|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2007. július
A kisvárdai fesztivál utolsó délelőttjén már nem kell csinálni semmit. Ilyenkor félálomban szoktam az ágyban heverészni álló félnap, és a fejemben jóféle gondolatok, szavak, képek cikáznak az elmúlt tíz napról. (És milyen csodálatos gondolataim támadtak! Gondolatok!! – mondta Gábos Kati Irinája a nyíregyi Három nővérben.) Aztán bemegyek a művházba, találkozom a megmaradt kollégákkal, ülünk, röhögünk, leeresztve, elégedetten. Délután megjön kedves férjem (ezúttal Mátéval együtt), leszedjük a számítógépekről az anyagainkat, elmegyek szerződést aláírni meg számlát adni, eszünk még egy gyümölcslevest a Várdában. (Egy deci szódát szoktam kérni, de az nem megy nekik, mindig két decit hoznak, a felét sem bírom meginni. A fizetésnél bemondom, tudom, harminc forint az ára, kedvesen legyintenek: egészségére. Aztán három nap után rájuk erőltetek egy százast.) A záróünnepségen Máté Gábor frappáns kis beszédet mond, viszonylag sokan itt vannak, átvenni a díjakat. Rendben-díjak ezek. Az csöppet meglepett, hogy a zsűri mennyire rácuppant a csíkszeredai Hegedűs a háztetőn Tevjéjére, Fülöp Zoltánra, de van valami rokonszenves a szigorú zsűrorok elgyengülésében. Még kaptunk Szűcs Katitól egy hármas gyertyás, Kisvárdai Lapok feliratú tortát, aztán a Hat hét, hat táncot már meg nem várva bepakoltuk a kollégacsajokat a kocsiba és elhagytuk Kisvárdát. Minden évben szoktam magammal vinni könyvet, és minden évben kinyitatlanul hozom haza. Most Popper Péter Pilátus testamentuma című regényét nem olvastam Kisvárdán. Küldtem képeslapot. Hogy a kisvárdai színházi program most jóval gyengébb volt, mint az elmúlt években, ez benne van a pakliban. (Talán nem akarták knockoutolni az idei, mélypontos POSZT-ot.) Csalódást más okozott. Az, ami ellent mondott a korábbi tapasztalatomnak, miszerint a határon túli színházak nem gyárak és munkahelyek, az ottani alkotóknak legfőbb ügyük, létformájuk és szakmai ambíciójuk a színházcsinálás. És most ehhez nem tudom sehogy sem hozzáigazítani azt a tényt, hogy nemigen ragadták meg a lehetőséget, amit a szakmai beszélgetések jelentettek. Korábban ezeken a programokon mi kritikusok nyökögtünk (nem kenyerünk a beszéd – az írás a kenyerünk), ami, meglehet, nem kínált elég érdekességet vagy hasznosítanivalót, tehát a színháziak legfeljebb a saját produkciójukat illető eszmecserére ültek be, de arra sem szívesen. Zömmel ezúttal is így történt. Ha két produkcióról volt szó egy délelőtt, akkor a második alkotói legtöbbször inkább söröztek lent a büfében a szünetig, mint hogy bejöttek volna a pódiumterembe. Épp csak a saját kitárgyalásukra vonultak be, jobbára megsértődni. Alig egy-két beszélgetés zajlott (szerintem) ideálisan. Nem feltételezték vagy nem jöttek rá, hogy Máté Gábor és Ascher Tamás részvétele többé-kevésbé felér egy workshoppal? Nem értem, miért nem ültek ott fiatal színészek, hogy igyák a szavaikat. (Tisztelet és üdvözlet a kevés kivételnek, aki ott ült.) Úgy alakult, hogy a határon túli és a határon belüli színházi újságírók voltak azok – a KisLap munkatársait is beleértve –, akik semmi alvásért vagy strandolásért ki nem hagytak volna egyetlen műhelybeszélgetést sem. Összességében véve tehát az történt voltaképp, hogy Máté Gábor és Ascher Tamás nagy sikerű kritikuskurzust tartottak a határon túli magyar színházak fesztiválján. Tegnap korán reggel mentünk az USA-követségre vízumkérelmet beadni. (Lassan majd előjövök az utazási farbával!!) A bejárati vizsgálódásnál kedves férjem táskája kapcsán némi fennakadás történt. Ugyanis az a helyzet, hogy ő gondosságból mindig hord magánál néhány olyan holmit, ami nálam néha épp nincs, amikor kellene. (De ez most nem az az eset volt, amikor kellett.) Konkrétan: szájkence, rágógumi és bugyibetét. Mármost az utóbbit, a bugyibetétet furcsállták a biztonságiak egy szép szál férfiember csomagjában. Sápadtan álltam, röhögés ellen a számat harapdálva, és vártam a leleplezést: alighanem arra készül, hogy amikor a konzul asszony egy pillanatra nem figyel oda, akkor mérgezett bugyibetétet csempész a lábai közé! De ezt is megúsztuk, bemehettünk és kijöhettünk, holnapra remélhetőleg megkapjuk a vízumot. Másodikai alkalomból, Pannánk kedvére téve, japán étterembe mentünk vacsorázni. Jöttek ott futószalagon, kis tányérokon mindenféle kaják, sokat kóstoltam, túl sokat. Mai: Tarján Tamás a Prahról a Színház újságban: BÖRCSÖK ENIKŐ MINT NŐ BORZALMAS, FÉRFIGYILKOLÓ PERSZÓNA, A SZEXUÁLIS EMLÉKEZETVESZTÉS UTOLSÓ ELŐTTI STÁDIUMÁBAN. Ez az előadás mégis elrontott valamit, ha Tarján kolléga ilyennek láthatta Spiró hőseit, ahogy a kritikájában leírja őket. Amit még Kisvárdáról mesélni szeretnék, az a mi kis szerkesztőségünk pezsgő élete. Azon túl, hogy jól működtünk együtt és meglehetős lapot csináltunk – megítélésem szerint a kritikai rovat idén erősebb volt, mint az utóbbi években bármikor, legalábbis én egyik cikkre sem tudnék rámutatni, hogy na ezt nem szívesen adtam le –, az lett a hivatásunk, hogy meghitt nosztalgikus érzeteket keltve felidézzük a szerkesztőségi hangulatot azokban, akik dolgoztak valaha szerkesztőségben, és ízelítőt adjunk belőle azoknak a fiataloknak, akiknek már csak az otthon üléses e-mailben újságírás jutott. Igaz, hogy lármás nyüzsgésünk miatt néha kicsit lassan születtek meg az anyagok – mert az éppen cikket író szerzőink feje fölött is állandóan folyt a sztorizás, élcelődés, poénkodás, adomázás, froclizás, nyihogás és röhögés –, de mindenki élvezte a dolgot. Persze mindig beesnek hibák is a lapba. (Nem mintha direkt céloznánk a perzsaszőnyeget – állítólag minden perzsaszőnyegbe beleszőnek valami sajátos hibát, talán hogy ebben különbözzön a többi, máshibás perzsaszőnyegtől.) Most például azt sajnáltam a legjobban, hogy Csoma Judit életrajzából kifelejtettem a Jászai Mari-díjat – míg a többieknél szerepeltek a kitüntetések –, és ezt jóvá sem lehetett tenni, mert ha másnap közlöm helyesbítés gyanánt, akkor az olvasók azt hihetik, hogy ő maga reklamálta meg, pedig engem bántott a mulasztás. Jövő héten elutazunk tíz napra Amerikába, mivel kedves férjem egy topkonferencián tart előadást San Diegóban. Hát sajnos nem tudtuk másképp megoldani ;-), mint hogy San Franciscón keresztül megyünk. Pontosabban oda repülünk, és onnan két nap alatt elautózunk San Diegóba négy napra, majd visszakozva négy napot eltöltünk Friscóban. Ujjé és juhéj!!! Minthogy a New Yorkban élő rokonságom java (a jó Klári néni) meghalt már, így kissé elszakadtunk az USA-tól, 1998-ban jártunk ott legutóbb. (Voltaképp akkor is konferencián, Nashville-ben – az egy olyan város Tennessee államban, amely kábé egy nap alatt kimeríthető –, de útba ejtettük New Yorkot.) San Franciscóban 1988 májusában voltam. Emlékszem, ültem a Telegraph Hillen, nézdigéltem lefelé és arra gondoltam, mennyire szeretnék egyszer ebbe a városba visszajönni a kedves férjemmel, konkrétan vele, akinek akkoriban híre-hamva sem volt. És most ennek is eljött az ideje. Ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden jónak eljön az ideje – mert az élet sajnos kicsit sem törődik avval, hogy globálisan, az emberiséget egyénekre lebontva igazságos vagy méltányos legyen –, hanem csak azt, hogy én egy különösen szerencsés nőszemély vagyok. Közben persze véget ért a vizsgaidőszak a tanulóifjúság számára. Annamari jól szerepelt, Máténak viszont nem sikerült teljesítenie az első két szemeszter követelményeit – nem kis híján, hanem nagy híján –, ilyenképpen befejeződött számára a Műegyetem. Ez nagy csalódás és szomorúság nekünk. Most elment egyhónapos nyári munkára a Közlekedéstudományi Intézetbe, azután augusztusban dönt majd a hogyan továbbról, pótfelvételik meg szakképzési lehetőségek ismeretében. Változatlanul az az elképzelése, hogy tanulni akar. Mai: AZ EMBEREK A LEGOKOSABBAK EGYÉVES KORUKBAN, ATTÓL KEZDVE AZONBAN SZÜLŐK, MAJD ISKOLA, VÉGÜL A TÁRSADALOM SZAKADATLANUL BUTÍTJA ŐKET ÚGY, HOGY MIRE ÖTVENÉVESEK LESZNEK ÉS EGYETEMI TANÁROK, KÉPVISELŐK, POLITIKUSOK ÉS ÜGYVÉDEK, AKKORÁRA MÁR OLYAN BUTÁKKÁ VÁLNAK, MINT A PÁLINKÁVAL LEÖNTÖTT AGYAG. (Nagy Lajos: A lázadó ember) Adták a Filmmúzeumon tegnap a Defekt című régi magyar tévéjátékot. Annak idején, amikor a hetvenes években nagyobb gyerekként láttam, óriási hatással volt rám; majd’ frászt kaptam tőle. Évekig vártam, hogy megismételjék, de nem emlékszem, hogy valaha is vetítették volna. Hát szembesülhettem vele ismét. Féltem, hogy csalódás lesz – az a tapasztalatom, hogy mostanra már sok régi tévéfilmnek lejárt a szavatossága, – de ez most is rendben van. Ahhoz képest, hogy a horror még gyerekcipőben járt nálunk, meglepően profi munka. Erős atmoszféra, jó ritmus, vérfagylaló zenék, és Márkus László – akinek nem voltam nagy kedvelője – nagyszerűen hajkurászta élveteg arccal és lefittyedt szájjal Gyöngyössy Katalint. (SÜRGŐSSÉGI KÖZLEMÉNY: ma este az M1-en Feketeszakáll szelleme!! Mind a mi gyermekkorunknak, mind a gyermekek gyermekkorának kedves filmje.) Sok írnivaló van még az elutazás előtt. Beszámoló Kisvárdáról egy szép, drága, jól fizető minisztériumi kiadványnak. (Az ember szíve sajog, hogy miért a protokollra jut a sok pénz, miért nem a szaksajtóra.) Szűcs Katinak Hermelinnel jövök, Koltai Tamásnak Moličre-rel – és Bagó Bercire gondolni sem merek! –, aztán ott a havi rendes CompLex Magazin. Kovács Dezső Katonák, katonákat kért a szinhaz.hu-ra, mondjuk ez nem ígértem meg, és a’sszem nem is fogom teljesíteni. Kicsit elment a kedvem az odaírástól, miután elolvastam Sőregi Melinda kritikáját a Kisvárdán látott Negyedik nővérről. Úgy a magam, mint munkatársaim és némely zsűritagok nevében mondhatom, hogy elég sok gyenge, nem jó, sőt egyenesen rossz előadást néztünk Kisvárdán, mire az utolsó napon felbukkant – mint oázis a sivatagban – ez a Negyedik nővér az újvidéki akadémistáktól. És akkor Sőregi kollegina pont ezen (egy vizsgaelőadáson!) köszörüli a nyelvét a Kovács Dezső kolléga szerkesztette hasábokon. Ez engem lelombozott. Momentán lombtalan vagyok. (Azt hiszem, soha nem fogom megérteni azokat az embereket, akik elmennek egy tüntetésre ellentüntetni.) Mai: O. Viktor feleségével készített interjú részlete. Annyira meghatott, hogy harmadközlöm: HA KARRIERPOLITIKUS LETT VOLNA, AKKOR 2002-BEN, NÉGY ÉV SIKERES KORMÁNYZÁS UTÁN ELFOGADTA VOLNA ANNAK A SOK KITŰNŐ ÁLLÁSAJÁNLATNAK AZ EGYIKÉT, AMELYEKKEL ELHALMOZTÁK ÉS ELHALMOZZÁK AZÓTA IS. EGYSZER VOLTAM A FÉRJEMMEL EGY KONFERENCIÁN, BESZÉLGETTEM EGY ASZTALTÁRSASÁGGAL – A LATIN-AMERIKAI ELNÖKÖK ÉS FELESÉGEIK VOLTAK OTT –, ÉS AMIKOR KIDERÜLT, HOGY NEKEM MILYEN AZ ÉLETEM, ÉS HOGY MENNYI ELFOGLALTSÁGGAL JÁR, AKKOR A SALVADORI ELNÖK AZT MONDTA, HOGY ASSZONYOM, EZ HIHETETLEN, MIÉRT NEM BESZÉLI RÁ A FÉRJÉT, HOGY JÖJJÖN EL HOZZÁNK TANÁCSADÓNAK, MAGÁNAK INNENTŐL KEZDVE FELTETT LÁBBAL SZÍNES ITALOKAT KELLENE FOGYASZTANIA ÉS EGY CSELÉDHADSEREGE LENNE. DE HÁT A MI ÉLETÜNK NEM ERRŐL SZÓL. Feláldozzák magukat érettünk. A latin-amerikai demokrata államfők szép életéről is lemondtak. Hát ne legyen az ember szíve csordultig tele hálával?! Egy régi kedves, egyetemi ismerősöm hívott tegnap színházba. Barátnőjének 18 éves lánya debütált rendezőként a Tűzraktérben. Helyből hálás voltam, hogy a kislány nem a Godot-n vagy a Nyílt tengeren című Mrożeken vagy valami hasonlón próbálja a színházművészetet, hanem egy kevéssé ismert Dürrenmatt-darabon, a Csendestárs címűn. És szép erényeket (valamint elkerülhetetlen hiányosságokat) mutatott a munkája. Értő olvasást, pontosságot, világos szándékokat, ugyanakkor ritmusproblémákat, bátortalanságot a húzásban, valamint vajszívűséget a játszókkal szemben. Mindenki sokkal hosszabban beszélt és több időt töltött a színen, mint kellett volna. (Amatőrök, félamatőrök, meg állítólag szappanopera-szereplők is, csak én nem ismerem őket.) A Docot játszó fiú magasan kiemelkedett a mezőnyből, de sajnos neki sem tudom a nevét. (Majd megpróbálok információt szerezni és pótolni az adatszolgáltatást.) Összességében véve érdemes kis este volt, ambiciózus fiatalok és drukker barátok, családtagok társaságában. Mail jött ma egy francia színésztől. Egy 1995-ös Színház-cikkemben találta meg a nevét, ebben, és most kedvesen kíváncsiskodik, hogy vajon mit írtam a Don Juanjáról. Csuda egy dolog az internet. (De ki fogja neki azt a bekezdést lefordítani franciára? Csak nem én?!) Gerlóczy Judit a Csendestárs rendezőjének neve. Tegnap leraktunk pácolódni némi bélszínt, és ahogy hagymát pucoltam hozzá, egyszer csak váratlanul előjött Moszkva. Nem tudtam eddig, hogy a nyers hagymának Moszkva-szaga van. Vagy Moszkvának hagymaszaga. Este szerkesztőségi vacsora. Szemere Kata kreatívan és improvizatívan főz. Jó neki. Én egy szolgalelkű kényszerszakács vagyok csupán. Elolvastam a Popper-könyvet, érdekes. Vagy nem tudtam, vagy még soha nem gondoltam rá, hogy Jézus életéről 12 és 30 éves kora között semmiféle információnk nincs. Nem csoda, ha ez meglódítja a fantáziákat, és könyvtárnyi fikciós irodalma van (vagy lehet) a tárgynak. Elolvastam a Vavyan Fable-könyvet is. Igazán ügyesen, könnyedén és lendületesen ír a nő. Mondjuk a jópofaságot talán kevésbé kellene forszíroznia. Az ilyeneket: Annyit sem érdekel a skinheadek éjszakája, mint hernyót a lakkcipő. Vagy: Így a klasszikus blues torzan szól, olyasformán, ahogy egy macska jajongana, ha fürdőkádat tennének a farkára. Ha volna valami érdekes, írnék, de nincs. Most, hogy Annamari barátja hazajön Angliából és Pécsre költözik – másik lakást veszünk ki a lánynak, másfél szobásat –, az jutott eszembe, hogy az én „moszkovita” nemzedékemnek valószínűleg másként alakult volna a (magán)élete, ha a kommunikációs technika nem lett volna annyira fejletlen a mi időnkben. Szinte mindenki úgy ment ki Moszkvába, hogy volt valakije, vagy ha nem, hát lett valamelyik nyári itthonlevése során. De ezek a kapcsolatok nem bírták ki, hogy csak a téli-nyári szünetben lehetett találkozni, a köztes időben meg levelekre szorítkozhattunk, nagyjából két hétbe telt a célbaérés, a magyar és a szovjet posta legnagyobb dicsőségére. A telefon, pláne az internet biztosan nem egy szerelemnek esélyt adott volna a túlélésre. (Nagyságrendekkel kevesebb orosz feleség került volna Magyarországra.) Jaj, félre ne értsünk, én ugyan nem bánok semmit sem! (Non, je ne regrette rien – nem mintha lehetne érteni, hogy ezt énekli Edith Piaf. Körülbelül annyit hallani ki belőle, hogy redőny jár.) Apropó, pont a napokban lenne az EZÜSTLAKODALMAM, ha még mindig az első házasságomban élnék. Ámbár elképzelhetetlen, hogy abban éljek, hiszen én voltam, aki elvált, de utána éppenséggel alakulhatott volna másképp az életem, ha nem jön kedves férjem, vagy nem akkor jön vagy nem úgy jön. Ez esetben most nyilván másvalaki lenne a férjem, jesszusom, valami idegen pacák ülne velem szemben a fotelben!! szörnyű!!! Mai: AMI VAN, EGYSZER VAN, ÉS NEM KÉTSZER VAN. (Tandori Dezső: Reménytelen kétszeriség továbbszerkesztése.) Nem átallottam ezt nyomtatni mottónak az első esküvőm meghívójára, de nem vagyok rá büszke. Rajtam kívül csak a kedves férjem értette, amikor sok-sok évvel később véletlenül a kezébe akadt az elsárgult meghívó. És hát… ellentmondva Tandorinak: kétszer van. Kitűnő érzékkel olyan nadrágot vettem fel az utazáshoz, amelynek elválaszthatatlan része egy csatos öv. Míg mások a biztonsági vizsgálatnál szépen levették a fémtárgyaikat, én rendre megsípoltattam a detektoros kaput, és evvel többszörös motozásnak tettem ki magam. Időzavarba kerültünk. Amikor Amszterdamban felszálltunk, akkor a célállomáson, San Franciscóban pont az a hajnali fél három volt, amikor én az utazásunk reggelén otthon felébredtem. A tengerentúlra nagy Jumbo gépek járnak. 3 - 4 - 3 ülés van egy sorban – megnéztem, valóban nincs 13. sor a repülőgépen, de hát mit számítana ez a rossz ómen, amikor úgyis péntek 13-án vettük igénybe ezt a járatot?! –, pont középre szólt a jegyünk. Ez nem túl kedvező pozíció, de végül is szerencsénk volt, mert a mellettem ülő hely megürült, így még le is fekhettem, ami nem hátrány egy 11 órás úton. Amszterdami vízifőútvonal. Kanada gépmadártávlatból. A KLM, úgy tűnik, lelkes mesterszakácsokkal dolgoztat. Jószerével egész úton traktáltak bennünket, remek kajákat adtak. Régebben ezeken a járatokon a plafonról lógó képernyőkön térkép mutatta, merre jár a gép, mik az aktuális adatok. (Magasság, sebesség, külső hőmérséklet, hátralévő útidő.) Ehelyett most egyvégtében lüke amerikai filmeket sugároznak. De lehet inkább zenét hallgatni fejhallgatón, négy-öt csatorna szól, az egyik tömény Elvis Presley. Amikor a San Francisco-i repülőtér gépkocsikölcsönzőjében megkaptuk a járgányunkat, megrémültem. Egy Mercury márkájú nagy, amerikai batár, tele ismeretlen küldetésű gombokkal és kapcsolókkal. (Csak én vezetek itt, mert kedves férjemnek váratlanul lejárt a jogosítványa, és két hét újat csináltatni.) Némi gyakorlatozás a garázsban, majd nekivágtunk délnek. Igyekszünk törvényszerűségeket felismerni. Ahol négy-öt sáv széles az autóút, ott a négy-öt sáv is kevés. Összefoglalnám az automata sebességváltós kocsiról most szerzett tapasztalataimat. Ha leveszed a lábad a fékről, az autó megy. Ha rálépsz a fékre, akkor nekivágódsz a kormánynak, és öndudád hangjára kirepülsz a szélvédőn. Mondjuk ez utóbbi már ritkábban fordul elő – kezdek beleszokni. (Puccosnak neveztük el az autót. De Pucinak becézzük.) Estére eljutottunk az óceánhoz. Csendes. Tényleg csendes. Ősziesnek tűnő, párás, nedves, borongós idő fogadott. A szálloda üvegfal mögötti éttermében vacsoráztunk. Nem látszott, hogy kint hol óceán még és hol felhő már. Míg ettünk, néztük, hogyan válik feketeséggé a szürkeség. Reggel leszaladtunk a partra. Azonosíthatatlan halott növény, kivetődve. Mint egy hatalmas, zöld színű fehérrépa, 3-4 méteres petrezselyemmel. Sirályok vijjognak, Jurassic Park III. jellegű pelikánok köröznek csapatban, és még ronda hangon károgó fekete, óceáni varjakat is látni-hallani. Hoztunk cédéket, LGT meg Norah Jones szól Puccosunkban Kalifornia-szerte. Miközben egy spanyol nyelvű rádióadón bikaviadalt közvetítenek épp. San Diego ide még vagy 430 mérföld, nagyjából 700 kilométer. Megyünk, megyünk, mendegélünk. Változatos vidékeken autóztunk. Volt olyan útszakasz, amikor virágzó nagyüzemi mezőgazdaság látszott, főként gyümölcstermesztés. Azoknál a földeknél, ahol dolgoztak emberek, teherautó platóján mobil vécék álltak. San Lucas és Coalinga között száraz, sivatagos területen, kopasz dombok között vágtunk át. Egy-egy porta itt is akadt, marhacsordák mutatkoztak néhol, bár az nem világos, mit legelnek az állatok. (Talán konzerven élnek.) Meglepve észleltük, hogy Puci rengeteget eszik. Kis haladás, negyed tank fogyás. Alighanem benzinkutat kellene húznunk magunk után, de egy olyan menet közben feltöltő repülőgépet is tudnánk alkalmazni, mint amilyen Az elnök különgépében játszik. Los Angelesen időbe telt átvergődni – Los Angeles voltaképp nem is város, hanem egy autópálya-csomópont –, kedves férjem közben belenézegetett a szomszédos kocsikba, hátha valamelyikben ott ül David Beckham. A napokban költözött ide, tévéreklámok hirdetik, hogy megérkezett. Szombaton lesz a bemutatkozó meccse. Estére jutottunk el San Diegóba. Nagyváros. Szivárvánnyal és hőlégballonokkal rukkolt ki az üdvözlésünkre. A szálloda keleti kényelemmel van ellátva (nagy fetrengőágy a szabadtéri medence mellett), de pusztába vetett hely. Ez a folyosó. (Szerintem az amerikaiaknak tetszene a mi Nemzeti Színházunk.) Eddig annak, aki megkérdezte, honnan jöttünk, a válaszunk nem mondott semmit. Sőt, a San Franciscó-i kocsikölcsönző-alkalmazott meg a monterey-i hotelportás kérte, hogy mi írjuk le az ország nevét. Itt a szálloda ajándékboltjában (ahol jégkrémet vettünk), egy idősebb eladónő rögtön elmesélte, hogy magyar származású a férje. Igaz, már az USA-ban született, az anyja ír, de az apja innen jött – mondta, és elővett egy papírt a zsebéből, amire az volt írva, hogy Kisvárda. Mondtuk neki, Kisvárda köszöni, jól van, épp nemrég jártunk ott. Úgyhogy az eladónő most már tudhatja, hogy a Tóth nevű apósa nem a vakvilágba beszél, hanem létező helyet emleget. San Diego kikötői része – ahol tegnap délután jártunk –, a Seaport Village nagy, vidám turistabazár, boltokkal, evő- és ivóhelyekkel. Egy véletlen terecskén koncert zajlott épp. Rockot játszottak a zenészek, s körülöttük csupa idős ember táncolt boldogan. A leghelyesebb egy ősz hajú, sovány, fekete néni volt, aki kerekes járókával tánclépésekkel körözött. Ez a fajta könnyedség nálunk otthon eléggé elképzelhetetlen. (Igaz, talán az is, hogy a legdagadtabb népek ilyen gátlástalanul és szemérmetlenül öltözködjenek. Ennyi felesleges kilót, x-lábat és csámpásságot közszemlére téve sehol a világon nem látni. Magam is elkanászodtam itt. Miniruhát hordok, alá vett nadrág nélkül. Erről otthon már leszoktam, negyvenen túl.) Hajózási múzeum is található a kikötőben. Kalózhajó, kétárbocos vitorlás, repülőgép anyahajó, és még egy szovjet tengeralattjárót is szereztek valahonnan. Megbecsülik itt a matrózokat. A tengerbe nyúló földnyelven van a San Diego-i repülőtér. Ötpercenként elszáll a fejünk fölött egy-egy landolni készülő repülőgép, ami elég sajátos látvány és érezvény, de nekem tetszik. (Hangosnak nem hangos. Az érkezés halk, csak az indulás zajos. Így aztán a lakatlanabb rész, az óceán felé szállnak fel a gépek.) Gondoltuk, ne mindig a hotelben vacsorázzunk. Megkérdeztük a portást, nem tud-e a közelben éttermet. Ajánlott egy olaszt, mindössze három sarok. Nekivágtunk. De hát miféle sarok, amikor itt négysávos autóutak vesznek körül bennünket? Gyalogos sehol, zebra sincs. Ha közlekedési lámpa akad, az csak az autóknak kínál kanyarodási lehetőséget. Végül elvergődtünk a mondott helyre, ami egy kisebb bevásárlóközpont, és rendelkezik egy önkiszolgálós, de főként inkább dobozban elhordós, olasz jellegű kajáldával. Hát nem ilyesmire gondoltunk. Arcunkat a szélnek vetettük és visszavonultunk a támaszpontra. Most már folyik a konferencia, úgyhogy én is megadóan nekilátok befejezni azt a nagyon alibiszerű Moličre-kritikát, amivel a Színház újságnak tartozom. Piros a színe, troli a neve, de villamos. Evvel járunk be a városba, és most ennyiben is maradok. Volna még egy csomó beszámolnivaló innen, például a Balboa Park, vagy pláne az Állatkert, ahol falatozó pandát meg koalaültetvényt láttunk (hatan-nyolcan összegömbölyödve üldögélve aludtak, ez meg egy álmában messzebbre nyújtózó típus), talán majd utólag bepótolom, mert most már lassan tovább kell állnunk innen. (Brumi búcsút vesz San Diegótól és a keleti kényelemtől.) A jó Állatkert titka a nagy hely. Még akkor is, ha ennek vannak hátrányai. Pl. rengeteget kell mászkálni. És lehet, hogy az ember az állatot nem is látja, mert akkora területtel rendelkezik (az állat), hogy simán eltűnhet a látogatók szeme előtt. De ez – meg a dús növényzet és a természetes közeg – mégis kell ahhoz, hogy az állat jól érezze magát, vagy legalább én ne érezzem őt rabnak. (A San Diego-i Seaworldbe – a honlapjuk gondos tanulmányozása után – nem mentünk el. Orkabemutató, delfinsimogatási lehetőség – ezek az állatkiszolgáltatások az attrakcióik. De egyetlen pilótabálnát sem tudnak a maga békés unalmában felmutatni.) A San Diego-i állatkert igazán kitűnő hely. Becsületére válik, hogy olyan dzsungelszerű, hogy felülről egyetlen állatot sem láttunk. Mert akárcsak New Yorkban, a Bronx Zooban, itt is lehet libegőn (lanovkán) utazni az állatkert egy része felett. De most hiába pillantgattunk le, mindenki takarásban maradt. Már napokkal túl vagyok ezen persze, de annyit azért még kötelességszerűen elárulok, hogy a Balboa Park nagy, zöld terület, gyönyörű növényzettel, és csupa kulturprogrammal. Múzeumok, kiállítások, színházak, rekreációs övezet. A konferencia utolsó napján (slusszpoénként) zajlott kedves férjem előadása. Már kicsekkoltunk a hotelből, és én a lobbyban olvasgatva vártam, hogy végezzen. Velem szemben, az asztal túloldalán egy 6-7 éves, indiai származású amerikai fiúcska kifestőt színezett, anyukája a közelben üldögélt. Utóbb kiderült, hogy ők is a konferenciáról érkező apukát várták. Amikor befejeztem a könyvet – Polcz Alaine Leányregény című kötetét olvastam ki, eléggé értetlenül, hogy vajon mitől tarthatott igényt egy kiadó érdeklődésére ez a kis emlékezésféle –, betettem a táskámba, és a kezembe akadt egy selyempapírba csomagolt cukorka, amit alighanem a repülőgépen adtak. Kivettem és odanyújtottam a kisfiúnak. Megdermedt azonnal, és lassú mozdulattal fordult az anyukája felé, hogy ő most hogyan reagáljon erre a váratlan támadásra. Azonnal megbántam tettemet, hát lehelyeztem elé a cukrot az asztalra, majd elmerültem teendőimben, hogy ne a szemem láttára kelljen lekommunikálniuk ezt a drámai helyzetet. Utóbb megjött az ő családfőjük, elmentek, a cukorka ott maradt az asztalon. Hát ilyen időket élünk Amerikában. Elindultunk szép Pucinkkal San Franciscóba. Csodálatos utakon mentünk, az óceán mellett. Láttunk közben ilyet is, olyat is. Este kicsit későn kezdtünk szállás után nézni. Már lement a nap, és sötétben bóklásztunk valami gyanús településen, Los Ososban, az orrunk után (szagra) közelítve az óceánhoz. Térképről ismertünk egy szállóhelyet a parton, de ott közölték este Ľ 10-kor, hogy ők 9-kor bezártak. Szerencsére a szomszédban akadt szoba, és amikor állig érő virágmezőn közelítettük meg a bejáratunkat (mint a Bocsárdi Lear-díszlete), akkor már éreztem, hogy nem lehetünk rossz helyen. A környékbeli éttermek is letudták már az aznapi műszakot, úgyhogy a motelportás telefonon rendelt nekünk pizzát. Nagyszerű este volt. Hajnali hatkor kijöve a szobánkból ez a kép tárult elém, meg ez. Két órával később pedig ez és ez, mert addigra a madarak kiitták a vizet az öbölből, esetleg életbe lépett az apály. Nagy száguldásról itt egyáltalán nem lehet szó: a legmagasabb megengedett sebesség, amit autópályán tapasztaltunk, a 75 mérföld (ami 120 km/óra), de jellemzőbb a 65. A vezetők többnyire be is tartják. Szépen sorban haladunk, nem is igen történik előzés, mert ennyivel menni minden autó tud. (Természetesen a kamionok is. Nagyok, tiszták, csillognak, villognak. Látszik, hogy bentlakásos munkahelyek a sofőrök számára.) Találkoztunk jómodorú prérikutyával is, aki nagy figyelemmel megállt az út szélén és nem szaladt át előttünk. Voltaképp nem meglepő, hogy a személyautók vezetői kissé bénák. A semmilyen ügyességet nem igénylő automata sebváltós kocsikhoz szoktak, továbbá araszolgatáshoz az egyenes utakon. A szerpentineken aztán bátortalanok és tapasztalatlanok. Állandóan olyan autókat értem utol, amelyek legfeljebb hússzal haladtak, és még így is befékeztek minden kanyarban. Kábé 20-25 mérfölddel San Francisco előtt értük el a városba tartó sor végét. Innentől eléggé kis lépésekben haladtunk, én pedig némiképp megkönnyebbültem, hogy gond nélkül eljöttünk idáig. Kijelentettem, hogy mostmár mentőautót igénylő balesetet biztosan nem fogok okozni, legfeljebb rendőrautósat. De baj nélkül ideértünk. Kicsi, hangulatos, szerény, családias, öreges, molyirtó szagú szállodában lakunk. Este, a sötétedésben még lerohantunk örömittas pillantásokat vetni erre a világszép városra. Reggel leadtuk a kocsit, azután csupa el sem hiszem jellegű dolog történt. Biciklit béreltünk a kikötőnél, keresztül csalinkáztunk a Golden Gate parkon, majd áthajtottunk a Golden Gate hídon. Ez nem kis túra volt, már csak azért sem, mert a domborzati viszonyok itt igen változatosak, csupa dimb meg domb a város. Többször lefulladtam és újra kellett indítani engem, de nem akármilyen kaland volt. A híd túloldalán – mi egyébként is bolondja vagyunk a szép, nagy függőhídaknak (a pestieket is szeretjük, nekem az Erzsébet a kedvencem), ez meg különösen fenséges példány – nézegettük a magasból a vízet, és egyszercsak megláttunk egy fókát. Először azt hittük, hogy az a tengeri répa, amely szemlátomást eléggé elharapózott itt az óceánban, de ez sokkal fordulékonyabbnak tűnt, figyeltük, újra felbukkan-e, és igen, ez egy Fóka Miki volt a tiszteletünkre. Délután felmentünk a Telegraph Hillre. Meglepődtem, hogy alig látszanak onnan a hídak. (Van itt egy hátrányos helyzetű másik híd is, szintén nagyon szép, csak őróla sosincs szó, elhalványul a Golden Gate mellett.) Az történt, hogy 19 év alatt, amióta nem jártam itt, megnőttek a fák a domboldalon, és eltakarják a kilátást. Mielőtt besötétedett, még bejártuk a cable car összes vonalát. Régen piros színű volt ez a járgány, most sárga-barna. Mint a kisföldalatti régi szerelvényei. Hasonlít is azokra kicsit, de ez drótkötél vontatású sikló voltaképp. Nyitott, és úgy lehet kapaszkodva utazni rajta, mint a régi sárga villamosok peronján. Lóg az ember, járja a hegyet-völgyet és bámul szerteszét. Közben nagy darab, vígkedélyű fekete siklósofőrök húzgálják a fékeket. Helyesbítés: a San Francisco-i autós nem lehet béna, mert akkor már beleesett volna az óceánba. Állandóan elképesztő emelkedőkön és lejtőkön közlekedik. Tenyérnyi, szintén nem vízszintes helyekre kell beparkolnia. A forgalmi rend sajátosan konszenzuspárti. A kereszteződésekben az összes oldalon stoptábla virít. Mindenki megáll, aki érkezik, aztán eldöntik, ki megy előbb tovább. Általában az érkezési sorrend számít. Kalifornia történetének leghűvösebb nyara ez – mondta egy idős afro-amerikai a Union Square-en. Nagyon hálás vagyok érte. Ahelyett, hogy otthon senyvednék a hőségtől, itt reggel, nyitott ablaknál 22 fokra ébredünk és kellemes 24-28-ban mászkálunk egész nap. Igaz, a biciklizéskor lesültem csúnyán azon a kisebb darabon, ami kilátszott belőlem. A bokám környékén, valamint a kézfejemen és a csuklóm fölött 8-10 centin. Nem elég, hogy fáj (bár mostanra a kenegetéstől már enyhült), de úgy nézek ki, mintha álló nap pirospacsiztam és egyfolytában vesztettem volna. Tegnap délelőtt a Union Square-en – igen csinos, mediterrán hangulatú tér – festő- és szobrászművészek árulták portékáikat, valamint a Golden Gate Park Band muzsikált. A karmester épp bekonferálta, hogy magyar zeneszerzőtől fognak most játszani. Hozzáfogtak egy Liszt-egyveleghez, amelybe belekeveredett valahogy a Radetzky mars is, igaz, megpróbálták felismerhetetlenné tenni, annyira hamisan játszották. (De lehet, hogy feldolgozásnak vetették alá.) Délután elmentünk az Állatkertbe, ahol a belépő a harmadába kerül a San Diego-inak, de az állatállomány sem olyan gazdag. Van azonban három grizzly medvéjük. A Winnetouból szerzett szaktudásommal állítom, hogy nem kifejlett példányok, mozgásuk és termetük alapján kiskamaszok lehetnek, de helyesek. Elégedetlenségemnek adok viszont hangot a jegesmedvéjük lakhatási körülményei miatt. A nyíregyi jegesmedve kollégának nagyobb, szebb, összkomfortosabb a portája. Este jazz-zenés helyen vacsoráztunk, egy kedves barátunk kifejezett kérésére, aki zenész-mérnök. Nem járt soha az USA-ban, attól tart, nem is fog, ezért megbízott bennünket, hogy menjünk el helyette valahová, ahol élő jazz van. A zongoránál ült egy Morgan Freeman, a dobnál egy másik Morgan Freeman, a harmadik Morgan Freeman énekelt és szaxofonozott, és akadt még egy tejfölös szájú, fehér bőgősük (nem Morgan Freeman), aki nagyszerűen bőgött. Tradicionális jazzt játszottak, a számok között rövid, szellemes jazztörténeti ismertetőkkel. Az utolsó nap már csak lődörögés, könnyítetten, hogy rápihenjünk kicsit az utazásra. Elmentünk a Yerba Buena parkba, ahol egynapos színházi fesztivál zajlott, 10 színpadon 70 produkció, 267 színész. Inkább afféle színházi kirakodóvásár volt ez, színjátszó csoportok és iskolák, tanárok ismertették és hirdették magukat. (Valamelyik nap egy szórólap nyomán betértünk a környéken egy színházba, amely a La Mancha lovagja musicalt játssza. Körülnéztünk a picinyke ház második emeletén, ahol a színház székel, és úgy döntöttünk, nem hiszünk ebben a dologban, úgyhogy nem váltottunk jegyet.) Kibuszoztunk Haight-Ashburybe, híresen bohém környék sok bolttal, a hatvanas-hetvenes években a hippik központja, most annyi érzékelhető, hogy aki itt lakik, annak nagyon extrémül kell öltözködnie. Hazafelé beléptünk a sarki boltba – ezek a sarki boltok láthatólag soha nincsenek zárva –, tampont akartam venni. Vizsgálgattam a dobozokat, maxi meg regular, de az utóbbit is érthetetlenül nagynak találtam ahhoz képest, hogy tíz darab tampont tartalmaz. Végül is eléggé el nem ítélhető módon felbontottam a dobozt. Elképedve láttam, hogy legalább 10-12 cm hosszú tamponok vannak benne. Vajon mire használják ezeket az amerikai nők? Magzatelhajtásra? Inkább választottam bugyibetétet. Vettünk gyümölcsöt is, mert Kalifornia a gyümölcseivel is levett bennünket a lábunkról. Nyugat-Európából és New Yorkból a látványgyümölcsöt ismerjük: nagy, szép, csillogó, de az íze jellegtelen. Az itteni cseresznye, őszibarack, sárgabarack viszont nemcsak dekoratív, de ízletes és zamatos is. Dr. Pepper üdítőt vettünk még végezetül. Sosem ittam még, és szerettem volna tudni, milyen az az ital, amit Forrest Gump annyira szeret. (Valami halvány, azonosítatlan erdei gyümölcs ízt fedeztem fel benne a sok buborékon túl.) Barna papírzacskóba csomagolták az egészet, ahogy kell, ahogy szokták az amerikai filmekben. Behallatszik a szobánkba a szomszédos utcában közlekedő cable car csilingelése. Hamarosan elindulunk a repülőtérre. Kicsit fáj a szívem, hogy máris menni kell, pedig csak most jöttünk. Ez volt a legvidámabb, legjópofább, legrokonszenvesebb város, ahol életemben jártam. Megfigyeltem, hogy a repülőgépeken mindig azoknak jutnak az ablak melletti ülőhelyek, akik végigalusszák az utat, még le is húzzák a sötétítőt, esetleg egész idő alatt újságot olvasnak, lehetőleg akkora lepedőnyit, hogy be is takarják vele a maradék kilátást. Hazafelé nem voltak szolgálatban a KLM mesterszakácsai. Útközben Háy János Házasságon innen és túl című kötetét olvastam. Szomorú könyv. Igazul szomorú, de akkor is. Majdnem sírtam fölötte az óceán felett. (Nem egységes és egyenletes egyébként. Az utolsó harmadban-negyedben Hogy kerül ide? jellegű novellákat is találhatni, és stiláris, illetve helyesírási kifogásaim is volnának. Pl. hogy a mimódon vagy a mamár, azok miféle szavak.) Nagy gép a Boing, de túl sokan utaznak rajta egyszerre. Majdnem 500 utas, becsekkolás, biztonsági ellenőrzés, beszállás, kiszállás, minden órákig tart. És a kis Fokker, amivel Amszterdamból hazarepültünk, mennyivel kényelmesebb volt zsúfolatlanul! Ráadásul ablak mellett. A felhők fölött. (A két kör nem ismeretlen égitest, hanem a fényképezőgép lencséje, amit túlságosan odanyomtam az üveghez.) A Dunakanyar, Visegráddal, Nagymarossal, a Szentendrei szigettel, Verőcével, a Naszály heggyel. Nem érkezett meg egy csomagunk. Benne volt a szennyesünk meg az összes lábbelink. Hát, remélem, megkerül. Kinek kellenének 46-os öltönycipők meg 39-es, kínaiban vett szandik? Sikerült kihúznunk ébren este nyolcig, amikor nekünk egyébként délelőtt fél tizenegy volt, egy átutazott, bár nem látott éjszaka után. Ez a titka az átállásnak, hogy az ember kibírja estig. De hiába, éjfélkor felébredtem, és nem tudtam visszaaludni, mivel annyira zsibongtak bennem az élmények. Megmosolygott valaki a Dr. Pepper üdítő miatt, de hát így van ez, hogy amerikai filmek – és persze nem csak amerikaiak – valahogy beépültek a tudatunkba, az ismereteinkbe, az érzeteinkbe. Amikor kedves férjem a bérelt autóról mesélt Máténak (akinek természetesen lefényképeztük az összes csuklós és csuklásmentes trolit, buszt és villamost, ami az utcákon mutatkozott), mondta, hogy régebben ilyen márkájú autók jártak New York-i taxiként. Mire Máté megkérdezte, hogy melyik típusú taxi, a Die Hard-os-e, vagy az, amelyikkel a Godzillában menekültek a Renóék. Kedves férjem pedig külföldön a szállodában mindig rajtaütésszerűen jön ki a fürdőszobából, nehogy úgy járjon, mint a Harrison Ford, amikor az Őrületben elrabolták a feleségét, amíg ő gyanútlanul zuhanyozott. Fogok még mutatni képeket. Grizzly-nyom az állatkerti úszómedencében. Ahová nem mentünk, mert egységesen nem érdekelt bennünket: Alcatraz szigete. Mindkét ház jellemző Friscóra. Megjött a csomagunk, van már mit mosni. Peremartoni Krisztával nem sikerült találkoznunk San Franciscóban, mert erre a hétvégére épp Los Angelesbe ment egy iskola nyílt napjára, ahová a gyermekét készül beíratni. Durcásan írja, hogy ő folyton otthon van (Berkeleyben lakik), és pont akkor érkeznek ismerősök, amikor egyszer kiteszi a lábát a városból. Mert ugyanezen a hétvégén járt Friscóban Halász Jutka is, és vele is csak telefonon tudott beszélni. Találtam még egy jó képet a cable carról. Híd szárazon, híd felhőben, híd velem. Bizonyos benyomások alapján hajlamos az ember azt gondolni, hogy az amerikaiak nem egészen komplettek. Például azt látván, hogy olyan edzőcipőt vesznek a kisgyerekeiknek, ami voltaképp görkorcsolya. Sarok alá beszerelt gurulóval. Vagy hogy kocsival sétáltatnak kutyát. Nem úgy, hogy autóban ülnek, a kutya meg kívül szalad, hanem ellenkezőleg. Több nőt láttam, aki bevásárlókocsi jellegű, speciálisan kiképzett kerekes szerkezetet húzott, abban uraskodott a kutya. Meg a kocogásmánia, amelynek jegyében nem arra termett emberek futnak az utcákon – aszfalton, ami különben direkt árt az ízületeknek –, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha futnának, épp csak megálltak egy pillanatra, illetve olyanképpen vonszolják magukat, vergődve előre, mint aki három lépésen belül összeesni készül épp. Másrészt viszont igen rokonszenves bennük, hogy kevésbé látszanak türelmetlennek, frusztráltnak és rosszkedvűnek, mint mi. Képzeljük el például azt a jelenetet, hogy felszállni készül a buszra egy öregasszony, teli bevásárlókocsival. (Nem kutyát hord benne.) A sofőr leereszt számára egy emelőszerkezetet, hogy ne kelljen két lépcsőfokot sem cipekednie. Ez persze időt vesz igénybe. És a buszon utazók között senki nincs, aki az óráját nézné, pofát vágna vagy megjegyzést tenne, hogy minek tart fel bennünket a vén banya. Igazán furcsa népség! Annyira helyes olvasók vannak! Most például megírta valaki mailben, hogy milyen az a Tampax nevű tampon, ami elrettentett, és miért előnyös. (Sejtettem egyébként, hogy nyilván nem tök hülyeség, meg aztán Annamari is felvilágosított, aki Angliából ismeri.) Nagyon kedvező tapasztalatokat szereztünk az amerikai vendéglátóiparról. Jutott eszembe: a francia konyha evidenciának tekinti, hogy a világ élvonalát jelenti. Bizonyára nekem is evidenciának kell tekintenem, mert azt még soha, egyetlen francia étteremben sem éreztem, hogy meggyőzni kívánnának erről. Itt Kaliforniában viszont, bárhol megfordultunk, mindenhol úgy tűnt, a pincérnek és a szakácsnak fontos, hogy ízljen(?), amit felszolgáltak, erre feltűnő komolysággal mindig rákérdeztek. Szemlátomást a szívükön viselték, hogy elégedettek legyünk és jól érezzük magunkat, és aztán kölcsönösen nem okoztunk csalódást egymásnak. Utolsó képek. Kettős identitás: amerikai tűzlépcsős pagodaház San Francisco kínai negyedében. A szállodánk kívülről, belülről. Kirakati kínálat. A Kritikus-díj szavazással küszködöm. Majdnem 200 látott előadás, mégis sok hiány, rossz lelkiismeret. Lehet, hogy tartok kis szünetet a naplóírásban, vagy csak ritkábban jelentkezem a következő néhány hétben. Úgysem csinálok semmi érdekeset. Gyászolom Ulrich Mühét és gyászolom a Tour de France-ot. A San Francisco-i szállodácskánkban mindössze három asztal, tíz ülőhely állt rendelkezésre a reggelinél. (Kávét-teát, croissant-t, házilekvárt kínáltak.) Értelemszerűen összeültették az embereket, minek folytán az amerikaiak rendre társalgást kezdeményeztek. Rögtön megkérdezték, hová valósiak vagyunk. Azután volt, aki jött a gulyással meg a paprikással, és akadt olyan is, aki elmesélte, hogy az apja épp most adott el gázt egy magyarnak, közölte a nevét is, hátha ismerjük. (Kis ország, de ennyire azért mégsem.) Az utolsó napon kedves férjem azt mondta, hogy nekünk is kellett volna ám viszontkérdeznünk. Biztosan szívesen elmesélték volna a mindenkori asztaltársak, hogy ők honnan jöttek. NEM! Hát hová jutna ez a világ, ha mindenki barátságos volna?! Vége-hossza nem lenne a locsogásnak. Mai: FODOR ÁKOS: PONT
SZÓRAKOZOTTAN MÁSVALAKI ARCÁVAL MOSOLYODTAM EL. Amikor először jártam a Felszab téri Paris kávéházban, megállapítottam, hogy ide soha többé. Most a másodfokú eljárás ugyanezt az eredményt hozta. Elképesztő, hogy a szolgáltatásuk színvonalával mennyire nem kívánnak az árszínvonaluk nyomába érni. Felhőfi-Kiss Lászlóval ültünk be dumálni, aki elmesélte, hogy a minisztériumnak új kuratóriuma van az alternatív színházak ügyében, és ez az új kuratórium most évad végén vagy hat társulatnak egyetlen fillér működési támogatást sem ítélt meg, ami konkrétan azt jelenti, hogy haljanak meg/el. Például Keszég László Pont Műhelye vagy Felhőfi 18 éve létező Utolsó Vonala – egyik sem vacak csapat, mondhatom, mondom is. Felhőfi persze kíváncsi volt, hogy mi lehet az elutasítás oka (bár van elképzelése erről) – mindenesetre a pénz, amit a kuratórium szétosztott, nem kevesebb a tavalyi összegnél –, beszélt négy taggal, kettő közülük azt válaszolta, hogy látta az UV Üvegfigurák című előadását és nem tetszett neki. Ezen igen meglepődtem. Úgy értem, nem gondoltam volna, hogy egy kuratóriumi tagnak a személyes ízlése alapján kell dönteni arról, hogy egy alternatív színházi társulat éljen vagy pusztuljon. Én is láttam az Üvegfigurákat, és nekem meg tetszett. Még szerencse, hogy az én működési támogatásomról nem minisztériumi kuratórium dönt. Mai: RYŌSAI KENBO – jó feleség, japánul. Már San Franciscóban akarta ezt mondani nekem kedves férjem, miután letettük a kocsit, de csak most tudta megnézni a Japán története című könyvében, hogy is kell mondani. (Fúú, de unalmas lehet kívülről a mi idillünk… Jelzem, olykor veszekszünk is.) Időnként úgy érzem, muszáj ebédet főznöm, nehogy kitörjön itthon a palota(?)forradalom és megdöntsön a családom. Tegnap összedobtam egy rakott krumplit – mondhatnám könnyedén, valójában azonban egész délelőtt avval pepecseltem, azután negyedóra alatt elfogyott. Sziszifusz kőgörgetését kicsit perspektivikusabb tevékenységnek érzem, mint a főzést. Délután feltettem a honlapra a Cikkek évenkéntbe a 2007 első félévében megjelent anyagaimat, akit érdekel. Estére összeszedtem a bátorságomat felhívni a kedvenc unokaöcsémet, aki avval riogat, hogy megürült egy pr-menedzseri poszt a munkahelyén, a TV2-ben, és szerinte én jelentkezzem be erre az állásra. – Nézd, Tanti – mondta –, bejössz ide beszélgetni egyet, aztán legfeljebb azt mondják, hogy alkalmatlan vagy. – Ez pompásan hangzik! – mondtam. – Szeretném kérni, hogy 25-27 éves, napszemüveges, piercinges fiatalember legyen, aki kimondja rám ezt a kétségkívül jogos ítéletet, és okvetlenül kollegiálisan tegezve! :-) Nagyon utálom a telefonos marketinget. A vezetékes vonalunkon jószerével nincs is már más hívás, csak olyan, hogy el akarnak adni valamit. De azt aztán a legelfogadhatatlanabb időpontokban: korán reggel vagy vasárnap délben. Tegnap reggel 8 há 10-kor kellett a telefonra vetődnöm, amikor felcsengett. Majdnem mondtam is a nőnek, hogy ne csörögjön nekem, itt gyerekek alszanak, akik hajnalban jöttek haza! Megnéztem a Piaf című filmet, és nem nyerte el a tetszésemet. Mindene túlságos. Túl hosszú – fel nem foghatom, minek 140 perces filmet forgatni, rövidebben olcsóbb lenne, a mozijegynek meg úgyis ugyanannyi az ára –, túl közhelyes, túl felszínes és túl is van spilázva. Ami Edith Piafot illeti, nehéz eset lehetett. Nyilvánvalóan kibírhatatlan nő volt, és bizonyára sok pénzébe került, hogy elviselje az udvartartása és mindig legyen férfi, aki szereti őt. Marion Cotillard formálja meg hasonlóságosan, színészbravúrosan és túljátszva. Többször eszembe jutott közben Eszenyi Enikő. Nagyszerű lenne ebben a filmben. Jól állna neki ez a Piaf-szerep, és alighanem ő is túljátszaná. Mai: I READ WHAT YOU WROTE AND I LAUGHED A LOT. YOU WERE ABSOLUTLY RIGHT!! – írta a francia színész, akinek elküldtem a Don Juan-cikkrészletet. (Magyarul: elolvasta, sokat nevetett, és abszolút igazat ad.) Kérdeztem, mit csinál mostanában, írja, hogy egy nyári fesztiválon Lesage Turcaret-jében játszik, vitte magával az előadásba az egykori mestere, akinél tanult, Michel Galabru. Nem volt nekem ismerős a név, megnéztem a Dictionnaire-ben, úgy már igen, az arca is, Besson-színész, régebbről meg egykori Csendőr-filmek szereplője :-) (Szerettem gyerekkoromban a Louis de Funčs-féle Csendőr-filmeket.)
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
