|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. június:
Napló: Látom, a tegnapi Rómeó és Júlia elmaradt Pálfi Kata megbetegedése miatt. Ami nem is csoda. Az a minimum nyilván, ha a hangja elmegy. Tetszik egyébként az új fordítás, de azt Varró Dani sem tudta megoldani, hogy a duma, amit a fiúk löknek, vagyis Mercutióék legsajátabb, improvizatív, játékos szlengje, az mai legyen, vagy legalább olyan hatást keltsen, mintha mai volna. (Félreértés ne essék, nem a bazzmegeket hiányolom.) Eszembe jutott a produkció előképeként a Pesti Színház 1992-es bemutatója, amely úgy élhet Alföldiben is, hogy ők ott Murányi Tündével meglepő helyszíneken, nagyon mai (illetve aznapi) ruhákban kavartak Rómeó és Júliaként. Este a Katonába mentem Így él a világra. Amikor bemutatták, nem voltam oda érte. Szereplőváltozások történtek azóta, gondoltam, lássam, mi lett belőle. Megy, mint a karikacsapás. A sarkosságai (pl. Hajduk Károly Witzinghamjének nagyívű karakteressége) gömbölyűre koptak, a közönség élvezi, én meg változatlanul azt gondolom, hogy a szereposztás számos pontján nem lett ebbe elég színészi munka belefeccölve. Kerekes Éva Miss Labenspoonként – rájöttem – Glenn Close Merteuil márkinéjéra emlékeztet. És hát szomorúan amortizálódnak a szép ruhák. Hiányzó gombok, felfeslő szálak, foszladozó szoknyaaljak. Mai: A Mrs. Dallowayre visszatérve, olvastam korábban is Virginia Woolfot, de nem találtam olyan élvezetesnek és tanulságosnak, mint most, ebben a regényében. AZOK A NYOMORULT FICKÓK, AKIK A VASÚTI FÜLKÉBEN EGY KISLÁNYT VERNEK AGYON S EZÉRT KÖTELET KAPNAK, MINDENT EGYBEVÉVE KEVESEBBET ÁRTANAK A VILÁGNAK, MINT A JÓSÁGOS HUGH WHITBREAD! (Elnézést kérek a havazásért, előbb-utóbb majd csak eláll! Ne tekintse senki időjárás-előrejelzésnek, mindössze elbénáztam: a tavaly decemberi sablonnal dolgoztam.) Otthonosan és elégedetten elfeküdtem tegnap a Puskin moziban – amikor múltkor a Da Vincit néztük valamelyik zsúfolt plazában, majd’ megbolondultam a zacskózó, rágcsáló, szürcsölő, csámcsogó tömegektől, úgy éreztem magam, mintha egy vasúti váróteremben rendezett filmvetítésen ülnék –, és megnéztem Woody Allen Match point című filmjét. Nagyon bírtam! Igaz, egyetlen szereplő sem tetszett – Scarlett Johanssont például már kiskora óta (vagyis A suttogótól kezdve) nem kedvelem –, de végül is a senkivel nem rokonszenvezés jól összepasszolt a film dramaturgiájával. Este a Rudolf az Operettben. Pont olyan, mint a legutóbbi új musical, amit ott láttam, vagy az eggyel korábbi, vagy mindkettő. Ugyanarra a kaptafára készül minden: a zene, a színészi játék, a poénok, a koreográfia, a díszletek mozgatása, a világítás… Ha egyszer meglepnének valami kicsi, kockázatos mássággal, tán nem unatkoznék ennyire ezeken a 10 óráig kötelezően kitartó szuperprodukciókon. Közben azért méltányolom a képességeket és a sok munkát, amit belefektettek az előadásba. Mészáros Árpi például szépen és erőteljesen énekel meg tépelődik. (Csak nekem oly nehéz koronahercegnek nézni őt. Talán a második részben már sikerült volna, de addigra távoztunk. Annamari, aki a szóbeli vizsgákra készül, a hazajövetelt választotta a szünetben.) Éjjel fél tizenegykor a Tétényi úton autóztunkban átszaladt előttünk egy sün. Gyorsan megálltunk és megkerestük, egy bokor alá húzódott, nem gömbölyödött össze, inkább csak úgy tett, mintha ott sem volna. Tanakodtunk kedves férjemmel, jó-e neki az út és a magas házak közötti vékony, zöld sávban, nincs-e bajban, ne mentsük-e ki a városból, csak a süni nem szólt semmit. Végül arra jutottunk, hátha erre van a családja is, baráti köre, ne változtassuk meg a lakókörnyezetét. Így hát elváltunk tőle. Annamari viszont nagyon szemrehányóan fogadta, amikor elmeséltük az esetet: Ott hagytatok egy gömbölyödésre képtelen sünt? Nem napozóágyat kellett volna venni az erkélyre, hanem jégcsapot. Megnyitnám, elzárnám. Hátha aztán kevésbé lenne hideg. Az önkormányzat megtáltosodott. Annamari kedden járt náluk útlevelet csináltatni. Nem a drágább, öt munkanapos, sürgősségi eljárást választotta, hanem a simát. És tegnap, vagyis péntek reggel meghozta a postás az új útlevelét. Hallott már ilyet valaki? Mai: Idézet Tompa Gábortól, aki A Hét című kolozsvári hetilapnak nyilatkozott annak keretében, hogy az újság vitafélét indított az erdélyi színikritikáról. „VAGY PEDIG EGY MÁSIK MAGYAR KRITIKUS, OLYAN AKIT LUCIAN PINTILE MANIKŰRÖSLÁNYNAK SZOKOTT NEVEZNI, AZT ÍRJA LE A MÉDIA-KÖRÖK KAPCSÁN, HOGY "ÉN NEM ÉREZTEM SEMMIT". ÉN MEG ILYENKOR AZT SZOKTAM MONDANI, HOGY BIZTOSAN OTTHON FELEJTETTE A VIBRÁTORÁT.” Helyénvalóbb lenne esetünkben a manikűrös néni kifejezés. (Csak tudnám, mi az a vibrátor. Valami szúrós, hegyes kis szerszám a bőrvágó olló és a körömreszelő mellett?) A Színház szerkesztőségén is elcsodálkozom olykor. Pénteken jött mail, hogy írjak kritikát a Rudolfról. Hát, evvel elkéstek. Előző nap láttam, de nem néztem végig, tudattam. És nincs is most módom újra megtekinteni, mert az aznapi és a másnapi előadás után legközelebb szeptember 26-án játssza az Operettszínház. Nehéz is lesz így szerzőt találniuk hirtelen. Este Stúdió K, 3 éj. Egészen biztos, hogy hasznos új emberrel dolgoznia a társulatnak, ráadásul olyannal, mint Czajlik József, aki hírt hoz egy másmilyen darabolvasói-rendezői világból. Ehhez képest az előadás nem igazán különbözik a többi Stúdió K-s produkciótól. Hűvösen megkonstruált mrożeki komédia, illetve annak Gyarmati Kata által írt változata. Nagyon komótosan jut el a darab és a játék oda, hogy megrázóan abszurd legyen. Hannus Zoltán, Tamási Zoltán és Nyakó Juli fáradozik a mulattatásunkon. Én speciel nevettem egyszer. Amikor Hannus visszafelé számolta a bárányokat, hogy felébredjen az álmából. Vagy abból, amit annak hitt. A répás süti, amely a Stúdió K büféslányának házi készítménye, a mai reggelinél debütált, teljes sikerrel. Nem írok most ide, mert nagyon dolgozom. Egyébként sem lenne mit, mert tegnap is az volt, hogy nagyon dolgoztam. Mai: A HVG-ből Dobszay János interjúja Faludy Györggyel. Vigasztal a 96 éves költő: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN 35-40 SZÁZALÉKKAL KEVESEBB KÖNYVET OLVASNAK, MINT HÚSZ ÉVVEL EZELŐTT. ÉS EZ MEGY TOVÁBB LEFELÉ. PERSZE VOLT MÁR HASONLÓ AZ EMBERISÉG TÖRTÉNETÉBEN: KRISZTUS UTÁN 350 KÖRÜL AZ EMBEREK ELKEZDTEK NEM OLVASNI. MARCUS AURELIUS IDEJÉN 88 KÖZKÖNYVTÁR VOLT RÓMÁBAN, NAGY KONSTANTIN ALATT MÁR CSAK EGY. AZTÁN MÁSKÉNT ALAKULT. Majd holnap. Szaladgáltamban láttam tegnap, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre szobrát avatják az Engels Erzsébet téren. Még emlékszem a régi Bajcsy-Zsilinszky szoborra, amely szintén itt állt. Nem volt igazán jól sikerült alkotás. Úgy nézett ki, mintha a vécén ültében egy ember nagyon ágaskodna épp, mert túl magas polcra tették a vécépapírt. Ez az új szobor is bizarr kicsit. Nem is dombormű, hanem hombormű: akárha belepasszírozott volna az úthenger egy férfit az aszfaltba, és aztán az így keletkezett nyomot állították volna fel. Kinek-kinek elébe tárták az írásbeli emelt szintű érettségi dolgozatát tegnap. Van okunk örülni is, nem örülni is. Máté olyan franciát írt, hogy szép reményekkel nézünk a szóbelije elé. Már egy ottani szerény, mondjuk 50 százalékos eredménnyel is meghaladja majd a középfokú nyelvvizsga szintjét. Annamarinak meglepő módon a történelem lett jobb, mint a magyar. Az előbbi gyenge ötös, az utóbbi négyes, de ez mindegy, hiszen a százalékok számítanak. Lesz javítanivalója a napokban a szóbelin. Majd később elmesélem a stúdiószínházi fesztiváli dolgot is, amitől kicsit lehangolt vagyok. Ámde viszont azonban láttam egy könyvesboltban a Fejes-könyvet, amit szerkesztettem! Megjelent! :-) Ez az előszava. Mai: Joseph Conrad Lord Jim című regényét próbáltam meg elolvasni, de kudarcot vallottam. Most Wass Albert A funtineli boszorkányába fogtam bele, de egyelőre úgy érzem, ezt sem nekem írták. Ilyen: HÁ. A BALTA BALTA, DE NEM JÓ. A SZEKERCE SZEKERCE, DE NEM JÓ. A FŰRÉSZ IS FŰRÉSZ, DE… VIGYEN EL AZ ÖRDÖG! HOL A MÁLÉ? Amikor megláttam a Madách Színház tábláján, hogy Haumann Péterhez lesz szerencsém a Producerek főszerepében, igen megörültem. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy Gálvölgyi Jánosnak vagy Szerednyei Bélának tán nem örültem volna ennyire. Igazolódott is az előítéletem: Haumann slampos férfisármja – amit jómagam a Hedda Gablerben fedeztem fel – nagyon is kellett ehhez a figurához, túl a színészi mindentudásán. Nagy Sándorral is jól jártam, tetszett az a lehengerlő vehemencia, amivel játszott. (Vajon a másik szereposztásban látható Alföldi Róbert megháromszorozódott májusban, amikor egyszerre próbált Producereket és rendezett Rómeó és Júliát, valamint Koldusoperát?) Maga a darab olyan gátlástalan ökörség, hogy már szinte jó. És mivel jártam többször a Broadwayn, tapasztalati alapon kijelenthetem, hogy a Madách Színház előadásának Hitler tavasza című Broadway-show-betétje nem bukna meg ott. (Kentaur mintha direkt az én nosztalgiáimnak csinálna musicaldíszleteket, gyengéden, szeretettel. A Fantom Opera-teteje után most a Shubert Színház. Mindjárt arra gondoltam, amikor az első képben megláttam, hogy hát szóval ő is állt előtte, meg én is, és milyen kár, hogy elkerültük egymást :-) Ez már valóban maga a profizmus a Madáchban. Színes, lendületes produkció. Szerettem az allúzióit. A chaplini földgömblabda-jelenetet, vagy a Pintér Béla-i nagyra nőtt náci katonákat, vagy az ajtócsengő bernsteini motívumát. Most irány Pécs, de szombaton jövök. Ezt a cikket azért még ideteszem. Mert ilyenkor szeretnék Fáy Miklós lenni. Mai: Pavel Sztarbowski lengyel kritikus kollega írt helyeset a Krétakör Sirájáról, a toruni díjnyertes előadás láttán: LEHET, HOGY A MAGYAR SZÍNÉSZT ARRA KÉPZIK, HOGY HASSON ÚGY A NÉZŐKRE, HOGY ŐK BELESZERESSENEK. Úgy alakult, haza kellett jönni ma, hogy kórházba vigyem az anyukámat. Így a POSZT-ból erre a hétre csak annyi jutott, hogy odafelé egy nagykönyvszerű halászlé és túrós csusza a paksi halászcsárdában, este pedig A Gézagyerek a Pécsi Harmadik Színházban. Vannak kétségtelen értékei Vincze János rendezésének, de a legerősebb benyomást mégis az tette rám, hogy felfedeztem: ha egy Háy-darabban némely színészek nem jók, akkor bántóan rosszak. Viszont Németh Jánost meg hány éve nézem Pécsen, aztán pünkt most szerettem meg, ebben az előadásban, Krekács Bélaként. (Énszerintem ennél a produkciónál a beregszásziak Pityu bácsija jobb.) Annamari a magyar szóbelin Babits Mihály istenes verseit fogta ki irodalomból, ez nem tette boldoggá, amit a magam részéről meg is értek. Nyelvtan tételt szerencsésebben húzott: a sajtóműfajokat. (Erről kapott tőlem kimerítő tájékoztatást előző este.) A történelem szóbelin a kedvenc tétele jutott neki (Károly Róbert), úgyhogy ott rezek kivágása folyt, s ez azért is örvendetes, mert így mégsem elkeseredetten, hanem elégedetten fejezte be a vizsgasorozatot. (Már csak az etika szóbeli van hátra, de az nem ügy.) Kérdezte valaki, mit akartam a Fáy Miklós-cikkel. Hát megmutatni. Fáy Miklós elragadóan és bravúrosan oldja fel vagy oldja meg itt azt az általam is jól ismert helyzetet, amikor valamiről voltaképp nem is lehet írni. (Aminek egyébként sok oka lehet. Mármint a nem írhatásnak.) Persze fájlaltam kicsit, hogy a gyors visszavonulás miatt nem állt módomban Pécsen harmadszor is megnézni a kolozsvári Woyzecket. Úgy hallom, elég jól ment, és volt hatása. Kedves férjem egyik volt tanítványa jelenleg tévékritikus, ami alatt nem azt értem, hogy a műsort bírálja, hanem hogy a készülékeket. Valami műszaki lapnak ír, és már annyira elárasztják őt a kipróbálni való tévék, hogy nem is győzi, úgyhogy mostanában megkérdezett bennünket, ugyan, nem tesztelnénk-e nézésileg gyönyörű, új szerkezeteket, pusztán hogy kissé tehermentesítsük őt. Így hát a héten immár a második nagy, színes, széles vásznú LCD (vagy milyen) televízió tartózkodik nálunk vendégségben. Mintha csak moziban néztük volna a foci vébé nyitómeccsét. (Emlékszem, apukám világbajnokság alkalmából vette az első színes tévénket, 1974-ben vagy ’78-ban.) Mai: A japán Ókura Színház pécsi vendégjátékának szórólapján szerepel az alábbi idézet. Felkeltette az érdeklődésemet az előadás iránt, de hát ez is elment. A KJÓGEN HUMORA NEM A DARABOKBAN, HANEM A NÉZŐK LELKÉBEN VAN ELREJTVE, S HÁROMFÉLEKÉPPEN LEHET ELŐCSALOGATNI: GÚNYOS KACAJ, JÓÍZŰ NEVETÉS ÉS BÖLCS MOSOLY FORMÁJÁBAN. AZ IGAZI VIDÁMSÁG A FINOM MOSOLYBAN NYILVÁNUL MEG. HA EGY KJÓGEN SZÍNÉSZ KÉPES SZELÍD MOSOLYT CSALNI A NÉZŐK ARCÁRA, MIKÖZBEN ÉRDEKLŐDÉSÜKET IS ÉBREN TARTJA, AKKOR ELJUT A HUMOR LEGMAGASABB SZINTJÉRE, AHOL A MAGA TELJESSÉGÉBEN MUTATKOZIK MEG A JÚGEN: A SZAVAKON TÚLTERJEDŐ SZÉPSÉG. (Zeami Motojoko: A tudás útja, 1430-ból) Az e havi Színház újságban olvasható egy szűken két kolumnás kritika Koltai M. Gábor nyíregyházi Amalfi hercegnő rendezéséről. Karuczka Zoltán színibíráló semmi érdekeset vagy figyelemreméltót nem fedezett fel az előadásban. (Én sem találtam markánsnak a második részt, amit volt szerencsém látni, amikor a Liliomot néztem Nyíregyen, s az oly rövidke volt, hogy a vége után még simán beültem az Amalfi szünet utánjára.) A kritikát több mint hét kolumnányi jegyzet követi az Amalfi hercegnőről, Koltai M. Gábor tollából. Bizonyára nincs semmi aktuálisabb, jelentősebb, izgalmasabb anyaga a szerkesztőségnek. Közben a főszerkesztő Koltai Tamás az ÉS-ben az évi rendes POSZT-antiüdvözlő írásában egyebek mellett az összefonódásokat kárhoztatja. Van továbbá egy hallatlanul érdekes összeállítás a Színházban arról a berlini esetről, amikor egy közönségbevonó előadáson az ellenálló kritikust inzultálta az egyik színész. Az esetből botrány lett, a színészt politikai nyomásra elbocsátották, a kritikus felháborodásában körbenyilatkozza a sajtót, és egyáltalán, minden szinten elég ellenszenvesen alakult az ügy, bármelyik résztvevőjét tekintsük is. Azon gondolkodám, hogy vajon az események mely pontján történhetett volna nálunk is ugyanez, és mi zajlott volna másként. Mai: A POSZT-ról, Bánki György pszichiátertől, a Woyzeck szakmai vitájából, :-) AMIKOR KIJÖTTEM A VÉGÉN, AZT ÉREZTEM A SZÍNHÁZ ELŐTT, HOGY EGYRÉSZT NEM LEHET VILÁGOS EGY ILYEN ELŐADÁS UTÁN, MÁSRÉSZT PEDIG HOGY TŰNJÖN EL A FEJEM TETEJÉRŐL AZ EZER LOVAS HUSZÁR. Voltaképp nem szeretem a könyvheti sokadalmat. Túl nagy a tolongás a Vörösmarty téren, áttekinthetetlen a kínálat, és sok helyütt mindössze 10 százalék engedményt adnak az árból. Ennyi kedvezményt bármelyik Libri könyvesboltban megkapok mint törzsvásárló. No de azért csak bóklásztunk ott tegnap, vettünk egyet s mást, például a Rivalda drámakötetet. Mindjárt el is olvastam Tasnádi István Magyar zombiját. Hát utánérzése Erdman Öngyilkosának, viszont szeretem ezt az életes humort. Az jutott eszembe, hogy talán kéne egyszer együtt dolgoznia Tasnádinak és Mohácsinak. Abból kisülhetne valami kisülnivaló. Mai: A Polgármester belépője Tasnádinál: AHOL TÖRÉKENY HÁZIBÉKE ROMLIK, AHOL TŰZHELY HIDEG HAMVÁBA OMLIK, AHOL AZ ÉJ JAJSZÓVAL VAN TELE, JÖN MÁR A KÖZSÉG ELSŐ EMBERE. Különben meg nem is ez a mai, hanem hogy megyek tanfolyamzáró angol dolgozatot írni már megint. That knocks me. 84 százalékos lett az angolom, szerencsém is volt, mert az írásbeliben a fogalmazás témája kedvenc regény vagy kedvenc film volt, azután a szóbelin két másik tárgy mellett könyvajánlást húztam, úgyhogy amit előbb leírtam a Varázshegyről, azt utóbb szépen el is mesélhettem.
Említettem itt
a zajnóvumot áprilisban. A T-Comhoz
fordultunk a problémával mailben, és nagyon megörült az illetékes ember, hogy
nem a hatóságokhoz. Ígérte, hogy keresnek megoldást, de lassú haladás várható
(pénzt keríteni, megfelelő anyagokat beszerezni, szerelni időigényes). Azóta nem
jelentkeztek, és nem történt a világon semmi. Úgyhogy a Anyukámat ma fogják „újraéleszteni”. Anyukámat újraindították, és most előírásszerűen ketyeg a szíve. Reméljük, így is marad. Annamari egyik emelt-szintű-magyar-érettségi-előkészítő-tanfolyamos társa fordult hozzánk tegnap kétségbeesetten. (Aki egyébként, nem mellékesen, 93 százalékos írásbelit produkált!) Szóbelizett épp, Mikszáthot húzta, és mondott egyet s mást, ami nincs benne a tankönyvben. Kérdezte a bizottság, hogy ezeket honnan szedi. Mondta, hogy A magyar irodalom történetéből. Mondták, hogy igazolja. Vidéki fiú, úgyhogy tőlünk kérte kölcsön a Spenót negyedik kötetét, Annamari szaladt hozzá, vitte neki. Amikor odaért, már többen is ültek ott könyvekkel, és vártak a sorukra, hogy behívják őket bizonyítási eljárásra. Mármost én arra vagyok kíváncsi, mit tesz a bizottság akkor, ha valaki, horribile dictu, azt mondja el Mikszáthról, amit saját maga gondol. Hazugságvizsgáló géppel ellenőrizik, vagy mi lesz?! Máté meg ma szóbelizik franciából. Az előtt is értetlenül állok egyébként, hogy miért kell három hetet várni a szóbeli eredményére. Hiszen azt nyilván ott helyben eldönti a bizottság. Hacsak nem veszik magnóra, hogy hetekig elemezzék a feleleteket. Most még elszaladok egy interjúra Kentaurral, cikkleadok a Színháznak, azután megyek Pécsre, ahol holnap „fellépésem” lesz. Pénteken jövök. Megjöttem. Majd holnap igyekszem beszámolni.
Ültem a pécsi Nos, először is a beregszásziak Pityu bácsiját néztem, mivel erről kellett a Nyílt Fórum-tanácskozáson beszélnem. Alapjában véve jobb az előadás, mint amikor a Tháliában láttam, bár ott sem volt rossz. Azt ugyan nem díjazom, hogy Trill Zsolt Pityuja lassabb, tompább, retardáltabb lett – mintha csak az alkoholizmus súlyosabb stádiumába jutott volna mostanra a figura –, viszont szépen felragyog mellette a Szűcs Nelli-Tóth László házaspár idillje. Márpedig az idill igazán ritka élmény egy Háy-darabban, mint azt taglaltam is. Utána kiviharzottam a Zsolnay gyár telepére, ahol az udvaron adták elő a nyíregyiek Bodó Viktor Esztrád sokkját. (Kedvesen jött az egész színház a produkcióval, még a büfé is, és mind nagy élvezettel nézték a játékot.) A színészeknek biztosan nem tett jót a tágas, szabadtéri helyszín – szétgurult itt minden, ami odahaza koncentrált, sűrű, összpontos –, viszont Bodót az új, más tér mindig megihleti, és ebből nagyszerűségek is születtek. A közönség egyik fele zabálta a dolgot, a másik fele nem értette, mit esznek ezen a többiek. A csütörtököt majd holnap mesélem el. Mai: Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című új kötetét olvastam ki a vonaton. Hát végtelenül helyes kis könyv. GONDOLJUK EL EGY PILLANATRA, HOGY AZ ÚRISTEN VEZET EGY FOCIMECCSET. EZ LES? NE VICCELJEN, URAM! TÖBBSZÖRÖSEN RETTENET! Anyukámnak visszaugrott aritmiába a szíve, úgyhogy mire Pécsről megjöttem, a bátyám haza is vitte a kórházból. Hát úgy látszik, most már ilyen jószívű, de szabálytalan anyukám lesz. Csütörtökön délután részt vettem egy felolvasószínházi előadáson, Nagy Gergely Miklós Alkalmatlanok című darabján. Mire kicsit elkezdtem odafigyelni, hogy mi is folyik itt trágárban-gengszterben, addigra vége is lett. Aztán megnéztem a kaposváriak Szép Ernőjét, a Tűzoltót. Hogy ez a versenyprogram része, azt abból is lehetett tudni, hogy Márton András a joviális színész modorában előnevetgélt egész előadás alatt. Működőképes produkció, elég ügyesek a fiatalok, a kaposvári főiskolások. (Bár Patocskai Katalin olykor túl sok.) Ezt követően megnéztem a Pont Műhely Őszinte, de igaz című darabját – Nyílt Fórum program gyanánt –, majd a kaposváriak Zörgő rondóját. Az előbbi elég éles mai durvaélet, az utóbbi pedig negyvenperces zaj-, zörej és ritmusszínház, odaadó kaposváriassággal. Spilák Kláriék nagy nehezen elküldték tegnap reggel a díjazottak listáját. Péntek estétől szombat délelőttig nem volt Pécsnek internetje. (Az áramellátás is bizonytalankodott a héten, a Veszett fejsze negyven perces áramszünetet vészelt át, az Esztrád sokkot meg majdnem szétverte az ingadozás; olykori világítás- és hangosításhiány.) Szerintem a Veszett fejszét veszedelmesen túldíjazták. Így soha, de soha nem fogja Mohácsi rászánni magát a gazdálkodásra. Annak örülök, hogy Bogdán Zsolt megkapta, ami jár neki a Woyzeckért. Mai: Polcz Alaine bölcs asszony – gondoltam, amikor korábban olvastam. Most ez az új, Egész lényeddel című műve nagy csalódás nekem. Nem kell minden könyvet megírni, azt hiszem. Még ha Esterházy ezt mondja is a tizenhatososban: A VILÁG MÉG NEM KÉSZ, HIÁNYOZNAK MONDATOK BELŐLE, EZ AZ ÍRÁS LEGITIMÁCIÓJA. A minap véletlenül találkoztam az Auchanban egy régi osztálytársammal az újságíró-iskolából. Kicsit beszélgettünk a zacskós levesek árnyékában. Megemlítettem neki szomorúan, hogy az egyik kedves tanárunk nevét – aki azóta már meghalt – egy ügynöklistán láttam nemrégiben. Több évtizeden át működő, buzgó és rosszindulatú jelzővel illetett ügynökként szerepelt az összeállításban. Volt osztálytársam erre megvonta a vállát. Mindenki ügynök volt, mondta, s tekintete a távolba révedt. ÉN nem voltam ügynök, mondtam azonnal, hökkenten, gondolkodás nélkül. Lehet, jobb lett volna, ha egyáltalán semmit nem mondok. Utána kicsit bántam, hogy nem inkább megértően bólogattam. Ámbár attól is csak neki lett volna jobb. Másnak – pl. nekem – nem. Múlt hét szerdán elmaradt az interjú Kentaurral, tegnapra helyeződött át. Házhoz mentem a Rózsadombra. Ez nagyon kedvemrevalónak bizonyult, mivel így elgyönyörködhettem a tízhónapos, hat és fél fogú, apjaszemű kis Kentaurkában. Örömömre szolgál egyébként, hogy ez az igen tehetséges fiú – akivel még az első munkája, az Enci-féle Leonce és Léna környékén találkoztam – jelentős Broadway- és West End-karriert mondhat magáénak. (Csak rémesen leszívja az energiáimat a drill, hogy igyekszem órákon át szimpatikusnak és okosnak látszani.) Lett ám az Auchanban egy Arbat nevű orosz ínyencségek bolt. Már a múltkor legeltettem szemeimet a konfetkiken. Tegnap meg be is mentem, hogy beszerezzek egy kis vörös kaviárt anyukámnak, akinek mostanában nincs étvágya, ezt viszont szereti. Odamentem a pulthoz, rámutattam a dobozkára, az eladónő kivette, beütötte a pénztárgépbe, kifizettem, nyugtát adott, zacskóba tette, s mindeközben egyfolytában a mobilját fogta és telefonált oroszul. A tekintetét kerestem, de nem sikerült megtalálni. Úgyhogy bár már az enyém volt a kaviár, mégis ott maradtam még, vártam, hogy tudomást vegyen rólam. Végre tíz centire elvonta a fülétől a telefont, rám nézett, és megkérdezte, kérek-e még valamit. Morózus öregasszony vagyok, belátom. Azt mondtam neki oroszul, hogy talán másik foglalkozást kellene választania. Aztán a reakcióját meg nem várva távoztam. Kedves férjemnek elmeséltem, nem helyeselte az eljárásomat. Azt mondja, épp eléggé utálhatja a nő a munkáját az én pikírt megjegyzésem nélkül is. Amelyet talán nem is értett. Mai: Új Fedél nélküli! A KISBÉKA KÉRDEZI AZ APJÁTÓL: – APU, KIMEHETEK JÁTSZANI A RÉTRE? – PERSZE, FIAM, CSAK VEDD FEL A GÓLYAÁLLÓ MELLÉNYEDET. 1989-ben a Múzeum körúton laktunk, s egy reggel arra a váratlan hanghatásra ébredtünk, hogy megdöbbentő csend van. Azután pedig tisztán hallottuk a Múzeum kerti madarak csipogását. Rémülten odaszaladtunk az ablakhoz, hogy megnézzük, mi történt, mire egy ember a Nemzeti Múzeum tetejéről vadul integetni kezdett nekünk, hogy vonuljunk vissza, ne álljunk az ablakba. Egy óra múlva befutott az autókonvoj. Akkor járt Bush legutóbb Pesten. Persze nem aki ma jön, hanem az apukája. Mi viszont mindjárt elindulunk Kisvárdára. (Erről jut eszembe, tudtunkkal a baleset ügyében a világon semmi nem történt az éppen ma egy évvel ezelőtti tanúkihallgatás óta.) Az, hogy itt nálunk most 30,5 fok van a szobában, és én mindjárt meg fogok veszekedni a hőségtől, egy dolog. A belvárosi csótányok agya is megbomlott a melegtől. Fényes nappal begrasszálnak az erkélyről a szobába, hiába vannak kiirtva. De mi lesz velem a kisvárdai Bástya panzió manzárdjában?! Ez visszadöbbent. (E meggondolás az, mi a nyomort oly hosszan élteti.) Mai: A régi, hű olvasók ismerik már az én kisvárdai ibusári tudósítómat, aki oly kedves szerzőm nekem. Rendeltem tőle most is egy interjút mailben. El is készült, tökéletes egyébként, és így kommentálta levelében ez az isteni ember: EGY PICIT UGYAN HOSSZABB A KÉRTNÉL, DE MINT AZT ZSURNALISZTA NAGYJAINK (PERSZE NEM FIRKÁSZKÉNT, HANEM SZERKESZTŐKÉNT!) MEGMONDTÁK: AMÍG EGY CIKK 2 SZÓBÓL ÁLL, LEHET BELŐLE HÚZNI! Tulajdonképpen már tegnap is küldhettem volna naplót, csak nem akartam a legmélyebb kétségbeesésből felkiáltani. Nehéz ez a munka. Elhagyatottnak és védtelennek éreztem magam. (Bár a nemcsak kedves, de drága férjem, miután lehozott bennünket, Papp Timit meg engem, vagyis én hoztam magunkat, aztán ő meg reggel visszavitte a kocsit, vagyis visszament Pestre, szóval fél éjszaka segített beüzemelni a szerkesztőséget, felszerelni anyaggal a számítógépeket.) Eléggé délutánra lett csak meg az első számunk (de még időben, a megnyitó előtt) és egyelőre bele sem mertem nézni. A címoldalát mindenesetre látom: szép. :-) Ma megérkezett a további két emberünk, Jászay Tamás és Szemere Kata, a stáb felállt, most már elleszünk, belejövünk. A fesztivál megnyitójára Sólyom László köztársasági elnök szeretett volna eljönni, csak nem tudott, mivel itt a Bush. (Hát hozhatta volna magával, és akkor legalább nagy biztonságban lennénk a biztonságiaktól. Felteszem, Pest szívesen nélkülözte volna.) Az ünnepi beszédek után a csíkszeredaiak Szerelem-előadását láttuk. Némiképp zord, kicsit kedélytelen, eléggé csehovias produkció. De látszik, hogy a színészek jól dolgoztak benne, és telt tőlük néhány rendkívül bájos jelenet. Ezután pedig az öttagú zsűri (Faragó Zsuzsa, Hegedűs D. Géza, Khell Csörsz, Nánay István és Margitai Ági) a várszínházi viharban megismerhette a magyarok istenét. (Mármint nem A vihart adták, hanem zuhogott-villámlott.) Az újvidékiek játszották el Várkonyi Mátyás Szép új világ című musicaljét Nagy Viktor rendezésében. Nem ab ovo kellemetlen dolog, csak túl sokat énekelnek és táncolnak benne. De jó volt nézni a majdnem kétórás első rész alatt, hogy mekkora élvezettel táncolnak-énekelnek a színészek. Eszembe jutott, hogy Gazsó Gyuri, aki tavaly zsűritag volt Kisvárdán, néha feljött hozzánk éjnek évadján, megállt a szerkesztőségi szobában, nézte kicsit, ahogy dolgozunk, gyönyörködött, azután elégedetten távozott. (Vagy ezt írtam már ide?) Amikor hajnalban hazamentem, néha még mindig lent ült a művház előtt – mármint Gyurci, mármint tavaly –, olyan nyugodt-derűs arccal, amilyennek utoljára alighanem Nyíregyházán láttam. Hegedűs D. Géza is bejelentette, hogy szeretné meglátogatni valamelyik éjjel a szerkesztőségünket. (Na, erről majd kis mínuszos hírt közlünk az újságban, ha megtörténik :-) Egyébként D. Géza tegnap kifejezetten javított nálam. Ültünk este a Várszínpadon egy elég siralmas temesvári Mágnás Miskán, és ő valami kedves, színészszerető, őszinte kollegiális mosollyal az arcán nézte a játékot. Úgy tűnt, a mosolyát nem játssza. Ez tetszett nekem. Voltaképp tegnap éjjel történt először, hogy élveztem a nyüzsgést, a tennivalókat, a szerkesztőségi életet. Ma meg az első kikapós éjszakám lesz, úgy értve, hogy a 22.00-kor kezdődő, harmadik előadás után nem dolgozni megyek, hanem aludni. Szemere Kata és Papp Timi jönnek éjszakai inspekciósnak. Mai: Vannak ám már gyöngyszemeink, mindenekelőtt a színházaktól kapott évadértékelő anyagokban. Ez a kedvencem: A KOMOR ÉS HIDEG TÉLI HÓNAPOKBAN TÖBBEK KÖZÖTT NAGY KORNÉLIA KOMÉDIÁZÓ VÉNÁJA REMEGTETTE MEG A NÉZŐK REKESZIZMÁT (ÉS BALZSAMOZTA BE LELKÉT…). Ma reggel vettem észre, hogy két különböző fülbevaló van a két fülemben, és senki nem vette észre. Hát, lehet, hogy avval a szolid kis bókkal, amit Hegedűs D. Géza kollegiális mosolyáról ejtettem, elkapattam ezt az embert. Tegnap délelőtt ragyogva bejött a szerkesztőségbe, dolgoztomban rajtaütésszerűen megölelt és puszikat adott az arcomra. Ennek haladéktalanul gátat kell vetni! Tegnap nagyon aggódott a fesztivál, mert fél napon át állandóan szirénázás hallatszott. Már azt hitték sokan, hogy ég valami (valaki), de mi megtudtuk – és hasábjainkon hírül is adjuk –, hogy tűzoltóesküvő volt, ebből az alkalomból nagy számban (2) vonultak fel a város tűzoltóautói. Este döglesztő melegben a marosvásárhelyiek A szökés című előadását láttuk, mely produkció a testi szenvedésimet lelkiekkel tetézte. Vajon ha színpadra küldenek két olyan pompás színészt, mint Bogdán Zsolt és B. Fülöp Erzsébet, miért nem adnak nekik szerepet is? Miért kell egy lírikus-politikus-esszéisztikus műdarabban kínnal-keservvel küszködniük az ébrenlétünkért? Utána sem lett könnyebb, mert a beregszásziak Három nővére következett, s nem is igen lehetett benne felismerni az „eredetit”, mármint azt az előadást, amit Zsámbékon csináltak. Itt először a harmadik felvonást játszották el, azután az elsőt. Már ment az előadás, amikor zsinórfülű emberek kíséretében beosont a nézőtér első sorába Szili Katalin. Gondoltam is, ha ismeri a darabot, akkor most vagy megijed, hogy ilyen sokat késett, vagy megörül, hogy már csak kevés van hátra. De bárhogy is, nyilván súlyosat tévedett. Mai: Gabnai asszony Mágnás Miska-kritikájából: ELSZÖRNYEDVE NÉZHETJÜK LILA PRÉMSZEGÉLLYEL MEGFUTTATOTT NARANCSSÁRGA SELYEM OTTHONKÁJÁT, MELYET MEGRÁZÓ MÓDON EGÉSZÍT KI EGY PÁR, FEKETE HARISNYÁRA HÚZOTT, MESSZIRŐL VIETNAMI PAPUCSNAK LÁTSZÓ ZÖLD CIPŐ. Tegnap már reggel bejöttünk a dolgozóba, mivel éles jegyzetet jelentettünk meg az aktuális szám címlapján – lásd a Népszava-tudósítás végét –, és volt némi esély arra, hogy Timi szerzőt esetleg támadás éri emiatt, felkészültünk hát a teljes mellszélességi kiállásra. De úgy látszik, a temesvári igazgatónő lenyelte a békát. Részt vett egyébként a délelőtti szakmai vitán Szili Katalin is, ámde mit nekem a vadregényes Szili Katalin, amikor Bogdán Zsolt mellém ült le, így ez alkalomból teljesen elítélhető módon végigbeszélgettük a tanácskozást, s míg a többi résztvevők Szili Katalinnal fényképeztették magukat, én ellenkezőleg :-D (A fotó képaláírása az Én és a kisöcsém dallamára énekelhető: Én és a Bogdán Zsolt…) Jól működünk egyébként mint szerkesztőség, ráadásul kis kollektívánk derűsen, kitűnő hangulatban dolgozik. Vagyis rengeteget röhögünk. Szemere Kata egyrészt kifogástalanul elviszi a boltot, másrészt nem pont ugyanazt akarja, mint amit én, tipográfiai-tördelési szempontból például sokkal igényesebb nálam, és ez jó. Persze ha ő a lapszám ügyeletese, akkor sem vagyok képes itt hagyni, mielőtt az utolsó anyag is megíródott volna. El akarok olvasni minden cikket még kéziratként, de a folyamatot ő vezényli le ilyenkor a hajnali legvégéig. Én meg szépen beálltam a napi négy-öt órás alvásra, és úgy fest, hogy elvagyok ennyivel. Bár nagy hőségben, unalmas előadásokon akadnak holtpontok. Voltak tegnap is. Először az újvidékiek Pogánytáncán (a lányok jók benne), azután a kassai Kvartetten, ami helyből nonszensz volt: a Spiró-darab panellakásos konyhadíszletét a nagyszínpadra tették fel, mégpedig a mélyére, vagy tíz méternyire a rivaldától. Kábé mintha gyufás skatulyában mozgó hangyákat néztünk volna. Végül a Szulamit című új magyar nagyon zenés, kicsit bizarr, a szabadkaiaktól. Ahogy elnézem a fáradó zsűrit, lassan igazán kijárna nekik valami tényleg jó előadás. (Tegnap nem a megfelelő link került a Népszava-cikkhez, de mára igen.) Hát a munka hattized részét (egyszerűsítés után: háromötödét) elvégeztük. Itt látható az egész újság, a hamlet.ro a kritikákat utánközli, most meg a szinhaz.hu-ra kértek napi egy cikket a lapból. Megérkezett Csomi művésznő! A Kisvárdától elszakadni nem képes egykori zsűritagok csapatát erősíti. Leírhatatlan, mit kell kiállnunk a melegtől. A szerkesztőségi szobában még ráfűtünk a számítógépekkel. Ugyanakkor éjszakánként eláraszt minket az épület teraszát díszítő virágnövényzet illata. (Páhnyet.) Néha harapni tudnám, olyan csábítóan finom. Tegnap egy kedves, ügyes, hangulatos, öntevékeny zenés előadást láttunk a szabadkaiaktól. (Pálfi Ervin a kedvenc szabadkai színészem, azt hiszem.) Azután a székelyudvarhelyiek Anna Karenina pályaudvara. Míves, kulturált kis előadás, csak kissé ájult voltam a nézése közben (helyett). A beregszászi Pityu bácsit – amelyre akkora érdeklődés volt, hogy nagy haszonnal üzérkedhettünk volna a jegyeinkkel –, most nem néztem meg. Majd ha még eszembe jut valami, bővítek, de most meg kell írnom egy B. Fülöp Erzsébet-interjút. A Nyírzem Tejdiszkontjában (sic!), ahol Túró Rudolfot vettem előnyös áron, a pénztárablakra ki van ragasztva a fesztivál programja. Erről eszembe jutott, hogy itt nagyon kedvesek az emberek. Nemcsak a fesztiváliak, a művháziak – akik mindenben készségesen segítenek, és jószerével nem lehet olyan kérni, amit ne teljesítenének, most például azt kértem, hogy ha tudnak, adjanak egy kocsit Margitai Áginak, aki szeretné meglátogatni Miskolcon a frissen műtött Máhr Ágit, és már el is indultak –, hanem a többiek is. Pl. ahogy rendszeresen átjárok egy zebrán, arra a különös jelenségre lettem figyelmes (nem is pont most, hanem már tavaly, sőt azelőtt), hogy rendre megállnak az autók és átengednek, anélkül, hogy különösebben agresszívan lépnék fel. Nem tudom, hogy ez a hely szelleme-e, vagy valami átok ül azon a zebrán. Tegnap az újvidékiek Sirálya volt soron, amit annyira jófélén vártam, hogy magamra szignáltam a kritika megírását, aztán az történt, hogy fájó szívvel bár, de szinte semmi pozitívat nem mondhattam róla. Nem is értem. Ez egy igen jó társulat, Rále Milenkovic jó rendező, és a darab is egész ügyes. Mégse sült ki semmi érdemleges. Kedvenc Balázs Áronunk szegény, avval volt sújtva Trigorinként, hogy egy vidéki tanító néni típusú Arkagyinával állt szemben, akinek hallatszott a hangján, hogy operettprimadonna lehetett negyven-ötven évvel ezelőtt. (Visszasírtam a Platonovot. Mindjárt megírom ezt Fodor Tamásnak, aki épp a minap hívott ismerősül az iwiwben.) A Sirály után a marosvásárhelyiek Szecsuánija következett, ezt én most nem néztem, egyrészt mert láttam Pesten, másrészt mert írnom kellett, de mindenki azt mondja, hogy végre megvolt az első nagy dobás a fesztiválon. 10-től kassai Gyertyafénykeringő, Moravetz Levente rendezésében a Várban, hát ennek már csak töredékmegtekintést szavaztam meg. Összeomlás történt. Sokkot kaptam, hallván, hogy Balázs Áron Arkagyinája 1961-es születésű, vagyis fiatalabb nálam. Ez a hír alapjaimban rendített meg. Illetve el sem hittem. Meg is kérdeztem Balázs Áront, egy ritka idétlenül sikerült dialógus keretében. (Én: Mondja, hány éves a partnernője? Ő, hökkenten: Hogyan? Én: Öööö... úgy értem, Arkagyina.) De nem tudta a helyes választ. Egy halálos A halál és a lánykát néztek tegnap azok, akiknek valamiért muszáj volt. Én közéjük soroltam magamat, csak hogy a frissen érkezett Zappe kolléga ne érezze úgy: rábíztam egy olyan előadás kritikáját, melynek megtekintése elől mindannyian fejvesztve menekülünk. Azután egy itt-ott ügyes és helyes, bár súlyos ritmusproblémákkal küzdő gyergyói Feydeau-előadás, a Zsákbamacska következett, végül pedig A Senák a szatmárnémetiektől, Lendvai Zoltán rendezésében. Ez az előadás, úgy tűnik, jobb a Nemzetiéénél, és rávilágít arra, hogy mennyire nem László Zsolt szerepe a Rák Jani. Éjjel némi határvillongás képszerkesztőnk és köztem. Hát unalmas is lenne itt az élet, ha senkivel nem lehetne nézeteltérni. Mai: A Kisvárdai Lapokból, Bóta kolléga Szabó Tibor-interjújából. MÉLYPONTON VOLTAM, NEMCSAK MELLŐZÖTTNEK ÉREZTEM MAGAM, HANEM AZ IS VOLTAM. (Most akkor lehet, hogy vasárnapig már nem tudok jelentkezni, de akkor majd akkor.) Tessék elképzelni azt a jóleső képet, ami fogadni szokott, amikor bejövök a dolgozóba. A művház előtti székeken-padokon ül 40-50 ember, az arcát egyiknek sem látni, mert mindannyian a Kisvárdai Lapokba vannak belebújva. Fenn a pódiumteremben, ahol a szakmai vita kezdődik 11-kor, ugyanez a helyzet. Erről a képről sajnos nincs képünk, mert Fotós Adottság Bélánk ilyenkor mindig alszik. Én meg sajnos a Godot-n aludtam kicsit, függetlenül az előadás kiváló minőségétől. (Mivel iszonyat álmos voltam.) Általában véve engem ki lehet üldözni a világból a Godot-val, és ha mondjuk súlyos szabálysértést követnék el, akkor esetemben egy tíznapos fogházbüntetést nyugodtan át lehet váltani arra, hogy köteleznek a júliusi zsámbéki Godot-ra várva fesztivál végignézésére. Hanem ez a sepsiszentgyörgyi előadás tényleg jó. Pergő, színes, színészileg bravúros. A második részt pedig – amelyen én élettani okokból egy időre süketté és vakká váltam a nézőtéren – egyenesen megrendítőnek találta megbízott kritikusunk, a nagy tapasztalatú Zappe kollega. Most az utolsó számon dolgozunk – Hegedűs D. Géza-interjút csinálok belé, voltaképp azért, mert kitaláltunk hozzá egy jó címet: Amit Déjŕ vu – a zsűri meg még ülésezik. Úgy gondolom, 4-5 olyan produkció volt, amiből díjakat válogathatnak. Ilyen nap nincs is.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
