|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2007. május:
A Gézagyereket a Thália régi stúdiójában adták. Közepén ültünk a forgószínpadon mi nézők, és körbe járattak bennünket, így kerültek elénk a különböző helyszínek. Gyermeki örömmel élveztem a ringlispílt. (Volt már részem ilyenben egyszer Miskolcon.) Élményfürdő ez a zegszegi előadás. Bagó Bertalan rendezése vitt a magasba, vitt a mélybe. Néha ugyanazon szereplők szereztek csodálatos és gyönyörűséges pillanatokat, akik az imént még falsul szólaltak meg. Akadtak tökéletesek – a Balogh Tamás–Mester Edit szomszédpáros –, és megszenvedtünk bántóan civilt is. (A buszsofőrt játszó férfi minden bizonnyal buszsofőr. Legalábbis semmi esetre sem színész.) Elnéztem ezt a nagyon is nézendő előadást, és még kevésbé értem Dömölky Jánost a pécsi Senákjával. Ha úgy érezte, hogy Háy-darabot illik beválogatni a POSZT-programba, vajon miért nem ezt viszi? (Helyből leszögezhetjük egyébként, hogy Háy eddigi színdarabjai közül A Gézagyerek a legjobb.) Ami a Pillantás a hídrólt illeti, működik, működget, de nem csúcsforma. Rendezőileg mintha kissé túl lenne munkálva. Ilyés Róbert Eddie Carboneként sűrűn ugráltatja az arcizmait. Az Alfieri ügyvéddel való egyik jelenetében (ezeket általában végigkiabálták Zalányi Gyulával) a "Megértette?" kérdésre volt egy vállmozdulata – az tetszett nekem a legjobban. Mai: Horváth Csaba koreográfus a Kultúra.hu-n első prózai rendezéséről, a Debrecenben látható A tavasz ébredéséről: MIELŐTT ELKEZDTÜK VOLNA A PRÓBÁKAT, AZT MONDTAM A TÁRSASÁGNAK, EZT AZ ELŐADÁST DEBRECENBEN CSINÁLJUK, DE NEM DEBRECENNEK. EZT EDDIG MÉG SENKI NEM LÉPTE MEG, ITT MINDIG ELSŐDLEGES SZEMPONT VOLT A KÖZÖNSÉG KISZOLGÁLÁSA, PEDIG A MŰVÉSZI MUNKÁT EZ NEM HATÁROZHATJA MEG. Nem kérdem, hogy nem nyílik-e ki a bicska a közönség zsebében. Azt sem kérdem, biztos-e, hogy ezt az ambíciót közpénzből kell finanszírozni. Csak azt kérdem, muszáj ezt ilyen büszke-arrogánsan kinyilatkoztatni? Érdekes ez, hogy az emberekben a Szentivánéji álom úgy él – nem alaptalanul egyébként –, mint egy kedves, mulatságos mese. Ezért aztán szívesen viszik erre a darabra színházba a gyerekeket. Na erről lassan le lesznek szoktatva. Van ugyebár a Bárkában Alföldi Róbert rendezése, az a nemi ösztönök zavaros, riasztó világáról számol be. (Nem vonom kétségbe, hogy formátumosan.) Tegnap meg láthattuk a szolnokiak produkcióját, amely arról szól, hogy barbárok jutottak hatalomra – nem feltétlenül a legutóbbi szabad választásokon, de talán úgy is, az összes szabad választásokon –, és a művészet nem kell többé senkinek. (Legfeljebb a veszteseknek.) Ezt mondja rezignáltan az előadással Szikora János rendező. Mai: Lelassultan, de elolvastam Lángh Júlia Egy budai úrilány című önéletrajzi regényét. Érdekes tudósítás egy számomra ismeretlen világból. (Csáki Judit látta színházban a kezemben a könyvet, és rögtön mondta, hogy a szerző Konrád György felesége volt, hát akkor most már ezt is tudom. “Jól bánnak veled a Színháznál?” – kérdezte Judit kedvesen tőlem nemrégiben.) Két mondat a könyvből: AKKOR MÉG NEM TUDTAM, HOGY A SZERELEM NEM MAGÁTÓL JÖN, HANEM CSINÁLJUK. TEHÁT NEM IS VEHETTEM ÉSZRE, HOGYAN GYŐZÖM MEG MAGAMAT NAPRÓL NAPRA JOBBAN A BÓDULAT ÉDESSÉGÉRŐL. (Vizuális típus vagyok, de ennyire mégsem. Nem tudom elképzelni azt, aki az éj leple alatt beszökik a temetőbe, fél éjszakán át ás, küzdi le magát két méter mélyre, koporsót bont és megszerzi mint zsákmányt Kádár János csontjait… Aztán mit csinál? Berakja egy teszkós szatyorba és hazaviszi? Eladja? Enyvet főz? Ássa el magát.) Szokott gondom lenni a volna és a lenne szavakkal, nem igazán érzem vagy tudom, hogy mikor melyik használandó. Csáki Judit legalább egyszer elmagyarázta már nekem, feltételekről beszélt, úgy rémlik. De vagy nem értettem meg, vagy elfelejtettem, mindenesetre bizonytalankodtam tovább. Aztán nemrégiben Illyés Gyula naplójában olvastam egy nagyon logikus megoldást a választásra, azóta legalább határozott vagyok a kérdésben. Azt írta, hogy mint az a két tőből is látszik, igeidőkről van szó, és ez a döntő. A lenne jövő idejű feltételezés, a volna meg jelen idejű. (A múlt idejű meg, értelemszerűen, a lett volna.) A lenne az következménye, utózmánya a volnának. Ha én zászló volnék, lobogásmentes lennék. Nnnna. A Nemzetibe mentem tegnap szegedi Csaó Bambinóra. A karzatra szólt a jegyem. Még soha nem jártam ott fenn. Felmentem, és olyan szakadék nyílt előttem, hogy ki sem mertem nyitni a szememet. Inkább lejöttem. Láttuk ezt a művet 1991-ben a József Attila Színházban, és úgy emlékszem, kedveltem is. De nyilván jól elfelejtettem az egészet, ha az 56 csepp vér láttán nem tűnt fel nekem, hogy ahhoz Horváth Péter mennyi mindent ebből a darabjából szedett. Szegedhez az elmúlt néhány évadban nemigen volt szerencsém. Ez a produkció nem keltett különösebben jó benyomást a társulatról. (Ó istenem… hogy öregszenek a vidéki színészek! Bizonyára nem jobban, mint a fővárosi kritikusok.) Mai: Írom a szolnoki Szentivánéjit. Nádasdy Ádám fordítását játszották, ahogy az mostanában szokás. Nem nagyon kedvelem ezt a fordítást. Mindene a jópofaság. Arany Jánosé mennyivel tartózkodóbb és poétikusabb! Első felvonás, első szín. Théseus kéri a férfiakat, hogy menjenek vele. Nádasdynál így felel a hívásra Égeus: KÖVETNÜNK KÖTELESSÉG ÉS ÖRÖM. Aranynál (Egéus): TISZTÜNK PARANCSOL, VÁGYUNK VONZ KÖVETNI. Jó néhányszor voltam már a Parlamentben. Amikor a bátyám évekig az MTI parlamenti stábját vezette, gyakorlatilag az volt a munkahelye. Vendégül látott bennünket a gyerekekkel (Mátét mintha megihlette volna a hely szelleme, politikusi mozdulattal integet), külföldi barátokkal. Napilapos újságíróként parlamenti ülésre is mentem párszor, amikor színházi tárgyú interpellációra került sor. Egyszer Pécsi Ildikó ott adott randevút interjúilag. Szóval nem vagyok egészen járatlan. (Most már Brumi sem. Brumi a folyosón, Brumi a költségvetési bizottság üléstermében mikrofonpróbát tart.) Mégis megilletődötten megyek és vagyok az Országházba/n. Szakrális hangulatú hely. Nemcsak az Európai Unió 50 éve konferencia zajlott tegnap, hanem tűzoltók is üléseztek-ünnepeltek a Vadász teremben. Vagy vadászok a Tűzoltó teremben?! Mi a felsőházi teremben (archív felvétel) gyűltünk össze jól szervezett plenáris ülésre, Szili Katalinnal, egy angolul gyönyörűen beszélő ír emberrel (Pat Cox, az Európai Parlament volt elnöke), Babarczy Eszterrel, Varnus Xavérral. (Most a felkért hozzászólókat említettem.) A hallgatóság: pl. civilszervezetek képviselői, sajtósok, sok diák. Ebéd a folyosón, saláták, majd húsételek, állva, késsel-villával – volt dolga este a parlamenti szőnyegtakarító brigádnak. Délután a média szekcióülés a Nagy Imre teremben. (A falon a koszorú fölött márványtábla “Kegyelmet nem kérek!” felirattal.) Érdekes dolgok hangzottak el meg érdektelenek. Tóta W. Árpád felkért hozzászólón fennakadtam. Azt mondja: mi az, hogy közszolgálatiság? Azt a köz mondja meg. Ami a közt érdekli, arról kell írni, és az a közszolgálat. Hozzászólt utóbb az MTV-s Losonczi Lívia, hogy talán a közszolgálat nem egészen ez, mert ha így volna, akkor Győzike a legnagyobb közszolgálat, hiszen őt nézik legtöbben, miközben az emberek zöme jobb tévéműsorra vágyik. Mire Tóta kolléga leteremtette a hölgyet, hogy ez nosztalgia a Kádár-korszak iránt, az a kommunista diktatúra volt, amikor a tévé ráerőszakolta a népre, ami nem kellett az embereknek. Ezt már nem bírtam ki némán, és mint felkéretlen hozzászóló főként Kosztolányit idéztem – őt legalább nem lehet lekommunistázni –: “A közönség nem követeli meg okvetlenül a rosszat. A jót is elfogadja.” Este egy Julle néni-mentes, rövid lejáratú Hedda Gabler a Katonában. Hálásan fogadtam a Norvég Nemzeti Színház lényegre törését, mivel alig bírtam nyitva tartani a szememet – függetlenül az előadás méltányolható minőségétől. A működőképes operett-előadás úgy hat, hogy az ember szerelmesebb lesz tőle. A boldog szerelmes boldogabb, a boldogtalan meg boldogtalanabb. Ez jutott eszembe tegnap Nyíregyházán a Csárdáskirálynőt nézve Ez a darab igazán az operettek (csárdás)királynője. Mondjuk az első résszel még elégedetlen voltam – ritmusgondok, egyenetlenségek, és a színészek is csak hellyel-közzel –, de például Horváth László Attila elejétől kezdve nagyszerű Miska. Azt hiszem, Feleki Kamill óta nem láttam ilyen remek Miskát. (Nota bene, Horváth Lackó jól mozog, tud táncolni, alighanem a Kamillka térdenjárását is képes lenne megcsinálni.) A második rész aztán erősen felfutott, és volt ott egy pillanat, amikor az első rész göcsörtjeit is megbocsájtottam Tasnádi Csaba rendezőnek. Az történt, hogy nem tartottak szünetet a második és harmadik felvonás között. Némi átdíszletezés zajlott a leengedett függöny mögött, közben a zenekar az Emlékszel még?-et játszotta, és a szám szövegét kivetítették a függönyre. Ez zseniális ötletnek bizonyult, és arra utalt, hogy Tasnádi tökéletesen tisztában van velünk, akik ott ülünk a nézőtéren. Ismerjük a dallamot, de nem tudjuk pontosan a szöveget. Szelíd, szolid, végtelenül helyes kis karaoke lett a dologból. Körülöttem mindenki énekelt (magam is), de csak egészen halkan, hogy ne zavarja a szomszédok éneklését. És milyen jó, hogy Kútvölgyi Erzsébet, aki az elmúlt évtizedekben kevesebb szerepet játszott el, mint amire termett, most Nyíregyházán Cecíliaként pompázik elegánsan, kedéllyel, bár az énekhangját (sajnos) nem igazán ereszti ki. És Tóth Sándor is szíves vendég. Rájöttem most, hogy Edvin nemcsak hálátlan, de keserű szerep is. Ideje nagy részét boldogtalanul, durcásan kell színen töltenie. Márpedig Tóth Sándornak, aki elég snájdig és elég sármos, nem áll rosszul a megsértett férfigőg. Ezt már akkor konstatáltam, amikor A hattyú Ági Miklósát játszotta. Visszatérve még a péntekre, úgy készültem, hogy ha a Parlamentben bárki rákérdez a mackóra – pl. biztonsági ember (átvilágították Brumit, és nem volt ügynök!) vagy résztvevő –, akkor majd azt füllentem, megígértem az unokámnak, hogy lefényképezem. Visszatérve még a péntek estére is, az jutott eszembe azóta, hogy ha én Oslóban lévő színikritikus volnék, és lenne egy értelemszerűen norvég kamaszgyerekem, nem biztos, hogy örülnék, hogy a Nemzeti Színházban ezt a Hedda-kivonatot kapja Ibsen-dráma gyanánt. (Nyilván skandináv színikritikusként is utálatos és konzervatív lennék.) Este munka közben fél szemmel és fél füllel rajta voltam a Duna tévén, ahol a Karnyónét adták az Operából. Hát meglepő, hogy így bemutató után két nappal levetítik a premier felvételét, de én támogatom. Mai: Marina Cvetajeva Fogoly lélek című önéletrajzi jellegű kötetét olvasom. ASZJA ÖSSZE TUDTA GÖNGYÖLNI A NYELVÉT TÖLCSÉR FORMÁRA, MINT A MAMA, MUSZJA MEG NEM TUDTA. Felmerült bennem a gondolat, a nyelv tölcsér formára való összegöngyölése talán egy speciális női képesség. Mert én meg tudom csinálni, Annamari is, viszont kedves férjem meg Máté nem tudják, pedig próbálták régen, amikor a gyerekek kicsik voltak és nyelvet nyújtogattunk. Angolra menet nagyjából 1944-be pottyantam tegnap. Nácik között, horogkeresztes zászlók alatt masíroztam át a Szomory téren, ahol épp filmet forgattak. Angolról jövet meg Mácsai Pállal futottam össze, beszélgettünk félórácskát a Madách téren. Mondjuk azt konkrétan nem tudtam, hogy ő ennyire nehéz anyagi körülmények között viszi azt a színházat. Hogy éppen úgy finanszírozzák, mintha az Örkény egy musicalszínház volna. Szóba került egyebek közt Kerekes Laci, mire megkérdeztem, hogy vajon őt szerződtette volna-e az Örkénybe. Mondta, hogy Kerekes Laci az Örkény Színház alapító tagja lett volna, ha nem hal meg. Sejtettem egyébként, de most akkor tudom is, jó érzéssel tudva. Délután a Színházi Társaság közgyűlésén elnököt választottunk Csizmadia Tibor személyében. (Mi egyébként, családilag, Mácsai Pált látnánk legszívesebben a Színházi Társaság élén, de mélyen megértem, hogy ő nem vállalkozik erre.) Közben bárkivel trafikáltam kicsit, mindenkitől csak rossz hírek jöttek. Nyíregyházán az önkormányzat nem képes átutalni a színháznak a költségvetésileg meghatározott 13 milliót. Kőváry Kati meg azt mesélte, hogy a veszprémi színháznak nem hogy nem adnak pénzt, de egy most kapott levél szerint júliusban vissza kell fizetniük 17 milliót. Nem is olyan lassú kivérzés vár ránk. Este a Novemberi éj a Kamrában, Zsámbéki-osztály vizsgaelőadása Zsótér Sándor rendezésében. Hát Wyspiański hatalmas falat. (Ámbár lehet, hogy nem is a növendékeknek, hanem nekem.) Jó volt nézni őket. Az arcukat, a fiatal nyakukat, a lendületüket. Hallgatni őket már nem volt olyan jó. Igen, nagyjából ezt szerettem volna kapni a Prahtól, mondom szeretettel. Vagyis Valló Péter a Radnóti Színházban Börcsök Enikővel és Schneider Zoltánnal életre keltette Spiró György darabját. Volt egy nagyon fontos momentum az előadás elején: amikor Schneider hazaért és üdvözölték egymást Börcsökkel, lehetett látni, hogy ezek – a házaspár – szeretik egymást. Ami azért lényeges, mert a későbbiekben Börcsök olyan, mint akivel képtelenség szeretetben, békességben leélni 19 évet. Megérthettük, hogy Börcsök nem volt (egészen) ilyen, csak a helyzet hozta ki belőle. Vagyis ennek a fantáziadús asszonynak eddigi életében még annyi sem jutott, hogy nekilódítsa a fantáziáját. (Schneider utolsó monológja, úgy tűnik, nincs megoldva. De lehet, hogy íróilag sem.) Igen szépen dolgozik Schneider Zoltán. Börcsök meg nem dolgozik, neki ez csak úgy egyszerűen jön. Egy legjobb női alakítás. (És még a gyönyörűséges krumplipucolását is újra láthattam, amit a Száz év magányban megcsodáltam!) Hazafelé jövet azon vitatkoztunk kedves férjemmel, hogy mi lesz velük. Mármint evvel a két Spiró-hőssel. Kedves férjem szerint Börcsök reggel veszekedni fog Schneiderrel, hogy hogy tehette. Szerintem ugyan nem, de attól sem lesz jobb nekik. Megvált(oztat)hatatlan az életük. Mai: FÉRFI: NEM SZOKTÁL TE ILYEN LENNI, ENNYIRE… GONOSZ! SOSE VOLTÁL ILYEN! NŐ: HÁT NEM… MERT EDDIG SZEGÉNY VOLTAM… DE MOST GAZDAG LETTEM! ÉS MOST MÁR ÚGY IS KELL GONDOLKOZNI! Jelentés a nem színházi munka frontjáról: A múlt héten egyéni rekordot javítottam az euractiv.hu-n, napi átlagban 36 anyagom kelt el, és pénteken – miközben az EU-konferencián ültem – új átvételi csúcs született 43-mal. (Ma viszont lehet, hogy negatívba megyek. Kizárólag hosszú és unalmas cikkeket tettem fel. Van egyébként a portálon jobb oldalon egy felmérés, VMR 2007. Kérem a lelkes és ráérő olvasókat, töltsék ki! Hátha nyernek.) Tegnap este átmentünk a Pesti Színházba a Harmóniára, hogy megnézzük, jól láttuk-e decemberben. Varju Kálmánt akartuk másodfokú eljárásban megvizsgálni a Harmóniában. Mivel kedves férjem néhány hónapja felterjesztette őt Ananász-díjra. Hát nem tudta tökéletesen megtartani ezt a Vili-alakítást, ami az adott körülmények között nem is csoda. Szétzilálódott előadást találtunk körülötte és kevéssé koncentráló, a szöveget csak nagyjából visszaadó, sokat bakizó, s ezenközben jól szórakozó főszereplőket. (Ez a Molnár Ferenc-darabok halála egyébként, a pontatlan, hozzávetőleges, ritmusát vesztett szöveg.) A társulat mentségére legyen mondva, hogy havonta kétszer megy csupán az előadás (ami szintén egyfajta halál), de ha valaki ezt nem fogadja el mentségnek, az vagyok én. Szegedi Erikát szeretném a legnagyobb elismeréssel kiemelni, aki a maga nem igazán megtisztelő színészi feladatát változatlan energiával, fegyelemmel és odaadással végzi. Ami Varju Kálmánt illeti, azért az jól látszott most is, hogy ez a figura – a Vili – megvan neki fényesen. Bár az emlékezetünkben inkább azt őrizzük meg, amilyennek a bemutatón láttuk. Csöppecskét fájó szívvel (a veszteségek miatt), megítéltük neki a díjat jóérzéssel, bizalommal. Holnap utazunk ám el! Évi rendes bledi konferencia, tavi kilátással, keddel bezárólag. Mai: Ez egy minapi cím egy hírportálon (sic): GERGÉNYI LEFEJEZÉSÉVEL INDUL A REDŐRSÉG ÁTALAKÍTÁSA Bagó Bertalannal találkoztam tegnap Színház-interjú céljából. Beszélgettünk órákig, de nem vagyok elégedett az anyaggal. És mivel legutóbb a szintén Színház-beli Tasnádi Csaba-interjú esetében ugyanígy éreztem, kénytelen vagyok arra gondolni, hogy én nem voltam jó ezekben a beszélgetésekben. De nem szívesen gondolok erre. (Az is igaz, hogy hulla fáradt voltam.) Jól emlékszem, bő húsz évvel ezelőtt Berci volt az első olyan ember, akivel sikerült egy szaftosat dumálnom, anélkül, hogy erre megbízásom lett volna. Kezdő színész volt a Nemzetiben, onnan ismertem, a szentendrei nyári színház nézőterén futottunk össze, és hatalmasat pletykáltunk. Este az Asbóth utcában Dacia Maraini Mária és Erzsébet című női darabja. Kevéssé stílszerű hangkulissza gyanánt a Tanács Károly körúti Pálinkafesztivál felől koncert ordított alá. Kicsit talán alibiszagú a produkció. Nem látom ebben a nyúlfarknyi estében a színdarabot, meg a szerepeket, de még a szerző találmányát sem – azon túl, amit Schillertől és Stefan Zweigtől már tudhatunk a helyzetről és a hősnőkről. Jegyem nem lévén a rendező Ács János vitt be kedvesen a nézőtérre (konstatáltam magamban, ezt legalább nézi, a Harmóniát, felteszem, nem.) Négy színésznő dolgozott nagyon rendesen. (Az ötödik szereplőnek, Juhász Rékának inkább csak sertepertélés meg zaj-, zörejcsinálás jutott. Nem is értem, miért nem inkább az Emberbarátban játszott ez idő tájt a szomszédban. De ha jobban belegondolok, Tímár Évának sem igen akadt ebben színészi feladata. Sőt Verebes Linda dolgát is túlzás lenne szerepnek nevezni. Ha még tovább megyek, voltaképp a főszereplőknek is inkább csak pózok álltak a rendelkezésükre.) Egri Katit Erzsébetként a körülményekhez képest kissé talán színpadiasnak találtam. Örömmel láttam viszont a Máriát adó Majzik Editet. Hosszadalmas út volt, egyrészt mert az ausztriai autópályát feltúrták és beszűkítették, s amikor végre lehetett volna gyorsulni, vihar kapott el bennünket. Olyan jégeső zuhogott, mintha keményre gyúrt hógolyók záporoznának, szinte lövésnyomokat hagytak a kocsin. Ilyenkor, amikor semmit nem látni, az osztrák autósok nem forszírozzák a menést, inkább félrehúzódnak a leállósávba. Ez okos ötlet, csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne utolsónak álljon ki, mert a leghátsóba a legkönnyebb belemenni. Megérkeztünk Bledbe, pontosan ugyanazt a szobát kaptuk, mint tavaly novemberben. Az erkélyen szép sorban ott pompázik ez, ez és ez. Rögtön leszaladtunk az uszodába, és olyan tárgyilagossággal vetettem le magam a vízicsúszdán, mint akinek ez munkaköri kötelessége. Míg jöttünk a hegyek között, Az Alföld című Petőfi-versen tanakodtunk. (Úgy néz abban végig a költő az Alföldön, mint ki gépen száll fölébe.) Ahogy leírja a Kárpátokat, nyilván ismerte. De nem autózott így a hegyek között, mert akkor fogékonyabb lett volna az ilyen táj izgalmasságára és fenségességére. Arra jutottunk, kár, hogy Petőfi nem látott óceánt. Biztosan tetszett volna neki. Isten nyugosztalja gyengéden Nagy György egykori táncost, koreográfust! Sajtószemle: A HVG-ben interjú Balázs Péter felkért szolnoki színigazgató-aspiránssal. Csak az olvassa el, akinek már úgyis rossz a kedve. Winnetou-val szólva: sötét szárnyak suhogása. Koltai Tamás a Pillantás a hídrólról és a Nem félünk a farkastólról ír az ÉS-ben. Zavarba hozott a kritikája és kicsit el is szégyelltem magam tőle. Koltai ugyanis kíméletlenül és kegyetlenül nyilatkozik, de egyenesen és pontosan. Én nyilván puhábban, tapintatosabban fogalmazom meg a véleményemet – akár itt, akár a Nem félünk...ről írt kritikámban -, egyben mismásolóbban és kevésbé őszintén is. Hiszen alapjában véve ugyanazt gondolom erről a két előadásról, amit ő. Tegnap biciklit béreltünk és körbebicikliztük a tavat. Így aztán megnéztük a néznivalókat hátulról, amit akár elölrőlnek is nevezhetnénk. Megmutatom, hol lakunk mi. A fekvecsíkosnak látszó, magaslatibb épületben. Azt egyáltalán nem értettem, hogy' létezik egy körbebiciklizésnél, hogy folyton felfelé kell hajtani. Két étterme van a szállodának. Az egyik nagy és fényes, a főbejárattal szemben hívogat. A másik kicsi és eldugott, az uszoda üvegfalának túloldalán húzódik meg. Fürdőzés közben megállapíthattuk, hogy folyton üres. Egy mogorvába hajló pincér állt mindig az üvegfal mellett és nézett ki vágyódva a fürdőruhás emberekre. Mi ebbe a hátrányos helyzetű vendéglőbe jártunk esténként a napi egy főétkezést megejteni, már csak az édeskettes miatt is. (Sosem volt senki rajtunk kívül.) Nyilvánvalóan nemcsak a motyogós pincér szomorú és magányos itt, hanem a szakács is. Láttuk őt egyszer a bizsergetős medencéből, amint épp kiszaladt a kertbe a zöldnövényzethez, s ollóval vagdosott magának néhány díszlevelecskét. Az lett a mi bledi hivatásunk, hogy boldoggá tegyük ezt a nagy tehetségű, kreatív, lelkes, hálás szakembert. Csodákat főzött nekünk, csodákat! Mai: Bächer Iván Levélregény című könyvét olvastam el. Egy nyugdíjas pedagógus a főhősnője. Ezt mondja: FURCSA PÁLYA EZ: VALAHOGY SOHA NEM LEHET TELJESEN, VÉGKÉPPEN, REMÉNYTELENÜL KÉTSÉGBEESNI. Mivel az odaúton leszerepelt az osztrák autópálya, Horvátországon keresztül jöttünk haza, így Szlovéniából is többet láttunk, mint odafelé. Úgy tűnt, a kisebb településeken kisebb, egy fő befogadóképességű gyerektemplomokat építenek. (Lehet, ha locsolgatják, nevelgetik, akkor megnő.) „Mit visztek?” tette fel a tuti kérdést magyarul, akcentussal a szlovén-horvát határon az illetékes. Letenyénél (ahol a Mura apad/árad) léptünk be az országba, és most először mentem el úgy Nagyrécse mellett a hetes úton, hogy nincs a faluban senkim. Elköltöztek onnan a rokonaink. Nagynénémék, unokatestvéreim éltek ott, kiskoromban hosszabb időre ki is voltam adva hozzájuk, amíg Anyu tébécésként szanatóriumba kényszerült. Amikor gyerekkoromban látogatóba mentünk, és a domb tetejére érve a 202-es kilométertábla környékén egyszer csak előbukkant a falu, hátul a kocsiban ordítoztunk és tapsoltunk a bátyámmal: RÉ-CSE!, taps-taps-taps, RÉ-CSE! taps,taps,taps. Pár évvel ezelőtt, Madridba repülve egy nagyon rendes pilóta megmutatta az egész Dunántúlt. Tisztán láttuk a Balatont, a végénél tovább egyenesen a M 7-est, majd nem sokkal a felismerhető nagyváros, Nagykanizsa előtt, jobbra, Nagyrécsét. Ma már csak egy üres, ismeretlen falu számomra. El is mentünk a bekötő útja mellett minden további nélkül. De dologra! Az EurActivot csináltam Bledből is, ám a színházi részlegnél felgyűltek a tennivalók. Azt gondoltam, annál mélyebbre már nem juthatunk, mint hogy túszejtéses bankrablás színhelyén egy rendőrünk pénzt lop. De van lejjebb: az illető szabadon távozhatott a bíróságunkról, felfüggesztett börtönbüntetéssel. Súlyosbító körülményként értékelték, hogy „az eset a közvélemény rendőrségbe vetett hitét megingathatta”. Súlyosbító körülményként értékelem, hogy az eset a közvélemény bíróságba vetett hitét is megingathatta. Elmentem tegnap az Asbóth utcába a Bernarda Alba házára, mert egy kritikuskollégának tetszett az előadás. Ha már úgysem tud az ember elég bemutatót nézni, és emiatt rossz a lelkiismerete(m), akkor én hallgatok a kollégai ajánlásra. De ez most nem jött be. Nem is értem, hogy lehetett ezt pozitívan fogadni. Persze egy jó dráma mindenre képes, és nem tudhatni, kiben mit pendít meg váratlanul. De ez a produkció tipikus bp-i kamaraszínházi projekt, épp olyan, mint a Nyolc nő. Nyolc nőnek biztosítja a szerződésbe foglalt színpadra lépést, és ennyi. (Még csak nem is passzol rájuk annyira. A darabban Bernarda öt lánya összesen 140 éves. Az ittenieken van minimum ötven év plusz.) Munkálkodnak igyekezettel, minden szót eljátszanak alaposan, és amikor az egyikük beszél, akkor a többiek szegezik rá erősen a szemüket. Ha háttal áll nekik, akkor a hátára. A játszók és a nézőtér közé rácsot tétetett Csiszár Imre rendező. (Még el sem kezdődött az előadás, máris el volt játszva a darab.) Nem tudtam pontosan, ki van bezárva, ők vagy mi. Mai: Bernardától: TŰ, CÉRNA AZ ASSZONYNAK. OSTOR, ÖSZVÉR A FÉRFINAK. AKI JÓMÓDBA SZÜLETETT, EZ A SORSA. Vajon mit csináljon az a nő, akivel öt rendőr erőszakoskodik? Hívjon rendőrt? Bánatos félház volt tegnap a Pesti Színházban az Amphitryonon. Nem is tudom, hogy van ez a Roboz-bérlet tulajdonosaival. Heinrich von Kleist riasztó számukra? Vagy az érthetetlen cím? Vagy már hallották, hogy nem nagy veszteség kihagyni az előadást? Mert nem nagy. Jön először Epres Attila, aki már rutinos Sosias, és remekül előadja a magánszámot. Idővel csatlakozik hozzá a színpadon ál-Sosiasként a Merkur istent játszó Juhász István, akit én eddig mindig megfelelőnek láttam, hanem most rákfene. Talán berozsdált a szája, nem tudom, de képtelen volt érthetően mondani a klasszikus, verses szöveget. Ennek következtében teljesen elveszett például az a félmondatnyi alapvető információ, hogy „…Zeus, az olympusi, ma Amphitryon másaként földre szállt”. Így a közönségnek nagyjából félóra késéssel eshetett csak le, hogy milyen szemét huncutság folyik itt egyáltalán, isteni vonalon. Gondoltam García Lorcára, akiről simán azt lehetne hinni, hogy egy hetvenéves, minden hájjal megkent, nőbolond színigazgató. És nyilván azért írta a Bernarda Alba házát, hogy a társulatában jelenlévő összes korábbi feleségét és szeretőjét egy füst alatt kielégítse szereppel. Lett egy rigónk, ide jár az erkélykorlátra dalolni. Saljapinnak nevezem, de jobb’ szereti, ha minden körülményeskedés nélkül csak Salinak hívjuk. Itt jegyzem meg, hogy Saljapint 1925-ben egyetlen estére szerződtette a Városi Színház – a mai Erkel –, és 3500 dollár volt a gázsija. A mi Saljapinunk viszont semmi pénzért nem lépne fel ott. (Nem volt elég fotogén, de talán majd legközelebb.) Tegnap délután Az anyát néztem – Brecht-darab, de az alapmű a Gorkij-regény – az Ódryn, illetve nem is az Ódryn néztem, hanem az udvarában, ahol a Máté-osztály növendékei bejártak minden háztetőt és létrát, miközben nagy lelkesedéssel megélték az orosz munkásmozgalom kezdeteit. (Egyben kedvesen ott hagyták magukról emléknek a házfalakra festett vörösbetűs SZTRÁJK feliratokat.) Ha jól számolom, Zsótér Sándornak így május 19-re ez a hetedik rendezése az évadban, ami ad okot némi kétkedésre a dolgok maradéktalan komolyságát illetően, de ezt a produkciót most igazán jópofának találtam. Valósággal tágult a lelkem tőle, ahogy ezek a fiatalok ott a bárányfelhős ég alatt, egy félkörgangos bérházzal a hátuk mögött véres komolysággal és tehetséggel életet leheltek az antikapitalista propagandába, amely egyébként nyilván mind aktuálisabbnak mondható. Este még elmentem a Zsámbéki-osztály A háború-vizsgaelőadására is a Kamrába, de azt már tegyük el magunknak holnapra. Szóval A háború is meglehetősen rendben lévő produkció. Nekem ebből az osztályból a mézszőke lány tetszik a legjobban, aki úgy néz ki, mintha orosz volna az anyukája. (Tenki Réka.) Pénteken ki akartam hozni a Puskin tékájából az Apró titkok című filmet, mert egy ismeretlen kedves olvasó ajánlotta megnézésre. De ilyen kazetta nem volt – illetve kazetta már szinte egyáltalán nincs, csak dévédék, aminek nem örülök, mert a DVD-lejátszó nem simul úgy az ember keze alá, sőt olyan, mintha ülne benne egy egészen apró termetű marketinges, aki folyton elintézi, hogy ne az menjen, amit akarok, hanem például filmreklámok vagy a menü –, elhoztam hát a Bábelt, és megállapítottam, hogy nagyon ügyesen összerakott film. Aztán másnap visszavittem, és ha már úgyis ott voltam, hát kikölcsönöztem A lövés utáni csend című 1999-es Wolker Schlöndorff-filmet. Egy hetvenes évekbeli (nyugat)német terroristáról szól, akit a keletnémetek bújtatnak az NDK-ban. Igen érdekes munka, különösen A mások életével párhuzamban. Az a baj a kölcsönzéssel, hogy öngerjesztő folyamat. Akár a láncdohányzás. Amikor az ember visszaviszi a régit, folyton kivesz egy újat, így várja most itt mellettem a megtekintést A parfüm. Mai: Kukorelly Endre Rom (A szovjetónió története) című könyvét olvasom. (És épp hallottam valakitől tegnapelőtt, hogy ő válogat a jövő évi POSZT-ra. Már egy ideje érdeklődgettem, hogy ki lesz a 2008-as programtervező, de senki nem tudta. Ez különben teljességgel elfogadhatatlan a Színházi Társaságtól, hiszen a válogatási időszak április elsején elkezdődött. Ha Kukorelly április 1-től bír a megbízatással, miért nem ismeretes, hogy ő a kijelölt személy? Ha meg csak most találták meg a feladattal, akkor súlyos, majd’ kéthavi mulasztásban van szegény.) Na most meg nem jutott hely a könyvének. Prolongálva! Azt felmérhettem a Kukorelly-könyv legelején – de már az Élnek még ezek? című színdarabjából is –, hogy ő nagyon másféle közegben született bele a szocializmusba, mint én. Igyekeztem nyitott lenni tehát, de úgy látszik, nem sikerült. Irritál, ahogy 2000-ben leleplezi a Szovjetuniót, de meg az a fölény is, amivel ő annak idején – mint ez a kötetéből kiderül – rendszeresen a Szovjetunióba járt nyaralni, egyben lenézni. MERT, IGEN, OTT CSUPA BUTA EMBER ÉLT – írja. – OTT NEM ÉLTEK OKOS EMBEREK, MERT AZ OKOSOK IS OSTOBÁK VOLTAK, A LEGOKOSABBAK IS. A BUTASÁG PEDIG ROSSZ. OLYAN ROSSZ, MINT EGY MELEG, DE VÉSZESEN HŰLŐ PIROG AZ ULICA GORKAVÁN, 1978. JANUÁRJÁBAN, CSAK MÉG ANNÁL IS SOKKALTA ROSSZABB. ROSSZ, CSÚNYA, VESZÉLYES. ENNYI BUTA EGYÜTT POKOLI VESZÉLYES, ÉS ŐK NEM LEHET, HOGY NE LETTEK VOLNA BUTÁK, MERT ABBAN AZ ORSZÁGBAN ÉLTEK, AHOL AZ VOLT A REND. (Más részletke: Karl Mayról szól egy lábjegyzet, s ebben Old Chatterhandnak van írva Old Shatterhand, részemről széles mosoly, talán Lady Chatterlyt látta maga előtt.) Ami a Parfümöt illeti, kissé tán túl van dimenzionálva. Hívtak telefonon két hónappal ezelőtt a Nemzetiből, hogy Rátóti és Háy urak szívesen látnának a Házasságon innen és túl bemutatóján. Ezt kedvesnek és megtisztelőnek találtam, de akkor épp máshová kellett színházba mennem. Hát most néztem meg, tegnap. Ó, ez nagyon a szívemhez szólt! Mosolyos szomorú este. Novellák, a korosztályom magánéleti történetei. Közben a kivetítőn mindvégig Budapest magaslati képe. Egyszer-kétszer láttam a házunkat, néha meg a lehetséges enmagamat a történetekben. Itt van ez a helyes fiú, Rátóti (egyidős velem), meg ez a szőke kölyök, Háy (szintén egyidős velem), milyen lehangolóan és felemelően sokat tudnak (tudunk) már az életről meg a dolgokról!! A legvégén Gianni Morandi, az In ginocchio da te, ezért külön hálás voltam. Hazaérvén írásos nyilatkozatot kértem kedves férjemtől, hogy nem fog másba beleszeretni és engem elhagyni soha. Közben ment a Légköbméter előadása a tévében. Felvettük. Kell hogy legyen egy kis Ternyákunk. (Na ő meg fiatalabb volt, mint mi.)
Néztem a
Légköbmétert, és sajnálkoztam, hogy Ternyák
Zoltán mintha nem igazán jönne át a képernyőn. A levegője, a
szuggesztivitása, a Annak idején írtam a produkció születéséről, és jóval később tudtam meg Kőváry Katitól: a cikknek része volt abban, hogy lett bemutató és lettek előadások. Volt már ilyenem, jótékony hatásom, Jordán Tamás József Attila-estjénél. Az még 1987-ben történt. Szinte az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy engedélyezik-e az Amit szívedbe rejtesz premierjét, én azonban mit sem tudtam erről. Évek múltán találkoztam Jordán Tamással egy interjú kapcsán, akkor mesélte, hogy ennek a beharangozónak a megjelenése után már kínosabb lett volna az illetékeseknek letiltani a bemutatót. A Élmunkás Lehel metróállomás bejáratánál fetrengett a földön egy férfi, amikor arra jártam tegnap. Elsőre úgy tűnt, hogy a Cola-automatát szereli, de nem, hanem felállni akart. Néhányan nézték gyanakodva, csak nekem volt az a spurim, hogy nem részeg. Odamentem, segíthetek-e. Mondta, hogy cukros, és mindjárt jobban lesz. Letettem a szatyraimat és megpróbáltam felállítani a férfit, de kérte, hogy inkább húzzam kicsit oda a falhoz, nekitámaszkodna. Volt a keze ügyében egy üveg Cola, mondta, mindjárt megissza, az majd segít. Közben odajött még két nő – általában a nők a segítőkészebbek –, az egyik már bontotta is ki a üveget, úgyhogy én elköszöntem. Összefogtam a szatyraimat és indultam a metróba. A férfi utánam szólt: „A szatyor!”, megfordultam, bágyadtan mutogatott. Lenéztem a kezeimre, és a szatyraim között ott dagadt egy szintén bevásárlással teli, idegen szatyor, a beteg férfié. Hát így nem sikerült lelépnem a szajréval :-D Olyan nap volt a mai, hogy kicsit sem tudtam írni ide. Pedig így már két nemzeti színházi beszámolóval is tartozom. Majd holnap megejtem a leszólást. Ezt azonban már napok óta tartogattam: Mai: Kis előzetest csináltam a CompLexnek a Vámpírok bálja júniusi bemutatójáról. Néztem a produkció honlapját, ezt írják: A MAGYAR FORDÍTÁS AZ EREDETI SZÖVEGKÖNYV LÍRÁJÁT, MONDANIVALÓJÁT MEGTARTVA ÉS AZT A MAGYAR NYELV EGYEDÜLÁLLÓAN KEDVES SZÓFORDULATAIVAL GAZDAGÍTVA MIKLÓS TIBOR MUNKÁJA A Nemzeti új bemutatóiról: Michael Frayn ügyes író, Hamvai Kornél sem ügyetlen, tehát az 1953-as Magyarországra helyezett Szigliget bohózat teljességgel használható. A színészek is eléggé ambiciózusak. Gazsó György például – úgy képzelem – a maga precíz, gondos módján ehhez direkte megtanult abroszt lerántani a terített asztalról és poharat pörgetve feldobni. Tehát Babarczy László rendező rovására írom, hogy az előadás mégsem elég jó, mégsem elég átütő szerintem. A Hermelin azonban lehangolóbb. Hát milyen világ az, ahol Stohl András Pálfi Tibor lehet? (Még ha Tíííbornak mondja is a szereplők zöme.) Ez a produkció eredetileg nem szerepelt a Nemzeti idei műsortervében, beugró lett, miután Ascher Hamvas Béla-projektje kiesett. Kaszás Attilának Pálfi már megvolt, Schell Juditnak meg jól jön főszerepként Tóth Hermin – gondolhatták az illetékesek. Hanem Kaszás halála után hogy juthatott eszébe bárkinek is Stohl? (Mondjuk Rátóti Zoltán helyett?) Nem mintha Stohl nem volna jó színész, de hát ha Szomory Dezső (alias Pálfi) olyan lett volna, mint Stohl, akkor talán még ma is élne. Stohl itt nem is Pálfit játssza el, hanem a paródiáját. Pózol, bohóckodik. Nem vesz komolyan szinte semmit abból, amit Pálfi komolyan mond. Pálfi dekadens, Stohl virulens, Pálfi enervált, Stohl energikus és sorolhatnám az ellentéteket. De legalább megtudtuk, hogy Schell Juditnak meg nem szerepe a Tóth Hermin. Schell Hermelinje erősebb, okosabb, tartásosabb nő annál, mint hogy ez a történet egyáltalán megeshetnék vele. Básti Juli Toncsija perfekt. És hát Horesnyi Balázs nagyon kitett magáért! Gyönyörű mindhárom felvonás színpadképe. Tapsos díszlet ez, csak hát a Nemzeti Színházba jobbára épületnéző turisták járnak, akik sajnos nem tudják, mi az a tapsos díszlet. A legjobban a harmadikat szerettem. Elmondanám, hogy Szomory Dezső „toronyszobás” lakása, ahol a darab játszódik, itt van a Sütő utca 2-ben – Kerényi Imre lakik benne –, rálátok az ablakaira. Amikor elénk tárult a harmadik felvonás teraszos, háztetős díszlete, jóleső érzéssel gondoltam arra, hogy Horesnyi Balázs a tornyocskákat talán itt nézte ki magának a mi erkélyünkön, amikor csodálta a kilátást :-) Úgy tudom, a rakparti építkezés miatt hamarosan leállítják a kettes villamost, és akkor majd egyáltalán nem lehet megközelíteni a Nemzeti Színházat. (Meg látni sem fogjuk a házaktól, amelyeket körülötte húznak fel, bár ez a nemláthatás nem feltétlenül hátrány.) Autóval menni nem ajánlatos, hiszen nem visz az épülethez út és nincsen parkoló. Voltaképp a lábalás az egyetlen megoldás, de a Boráros tér felől gyalog most nincs járás a nagyszabású főbejárathoz, amelynek négy ajtaja van, ám hármat mindig zárva tartanak. A mi exkluzív Nemzeti Színházunkba jelenleg úgy lehet kevéssé dekoratívan bevonulni, hogy levergődik az ember a zsúfolt kettes viliről, megcélozza az épület fenekét, majd nekimegy egy kerítéssel lezárt területnek, ott jobbra indul, végigsétál egy kis úton, ahol lefröcskölik a pázsit automata slagjai, s így ér oda a három bezárt ajtóhoz. Nem lesz vidám, de majd elmesélem a napokban, hogy jártunk Erzsi barátnőmmel a Holokauszt Múzeumban. Mai: Említettem már, mennyi mindenféle meghívó, közlemény jön az euractiv.hu-ra. Egy kis ízelítő: INNOVATÍV ÉS KÍSÉRLETEZŐ SZELLEMET TÜKRÖZ AZ AGÁRDI PÁLINKAFŐZDE ÚJONNAN KIFEJLESZTETT TERMÉKCSALÁDJA, AMELYET A CÉG RENDHAGYÓ, MEDITERRÁN HANGULATÚ SAJTÓTÁJÉKOZTATÓN MUTATOTT BE AGÁRDON, A FŐZDE LÁTOGATÓCENTRUMÁBAN. A HAZAI PIACON EGYEDÜLÁLLÓ NARANCS, GRÁNÁTALMA ÉS BANÁN PÁRLATOK A DÉLIGYÜMÖLCSÖK HARSÁNY, KARAKTERES ÉS MAGÁVAL RAGADÓAN FRISS ÍZ- ÉS ILLATJEGYEIT HORDOZZÁK MAGUKBAN, AZ AGÁRDITÓL MEGSZOKOTT KIVÁLÓ MINŐSÉG ÉS ELEGANCIA TÜKRÉBEN. (Most látom, ez nem is olyan érdekes. De nekem elsőre tetszett.) Délután: a Thália Stúdióban a Fürdővízzel a gyereket! című, jól sikerült Cserje Zsuzsa-projekt. Egy őrült darab (Christopher Durang) szeretem-színészekkel (Kovács Martina, Stubnya Béla, Martin Márta, Karalyos Gábor – ez a fiú nagyjából mostanra lett jó –, Venczel Vera), bírtam. Este a Vihar a Bárkán, Osztrovszkijé, nem Shakespeare-é. Ez a produkció elmozdulás Balázs Zoltán rendezői pályáján. (Kicsit jobbra, előre, felém irányba.) Képzőművészeti ihletettségű díszlet – az orosz konstruktivizmusra emlékeztet –, operai zenei aláfestés (Janácek: Katja Kabanová), és szép, átszellemült szerelmespár Tompos Kátya és Makranczi Zalán alakításában. Jó ötlet volt Tompos Kátyával eljátszatni Katyerinát. Megvan benne a beszorult, szenvedélyes, szláv lélek. És milyen gyönyörűen énekli a végén a Vü, szesztricü, podruzsenykit, amikor öngyilkosság gyanánt leereszkedik a mászófalra! A Felszab téri kevésbé frekventált aluljáróban van egy zöldségesem, ott vásároltam a minap. A férfi, akit előttem szolgáltak ki és még pakolászott, konstatálta, hogy cseresznyét kértem. Cseresznye… – mélázott el. – Cseresznyéskert… Az Csehov? – kérdezte tőlem. – Igen – feleltem. Hanem hogy a zöldséges milyen képet vágott erre a rövid kérdezz-felelekre, azt nem tudom szavakkal ecsetelni. Hozzávetőleg ilyet :- { Tegnap délután látványrádióztam váratlanul. Bognár Éva hívott, aki a most indult Rádió Q nevű csatornán (99.5) szombat délutánonként színházi magazint vezet majd Blaha Lujza tér címmel, ezt reklámozandó beszélgettünk élőben egy órát színházról, kritikusságról, blogról egy üvegkalickában a Hild téri Jaguár szalon kirakatában. (Eszembe jutott most az, amikor a Három nővér idejében Tarján Tamás látott vendégül egy rádióműsorban, és arról kérdezett, milyen volt Csehovot fordítani. Utána Szigeti András – rendkívüli erejű drámai színész volt – megszólított Nyíregyházán, hogy véletlenül hallotta ezt a műsort és nagyon érdekesnek találta, amiket mondtam. Ő korábban igen-igen tartózkodó volt velem, ekkor beszéltünk először, és ennek kapcsán ki is derült, hogy nekem tulajdonít valami negatív kritikát egy régebbi nyíregyházi bemutatóról, amit egyébként nem én írtam, de erről nem tudtam ott meggyőzni. A rádióműsort hallván mégis feloldozott valamiképp, és onnantól kezdve nem került engem a nyíregyházi társulatban.) Este megnéztem a MU Színházban a Fürdőszoba című produkciót. Voltaképp azért mentem, mert benne van Felhőfi-Kiss László, akiben bizodalmam nőtt. Zömmel kaposváriak kreálták az előadást: lakásavató buli, mellékhelyiségi történések. Baráti-kollegiális közönség gyűlt össze, folyton-folyvást nevetgéltek a nézők, még akkor is, amikor épp egy boldog házasság omlott össze a szemünk előtt. Már régóta gondolom, hogy ki kellene találni valamit a tetszésnyilvánítás kifejezésére, ami se nem röhögés, se nem taps. Nem tudom, talán fújhatnánk szappanbuborékokat a színpad felé. Stefanovics Angélát imádom, ez már biztos. Szép környezet és formás épület a Páva utcai Holokauszt Múzeum. Élménynek nyomasztó – a szó szoros értelmében is sötét, félhomályos –, de el nem kerülhető. Van egy hosszú, folyosószerű átjáró az egyik teremtől a másikig, ott az elhurcoltak menetének árnyékát festették a falra. Hangszóróból a léptek zaja hallatszik. Amikor ezt a részleget elhagytuk, Erzsi barátnőm tudatta velem, hogy nekem egészséges a lelkületem. Én ugyanis egyszer sem fordultam hátra. Neki meg, mint mondta, muszáj volt olykor hátranéznie, hogy nem jönnek-e mögöttünk fegyveresek. A zsinagóga karzatán ideiglenes kiállításként fényképek láthatóak a mauthauseni koncentrációs táborból. (Erzsi barátnőm harminc éve elhunyt apukája megjárta azt a lágert.) Az SS-tisztek fotózgattak le precízen mindent. A foglyokat is, meg azt is, ahogy ők maguk a teraszon napoztak. Minden halálesetet dokumentáltak. Tucatnyi kép emberekről, akik felakasztották magukat. Feltűnt, hogy többségükben előbb levették a nadrágjukat, vagy legalábbis leeresztették a bokájukig. Túl a hatáson, azon töprengtem el, hogy vajon miért. Erzsi barátnőm szerint talán épp az övükre vagy a gatyamadzagjukra kötötték fel magukat. Lehet. Nekem az jutott eszembe, esetleg így akarták megkímélni a nadrágjukat (az akasztásos halál a záróizmok elengedésével is járhat), hogy társaik még használatba vehessék. Szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok, de ez az enyém még viszonylag jóleső. Hogy akik már nem bírtak többet elviselni, képesek voltak azokra gondolni támogatólag, akik tovább húzták. Mai: ÉS NINCS TOVÁBB. A TÖBBI MÁR, A TÖBBI ANNYI VOLT CSAK, ELFELEJTETT KIÁLTANI MIELŐTT FÖLDRE ROSKADT. (Pilinszky János: Ravensbrücki passió) Hétvégén csak a várható gyermeknapi tumultus miatt nem látogattunk ki az Állatkertbe, megtekinteni az oroszlánkölyköt. Reméltem, hogy szürke hétköznapokon is kiengedik őt a kertbe, hadd legeljen a közönség szeme rajta, és ez elvileg így is van, mint megtudtam, délelőttönként rövid sétát tesz kint. Csakhogy most mégis szobafogságra ítélték szegényt, mivel begyulladt a szemecskéje. Ezért nem láttuk még őt. Láttam viszont tegnap este az Ódryn a Túl vagy a nehezén, most jön a neheze című előadást. Mácsai Pál csinálta az Ascher–Novák zenés osztállyal, Örkény Egypercesek, rossz eleve nem lehet. Nem is az. Elkaptam ott magamnak egy kiugrást, tárt karokkal. Polgár Csabának több jó száma is volt, de különösen avval ragadott meg, ahogy a Nincs bocsánat című írást mondta. Ez a kis mű az adott körülmények közt erősen csábíthat érzelmességre, drámázásra, ő viszont a lehető legnagyobb egyszerűséggel és egy hangyányi csodálkozással adta elő. Olyan volt, mintha a primer hatásnál tartana épp; még meg sem értette, fel sem dolgozta, el sem hitte igazán, de most elmeséli nekünk, hogy mondjuk tegnap reggel miként veszített el egy szülőt. Nagyon imponálónak találtam a teljesítményét. Az általános iskolai osztályomból tizenketten, a gimisből tízen vagyunk az iwiwen. Egy olyan osztálytársról tudok, aki meghalt. Még a nyolcvanas években, valami betegségben. Jó humorú, kedves, egyszerű, erős fiú volt, versenyszerűen kenuzott. Ideírom: Glasel Tamás volt a neve. Mondtam a temetésén az osztálytársaknak: ilyet többet ne csináljanak velem! És rendesek, mert azóta nem is csináltak. Mai: FELEJTENI PEDIG ANNYI, MINT ÖNGYILKOSNAK LENNI, RÉSZLETRE. (Ignotus Pál: Csipkerózsa) Tegnap a szóbelivel véget ért az esedékes angoltanfolyam. (Az írásbeli dolgozatomat egyelőre nem találja a tanító néni!?) Vakációízt érzek a számban, annál is inkább, mert június közepén megszűnik az euractivos munkám, és azután a portál anyagiak hiányában lassan, csendben elhalálozik. Ez nagyjából megfelel annak a trendnek, hogy mi történik, ha én jelesül dolgozni kezdek valahol. Vavyan Fable-könyvet olvasott a velem szemben ülő nő a metróban, elég terjedelmeset, és azt láttam a kötet hátán, hogy 499 forint. Megdöbbentem, hogy ilyen olcsó. Ha ez a vaskos könyv szebbirodalom lenne, akkor 2-3 ezer forintnál nem adnák kevesebbért. Miért nem a pimf könyveknek kérik meg az árát? Miért nem az értékesebbet kínálják kis pénzért, hogy inkább azt vegyék és olvassák az emberek? A Dakota című előadást néztem tegnap este a Thália Stúdióban. Vegyes szabadcsapat (Huszár Zsolt, Kakasy Dóra, Géczi Zoltán, Ficzere Béla) kortárs katalán színdarabbal – üdvözletes dolog. De szomorú nap volt, és csinálhattak volna bármit, nem tudtam volna eléggé örülni neki.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
