|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2007. január:
Amikor tegnapelőtt hazajöttem az Asbóthból, a Szinetár rendezte híres Csárdáskirálynő-előadást találtam a tévében. Érdekes volt. Én Honthy Hannára úgy emlékszem gyerekkoromból, a hetvenes évekből, hogy jött a tévében egy vénasszony, folyton mosolygott és kacsingatott, magas vékony hangon bájolgott, majd elénekelte a Hajmási Pétert. Hát ebből a kicsit régebbi felvételből kiderül, hogy színpadon azért játszott is Honthy Hanna. Rátonyi Róbertet a maga emberidegen rángatózásaival világéletemben nézhetetlennek találtam, Feleki Kamillt viszont mindig is imádtam. (Hálát érzek Gárdos Péter iránt, hogy amikor Kamillka már rég nem játszott színházban, leforgatta vele és Eperjessel az Uramisten című filmet.) Ez a Csárdáskirálynő-előadás mindenesetre megerősített a Kamillka-szeretésben. (Remélem, nézték fiatal táncoskomikusok, és ellesték például a térdenjárását!) 1983 augusztusában kezdtem dolgozni, a Pest megyei Hírlapnál, és épp akkor volt Kamillka 75 éves. Természetesen nem ismertem őt, de meggyőztem Körmendi Zsuzsa rovatvezetőt, hogy feltétlenül kell nagy interjút közölnünk vele, már csak azért is, mert Pest megyében, Törökbálinton született. Így aztán bejelentkeztem Feleki Kamillnál, és meghívott magához a beszélgetésre. Erzsi barátnőm annyira szeretett volna velem jönni, hogy azt mondtam: jöjjön. Majd kiadjuk őt a fotósomnak. Úgyhogy mindenképpen hozzon magával egy fényképezőgépnek látszó tárgyat. Elmentünk tehát, a kertben üldögéltünk, Kamillka egy tálcán szendvicset is hozott ki nekünk. Kedves, fáradt ember volt. És most így majd’ negyedszázad múltán nyilvánosságra is hozom Erzsi barátnőm Pajtás géppel (vagy valami hasonlóval) készített Feleki Kamill-fotóját. Más. Ma 15.30., m2 tévécsatorna: Illatszertár! Okvetlenül! Szilveszterkor ez volt az uzsonna. (Amennyiben sem ebédelés, sem vacsorázás nem történt.) Délután 5-kor ettük, amikor kész lett. Bélszín pirítóson, tükörtojással, sült krumplival, zöldséggel és fokhagymásan párolt spenótlevéllel. Mutatom három fő óévi koktélját is. 31-én este átmentünk a Gödörbe, ahol Krétakörék jótékony céllal árvereztek fényképeket a Siráj amerikai és szöuli turnéjáról. Bizarrnak találtuk az esemény lefolyását. Ahhoz, hogy játék legyen az aukció, talán túl rámenősen zajlott. Ahhoz, hogy komoly legyen, talán nem volt elég szakszerű. És fájlaltam, hogy nem tudtunk fotót venni, bár szerettünk volna. Két-három képet néztem ki a tucatból, amit szívesen hazahoztam volna, de éppen ezek olyan magas áron keltek el, hogy szóhoz sem jutottunk a licit során. Schilling Árpád és Mundruczó Kornél ÉS-beli beszélgetését elolvasván megállapítottam, hogy nem felelek meg Mundruczó nézőigényének. A kritikusigénynek sem, amelyet Schilling vázol, de ez a jelen helyzetben törvényszerű, mert a színikritika együtt szorult vissza a színházzal, csak még jobban. Sok kritikusnak sok előadást kell látnia ahhoz, hogy trendek felismerése, kontextusba helyezés, életművek elemzése szóba jöhessen. És nem kevés kritikusnak kell nem kevés fontos külföldi előadást látnia ahhoz, hogy lehessen irányzatokat leírni vagy előrejelezni. Ehelyett ma általában úgy van, hogy színházszerető személyek egyéb, egész embert – legalábbis teljes munkaidőt – kívánó megélhetési foglalkozásuk mellett passzióból-misszióból színikritikákat írnak fillérekért, és néha kihasítják a kosztpénzből, hogy elmenjenek Kaposvárig egy előadásért. Persze nem minden pénzkérdés. Én ha megnyerném a lottó ötöst, akkor sem válhatnék olyan kritikussá, amilyet Schilling teljes joggal igényel. És mivel nincsenek szerkesztőségek – ahová naponta bejárnának a kritikusok, megbeszélnék, ki mit látott, tapasztalatokat adnának át, az idősek régi előadásokról mesélnének, elolvasnák a magyar és külföldi szaksajtót, megtárgyalnák egymás cikkeit, javítgatnák a kezdők írásait, mind végigbogarásznák a korrektúrát stb. –, ezért tudom, sajnos nem is várható, hogy ilyenek teremjenek mostanában. Megnéztem a Volver című filmet. Korunk Jókaija, Pedro Almodóvar rendezte, komolyan mondom, nagy mesemondó. Elképesztő, miket talált ki megint. És érdekes, hogy Penélope Cruz olyan fejlett színésznő itt, mintha az elmúlt 8-10 évet nem is hollywoodi filmekben töltötte volna, hanem kizárólag Almodóvarnál. Megfelelve Halmai Kati december 31-i hívásának, hogy kapcsolódjam a láncjátékba, ismertetem három rossz tulajdonságomat. (Öt rossz tulajdonság nyilvánosságra hozatalát azért túlzásnak tartanám…) 1. Türelmetlen vagyok. (Nem emberekkel, hanem dolgokkal. Nem vagyok képes kivárni, amit kellene.) 2. Figyelmetlen vagyok. (Nem dolgok vagy jelenségek kapcsán, hanem emberekkel.) 3. Határozatlan vagyok. (Kedves férjem megállapítása szerint mi azért iszunk rozét, mert én nem tudtam eldönteni, hogy vörös bort kérek vagy fehéret.) Akkor most szólítom Olga Szemjonovnát és folkust, hogy szintén valljanak színt! És voltaképp arra is kíváncsi lennék, mint mondana erre Verebes blogger. Mai: Vass Éva jutott eszembe, ahogy Dürrenmatt János királyában a kivégzésére váró Eleonóra királynéként a maga nikotinos altján visszautasította a gyónást, a papot. KÜLDD EL. ISTEN ISMERI AZ ÉLETEMET, ÉN IS ISMEREM. HARMADIKNAK NEM KELL ISMERNIE. (Feltettem a Cikkek évenkéntbe a 2006-os termést. Aki unatkozik, olvashat.) Az ünnepek olykor óhatatlan és óvatlan tévénézéssel járnak. (Jelentem, január elsején ifjú színészek XIX. századi ruhákban kávéházilag körülülve egy népi zenekart, műdalokat énekeltek a képernyőn. Na, az maga volt a rettenet. Ráadásul Tóth Simon Ferenc rosszul tudja a Befordultam a konyhára szövegét.) Tegnap meg színház híján megnéztem az HBO-n az Egy szoknya, egy nadrág című 2005-ös magyar filmet. (Mondta Für Anikó, amikor beszélgettünk, ő nagyon vigyáz, nehogy kedves kollégát megtekintsen ilyen filmben.) Hát kínos. Nem tudom elhinni egyébként, hogy ezek a remake-ek bárkinek is kellenek – a Meseautó kettőt egyes egyedül láttam egy plazamoziban –, de ha már forgatnak effélét, felfoghatatlan, hogy miért ötven körüli, kopaszodó, potrohos színészekkel játszatják a férfi főszerepeket, miért nem szép, deli, harapós fiatalokkal. Ámbár lehet, hogy így kisebb a szakmai veszteség. Tehetséges ifjaknak az ilyen munka esetleg „rovására válik” – hogy idézzek egy emlékezetes fordulatot Csoma Orsi Szentivánéji-kritikája végéről. Morcos napom van. Mai: Ez egy válaszígérő válaszlevélből való, amelyet a MÁV illetékesei küldtek egy panaszmélre: A VÁLASZADÁS IDŐTARTAMÁT A MEGKERESÉS TARTALMA ÉS AZ ARRA ADANDÓ VÁLASZLEVÉL ÖSSZETETTSÉGE HATÁROZZA MEG. Dr. Beöthy Zsolt egyetemi tanár „eszthetika” előadásait olvasom az 1907-1908-as tanév második félévéből. Vaskos könyv, kézírásos tipográfiával. Lejegyezte és kiadta Mihály Bálint. A diákról nincs információm. A professzor komoly ember volt; tudós, irodalmár, rektor, a Kisfaludy Társaság elnöke, átmeneti ideig még Rákosi Szidi (a későbbi színiiskola) férjeként is szerepelt. Az érzékelés tárgykörében ismerteti Geiger elméletét, amely szerint a régi korokban az akkor élt egész emberi közösségek fogyatékossága volt a „fogékonytalanság” a kék színre. Avval a sajátos irodalomtörténeti ténnyel állunk ugyanis szemben, hogy az ó-ind irodalom egyik legfontosabb emlékében, a Védákban, amely az égiekhez intézett könyörgéseket tartalmaz, a kék nem fordul elő. Hasonlóképpen nem a legrégibb perzsa irodalmi emlékben, a Zendavesztában. Nem találjuk meg a kék színt a zsidók történetében, a Bibliában sem, s hiába keressük Homérosznál is. Elődeink nem látták a kéket. (Vagy úgy gondolták, szóra sem érdemes? – kérdem én.) Beöthy egyébként nem ért egyet Geigerrel. Azt mondja, nem tehetjük fel, hogy az emberi szervezet olyan aránylag rövid idő alatt, amely Homér óta a mi korunkig (1907!) eltelt, ilyen nagy változáson ment volna keresztül. Hát remélem is, hogy neki volt igaza! Úgy értem, nem szívesen képzelek bele az ókor aranykorába kék nélküli életet. Az élet mint olyant kellett volna megnéznem tegnap Súgó-pontozásilag, de annyira kurrens produkció – a februári előadások jegyei egy nap alatt elfogytak –, hogy már csak egy esetleges 94.-nek betett szék jöhetett szóba a Vígszínház házi színpadának 80 férőhelyes nézőterén. Erről lemondtam. Az imént rákerestem a gugliban A kopasz énekesnőre, és bejött a 2004. szeptember 2-i naplóbejegyzésem. Bertókkal találkoztam akkor, s azt írtam, szívszorítóan Ternyák jutott eszembe róla folyton. Azóta már úgy van, hogy mindketten meghaltak negyvenévesen, mondhatatlan űrt hagyva maguk után. Másrészt viszont mindenkiben úgy élhetnek tovább, fiatalon, lendületesen. (Mégis milyen szörnyű, hogy nincsenek.) Elterelve róluk a szót: Kitaláltam, milyen tartalékanyagokat képezhetünk majd a 2007-es Kisvárdai Lapok számára. Igaz, tavaly azt gondoltam, hogy letészem a főszerkesztői lantot (ah!), átadom az ifjúságnak, de hát legutóbb olyan jól ment minden… Már a fesztivál harmadik-negyedik napján elkezdtünk olyasmit elejteni egymás közt, hogy jövőre majd így csináljuk meg úgy csináljuk. Ráadásul a szerkesztőség konyhafelszerelését a titkársági szekrénynek oly magas polcán raktároztuk el, hogy onnan igazán csak az én kedves férjem tudja levenni! Egyszóval, ha a fiatalok magukkal visznek, akkor idén is megyek fesztiválnapilapot készíteni. Mai: Eltettem a Darvasi László-kötetből, mert szép. (Tök érdek nélkül tetszik. Jut eszembe, a tök jelző nyilván nem a növényből ered, hanem a tökéletesen rövidítése. De lehet, hogy erre rajtam kívül mindenki azonnal rájött, amikor először kimondta.) VALAKI TELEZOKOGJA AZ ÉJSZAKÁT, ÉS A SZÉL IS OLYAN, MINTHA KUTATNA VALAMI UTÁN. Hiszek Tasnádi Istvánban. Egyszer még ír valami nagyszerű, korszakos szatírát vagy komédiát. Ez a Finito (a tavalyi évadban Zegszegen Magyar zombi címmel futott) még mindig nem az, de van benne humor és keserűség, ami nem rossz alap, és benne van Erdman és Moličre és a bulvársajtó és a kereskedelmi televízió, plusz rengeteg idézet mindenfelől. Mácsai Pál rendezése (Örkény Színház) szolid iróniával barokkos keretbe helyezi a darabot. Alighanem azért, hogy megemelje kicsit, de valahogy pont ez nem sikerült a tegnapi premieren, az emelkedés. Lent maradt. Szinte végig lent. Miközben Für Anikó olyan Blondinné, hogy a személyében mintha valami drámai, hideglelős szél fújna keresztül a színen, Csuja pedig szűkmarkúan, pontosan és betyáros bájjal játszik, Debreczeny Csaba meg brillíroz. Majdnem mindenkiről jót lehet mondani, és mégis… Illetve mégse… (Nagy szakmai közönség volt egyébként és hosszú, lelkes taps.) Privát mellékszál: Pogány Judit mint anyós úgymond a fogsora nélkül jelent meg először a színen, s szólította vejét: Gáááspááár! Csaknem dobtam egy hasast a székemben. Pontosan úgy hangzott Pogánytól, mint az egykori papagájomtól, akinek Gáspár volt a neve, és ezt szépen meg is tanulta. Megjegyzem, az én Gáspárom idővel más társat választott. Amikor nyaralni mentem, Erzsi barátnőm befogadta, és azután nem kértem vissza, mert nyilvánvalóan látszott, hogy Erzsiéknél kiteljesedhet Gáspár magánpapagáji élete. Náluk később le is vetette tartózkodó beszédmodorát, és például olyasmire ragadtatta magát, hogy Gáááspucika vagyok! Miskolcon jártam Cseresznyéskerten, de most nincs időm elmesélni, és valószínűleg nem tudok írni néhány napig. Mai: Ezt kedves férjem mutatta az Új Fedél nélkül-i újságjából, egyben azonnal el is határolódott tőle. EGY FÉRFI MESÉLI A BARÁTJÁNAK: – ÉLETEM LEGSZEBB ESTÉIT A SZÍNHÁZNAK KÖSZÖNHETEM. – NEM IS TUDTAM, HOGY SZÍNHÁZBA JÁRSZ. – NEM ÉN, HANEM A FELESÉGEM. Voltam két napot Nyíregyházán, egy nyolcfős kritikuskommandó tagjaként. A látnivalók: négy előadás a színházban és két kis jaguárkölyök az állatkertben. Az Amadeus volt a felhozatal csúcsa. Örömömre szolgál, hogy ez a színház még/már/most ilyen színvonalú teljesítményre képes. Szép előadás. Rendezte: Tasnádi Csaba, Salieri: Fazekas István, Mozart: Avass Attila. Különben a túra kellemesnek és kimerítőnek bizonyult, már csak azért is, mert ott van a színházban a sok régi, jó munkatárs, mindenkihez kedves voltam, úgyhogy a kiegyensúlyozottság nyilván megköveteli, hogy a következő napokban undok és mogorva legyek. De most megint nincs időm írni, mert Egerbe megyek épp, két előadásra és egy interjúra. Remélem, hétvégén majd rendes kerékvágok újra. Délután Egerben az Oliver című musical – meglepően jó a címszereplő gyermek, Pintér Kristóf nevű, szép is, elfogulatlan is, és valami mélyérzésűség sugárzik róla –, azután leültem trafikálni Nádasy Erikával, hogy a frissen kapott Domján Edit-díja kapcsán róla legyen szó a következő CompLex Magazinban. Most épp egy újabb Vári Éva-szerepre készül majd (a Vértestvérekben), mert valahogy folyton olyan szerepeket kap, amiket játszott Vári Éva. Ez engem nem lep meg, mivel úgy vélem a Kvartett óta – amikor a kritikámban sajnálatosan el is kereszteltem Évának –, hogy Nádasy Erika emlékeztet Vári Évára. A hangja, az intonációja, a tehetsége kiterjedése. (Ráadásul közös férjük is volt, persze nem egyidőben, hanem értelemszerű egymásutániságban :-) Az Ibusárról – amit monodrámaként ad elő – elmondta, hogy amikor az ősbemutatót látta (Debrecenben, Majzik Edóval), már akkor úgy gondolta: minek ide ez a sok szereplő? Aztán tavaly felkérték Parti Nagy Lajost, csináljon a darabból egyszemélyes verziót, s ez egy hónap alatt el is készült, Erika legnagyobb megelégedésére. Ezt a produkciót néztem meg a beszélgetésünk után. Jaj, nagyszerű színházi este volt! Tökéletesen meggyőzött arról, hogy ez a mű legjobb formája. Talán mert itt nem egy fél falu beszél partinagyul, hanem egyetlen ember. És mert így Jolánka egyedül lehet, ha már úgyis egyedül van. Abban a hitemben is megerősítettek a látottak, hogy Sárbogárdi Jolánt nem játszhatja olyan oroszlán erejű ember, mint Börcsök Enikő. És olyan diadalmas díva sem, mint amilyen Udvaros Dorottya. A náluk esendőbb Nádasy Erikának kell lennie. Már csak azért is, hogy csupán annyira legyen szép, fiatal és dekoratív nő, mint amennyire a nézőtéren ülők azok. Nagy vihogások burjánzottak a közönség körében, idővel mégis homályos sírhatnék támadt. Egyszóval igazi tragikomédiát láttunk. Szeretek így érezni színházban. Félnapos sorbaüldögélés után kötelezően bemutattam a héten az alkalmi munkavállalói könyvecskémet a Munkaügyi Központban. Ennek kapcsán kiderült, hogy a tavalyi alkalmi foglalkoztatottságomtól – amit a kiadott számláim nyomán munkanapokkal dokumentáltam és közteherjegyekkel adóztam le – még simán beillek munkanélkülinek. Úgyhogy a tényekkel való szembenézés jegyében újabb félnapos sorbaüldögélés nyomán regisztráltattam magam álláskeresőként, mivel szépítettek a kifejezésen, és most így nevezik. Hivatalos munkanélküli még úgysem voltam – gondoltam. (Már igazán csak az akasztott emberség marad hátra.) Most együtt fogunk állást keresni nekem – értesültem. Leszögeztem magamban, hogy ha elküldenek közgazdásznak, nem megyek. Viszont szívesen végeznék el valami érdekes átképzési tanfolyamot, l’art pour l’art mintegy. Azután tegnap végigültem egy háromórás kiokítást, amikor is ismertettek néhány kizáró okot. Betéti társaságban bel- vagy kültagnak lehet lenni, de ha a személyes közreműködés kitétel szerepel a társasági szerződésben, akkor álláskeresőként nem vesznek nyilvántartásba. Az az álláspontjuk, hogy akkor én csak közreműködjem a bétében. Hazajöttem, megnéztem a családi béténk papírját, hát richtig van személyes közreműködésem. Tehát ki fog engem golyózni a Munkaügyi Központ – nem lehetek regisztrált álláskereső. Van abban valami lehangoló, ha az ember már munkanélkülinek sem válik be. Mai: DE INKÁBB NE LEGYEN SEMMI ÚGY, AHOGY ÉN AKARNÁM, HANEM LEGYEN MINDEN ÚGY, AHOGY ÉPPEN LESZ. (Nádas Péter: Az éjszaka legmélyén) Megnéztük tegnap a Nemzeti Múzeumban a 150 év magyar festészetéből rendezett kiállítást. Nagy István Kopasz fák házakkal című képe volt az egyike a nekünk legjobban tetszőknek. Vaszary János Lány a veteményeskertbenje meg a másika. Az utóbbi kapcsán arra a megállapításra jutottunk, hogy ezt a festményt érdemes lenne a mi autónk kalaptartóján tartani, mert a színeivel nagyon jól passzol a kocsinkhoz. Jelzem, nem pontozok tovább színházi előadásokat a Súgó újságban. Szerződést bontottam fizetési fegyelmezetlenség miatt. Mivel a Pesti Est Kft. nyilvánvalóan tudatosan nem tartja be a számlán szereplő átutalási határidőt, inkorrekt üzleti partnernek minősítem és megszakítom vele a kapcsolatot. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével. De hattyúdalilag itt most lepontozom az elmúlt héten látott előadásokat (1-től 7-ig), mert úgysem esett sok szó róluk. Miskolci Cseresznyéskert: 4, nyíregyházi Canterbury mesék: 3, nyíregyházi Amadeus: 6, nyíregyházi Furcsa pár: 4, nyíregyházi Az arany virágcserép: 4, egri Oliver: 5, egri Ibusár: 6. Azt is akartam mondani, hogy valamikor a napokban láttam az HBO-n az Üvegtigris kettőt. És bár három-négy fillérnél nem ér többet a dolog, de ahogy Horváth Lajos Ottó Sanyikaként mesét hallgat, attól megáll az emberben az ütő. Verőcére menet útba ejtettük a veresegyházi medveotthont. Annamária bemutatott bennünket egyenként a medvéknek. Legalábbis annak a tíznek, aki megjelent az ott lakó 39-ből. Annamari ugyanis jól ismeri őket, mivel informatika gyakorlat keretében a veresegyházi medveotthonról tartott prezentációt a pécsi egyetem nagy előadójában, több száz ember előtt. Verőcéről alkonyatkor hazafelé jövet megálltunk egy alkalmas helyen a Duna és Vác fölött, hogy megnézzük a McNaught-üstököst, és láttuk is pár percre, amíg elé nem úszott egy felhő. De mi persze nem tudtuk olyan szépen megörökíteni, mint sokan mások ezen az oldalon. Pedig próbálkoztunk fényképezéssel. Konkrétan a nyakába vett kedves férjem, hogy jobb pozícióból kattinthassak. Közben Annamari bőszen kiabálta az alattunk elhaladó autók felé, hogy ő nem hozzánk tartozik, nem is ismer bennünket! Eddig még minden erre járó jelentős üstököst szemügyre vettünk. 1997-ben a Hale-Boppot távcsővel az erkélyünkről, 2003-ban a Halleyt. Az utóbbi egyébként megtekinthető kedvenc szőnyegünkön, a bayeux-i falikárpiton is, amelyet a XI. században hímeztek laposan, mi pedig 1995-ben bámultunk meg szélesen. Este az Antigoné-tükör előadása a Merlinben. Kovátsműhely produkció, formás, gördülékeny. Kell ilyet így játszani, azt hiszem, mindenekelőtt a serdületlen ifjúság okulására. Én ugyan felserdültem már, de például Ráckevei Annát mindig szívesen látom, és ritkán látható mostanában. Mai: GYŰLÖLNI NEM SZÜLETTEM ÉN, SZERETNI CSAK – mondja Antigoné (Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában), de én mindig azt gondoltam, hogy vagy téved itt, vagy nem mond igazat, hiszen az egész darab az ő gyűlöletétől sistereg. Alternatívok vannak megint a Tháliában, mint tavaly ilyenkor. Csabai Attila társulatának Cyber Gésák II. című produkcióját néztem tegnap. Egy betűt sem tudnék elmesélni abból, hogy mi történt a színpadon, de kifejezetten élveztem. Amikor táncszínházat látok, gyakran az az érzésem, hogy öncélú fetrengést adnak elő, de most rendezői víziót véltem sejteni a dolog mögött. Érdekes volt, változatos, lüktető, Csabai Attilának pedig minden mozdulata parádés. A minap adtak a National Geography csatornán egy dokumentumfilmet Pompeiről és Herculaneumról. Ennek kapcsán most prompt elmesélem, hogy ez volt életem eddigi legnagyobb turistaélménye: Pompei. Valami isteni sugallatra jókor mentünk oda (Sorrentóból, átkirándulva); szezonon kívül, késő délután. Az összes többi turista épp máshol járt. Talán ha négy-öt emberrel találkoztunk, míg bejártuk a derékig érő városmaradványt. El lehet képzelni, mennyire más benyomást kelt egy elpusztult település kihaltan, mint látogatóktól hemzsegve. Emlékszem, leültünk egy valahai utcai kút mellé – amelynek láttán megállapíthattuk, hogy a pompeiek zömmel jobbkezesek voltak, mert ahogy a korsóikat a csaphoz tartották, a karjukkal-könyökükkel sokkal mélyebben elkoptatták a követ a jobb oldalon, mint a balon –, végignéztünk a lemenő nap fényében fürdő romokon, és csak borzongtunk, borzongtunk belefele a látványba és érezvénybe. Csehov özvegye, Olga Knyipper 1948-ban, nyolcvanéves korában még játszotta Ranyevszkaját, a virágzó szépasszonyt, ki a Cseresznyéskert elején hazajön Párizsból a 17 éves lányával-Ányával. Attól tartok, ha ott vagyok a nézőtéren 1948-ban, nem bírtam volna ki röhögés nélkül, amikor az első felvonásban Ranyevszkaja azt mondja Firsznek: „hogy megöregedtél!” Épp írok a miskolciak Cseresznyéskertjéről. Akárha példát vettem volna a produkcióról! Kritikám pont oly semmilyen, mint az előadás. Úgy számolom, ez volt a 16. Cseresznyéskert az életemben. (Egyszer láttam Párizsban, Marina Vladyval. A hagymakupola-frizura – körülbelül ennyi stimmelt.) A négy nagy Csehov-darab közül ezt kedvelem a legkevésbé. Pontosabban a másik hármat jobban szeretem. Ennek megfelelően azokat valószínűleg többször láttam. A listavezetőm a moszkvai Taganka Színház Három nővérje, 1982-ből. Az előadás végén szólt a katonazene, aztán lassan megnyílt a színház fala, ott állt és játszott a téren a katonazenekar. Leestem a székről. Mai: ÉN AZT HISZEM, A MŰVÉSZETNEK CSAK AZ A CÉLJA, HOGY RÉSZVÉTET KELTSEN BENNÜNK. MEG AKARJA VELÜNK ÉRTETNI, MINDIG ÖNZŐ EMBEREKKEL, HOGY MÁSOK IS ÉLNEK RAJTUNK KÍVÜL – ezt a Ványa bácsi láttán írta Kosztolányi Dezső 1920-ban a Színházi Életben. (A Három nővér-bemutatóról is írt, a Nyugatnak, pedig azt ő fordította.) Száz év magány a Vígszínházban, Forgács Péter rendezésében. Becsületes, unalmas. Forgács Péterben, ahogy eddig nem, úgy most sem érzem az erőt. Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza persze nem rosszak. (Börcsök milyen szépséges, kecses, könnyed mozdulatokkal tisztít zöldséget!) Aztán ott van még az a sok szereplő, élőként és halottként mindvégig a színen. Nem hitték el a színészek, hogy ezek szerepek. Nem is azok. Ilyenkor, ha sem szöveg, sem tennivaló számottevő nincsen, felteszem, az az egyetlen lehetőség, hogy a színész kitalál magának egy figurát, és annak nevében-képében-alakjában egyszerűen él – sűrűn és természetesen – a színpadon. Én úgy láttam, hogy ez itt egyedül Pap Verának ment. Az a Pilar az első pillanattól az utolsóig ott volt. A többiek statisztáltak csupán, több-kevesebb fegyelemmel, figyelemmel. Megnéztem a Konyec című, új magyar filmet. Teljességgel rendben lévő mozi. Egy nyugdíjas Bonnie és Clyde és Thelma és Louise és mások. Annak eleve örültem, hogy Földi Teri meg Keres Emil játsszák a főszerepeket. (Már azért is hálát érzek, ha egy magyar filmrendező nem a kollégái filmjeiből választ színészt.) Nagyon édesek voltak. Azt külön rokonszenvvel fogadtam – mint medvebarát –, hogy amikor kirúgtak a hámból, vettek egy jókora mackót. Schell Juditon meg azt látom, hogy a világ bármely jelentős országának filmgyártásában helye volna. Összefoglalva: bátran tessék menni Konyecet nézni! Este a Trakhiszi nők premierje a Kamrában. (Esterházy Péter ezúttal alighanem átadta a Gothár-bemutatóra szóló színházjegyét Konrád Györgynek. Apropó Esterházy. Szomorú szívvel tökéletesen igazat adok Forgács Zsuzsának.) Az előadásra tudnék még aludni egyet. Jópofa volt. Friss. Hegyi levegőjű. Közben most élvezkedve elolvastam a Kamra honlapján Kocsis Gergely blogger feljegyzéseit. Elragadó! Egyszer a Zsöllyében Török Tamara csinált nekünk a Fekete tej kapcsán egy Kocsis Gergely-interjút. Voltaképp azóta tudom, hogy ez a fiú tüneményes. Mai: ÉRTELMES NŐ NEM SZOKOTT KÖNNYEN HARAGRA GYÚLNI – mondta Szirtes Ági ezüstösen. (Igen csinosnak és kényelmesnek látszó, Cafe Paris nevű kávéház épülődik-szépülődik itt a Petőfi Sándor utca és a Felszab tér sarkán. Áááh, biztos drága lesz…) Tegnap, kései órán Utolsó Vonal a Thália Stúdióban: Szűzmuskátlirevorver címmel. Szerzőnek Federico García Lorcát említik futólag, de még le kell ásnom, mi volt ez. A látott mű hasonlít kicsit A közönség című García Lorca-darabra, meg a Címtelen színdarabra is, mindkettőnek ráismertem szövegrészleteire is, és úgy vélem e pillanatban, hogy e kettő felhasználásával írt Felhőfi-Kiss László egy harmadikat. Színházban játszódik; a társulat a III. Richárd bemutatójára készül, polgárháborús körülmények között. (Az említett két, létező García Lorca-darabban a Rómeó és Júliát, illetve a Szentivánéji álomot próbálják.) Váratlanul izgalmasan megszólalt ez a mű most – amikor nálunk épp nem is oly lassú halálra ítélik a színházakat a pénzosztók –, olyasmiről vitatkozva, hogy milyen színházat kellene csinálni, mit kezdjen a színház a nézőkkel, a hatalom meg a színházzal. Arra gondoltam Bede Fazekas Szabolcs hűvös, fenyegető, színházidegen illetékese, komisszárja láttán, hogy manapság ez sincs. Ez, hogy a politikusokat egyfajta önvédelemből érdekelné, mit művel a színház. A hatalom ma már arra sem tartja a színházat, hogy bokréta legyen a kalapján. Ott volt a közönség soraiban Schell Judit és Schmied Zoltán, nyilván Marton Róbert és Bródy Norbert kollégájukat nézték. Megragadtam az alkalmat, lejelentkeztem mint 1 néző, aki filmjüket tetszéssel fogadta. Mai: A FOLYÓPARTON TÉRDEPLŐ ASSZONYOKNAK VÍZBŐL VAN A KEZÜK – közölte az előadásban Bajomi Nagy György. Feltennék egy késedelmes honort arra, hogy ez például nem F. G. L., hanem F. K. L. Arra gondoltunk kedves férjemmel, hogy a felolvasószínházon túl létre lehetne hozni a lehallgatószínházat is. Csak még azt nem találtuk ki, hogy pontosan mit takarna. (De hát az is megvolt: a Halász Péter Lakásszínháza. Figyelték a belügyesek, és egyszer az egyik előadás idején egy emberük bekéretőzött a szomszédba, hogy hallgatózzon. Ott tapasztotta a fülét egész este a falra, de pechére éppen egy néma produkció ment :-D Ez egy utómegjegyzés 2007. augusztus 8-án.) Tegnap a Bárkán a sajtó néhány érdeklődő képviselője előtt tartották meg Az arany ára olvasópróbáját. Bagó Bertalan rendezi, és maga a szerző, Bereményi Géza olvasta fel a darabot. Egy konténerhelyiségben, a mobil próbateremben ültünk hatalmas zsákok mellett, amikben a Szentivánéji álom-előadás színes habszivacsreszelékét tárolják. Akkora mennyiség… – hosszú szériával számolnak nyilván :-) No, Géza tehát felolvasta – Monori szerepét bájosan eperjeses hangsúlyokkal –, a szereplőgárda érdeklődéssel hallgatta. Monorit Gáspár Sándor, Monorinét Varjú Olga játssza majd. A Tulipán nevű – az Eldorádó filmben nem szereplő – figurát kettőzve osztották ki Cseh Tamásra és Mucsi Zoltánra. Mucsi meghívása nagyszerű ötlet – gondoltam –, ráfér már egy néma szerep, amelyben kicsit sem kell hőbörögnie. (Igazán kihőböröghette magát az utóbbi években filmekben és színpadon.) Erről az intim színházi eseményről többet itt nem írok – legfeljebb egy cikket a CompLexnek a jövő hónapban. Azon kicsit meglepődtem, hogy a felolvasás után sitty-sutty vége lett a próbának, nem volt mód kérdezni. Mármint nem nekem, hanem a színészeknek. Hogy megtudhassanak Gézától ezt-azt a hősökről, a darabról. Végtére is az ő rokonairól, a saját kisgyerekéletéről szól. De lehet, hogy arra a tudakozódásra is sor kerül majd, csak nélkülünk. Mindent tudni akarok! – gyerekkorom szünidei matinéinak volt ismétlődő darabja ez a szovjet sorozat. Egy gyerek nagy kalapáccsal csapkodott[1] a főcímben, arra emlékszem. Én is mindent tudni akarok! Például: miért van az, hogy amikor a lakosság kinyitja a postaládát, és abból kihullik mindenféle kéretlen hirdetés, reklám, szóróanyag (röplap), akkor úgy gondolja, hogy az nem az ő szemete. Ott hagyja, ahová esett, a földön, a lépcsőkön, és azután mindig kedves férjem meg én szedegetjük fel és dobjuk ki. (Mondjuk nem minden házban, csak a miénkben.) Meg kell mondanom, sütőtöklevest főztem hétvégén. Azóta ácsingóztam, hogy ilyet ettünk a Kempinskiben. Kellemetlen meglepetésként ért, hogy a tökmag milyen antiszociális. Amikor pirítom, azon nyomban kiugrik a serpenyőből. Bár az is egy lehetséges megközelítés, hogy a tökmagok sportosak: távolugróversenyt rendeznek pirítás közben. Este elmentem a Magyar Színházba A cella előadására. A hét közepén még úgy volt, hogy lesz, de aztán mégis elmaradt betegség miatt. Nagyon kívánnék jobbulást, gyógyulást. Nem t’om, a’sszem szegről-végről benne vagyok a mai újságban! :-D [1] Kedves férjem azt mondja, diót tört. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, hogy elmenjek a Bábszínházba a Sade márki 120 napja című előadásra. Aztán amíg néztem, úgy éreztem, ha már a 2005 tavaszi bemutatótól idáig kihagytam ezt a produkciót, érdemes lett volna végleg elmulasztani. Elismerem, hogy Alföldi Róbert rendezése határozott és mértéktartó – lehetne ez sokkal elviselhetetlenebb is –, és nem is a gusztustalanságokat tűrtem nehezen, hanem a nézői és szereplői kiszolgáltatottságot. (Még a bábokét is. Pedig az emberbábok felléptetése emberek helyett a jól felfogott rendezői tapintat része. Csakhogy túlságosan gyakran asszociáltat a náci haláltáborokra.) Ami Sade márkit illeti – kinek Justine-jét olvastam –, nem helyeslem, hogy anális közösülésért halálra ítélték és távollétében nyilvánosan kivégezték (báb!), valamint azt sem, hogy anyósa lecsukatta. De nem szimpatizálok vele. A szexről hirdetett eszméi és gyakorlata pedig messze kívül esnek a tűréshatáromon. (Megjegyzem, én Sade márkit japánnak látom. Párizsban néztem egyszer egy japán társulattól Mishima Sade márkiné című darabját, abban ők felléptették a márkit is. Némán szenvedett, szép férfi volt, hosszú hajú, kisportolt. Azóta nekem Sade ilyen.) A Bábszínházban Kaszás Gergő játssza Sade-ot, idegesítőleg hatva rám. A Primadonnát ezúttal nem Udvaros Dorottya, hanem Alföldi Róbert adta, amit nem bántam. Alföldinél ezt az alakítást a tehetsége extravaganciájának tudom be. Udvarostól rosszabbul esett volna. Mai: Jutott eszembe Sade-ról, akit tizenhárom éven át (haláláig) elmegyógyintézetben tartottak, mint azt Peter Weiss Marat/Sade-jából is tudhatjuk. AZ ŐRÜLT AZ, AKI MINDIG UGYANÚGY VISELKEDIK, ÉS ETTŐL MINDIG MÁS EREDMÉNYT VÁR.
Tele van a
város Megnéztem a Puskinban A királynő című filmet, és nagyon szerettem. Egyszerre szemtelen és szemérmes. Jóleső, hogy a történet egyetlen fontos szereplőjétől sem tagadják meg az alkotók az empátiát és a megértést. (Csupán egy jelenet van, amit elengedtem volna, a szarvastetemes. Az túlságosan direkten kínálta a párhuzamot.) A színészekről csak jót, vagy annyit, hogy én Tony Blairt sokkal kevésbé látom nyikhaj külleműnek, mint az őt játszó színészt. Viszont nagyra tartom azt az angolosan korrekt tartózkodást, hogy a gyerekeket – a kis hercegeket – voltaképp kihagyták a játékból. Van szó róluk, fel is bukkannak olykor, de nem is látjuk az őket játszó fiúk arcát. Közben épp elolvastam Jane Austen Értelem és érzelemjét, és sürgős szükségét éreztem, hogy megnézzem újra a könyvből készült Ang Lee-filmet. Sajnos nincs meg nekünk, de elszaladtam érte a Puskin tékájába és átadtam magam az É-é-élvezetnek. Valahogy mindig más nyűgöz le ebben. Most Alan Rickmantól olvadtam el. Lehet, hogy majd még eljutok Hugh Grantig is. Nem állok egyedül a nagyvilágban! Van még egy ember, aki szintén időben lemondja a szakmai jegyét, amikor nem tud elmenni az előadásra. Neki köszönhetem – Berényi Gábornak –, hogy megnézhettem tegnap a Katonában A vadkacsát, jóllehet a titkársági lányok még márciusi jeggyel sem kecsegtettek. A színházba menet felidéztem magamban a darabot – ritkán játsszák, egy régi szolnoki előadására emlékszem Mucsival, Mertz Tiborral –, és arra gondoltam, vajon nem járt-e el az idő az ibseni drámatechnika felett? (A múlt súlyos, lassan feltáruló, jól kitalálható titkai stb.) De Ascher Tamás rendezése – főleg az erősebb második rész – nem igazolja ezt a kóbor gyanúmat. Legalábbis annyiban nem, hogy az ember úgy érzi, ma is jól körüljárható problémánk ez: a Keresztes Tamás Gregers Werléje-féle világjobbítók. Fekete Ernőt rég láttam ilyen jónak. Érdekes ez, már az első pillanatban, ahogy megjelent nagyon fésülten és szemét meregetve, kitűnt, hogy ez a Hjalmar Ekdal megvan neki. Máté Gábor is igen jó, de a legszebbnek, a leginkább megrendítőnek azt találtam, ahogy Haumann Péter ült felvetett fejjel a holttest mellett a végén. Kötelességem beszámolni arról is, hogy Gothár Péter közelébe sorsolt a jegyem, átnyúlt két emberen, megfogta a kezem, és így szólt: Már régóta akarom mondani, csak sosem találkozunk. A feljegyeznivalót nyomogatom bele… Ekkor felállított bennünket egy érkező néző. Mire visszaülhettünk, már rá is jöttem, miről beszél. Mai: MAGÁNYOS EMBER RITKÁN MOSOLYOG – állította Máté Gábor Werleként, én meg elmosolyodtam, mint egy valahai magányos, aki szerint ez nem így van. Ui.: Éljen a budapesti állatkert egynapos, Malacka-fülű orrszarvúcskája!! Itt láthatók videók róla, például a születése és első lépései. Befejeződött a vizsgaidőszak. Osztottam-szoroztam Annamária rengeteg (13!) jegyét, végül is jó rendűen végzett. Máté eredményéről adatvédelmi okból nem nyilatkozom. Annyi biztos, hogy a második félévben bele kell húznia. Van az e heti Magyar Narancsban egy interjú Alan Rickmannel. Jót vihogtam, hogy az Igazából szerelemről nagyjából azt mondja, alaposan meglepődött, amikor megnézte. Mit keres az a rengeteg szereplő abban a filmben, amit Emma Thompsonnal és vele csináltak?! Hisz’ ott se voltak a forgatáson! :-D Aztán a kritikáról is kérdezi őt Kriston László. A válaszán egy álló napja gondolkodom: Nem olvasom el a kritikákat. Különösen a színházban veszélyes. Ha egy kritikus jól lehord: „Ó, mit művelt azzal a mondattal?!” – attól a naptól kezdve minden este ennek tudatában játszol, amikor az adott jelenethez érsz. Megölték a varázsát. Az igazságot persze sosem tudod megúszni. Megnéztem tegnap a Lorát. Nem azt mondom, hogy rossz film, csak azt, hogy engem az első perctől az utolsóig taszított. Talán mert a története melodramatikus giccs, és egyetlen nem várt fordulat sincs benne. Talán mert reklámfilmcsomagot is tartalmaz – még hirdetőcéget is hirdetnek benne, többször. Talán mert képtelen vagyok belátni, miért kell Nagy Péterrel a szerelmes fiút loncsos, zsíros hajjal, borotválatlanul, ápolatlanul játszatni. (Lehet, hogy Herendi Gábor rendezői instrukciójára még büdös is, de azt nem érezni.) Talán mert sérelmezem, hogy nem magyar színésznőt látok a címszerepben, hanem egy dekoratív, ámbár üres arcú külföldit, akinek nem bírták a szájmozgásához igazítani a szinkront. BAHHH! Most olvasom az Indexen, hogy ez a címszerep a forgatás megkezdése előtt egy héttel még a Kovács Patríciáé volt! Vissza az egész! Úgy értem, kezdjék elölről! Pacival akarom látni!!! Tegnap sikerült megnéznem A cellát. Amikor odaértem a Magyar Színházba, a kedves nézőtéri felügyelő már várt avval, hogy az első sorban foglalt nekem helyet. Első sorba üljek? – kérdeztem meglepetten, mert színházinak, kollégának, kritikusnak nem illik első sorba ülnie. Sanyi kérte – mondta. Ez így jólesett. Szakácsi Sándor különösen kedves színész az ifjúkoromból. Öcsinek hívtuk őt otthon, mert hasonlított a bátyámra, pontosabban a bátyám hasonlított rá. Annak kapcsán ismerkedtem meg vele 22 évvel ezelőtt, hogy belőle írtam a szakdolgozatomat az újságíró-iskolán. Legalább tizenhárom éve nem találkoztunk. Nem lehet több 45 kilónál. Úgy beszél, mintha gombóc volna a torkában, és a jól ismert, kellemes hangja alig ismerszik meg. (Idővel belejött a szövegelésbe.) Csengey Dénes írta monodrámát ad elő, csontsoványan, teljes szakmai vértezetben. Egy Old Death-figurát láttam, amint François Villonként a halállal játszik előttünk. Ez az élete. Színész. Jó színész. Néztem a szemét. A szeme a régi. A tapsnál kijött a közönség közé köszönni. Én speciel kaptam két puszit. Meg a felkavaró élményt. Az Almássy térig bírtam visszatartani a sírást. Aztán ezen a megrázó estén még nevettem is később. 10-től a Tháliában voltam a TÁP Színház monstre Minden Rossz Varieté-előadásán. Kocsis Gergő számát örülök, hogy láttam most, mivel azt nyáron a Szigeten valamiért lekeverte Vajdai Vilmos. Mai: VICTRIX CAUSA DIIS PLACUIT, SED VICTA CATONI. (Az isteneknek a győztes ügy tetszett, Catónak meg a vesztes.) Borzák Tibor Színarany című szép kiállítású, elegáns kötetében interjúk olvashatók a Nemzet Színészeivel. Milyen jó, hogy van egy ilyen! – gondoltam. (És milyen kár, hogy nem én csináltam! – gondoltam tovább, de aztán ezt felülbíráltam.) Tizenhat hosszabb beszélgetés, nekem szakmailag nagyon érdekes és tanulságos. Az természetes, hogy nem mind sikerült egyformán jól. Akad köztük majdhogynem nyílt betli (rebetli): Darvas Iván, akivel Borzák – velem ellentétben! :-) – semmire nem jutott. És Garas Dezsőt is látom magam előtt, amint fegyelmezetten válaszolgat, miközben az asztal alatt idegesen rázogatja a lábát. A színésznőkkel sokkal inkább boldogult a szerző, bár itt felfedezem olykor, hogy bizonyos pontokon nem képes csatlakozni a tárgyhoz, mert színházilag talán nem elég felkészült. És hát a nőkkel való trafikálásai során megbocsáthatatlan pletykálásokat követ el. (Ugyanakkor megvetőleg emlegeti a bulvársajtót.) Én például évtizedekig jól megvoltam nézőként úgy, hogy nem ismertem Törőcsik Mari exférjeinek kilétét, és egyáltalán nem igényeltem, hogy a Nemzet Színészeiről szóló exkluzív kötet szerzőjétől most megtudjam. De ez még hagyján, hiszen hivatalos házastársakról van szó. Hanem a Berek Kati-interjúnak ez a részlete végképp kihozott a sodromból: Borzák: X.Y-nal titkon csókolózott… Berek: És egy alkalommal viszonyom volt vele. (X.Y. rég meghalt, szeretett színészem. Én ugyan ki nem adom a nevét!) A „viszony egy alkalommal” – meg a több alkalommali is – két ember szűkkörű ügye. Véleményem szerint nem tartozik e könyv olvasóira. Különösen úgy nem, ha az egyik félnek nincs írásos meghatalmazása a másik féltől a nyilvánosságra hozatalra. A „Szerelem hálójában” című film alapötletének felhasználásával – írja igen szerényen a Karinthy Színház színlapja Vajda Anikó szerelem@konyv.hu című darabjáról. Emlékeim szerint ennél azért nagyobb koppintás történt, még ha a mai Budapestre való áthelyezés hevében az Illatszertár motívumait és dialógusrészleteit is felhasználták. Zsúfolt ház, 2200 forint a legdrágább jegy. Karinthy Márton állva maradt. Úgy tűnik, nem lett sokkal jobb rendező az elmúlt 25 év alatt, de csinálja, viszi a boltot rendületlenül, és ez elismerésre késztet. Ami a produkciót illeti, szorult helyzetéből szolidan igyekszik kitörni. Kováts Adélt tíz évvel ezelőtt tökéletesen elfogadtam volna Meg Ryannek. Közös a finomságuk. Schneider Zoltán viszont sem tíz éve, sem most, sem tíz év múlva nem lehet a Tom Hanks könyvcápája. Szerintem ez a figura alkatilag idegen tőle. Az este tanulsága: arra jutottam, hogy Schneider – aki nekem eddig szinte mindig mindenben tetszett – erősen rendezőfüggő színész. Ha esetleg nem írok szerda estig, az azt jelenti, hogy nem találtam Egerből internetcsatlakozást. Mai: Füst Milán. A MEGTÖRTEK BOLDOGSÁGA BÁGYADTABB RAGYOGÁS… DE TALÁN TARTÓSABB, ÉPPEN MERT SZERÉNYEBB. (Füleske oroszlánbabát kapott játszani.) Beállítottunk Egerben egy szállodába, amelyet internetről választottam. Szinte azonnal kiderült, hogy a villa, a völgy, a park és a wellness részleg kifejezéseket eléggé félreértettem. Gyorsan kihátráltunk, és mentünk a bevált Hotel Egerbe. Mivel ezt a színházlátogatást kétéjszakás kalandra bővítettük, hogy kedves férjemet kicsit feltölthessük a tavaszi szemeszter kezdetére. Úszás, szauna, séta, evés, alvás, plusz a Tangó a Gárdonyi Géza Színházban. Harmadik előadás volt ez, bő félháznyi általános iskolás néző előtt, körülöttünk hatodikos kislányok ültek. A reménytelenség mint egy ködfelhő, úgy lepett el bennünket. És hát Mrożek darabja, amit akkor sem szerettem, amikor Gobbi Hilda – Páger Antal – Darvas Iván – Ruttkai Éva – Gálffi László – Eszenyi Enikő szereposztással láttam a Pesti Színházban. Minden kilátástalanság ellenére, tisztesen és becsülettel dolgoztak az egri színészek. Közben meg egy helyes városban időztünk, amely egyébként sajtótörténetileg jegyzett: itt jelent meg az első magyarországi hírlap, 1705-ben, Rákóczi alatt. (Igaz, még latinul.) Körbemászkáltuk az egri várat. Közpark jelleggel nyitva tart sötétedésig, nagyszerű sétáló- és kinézőhely. Én nem is tudtam, hogy Dobó várkapitány lánya Balassi Bálinthoz ment feleségül. (Vagy tudtam, de elfelejtettem.) Mindenesetre viszonylag hamar szétment az álompár – néhány évvel később érvényteleníttették a házasságukat. Mai: Kossuth Lajos. EGERBEN NEM HIRDETNI, HANEM CSAK TANULNI LEHET A HAZAFISÁGOT.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
