cikket, hogy írtam utána gratuláló levelet a szerzőnek, akit nem ismertem, de aztán később rovatvezetőm lett a Népszavánál.) Egy jó interjúhoz az adott helyzetben partneri viszony kell. Ez pedig meglenni látszik a 168 órás anyagnál. Sztankay Ádám nem bulvárújságíró. Szerintem a bulvár ízű kérdéseit avval a tudatos szándékkal és rafinált céllal tette fel, hogy ezeket Enci nyilvánosan minősíthesse és elháríthassa. Mai: Illyés Gyula naplójából: Leélt éveinket tekintve irodalmunk klasszikus nagyjait is van képem hovatovább nemcsak öcsémnek tekinteni, hanem gyermekeimnek. A nagy aggok – Vörösmarty, Berzsenyi, Kölcsey, Vajda – sorra ivadékaim lehettek volna. Ötvenöt, hatvan, negyvennyolc, hetvenéves korukban költöztek el, én meg már a nyolcvanra kerekítgetem a magamét. Az az arcátlanság kerülget, hogy merőben az idősebb jogán márványba vésett műveiket is kéziratként olvasom. Szerkesztőként, valamiképp kötelező tanácsadásra készen. (…) Milyen remek anyag Vajda (…) visszaemlékezése, az Egy honvéd naplójából. (…) Vajda szenvedélyes tavi-vadász volt. Szemtanúként írja le Buda 1849-es ostromát; a kamasz-honvédek rohamát. S ez csúszik be a jól kezdett tanúvallomásba. Idézet következik: „Egy csapat honvéd egy század osztrákkal puskázza egymást. – Megálljatok! – szólal fel az előbbiek közül egy gyermekarcú. – Már lőttünk elég németet futtában, lőjünk már egyszer röptében is. Azzal a csapat fele fölrohan a második emeletre, és az ablakon dobálja ki az öles német katonákat, a többi meg lődözi a levegőben, mint a vadkacsákat, jó ízű kacaj közt.” Ezt hagyjuk ki, ezt a soviniszta képtelenséget, öcsém. Ne így legyünk még 48-asok sem. Járt nálam Cserje Zsuzsa, akinek még kisvárdai honorral tartoztam. Sokféle érdekeset mesélt, kettőt közzé teszek. Az egyik, hogy Beckett Ó, azok a szép napok!-ját rendezi a régi Stúdió K-ban, amit – miután Fodor Tamásék átköltöztek az új épületükbe – Lukáts Andor kapott meg, és ott fogja működtetni a Halász Péter tiszteletére Sanyi és Aranka Színháznak nevezendő új teátrumot. Kérdeztem Zsuzsát, mit szól ahhoz, hogy jövő nyáron a lányát, Szandtner Annát tűzik műsorra a Zsámbéki Színházi Bázison. Mondta, egyfelől izgul – de hát nem lehet egy éven át folyton izgulni! –, ám alapvetően megörült annak, hogy ilyen hamar sok kerül rá. Attól tartott ugyanis, hogy ha mondjuk tizenhárom év múlva jön el a premier ideje, addigra ő esetleg olyan trotty lesz már, hogy el sem tud menni Zsámbékra vagy nem lesz képes végigülni az előadást. Hát tényleg, erre nem is gondoltam. Hogy én is hogy fogok még hatvanévesen is ott szorongani a kispadon a rakétasilóban… Most azonban elmegyek Nyíregyházára a Happy Vidor fesztiválra. Ha előbb nem, akkor hétvégén jelentkezem. (Módfelett sajnálkozom azon, hogy a nyíregyi Vadasparkban tegnapelőtt világra jött kiselefántot még biztos nem engedték ki az újszülött-osztályról.) Mai: Egy kérdés az Új fedél Nélküliből: A TERMOSZ NYÁRON HIDEGEN TARTJA AZ ITALT, TÉLEN MELEGEN. HONNAN TUDJA A TERMOSZ, HOGY MIKOR VAN NYÁR ÉS MIKOR TÉL? (De lehet, hogy a mostani időjárástól még a termosz is megzavarodik.) Most akkor néhány napig sorolni fogom, miket láttam Nyíregyházán. Csütörtök: A gyönyörben nincs középút. Többedik önálló estje, one woman show-ja Eszenyi Enikőnek. Nyilván igényli ezt a közvetlenebb együttlétet a közönséggel és ezt a fajta személyes sikert. A műsor kortárs költőnők írásain alapul, de aztán sokfelé ágazik. (Elmegy a régi, jól bevált Lesz maga juszt is az enyémig is). A nyíregyházi közönség odaadóan fogadta, ami Encit, aki az energiáival sosem spórol, úgy felpörgette, hogy alig is tudta fékezni magát és abbahagyni. Nagyon változatos volt, amit előadott. Egyszer ripacsnak tűnt, másszor zseniálisnak. Összességében véve megértő, gyengéd szeretettel néztem. Kaposvári főiskolások vizsgaelőadása: Egy, kettő, három. Őszintén szólva meglepett, hogy végzősök a játszók. A produkciójukat nézve-hallgatva esküdni mertem volna, hogy például a beszédstúdiumoknak még az elején járnak. Az egyik tavaly végzett kollégájuk, Valcz Péter rendezte őket. Egy Molnár Ferenc-darabban. Hát ez így együtt – hogy finom legyek – elég merész feladatkijelölés a rektortól, Babarczy Lászlótól. Az előadás ehhez mérten olyan, amilyen. A Lydiát játszó Jelinek Erzsébetet sikkesnek és ügyesnek találtam. Mai: A Kelet-Magyarország napilap kérdezgeti az utca emberét a Vidor fesztiválról. Egy válaszoló: HA ÉPPEN NINCS SEMMILYEN PROGRAM, AKKOR GLOSSZÁLOK A KOSSUTH TÉREN, MERT ANNAK ILYENKOR NINCS PÁRJA. A nyíregyházi állatkert-igazgató végtelenül helyes ember. (Volt már szó róla, egykori szaktárs.) Nem elég, hogy azt mondta, szokott olvasni engem, de még be is vitt a háromnapos kiselefánthoz. Háromszobás házban tartják most a családot. Az első szobában a bébi négyéves bátyja járkál idegesen. Azt mondják, nyugtalan és zavarodott az előállt "úgy látszik, kisebb gyerekre cseréltek a szüleim" helyzettől. A szélső szobában az anyuka mászkál szintén elég idegesen, de szerencsére engedi a gondozókat a kicsivel foglalkozni. A középső szobában található a csecsemő. Szívszorítóan újszülöttszerű. Ámbár nem úgy, hogy csöppség – hiszen akkora, mint egy nagyobb sertés (bár kedves férjem szerint ez sértés), csak magasabb kicsit, mivel hosszabbak a lábai –, hanem olyanformán, hogy tudatlanka és tehetetlenke még. Alig áll meg a rogyadozó lábain. Nem tudja, hogyan kell leülni. Fogalma sincs, mi lehet az a cső, ami az orra helyén lifeg. Egyelőre felborulni és feküdni tud csak. Úgyhogy némi bizonytalan álldigálást, majd fekvést láttam tőle. Véreres a szemecskéje. Talán nem volt könnyű születés. Hamarosan kap majd szép afrikai nevet, de a gondozók Lacinak nevezték el, Gajdos igazgató után. A gondozók már csak ilyenek, annak hívják az állatot, aminek akarják. (Kedvesen kínáltak, hogy etessem meg egy szép karfiollal az elefántmamát, de ezt köszönettel elhárítottam. Nem akarnék tevőlegesen beavatkozni a hétköznapi életükbe.) Jártam persze másoknál is. A legutóbbi látogatásom óta látványmedence épült az oroszlánfókáknak, akik élvezik az új otthont. Egyikük szívesen játszik olyat, hogy a víz alatt úszva kidugja az uszonyát, cápának adva ki magát, ilyenkor a többiek játszásiból menekülnek előle. Az orrszarvúfarmon az a helyzet, hogy van egy nagy hím, aki álló nap dolgozik (készül a télre, pakolja – 25 M videó! – a farakást), vagy esetleg a testi erejével kíván imponálni a szomszédban lakó, ivarérettségre váró orrszarvúkislányoknak, akik lakkozzák egymás körmét, vihorásznak, összevesznek. A két évvel ezelőtti oroszlánkölykökből mára ez lett. Fehér tigrisék köszönik, jól vannak. És találkoztam barna medve barátommal is, aki még mindig vonzódik hozzám :-) Péntek: Kabaré Berlin. Ez nekem messze nem nyújtott annyit, mint a korábbi Bozsik Yvette-produkciók. Ebben annyira nem hasonultak egymáshoz a színészek és a táncosok. Nagyon jól mozog ugyan Kamarás Iván is, Kovács Lehel is, Szacsvay László is – az milyen jó, hogy ő benne van mindig a Katona ilyesfajta előadásaiban! –, Szabó Győző meg igen bájosan imitálja a táncot, de ettől még minden pillanatban látszik, hogy a táncosok mozdulatai mennyivel egzaktabbak. A táncosok pedig kétfélék: vannak köztük kifejezéstelen arcúak meg kifejezésesek. Az Örkény Színház Finitója. Hiányoltam belőle a könnyedséget. Ámbár érthető a göcsörtösség, hiszen három beugrás bonyolította a fellépést. Leginkább azt honoráltam megint, ahogy Für Anikó szürkeegér-arcú Blondinnéjában némán ott feszült a dráma. Mielőtt hazaindultam volna (befogadtatván az Örkény Színház buszába), még módomban állt megnézni a Godot Kávéház Dumaszínházának aznap esti műsorát, Benk Dénessel és Szabó Kristóffal. Pedig talán jobb lett volna lemaradnom róluk. Lehangolt ez a kis ízelítő a humorista tevékenység jelen gyakorlatáról. Hogy a beszédnek is, a gondolatoknak is utcai szintjén mozog. Szombat: anyósom 70. születésnapjának jól sikerült megünneplése szűk családi körben Verőcén. Elmentünk e célból a Barna Party Kisvendéglőbe. Frédikét otthon hagytuk, de kedves férjem megmutatta neki a faliórán, hogy mikorra érünk vissza, s válaszul a kiskutya feltűnően értelmesen nézett. Ma inkább írok két cikket, mint egy naplót. Ez viszont olyannyira tetszik, hogy köszönettel kikölcsönzöm Jeltől: René Magritte: Edward James portréja Még váratlanul megjegyzem, hogy semmi közöm nem tudna lenni olyan férfihoz, aki Story magazint olvas a metrón. Mai: AMÍG A KÖRÖMLAKK MEG NEM SZÁRAD, ADDIG A NŐ GYAKORLATILAG TELJESEN VÉDTELEN. (Már én úgy vagyok vele, hogy ha meghallom a Nessun Dormát, kirohanást rendezek. Ráadásul, bár csodálatos hang a Pavarottié, nekem Jussi Björling férfiasabb felvétele sokkal meggyőzőbb és megnyerőbb Kalafot közvetít.) Reggeli formájú szerkesztőségi értekezleten vettem részt tegnap a kulturális minisztériumban, ugyanis, ezt még nem mondtam, a kultura.hu portál szerkesztője lettem. (Szeretettel várjuk az olvasókat!) A dolgom – jellegénél fogva – hasonlít az euractivoshoz, csak a téma testhezállóbb, meg a webfelület jóval nagyobb. (Egyelőre fuldoklom a cikktengerben, azért is nem tudtam naplót írni tegnap.) A társaság nem ismeretlen, hiszen az alapszerzők között ott található a Kisvárdai Lapok teljes szerkesztősége. Mondhatni, már csak én hiányoztam. Ahogy mentem a kettes villamossal, vadkacsák úsztak az alsó rakparton. Isten áldja meg a házmestert! Befűtött. Édeskettes hármasban. Ezt nyújtja legújabban a Madách Színház. Kapj el! címen ismertem meg a művet még a nyolcvanas években, Gesztesi Károly és Csarnóy Zsuzsa kedves előadásában, aztán később mások A mi dalunk szól címen is játszották, ha jól emlékszem. Hát nem a kommersz műfaj eleje, de fogyasztható kamaradarab két szereplőre, zenécskével. (Esküdni mernék, hogy annak idején ennyire azért nem voltak primitívek és ügyetlenek a dalszövegek, mint most! Ámbár bizonyos értelemben így adekvát – illenek a dalszövegíró főhősnőhöz.) No ezt a kis mütyürt rakta fel Szirtes Tamás a Madách nagyszínpadára, néhány ronda kazettás fal elé, és bevezényelt négy-négy funkciótlan táncost is, hogy hosszabb legyen a stáblista. Eléggé értetlenül állok az egész előtt. Itt van például az Oroszlán Szonja-jelenség. Egy pálya épül abból, hogy egy mérsékelten szép lány jelen volt egy rendkívül sikeres magyar film forgatásán. (Még szerencse, hogy végzett musicalszínész.) De Alföldi Róbert stratégiája is érdekes. Hogy eljön ide, amikor sem az éneklés, sem a táncolás nem erőssége, játszanivalója alig akad, annyi a dolga, hogy vicces mondatokat sorjáztasson. Nincs mása ehhez a két és háromnegyed órához, mint a saját sztárolt és szeretett, figyelemreméltó személyisége. Viszont az elégnek bizonyul. Sőt az a legtöbb, amit az este nyújt. Az Operaház fantomja ment volna tegnap, de műsort változtatott a Madách. (Talán így gyűjtik a nézőket az 500. előadás körüli ünnepi hétre.) Hát, ha elgondolom, hogy ha én hónapokkal ezelőtt jegyet vettem volna a Fantomra, aztán ezt kapom helyette Fantom-jegyárban, nagyon becsapottnak érezném magamat. De a többi néző, úgy tűnt, nem osztaná a véleményemet. Szoktam úgy érezni, hogy értem a közönséget. Néha meg hajmeresztően nem, és olyankor nekikeseredem. Tegnap vizsgálatra vittem anyukámat, azután alkalmi korrektor gyanánt végigolvastam a Színház szerkesztőségében a Kritikus-díj szavazását (így most a díjátadás előtt megtudtam az eredményt, de ez különben nem jellemző), nagybevásárlást csináltam, angolórára mentem (délutánonként járok, a tanár rendben volna, de soha még ilyen rémes csoportot nem fogtam ki, mint ez), és ha utamon itt-ott számítógépre akadtam, akkor oda egy-két órára leültem és cikkeket pakoltam fel a kultura.hu-ra. Első hetes munkatapasztalat: színházi este nélkül nem is lesz mit írnom ide. Elfriede Jelinek A zongoratanárnő című könyvét olvasom, kedves volt osztálytársam (az újságírósuliból), Lőrinczy Attila fordításában. Amikor a könyvtárból friss rakományt hozok, fel szoktam ajánlani a szüleimnek, és anyukám mindig kiválaszt magának néhány kötetet, amit ő olvas el előbb. „Hogy pont egy nő írjon ilyet… – mondta rosszallóan erre a könyvre, amikor visszaadta. Lett egy DVD-CD bolt itt a Szomory téren, és beköszönésül igen kedvezően árfekszik. Öt DVD-t vettünk tegnap náluk, összesen ötezerért (Az élet szépet, Van, aki forrón szeretit és három Hitchcockot), amikor a Szépművészeti Múzeumba tartottunk az Inka-kiállításra. Jó érzékkel mentünk, sor egy szál se, bent is alig pár ember. Laikus érzeményem szerint ez jobb kiállítás, mint a Dzsingisz kános. Bár a gyűjteményt erősen eluralják az edények – sajátos edények, gyakran pikáns témájúak, csöves fogantyúval, kiálló fúvókával/szívókával, sonkástésztához biztosan nem jó egyik sem –, de sok más egyéb is látható, egészen az arany epilálócsipeszig. Minden tárgy arra utal, hogy ennek a népnek rendkívül gazdag, magas szintű kultúrája volt, egyedül az írásbeliség hiányzott belőle. Illetve az is megvolt, speciális formában. Non-verbális kommunikációjuknak kipu a neve, ami csomót jelent. Lelógó fonalakat kötöztek egymás mellé egy vízszintes fonalra, és a szálakra bogozott csomók, valamint a színek és a hosszúságok rendje foglalta magában a mondanivalót. Máig nem fejtették meg a tudósok az inkák zsinórírását. Mindenesetre hamar felmerült bennünk, hogy nagyon macerás dolog lehetett egy inka orgánumnál olvasószerkesztőnek lenni. Este a Stúdió K-ban jártam a Philoktétész bemutatóján (megcsókoltam a rég nem látott Fodor Tamást, mire kérte, hogy ez képezze részét a beszámolómnak :-), de az előadást már csak holnap mesélem el, mert most dolgoznom kell. Hiába kulturális örökség-napok, hiába vígszínházi nyílt nap, nekem ma oda kell szögeznem magamat a számítógéphez, hogy végre megírjam a Bagó Berci-interjút. (Tessék kitalálni, hová valósi Bagó Bertalan! Megvan? Természetesen balatonboglári :-) Szóval jól átgondolt, kompakt kis dolog volt ez a Philoktétész-bemutató – a Szophoklésztól való elszakadásaival együtt –, és fűteni látszott az alkotók meggyőződése. (Rendezte: Koltai M. Gábor.) Mindenekelőtt Kovács Krisztiánra buktam rá, aki hihetetlenül édes volt Neoptolemoszt játsztában, de erősnek és meggyőzőnek találtam Huszár Zsoltot és Menszátor Héresz Attilát is. Utóbbit ha becsukott szemmel hallgattam, Bregyán Péternek hittem volna. Voltaképp a címszereplő Mucsi Zoltán volt az egyetlen gondom, akit pedig imádok. Amikor az elején bejött és némán, elgyötörten nézelődött, akkor tetszett először és utoljára. A továbbiakban viszont úgy tűnt, hogy ha Mucsiból kivonják az ő száraz iróniáját, akkor ami a szerep igénye szerint marad – heves indulatkitörések, utálkozás, gyűlölködés –, az a legjelesebb színészi becsvágy és ambíció ellenére is hajlamos üres ágálásnak mutatkozni. (Mucsista ellenvélemény a hasábjainkon. Vigyázat, túl hosszú!) Mindösszesen nem indult nekem rosszul az évad evvel a premierrel. Emóciót keltett a tekintetben, amit mond az előadás. Hogy akivel a szemetek elbántak, az maga is szemét lesz és elbánik. Összefutottunk az utcán a Papageno éttermes fiúval. Szomorúan újságolta, hogy október 1-vel megszűnik a hely. Elbuktunk tehát vendéglátóiparilag. Mi a keresletünkkel, ő a kínálatával. :-(( Hosszú szenvedés után elkészült a Bagó-anyag. Egyúttal elhatároztam, hogy nem vállalok a Színház újságnak több vidéki színigazgató-interjút. Szerény véleményem szerint betliztem velük. Színésznőt akarok! Mai: SZÍVEM KÉTSÉGEIT LOCSOLTA HANGOD A FÁBÓL ÁCSOLT ÉDES FÜLKEMÉLYBEN. TAVASZ VIRULT A LÁBAIMTÓL DÉLRE, S ARCOMTÓL ÉSZAKRA PÁFRÁNY MAGASLOTT. (García Lorca: A költő telefonon beszél szerelmesével, András László fordítása) A Vígszínházba mentem tegnap délután, és akkor most már lehet, hogy nem is naplót írni fogok, hanem csak linkelni. Szomorúvá, csalódottá (és kicsit ingerültté) tett, hogy a család kérésére elmaradt a kiállítás Darvas Iván fotóiból. Mivel az özvegy levele, amit Marton László igazgatónak az utolsó utáni pillanatban küldött, nem tartalmaz indokot – a fájdalmukon kívül –, persze vad találgatások kezdődtek. (Itt jegyzem meg, természetesen a hozzátartozók semmiféle jogalappal nem rendelkeztek megvétózni a kiállítást. Marton viszont nem az a durva ember, aki az adott helyzetben nekiállna dacolni, és ez jól is van így.) Egyesek Darvas és a Vígszínház húsz évvel ezelőtti elválásával magyarázzák a dolgot, mások szerint még messzebbre nyúlhatnak a szálak, esetleg abba a távoli múltba, amikor Darvas és a felesége még nem is ismerték egymást, viszont a későbbi asszony fiatal fotós lévén kapcsolatban lehetett Keleti Évával, a kiállítás összeállítójával. Hát, nyilván nem lesz módunk megérteni, miért történt ez így. Tapasztalatom szerint a gyászolók szokták tudni (vagy legalábbis tudni vélni), hogy mi lenne a szerettük akarata, szándéka, ha élne. Elképzelhető, hogy Darvas esetleg nem kívánta volna ezt a kiállítást a Vígben. Az viszont erős meggyőződésem, hogy ez esetben már hónapokkal ezelőtt szólt volna. Azt nem tette volna meg, hogy megvárja, míg a tárlat sok ember munkája nyomán feláll, meghirdetik a nézhetőségét, kiküldik a meghívókat a megnyitóra, és ekkor elbontatja a kiállítást. Nem hinném, hogy Darvas ilyen ostoba helyzetbe akarta volna hozni a Vígszínházat. Szerintem ennél ő elegánsabb ember volt. Véletlenül volt szerencsém tegnap a tévében a régi Régimódi történet utolsó félórájához. Annak idején gimnazistaként láttam ezt az előadást a Madách Színházban. Most nézve meg lehetett érteni, miért tartották a fiatal nemzedék első számú színésznőjének Almási Évát. Az egy dolog, hogy szemmel láthatóan szép és sugárzó. De tartása is van, s miközben hűvösnek látszik, az ember mégis érzi, hogy mély érzéseket rejteget. Jablonczay Lenke a javából. A Rickl Máriát játszó Sulyok Máriát szikárabbnak és visszafogottabbnak emlékeztem. (Vajon Tolnay Klári nem bántódott meg, hogy Sulyokot hívták meg erre a pazar szerepre? Mindössze hat év volt köztük, s minden oka megvolt Tolnay Klárinak azt hinni, hogy ő is el tudta volna játszani a Szabó Magda nagymamáját.) Annamari azt mondta, egyeztessenek az ügyvédeink, ő annyit felajánl, hogy a Pécsen vele élő mackók minden ünnep második napját velünk tölthetik. Mai: INGRID SJÖSTRAND: TITKOS BÉKETÁRGYALÁSOK
TITKOS BÉKETÁRGYALÁSOK – OLVASTAM AZ ÚJSÁGBAN. SZERINTEM NEM HELYES, HOGY TITKOSAK A BÉKETÁRGYALÁSOK.
A HÁBORÚ BEZZEG SOSE TITKOS. EGY HÁBORÚ, AHOL EGY PUSKA SE DÖRRENT! EGY HÁBORÚ, AHOL SENKI SE HALT MEG! EGY HÁBORÚ, AMIT ÉSZRE SE VETT SENKI, MERT CSAK A HÁBORISTÁK MENTEK ODA, ÉS OTT CSÚNYÁKAT GONDOLTAK EGYMÁSRÓL TITOKBAN. TITOKBAN HAHAHA! (Tótfalusi István fordítása)
Tegnap: Cseh
Tamás és Bereményi Géza lemezbemutató sajtótájékoztatója a Bárka Színházban. Két
cédéről (vagy háromról) van szó. Az egyiken Cseh Tamás indián meséket mesél. A
másik Esszencia címmel duplacédés válogatás a Bereményi-Cseh-dalokból, ma
kerül a boltokba. (Hát jó, akkor legyen meg így is, kétlemezes
összefoglalásként.) Bérczes László kicsit kérdezgeti őket nyilvánosan, sok
mikrofon ide-odaadogatásával. Felveti az indiánosdit: vajon járt-e Éva nem öregszik, és a frizurája is ugyanolyan – irigyletes sok haj –, mint régen. Tamáson oldaltgombos pulóver. Valahol megnyugtató, hogy nem változnak. Ha nem dolgoznék, akkor épp hallgatnám a lemezt. (Az jutott most eszembe, hogy huszonhat évvel ezelőtt Cseh Tamás Moszkvában a kollégiumi szobámban csöppet teátrálisan azt mondta: Mi mindent láthattak ezek a falak?! Elengedtem a fülem mellett, de máig nem t’om, mit gondolhatott. Ugyan mit láttak azok a falak? Csupasz karácsonyfát. Tortadobozból kievett tortamaradék-reggelit. Könyvespolcra száradni kiterített kosarasmezt. Efféle frivol dolgokat :-) Mai: NINCSEN MÁS EBBEN A DALBAN, NINCSEN MÁS, CSAK EGY UTCA, AHOL VALAHA LAKTAM, ÉS MÉG EGY DÉLELŐTT. (Bereményi – Cseh: Nincsen más) Még az Esszencia-lemezről pár szót. Az a furcsa, hogy amikor véget ér egy dal, utána elkezdem énekelni a következőt, aminek jönnie kellene, de nem az jön. Hát ez a válogatások átka… A borító precízen tartalmaz mindent; eredeti megjelenést és dalszövegeket. Látom, volt egy albumuk 2004-ben, A véletlen szavai címmel, amit egyáltalán nem ismerek. Talán nem is hallottam róla. Vagy ezt már nem vettük meg. Esetleg úgy gondoltuk, hogy tíz (húsz? harminc?) év múlva „ne ez a dal legyen”. Erről jut eszembe, hogy az 1979-es Fehér babák-lemez mekkora csalódás volt nekem, a hangszereltsége miatt. Főleg a Ten Years After. Én azt (meg a többit is) egy szál gitárral ismertem és szerettem, erre megszólalt a lemezről szinte tánczenés ritmusban, ütősökkel, kórussal… Csapásként éltem meg. Sőt azóta sem barátkoztam meg vele. Meghallgattam kétszer a válogatás végén szereplő három ismeretlen, egy szál gitáros dalt, a 2004-es cédéről valót. Jaaaaaaaj, Géza, Géza… – gondoltam meghatott szeretettel. És most megszégyenülten lemegyek megvenni A véletlen szavai című Cseh Tamás-albumot.
Vagyis majd
később. Most éppen egy hírt szerkesztek arról, hogy Magyar Mai: Kukorelly Endre, a 2008-as POSZT versenyprogramjának válogatója nyilatkozott a Népszabi tegnapi Évadnyitó mellékletében: ENGEM KÉT ÉVE KÉRDEZETT ELŐSZÖR A FESZTIVÁLGAZDA JORDÁN TAMÁS, HOGY VÁLLALNÉK-E ILYET. NÁLAM JOBBAT NEM TALÁLT VOLNA. TUDJA, ÍZLÉSBELI DOLGOKBAN, HA AKARNÉK SE TUDNÉK TÉVEDNI. Kedves férjem azt mondta egyszer, hogy sok mindent tanult tőlem, egyebek közt az emlékezés fontosságát. (Én is sok mindent tanulok tőle, például az előregondolást vagy az önfegyelmet, ámbár nem mondhatnám, hogy bombasztikus sikerrel.) Igen, én szoktam aktívan és hangosan emlékezni. Fényképeket nézegetni, közös élményeket felidézni, szóba hozni, beszélgetni róluk, vagy akár egykori érzéseket elemezgetni. Azon kívül, hogy ez egyszerűen jólesik, szerintem fontos ébrentartó szerepe is van. Persze könnyű nekem emlékezni, hiszen 13 éves koromtól naplót vezetek, és mondjuk a tartós boldogság beálltáig, nagyjából harmincéves koromig elég alaposan írásba fektettem az életemet. Utána ugyan megritkultak és ellaposodtak a beszámolók, viszont az elmúlt évek eseményeiről itt ez a blog. Ha valaki húsz évvel ezelőtt mondja, el sem tudtam volna képzelni! Hogy egyszer majd gépileg kikereshetem, mikor is voltunk először Bledben, vagy mit táncolt Annamari a szalagavató bálján. (Hát be kell vallanom, hogy a világhálón is mindenekelőtt magamnak írok naplót.) Más. Pavarottiról. „(„Hé, maga mit visz? – Semmit. – Mehet.”)” Imádom ezt a palit! Fáy Miklóst. Mai: Volt tegnap az MTI hírszolgáltatásában egy anyag arról, hogy 20 éve halt meg Bob Fosse táncos, koreográfus, rendező. (Kabaré, Mindhalálig zene – ha ennyit mondok, az több mint elég.) A megemlékezés végén az újságíró, Pietsch Judit ismerteti Fosse hitvallását. Így szól, szerintem gyönyörű: ÉLJ ÚGY, MINTHA EZ LENNE AZ UTOLSÓ NAPOD, DOLGOZZ ÚGY, MINTHA NEM LENNE SZÜKSÉGED PÉNZRE, ÉS TÁNCOLJ ÚGY, MINTHA SENKI SEM LÁTNA. Tegnap csoportos évadnyitás gyanánt csatlakoztunk a Vígszínház Minden jó, ha vége jó premierközönségéhez. Nyilván nem véletlen, hogy ezt a Shakespeare-művet nemigen játsszák. Őrült egy darab. Nem azt mondom, hogy rossz – George Bernard Shaw-nak például ez volt a kedvenc Shakespeare-je –, de több, mint bizarr. Okvetlenül igényel egy erős, koncepciózus rendezőt, akinek van valami határozott elképzelése erről a különös ámokfutásról. Konkrétan: egy árva leány minden elképzelést felülmúlóan rafinált és durva cseleket vet be annak érdekében, hogy a szerelme tárgyát képező gazdag fiatalembert férjül vegye. És az a hepiend, hogy végül is sikerül rákényszerítenie a fiúra a házasságukat. Hurrá. Talán látott Valló Péter valahol a világban egy szép, hűvös, formalista előadást, és az ihlette ezt a bemutatót. Mindenesetre elég kietlen és hittelen produkció lett belőle. (Kissé melodramatikus első rész, csekély vigaszdíjas második.) A színészek teszik, amit lehet. Pindroch Csaba tűnik a többieknél ambiciózusabbnak, de talán csak arról van szó, hogy rendkívüli koncentrációt követel tőle a Shakespeare-szöveg, tekintettel a kissé csiszolatlan beszédtechnikájára. Az jutott még eszembe, hogy például Cseh Juditnak most már biztosan nincs mire várnia a Vígszínházban. Hogyha ezt a főszerepet, ezt az egyáltalán nem naiva Helénát Tornyi Ildikóval játszatták el. Aki ideális naiva. Szerintem speciel épp emiatt nem volt jó Tóth Mancinak. Én úgy látom, Tornyi Ildikó kétségkívül képességes, de még nem találták meg a neki való szerepeket. Más. Egy olasz-magyar gasztronómiai rendezvényre Budapestre érkezik az immár tizennégy éves Giorgio Cantarini, Az élet szép című film gyerekszereplője. Annyi biztos, hogy ötévesként ennivaló volt! Az új Bozsik Yvette a Katonában: Playground. Nincs türelmem, úgyhogy csak címszavakban. Színes, lendületes, élvezetes. Elek Ferenc főszerepben, richtig egy táncelőadásban. Nagy Ervin igen bájos Kisvakond. Hajduk Károly szebben keringőzik, mint a táncosok. Keresztes Tamásról lassan hajlamos vagyok azt hinni, hogy egy csoda. Vati Tamást pedig különösen szeretem nézni. Mai: A MAZSOLA RÉMÜLT ARCÚ SZŐLŐSZEM. Novák Erik: Zuhanórepülés. Azt olvastam, hogy ez az első jó magyar akciófilm. No hiszen. (És még szegény Annamarit is magammal vittem a moziba.) A színészek – már akik azok – meglehetősen rendben voltak. (Még az oroszuk is elég szépen szólt – akadt köztük beregszászi színész is, úgy nem ér! –, tán csak egyetlen kérdő mondat hangsúlya csúszott félre.) De azt hiszem, nem lettem volna képes végignézni ezt a durva, közönséges, kusza, idegesítő és taszító filmet, ha Nagy Zsoltnak nincsenek rövid szünetek a fogai között és főleg-főleg, ha nem lenne neki az a nyers, kamaszos, hamisítatlan nevetése. Nekem meg egy mosolyom volt – bár azt aligha célozták –, amikor a börtönviselt díler azt mondta: „diadém”, meg azt „topánka”. Hát lehet, hogy az általános isiben eljárt az irodalom szakkörbe. Elképzelem, ahogy felcsönget a kaputelefonon, emelt hangon bemondja, miért jött, talán a közjegyzőhöz, igen, legyen így, alighanem egy aláírás-címpéldányra van szüksége a cégének, közjegyző által hitelesítve, ezért jött, kinyitják neki fentről a kaput, belép a házunkba, hívja a liftet, beszáll, becsukja az ajtókat, megnyomja a gombot, elindul felfelé, előveszi a golyóstollát, odaírja a liftünk falára: Gyurcsány takarodj!!!, a felkiáltójeleket kicsit kapkodva, sietősen, hiszen már meg is érkezett, nyitja az ajtókat, kilép, elégedett, jöhet az aláírás. Avval foglalatoskodom, hogy kritikákat keresgélek azokról a produkciókról, amelyek Kritikus-díjat kapnak. Mivel a díjátadás úgy szokott történni, hogy a műsorvezető vagy a díjátadó felolvas néhány méltató kritikarészletet. Kutatótevékenységem során sokfelé elvetődöm a neten, és találok jó mondásokat. A bloggerek például okvetlenül beszámolnak arról, ha színházban voltak, véleményeznek, tudósítanak. Amikor őt tapsoltuk, igyekeztem VÉRESET ütni – írja valaki. Kritikából az tetszett a legjobban, amit a Népszavában láttam Tarján Tamástól: Csuja Imre pocakja kőszikla, melyre színházak szentegyházát lehet építeni. Mondjuk igen időrabló feladat ez, úgyhogy most már csak sóhajtani tudok egy együttérzőt Csont András alias Bán Zoltán Andrással: ugyan ki ne hallana egyszer szívesen egy romantikus gőzhengertől mentes Brahms első tételt? Mai: „Ha jól szemügyre vesszük a kérdést (t.i. az európai szinház krizisét), nem az a legsulyosabb tünet, hogy a mozi és az orfeum betolakodott a szinház legsajátabb területeire, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy a szinhaz évről-évre jobban leereszkedik a mozihoz és az orfeumhoz : finomabban kifejezve évről-évre jobban megalkuszik a nagy tömegek izlésével. Hogy ennek egyrészt a versenyképesség fokozása az oka, az legalább is valószinünek látszik. Európában ma egy csomó szinidirektor működik, akinek az okoskodása a következő : Ez a darab tetszik nekem, de mégsem adom elő, mert nem fog tetszeni a közönségnek, a másik ellenben nekem egy csöppet sem tetszik, de annyira közönségnek való, hogy mégis előadom. És elő is adja. Sokszor megbukik vele, mert bármennyire izléstelennek és korlátoltnak tartja is valaki a közönséget ; annyira sohasem korlátolt, hogy ki lehetne számitani, viszont gyakran megesik, hogy a közönség, éppen olyankor, amikor legjobban számitanak a korlátoltságára, geniálisan viselkedik a darabbal szemben és fölborit minden kombinációt. Igazolatlan sikerek és bukások mindenkor voltak a szinpadon, de az is bizonyos, hogy a szinpadi siker sohasem volt olyan problematikus, mint manapság, amikor a premiérek jobbára csak nagyvárosokban zajlanak le, olyan szinházakban, amelyek a legváltozatosabb és legegyenlőtlenebb helyárakkal dolgoznak s olyan heterogén sokaság elé viszik a munkájukat, hogy a tetszésnek, vagy nemtetszésnek akárhányszor teljesen „ad hoc” okai vannak.” (Hevesi Sándor: Az igazi Shakespeare és egyéb kérdések, A Táltos kiadása, Budapest 1919) Láttam annak idején a Körmagyar ősbemutatóját a Vígben, láttam Szegeden (abban Kalocsay Miklós volt megrendítően jó a Milliomos szerepében), láttam pécsi kétszemélyes verziót, de jó előadást, megrendezett Körmagyart csak egyszer láttam: Telihay Péter csinálta Nyíregyházán, és Az utcalányt játszó Horváth Margit volt a csúcsa. Azóta a produkció óta úgy gondolom, hogy egy Körmagyar-előadásban kell lennie némi erotikának. Mégiscsak lehetetlen, hogy itt tíz pár lefekszik egymással, és közben valójában senki ne kívánjon senkit?! Ami a Pesti Színház bemutatóját illeti (ma lesz, de tegnap este beosontam a premier előtti bérletes előadásra), nemigen láttam erényeit. Helyzetgyakorlat jellegű párjelenetek (köztük jó Presser-zenék), kissé avult szlengben, avval a nézői-hallgatói bizonytalan érzésemmel, hogy a dialógusok gyakran megbicsaklanak, hogy „A” szereplőnek nem azt kellene mondania „B” szereplő szavaira, mint amit Kornis szerint mond. Hegedűs D. Géza rendezésén nincs mit megítélni, hacsak nem a szereposztást. Például hogy nem talált házon belül 25 és 40 év közötti jó színésznőt A fiatalasszony szerepére, és ezért Szabó Gabit voltak kénytelenek meghívni. Vagy hogy Varju Kálmánt és Hegyi Barbarát kerítette össze az Író-Színésznő jelenetben. Talán nem látta az Amphitryont. Pedig abból kiderült, hogy Varju Kálmán és Hegyi Barbara között nem működik az erotika. (Van ilyen, hogy nem.) Egyszemélyes színészi teljesítmények méltatására szorítkozhatom tehát. Danis Lídia tetszett a legjobban. Friss, új, eleven volt számomra a hangja. Kamarás Iván paródiát csinált ugyan A fiatal elvtársból, de azt szellemesen és élvezetesen. Ha viszont A férj – aki pedig viszonylag gazdagabb, árnyaltabban játszható figura – Reviczky Gáborra van bízva, akkor ott bohócszámon kívül más szóba sem jön. Pap Vera és Lukács Sándor tisztes színészi helytállást tanúsítottak, a közönség pedig tisztes nézői helytülést. Elbicikliztünk tegnap Leányfalura az unokahúgomékhoz. Vagyis közben egy darabon héveztünk is. Erről eszembe jutott, amit San Diegóban és San Franciscóban láttunk, hogy ott a városi buszra is fel lehet szállni biciklivel. Úgy történik, hogy a kerékpárt a busz orrára kötik. Elöl, a sofőr ablaka alatt van egy tartó, oda lehet akasztani a biciklit az utazás idejére. Amikor augusztusban Pap Verával csináltam ezt az interjút a CompLexnek, megállapítottuk, hogy mégis csak elég nagy idő a Körmagyar ősbemutatója óta eltelt tizennyolc év. Mesélte, hogy az olvasópróbán egyet s mást el kellett magyarázni a fiatal színészkollégáknak. Például nem tudták, mi az a kapupénz. Vagy hogy a jelmeztervező rá, Az utcalányt játszó Pap Verára először valami igen feltűnő, kurvás cuccot gondolt adni. Mire Vera ismertette a káemká (közveszélyes munkakerülés) egykori fogalmát, ami miatt a prostituáltak nemigen hordhattak nagyon kihívó munkaruhát, legfeljebb rejtegetve, kabát alatt. Így aztán kapott is Vera egy ballonkabátot, bár az előadás láttán meg kell jegyeznem, hogy nem igazán sikerült korban tartani. A bélés „olaszkockás” mintázata szerintem jóval későbbi nyugat-európai divat. Mai: Ha a Népszabadságnak olvasószerkesztője volna, egy nevetéssel szegényebb lenne talán a napom. Interjú a politikaellenes humoristával, Beppe Grillóval: RÁADÁSUL NEM BALOLDALI, NEM JOBBOLDALI, ÍGY NEM ÉRTIK, MI A FENE TÖRTÉNT, EZÉRT TÁMADNAK, RÁGALMAZNAK, NÉPTRIBÜNNEK BÉLYEGEZNEK.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
