|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2006. december:
Napló: Az iwiw folyományaként randevúztam tegnap délelőtt az egykori kosárlabdacsapatom centerével, akit tizennyolc éve láttam legutóbb. De hiába telt el hosszú idő, egyetlen centivel sem tudtam megközelíteni a magasságát. Azután elmentem az Urániába a Vadászat angolokra című új magyar filmre. Hosszú sor állt a pénztárnál, megörültem, hogy ilyen nagy az érdeklődés, de kiderült, a többiek mind valami Horthy című filmre kíváncsiak. Úgyhogy a Vadászatot végül egyetlen ember társaságában néztem meg, aki már nem kapott jegyet a Horthyra. Voltaképp meglepőnek találom, hogy Bagó Bertalan (akit igen kedvelek) negyvennégy évesen nagyjátékfilm-rendezőként debütálva épp egy ilyen kosztümös, történelmi, szerelmes-kalandos-politikás mozit forgatott érdekes, sokfelőli szereposztással. (Szép keze volt Bertóknak. Ezt már az interjútalálkozásunkkor is észrevettem.) Délután olyannyira elmentem volna a kulturális miniszter és a színházigazgatók kötetlen találkozójára a Kolibri Színházba, hogy el is mentem. Csakhogy a minisztérium úgy döntött: zárt összejövetel lesz. Nem engedték be a sajtó képviselőit, mondván, hogy a színidirektorok megnyilvánulásait talán befolyásolná, ha az újságírók is jelen lennének. Sajátos. Így hát az OTP-be mentem dolgot intézni, de oda is hiába. Meglepve konstatáltam, hogy a bankok eme legkitűnőbbike kora délután négykor rendszeresen lehúzza a redőnyt. A szökött fegyenc kvázi túszul ejtett bennünket: közel két órán át ültünk a 7-es buszon Annamarival, a szüleimhez mentünkben. Este a nyíregyháziak a Tháliában a Rovarok című musicallel. Ó, igen jópofának találtam! Merem ajánlani. (Ma is játsszák, délután és este.) Csak nincs időm részletezni, mert Verőcére indulunk. Annyit azért mégis, máris: Avass Attila aranyos a Tetű szerepében. (Amikor a centerrel találkoztam, elmesélte egyebek közt, hogy huszonkét év és két gyerek után tavalyelőtt elhagyta a férje egy másik nőért. Miután szeretettel elköszöntünk egymástól, még az aluljáróból nyugtalanul felhívtam telefonon kedves férjemet, hogy ugye ő nagyon szeret engem és a mi házasságunk nagyon boldog?! Mire azt kérdezte teljesen kedvesen, szinte örömmel, hogy vásároltam magamnak valami nagyon drága dolgot? :-D ) Érdeklődés ébredt a családomban, úgyhogy elvittem őket a Rovarokra. Kicsit egyenetlen előadás, a második része gyengébb, ámde azonban viszont van egy olyan, minden ízében pazar jelenet, amit meg akartam nézni még egyszer. Multinacionális termeszhangyavár-vállalat valahányadik emeletén játszódik. Egy eltévedt, identitászavaros tücsök épp fellázad. Jól megjegyeztem, ki volt ez: a Kaposváron idén végzett Olt Tamás játszotta, elképesztő hangi, testi és színészi erővel. Mai: Pont szó volt itt nemrég Bódis Krisztáról, az első regényét olvastam-említettem. Aztán láttam a MaNcsban ezt az olvasói levelet. (De nincs fent a link.) Akkor ismertetem: második regénye kapcsán plágiummal vádolja valaki az írónőt, eléggé megegyező részleteket téve egymás mellé a maga művéből és az Artistából. Bódis Kriszta válaszában leszögezi, hogy könyve nyilvánvalóan autonóm mű. Majd közöl egy 99 névből álló listát – Heinrich Bölltől Polcz Alaine-en át Sylvia Plath-ig –; az ő szövegüket használta fel „az utalás, gyűjtés, montázs, átirat, pásztizs, idézet, imitáció vagy hatás szintjén. Köszönet mindannyiuknak.” Egyetlen kérdés van itt – gondoltam magamban. – Szerepel-e ez a lista a köszönettel együtt a regény elején vagy a végén? Jártam könyvesboltban, megnéztem a kötetet. Nincs benne köszönet. Névsor sem. Ez olvasható az utolsó oldalon: A REGÉNY SZEREPLŐI ÉS CSELEKMÉNYE KITALÁLTAK. AZ ARTISTA TÖRTÉNETÉT NEM LÉTEZŐ JEGYZŐKÖNYVEK ÉS RIPORTOK ALAPJÁN REKONSTRUÁLTAM. A HASONLÓSÁGOK NEM SZÁNDÉKOSAK, NEM IS VÉLETLENEK, HANEM ELKERÜLHETETLENEK. Hát furcsák az emberek néha. Érdemes és érdekes lenne végignézni, mik kerekedtek ki az ’56-os bemutatókra pályázatilag szétosztott pénzekből – jutott eszembe, amikor tegnap megtekintettem egy produktumot, az Ötvenhatos darab című előadást az RS9-ben. Hogy úgy mondjam, ügyetlenül indult. Hosszú bejátszással: Illyés Gyula szavalta az Egy mondat a zsarnokságról című versét. Mit szavalta? Zsolozsmázta lassan, monotonon. A hatása felért két Tardyllal. Ezután belevánszorogtunk a Karátson Gábor Ötvenhatos regényéből készült színpadi műbe, amely hozzávetőleg egy iskolai ünnepi megemlékezés szintjén dolgozza fel tárgyát. A játék jobboldali vicclapokba illő aktuális utalásait egyáltalán nem díjaztam. (Magam alkottam egyébként a közönség egynegyedét.) Annyi pozitívumot mondhatok: Orosz Róbert lassan olyan színésznek látszik, akinek belső tartalmai vannak. Pont most hétvégén előbányásztuk a gyerekeknek az indexeinket. Látom ám, hogy az egri tanárképző főiskolán 1988 júniusában ötösre vizsgáztam Magyarország történetéből. (Amúgy az ideológiai tárgyakból fel voltam mentve. De nem szellemi fogyatékosság miatt, hanem a korábbi diplomámra való tekintettel.) Az 1956-os ellenforradalmat húztam. Elmondtam, amit erről tudtam, ami alapjában véve megfelelt a hivatalos értékelésnek. (Csak fél évvel később nyilatkoztatta ki Pozsgay Imre a népfelkelést.) Utólag úgy rémlik, míg feleltem, a tanár kissé fürkészve nézegetett engem. Most azt hiszem, nyilván latolgatta, hogy komolyan beszélek-e. Említettem ezt a kirakatot, aztán csak utóbb vettem észre, hogy ki van írva rá: Zaicsek Lívia vizsgakirakata. (Pláne.) Hanem a napokban eltűnt a bábunő kezéből a géppisztoly. Annamari reményének adott hangot, hogy nem a szökevény rab vitte magával. A Merlinbe mentem az AKT Társulat Az utolsó világ című előadására. (Christof Ransmayr Az utolsó világ című kisregényének adaptációja, nem ismerem a könyvet, korabeli római aranyifjú keresgéli benne Ovidiust.) Hát úgy tűnt, hogy itten az amatörizmus ül tort. (Bár speciel Stubnya Bélát – akinek milyen piros a szája! – nem tartom amatőrnek.) Attól külön becsapottnak éreztem magamat, hogy a port.hu és a Merlin honlapja szerint Várkonyi Eszter és Tamási Zoltán is játszik a darabban, pedig nem. Az előadás nemcsak szubjektíve és relatíve bizonyult hosszúnak, hanem abszolút. Mai: Elolvastam az Egy mondat a zsarnokságrólt. Hol zsarnokság van, ott mindenhol és mindenben zsarnokság van. Jó. De azért ezt mégis nehezményezem: AZ OTT VAN A BÚCSÚCSÓKBAN, AHOGY ÍGY SZÓL A HITVES: MIKOR JÖSSZ HAZA, KEDVES; (Bár, ha jobban belegondolok… Kérdeztem a Merlinben, meddig tart az előadás, mondták, fél tíz, de még tíz után is ott feszengtünk a nézőtéren, így kedves férjem – szegény – több mint fél órát várt rám az utcán, szóval volt zsarnokság.) A Súgó-pontozás elhajtott tegnap a Nemzetibe a Tartuffe-re. Változatlanul nem kedvelem ezt az új szöveget, meg azt is gondolom, hogy Moličre Tartuffe-je több ennél, mint amit Alföldi Róbert rendezése prezentál, mégis megengesztelődtem valamelyest a produkció iránt. Temperamentumos, jól megkoreografált előadás. Itt, ebben a kerek, zárt térben nem is tud kifutni másfelé: eléri a nézőket. Fiatal közönség volt, nagyon élvezték – hát nincs az nekem ellenemre, ha a Tartuffe-fel kedvére tesznek az ifjúságnak. A színészeken meg van mit nézni. László Zsolt nagyszerűen csinálja, amit csinál. Stohl ugyan nem éri fel Orgont, de az ágaskodás módja rokonszenvesen egyszerű és emberi. Dorottyának van egy szépséges ijedelme, amikor a férje beleegyezik a bizonyítási eljárásba, s ő egy pillanatra megrémül, hogy mibe is lavírozta bele magát. Csomi Pernelle-néként, mint egy tyúkanyó, pont úgy mozog. Fontolgattam, mit kezdjek a Taxidermiával, és úgy döntöttem, óvatos duhaj leszek. Nem megyek el moziba rá, hanem megtekintem itthon, kölcsöndévédén. Megejtettem tegnap éjjel. Nem okozott nekem semmilyen nehézséget a mű végignézése. (Még el is kanalazgattam az esti joghurtomat, mialatt a szereplők bőségesen hánytak.) Nem tudok csatlakozni sem a felháborodott, sem a lelkes nézőkhöz. Még egy film az emberi nyomorúságról – ezt gondoltam. Ámbár nem olyan, mint a többi. Kétségkívül egyéni és bizarr. Kicsit talán soványkának találtam. Már ha mondhatni ilyet egy ennyire húsos mozi kapcsán. (Egyébként azért szedtük elő az egyetemi indexeket, hogy megnyugtassuk az első vizsgaidőszakuk előtt álló felnőttkéinket. Lássák, hogy az ember hol így, hol úgy vizsgázik, az sem tragédia, ha egyszer valami csak másodszorra sikerül. Annamária talált az apukája egykori indexében egy vagy két elégtelent. Rosszallotta nagyon. Ez így nem mehet tovább! – közölte.) Annyira rohangászós nap volt a tegnapi, hogy közben nálam maradt, elfelejtettem odaadni a szüleimnek a csokit, amit nekik hozott a Mikulás. A Mikulás ugyanis a legkevésbé sem szokta negligálni az árvagyerekeket, a hetven év felettieket sem. Este Für Anikó Nőstény álom című lemezbemutató koncertjére mentem az Örkénybe, már csak azért is, mert a januári CompLex Magazinba Für Anikó-interjút tervezek, tekintettel az akkor esedékes Tasnádi-bemutatójára. Hát kicsit talán eluralta a dolgot az instrumentális zene. Vagy tíz muzsikus kísérte fémesen és hangosan, nem mindig lehetett érteni a dalszövegeket, Bereményit. Nekem messze az volt a legjobb az egész estében, amikor Debreczeny Csaba vendég elénekelte Presser Gábor Mozi című számát. Mai: Az Új fedél nélkül-i vidám oldaláról. KÉT ÖRÖMLÁNY BESZÉLGET: – TE MIT KÉRTÉL A MIKULÁSTÓL? – HÁT AMIT A TÖBBIEKTŐL. TÍZEZRET. Amikor Mátét bejelentettük lakosnak, akkor adatlapkitöltés, aláírás, önkormányzat, kalap. Normális helyeken (pl. Pécs, vagy más pesti kerületek) most is így megy. Hanem a belvárosi önkormányzat újított. Tulajdonlap-másolatot kérnek tőlem Annamari bejelentkezéséhez. Mondjuk eleve nem értem, mi közük ahhoz, hogy ki lakik a lakásomban. Jól informáltak akarnak lenni a nyilvántartásukhoz, megengedem. De ha kontrollálni kívánják az általam szolgáltatott adatot, akkor miért nem teszik meg? Milyen alapon köteleznek engem arra, hogy álljak sorba a Földhivatalban és fizessek több ezer forintot igazolásért, amikor ők bizonyára képesek lennének a saját infrastruktúrájukon belül ellenőrizni a tényeket?! Felháborító. De a legjobban akkor is az OTP-t utálom. Szerettem volna most utánajárni egy kábé nyolc-tíz évvel ezelőtti, egyszeri utalásnak, megnevezve a tranzakciós partnert. Az ügyintéző hölgyben szolgálatkészségnek árnyéka se. Foghegyről közli, hogy ők nem fognak nekem keresgélni. Kérjem le az adott évek havi számlakivonatait egyenként, darabját 500 forintért. Kösz. Életem talán legkínosabb élménye is az OTP-hez fűződik. Egyszer régen avval jöttek, hogy a pénztáros tévedésből több pénzt adott ki nekünk, mint amennyit kellett volna. Nyaralás előtti napon történt ez, valutát vettünk náluk délelőtt, délutánra hiányt találtak. Este beállított hozzánk a fiókvezető, a főpénztáros és a kisírt szemű pénztáros. Itt ült a konyhánkban ez a három személy, plusz részünkről a két kisgyerek. (Kedves férjem sajnos még nem ért haza a dolgozójából.) Álltam szemben velük, és próbáltam meggyőzni őket: mi nem olyan emberek vagyunk, akik lenyúlnak idegen pénzt. Visszaadnánk! De a bankos borítékunkban egyetlen mukival sem volt több annál, mint amit kifizettünk. Álltam ott, magyaráztam egyre kétségbeesettebben. Jól látszott ugyanis az ellenséges, megvető arcukon, hogy nem hisznek nekem. Azóta néha álmodom erről. Lidérceset. Tegnap Pécsen darab ideig előttünk pöfögött egy 500-as Trabant. Évtizedek óta nem láttunk ilyet, és nagyon elcsodálkoztunk, hogy milyen picike autó. Alacsony is, keskeny is, rövid is. Nem tudom eldönteni, hogy azért hatott-e most ennyire aprónak, mert én sokat nőttem az elmúlt negyven évben, vagy pedig azért, mert az autók is nőttek – nagyobbakat gyártanak mostanában. (Apukám első kocsiként ilyen 500-as Trabit vett a hatvanas években. Igaz, az kombi volt, CF 53-65 rendszámmal, ha jól emlékszem. A büszke Apa.) Annamarin kívül A Senákot néztük meg Pécsen. Most, hogy Pesten a Nemzeti két és fél év után leveszi műsoráról Háy János művét, Balikó Tamás haladéktalanul megrendezte a saját színházában. Úgy tűnik, sem többet, sem kevesebbet, sem nagyon mást nem lát a darabban, mint először. Viszont ezúttal is magas, vékony, intellektuális típusú színészben véli megtalálni a főhőst, Rák Janit. És ahogy László Zsoltban nem igazán volt meg ez a paraszti figura, úgy Zayzon Zsoltban se nincs. Mai: Faludy György Pokolbéli víg napjaimját olvasom. Izgalmas kortörténet. Ebbe jóval több van íróilag belefeccölve, mint a folytatásba, amellyel nemrég ismerkedtem meg. A Pokolbéli víg napjaim utánból jószerével csak annyit szűrtem le, hogy a rossz lelkiismeretű Nyugaton elég jól meg lehetett élni 1956-os élménybeszámolók tartásából. – ELHITTE AZT, AMIT A NYILASOK MONDTAK? – CSAK ANNYIRA, AMENNYIRE MA HISZEM, AMIT A SZOCIÁLDEMOKRATÁK MONDANAK. ÉS AHOGY HOLNAP ELHISZEM, AMIT A KOMMUNISTÁK BESZÉLNEK. Puskásról jut eszembe – nem néztem a temetést, de el tudom képzelni –, jó néhány éve valamelyik csatorna egy késő estén leadta az angol-magyar szemcsés, kopott tévéfelvételét. Máté még kicsi volt, de fennmaradt, végignézte, míg mi már aludtunk. Reggel újságolta, hogy 7:3 lett. Kérdezte egy kedves olvasó az OTP kapcsán, hogy minek nem hagyom ott. (Nem. Ezt Marika kérdezi Julikától a Liliomban. Minek nem hagyod ott? Csak mind azér, mer ő a Liliom?) Szóval hogy miért nem váltunk bankot. Két számlánk van, az egyikkel pár éve átköltöztünk egy másik pénzintézetbe. Persze amikor ez az affér történt, akkor legszívesebben azonnal szakítottam volna az OTP-vel. De úgy éreztem, most nem lehet. Nehogy azt higgyék, szaladunk a szajréval. Úgyhogy még évekig jártam oda. Soha semmiféle tájékoztatást nem adtak arról, hogy végül is mi történt. Azt észleltem, hogy a pénztároslány rövid időn belül eltűnt. A fiókvezetővel sem korábban, sem utóbb nem találkoztam. Viszont rendszeresen a főpénztároshoz kerültem. Sokáig ridegen fogadott. Aztán az idő múlásával közömbös lett – egyszerűen elfelejtett. Én bezzeg ma is látom magam előtt a megsemmisítő pillantását. Amióta interneten lehet bankolni, azóta csak nagyon ritkán kell velük személyesen kontaktálni. Így végül is elvagyok. Megnéztem a Vízkeresztet az Örkényben, és örömmel konstatáltam, hogy ez igen biztató kezdés egy fiatal rendezőtől. Semmi kifogásom az ellen, hogy Dömötör András egy mosodában játszatja Shakespeare vígjátékát. (Emlékszem, amikor a metróban megláttam az előadás plakátját, felszínes pillantásra mosóporreklámnak néztem. Remélem, legalább jól megszponzorálták.) A helyszín – és sok minden, ami következik belőle – ötletes is, játékos is, ha akarom, még mélyértelmű is. De értékelem a jól mulatást. Például nagyon méltányolom, ha a komédiázás sok-sok színészi muníciót tartalmaz, mint itt az Anger Zsolt–Debreczeny Csaba párosé. (Ahogy Anger hasba szúrta magát a nyakkendőjével…! Ahogy küzdött a felállásért…! Attól kedvemre kihaltam.) Ismét elbűvölt Hámori Gabi, és Für Anikó Oliviáját is igen rendben lévőnek találtam: komoly, érzékeny tanulmány a nőről. Voltaképp először volt szerencsém olyan Olivia-Cesario találkozóhoz, ahol el lehetett hinni, hogy a hölgy belezúg ebbe a fura suhancba. (Miközben az ember ösztönösen tiltakozott a gondolat ellen, hogy Hámori Violája szerelmes lehet Csuja Imre kevéssé gusztusos Orsinójába. Gálffi Lászlót szívesebben vettem volna a szerepben.) Minden azért nem tetszhet! Kerekes Éva megint a közönséges részeghangját használta – nem szeretem, amikor ilyen. Dióssi Gábor kirítt, Kézdy György pláne, és mintha Pogány Judit sem találta volna a helyét. Más, de idevág: milyen terjedékeny a tévedés! Koltai Tamás írta a Szibéria Transzról szóló bírálatában, hogy Anger Zsolt Kritikus-díjat kapott a kaposvári Alekszej-alakításáért. Mint látom az Örkény honlapján, megismétli ezt az információt írásában a netlap.hu (?) Markó Róbert nevű szerzője. Pedig Angert akkor nem a kritikusok díjazták, hanem az Országos Színházi Találkozón lett a legjobb mellékszereplő. Megadtuk a végtisztességet a Sárga liliomnak: elmentünk tegnap az utolsó előtti előadására a Nemzetibe, néztük hattól háromnegyed tizenegyig. Szomorúan állapítom meg, hogy a végtelenség érzetét keltő első felvonásból kissé kiment az erő. Értem én, nem is kárhoztatom a színészeket; sokan vannak, szeretettel játszanak, élvezik, de ez tud a koncentráltság rovására menni. (Mohácsi János amúgy sem az a fajta rendező, akinél szigorú a kompozíció.) Konkrétan az történik, hogy a nagy özönben olykor elsikkadnak fontos információk, amitől az ismeretlen néző simán elvesztheti a fonalat. Például a második részben az a mondat, hogy „kisiklott a raplódi gyors”, nem hallatszik ki a zűrzavarból. Aztán lehet találgatni, honnan kerül elő a sok rongyos kuncsaft. Ugyanakkor Gazsó György – akit pont ilyennek ismerek és szeretek: – halálosan pontos, minek köszönhetően a kaotikus és frenetikus műtéti jelenet hibátlanul működik most is. Pásztor Edina még jobb Berta, mint az eredeti. Több a veszítenivalója, mélyebb a kétségbeesése. Telt ház volt és kifejezetten siker. Kár, hogy leveszik műsorról. Még az utolsó előadás napján is makacsul megjegyzem – mint egy mű-Ascher –, hogy ha háromnegyed órát húznának belőle, az javára válna. Mai: Mertz Tibor: KÉREK EGY TOJÁSLIKŐRT! Major Melinda: VOLT TOJÁSLIKŐR? Kocsis Pál: TEGEZZÉL MÁR… Major Melinda: VOLTÁL TOJÁSLIKŐR? Für Anikóval találkoztam interjúilag egy Örkény-közeli vendéglátóipari egységben. Én kicsit álmosító voltam, ő nem. Megevett egy tárkonyos ragulevest, sajátos eredménnyel, mivel fogba harapott közben. Alaposan megvizsgáltuk a leletet (levesbetét), én határozottan kisgyermekfognak láttam. Nem hagyta ott Anikó a fogát – magához vette. (Jesszusom, szörnyű lehetett! Ennél már csak az rosszabb, ha sztaniolpapírra harap az ember, attól csillagokat lehet látni.) Mesélte, annyira próbálnak most – Tasnádi István Finito című verses komédiáját –, hogy közben néhány előadást el is hagytak. Leszámítva Mácsai Pál Azt meséld el, Pista! című Örkény-estjét. Azt nem lehet elhagyni, mert tisztán hoz 450 ezer forint bevételt, költsége szinte semmi. Most pedig muszáj leszek befejezni A Senák-kritikát. Már olyan lassan készül, mint a Luca ma aktuális széke. (Ó, milyen kár, hogy ezt a jó kis címet annak idején ellőttem!) Jelzem, reklamált a családom, hogy amikor sonkástésztát csinálok, akkor abból nem jut elég sok és elég sokáig. Kicsinylik az XL-es jénai tálat, amiben sütöm. Tegnap találtam és megvettem egy XXL-est. Jó lesz karácsonyi ajándéknak. Olyannak, amit majd mi kapunk meg valakitől. Camus Caligulája a Radnótitól a Ruttkai Színházban. Tetszett Bálint Andrásnak, hogy még nem láttam, hanem ezt a 18. (vagy hányadik) előadást nézem. Mondta, mindig így kellene csinálnunk. Jó, jó, de mit nézzek addig, amíg mindenből eljutnak a 18. előadásig?! Rába Roland. Érdekes, hogy viszonylag rövid idő alatt lett igen jelentős színésszé, mint azt ez az alakítása tanúsítja. (Más kérdés, hogy azért ez nem ennyire egyszerepes darab szerintem.) (A párizsi ősbemutatón Gérard Philipe játszotta Caligulát. Nehéz elképzelnem, annyira lírai paliként él bennem.) Mundruczó Kornél. Rendezői világát tán csodálom, ámde nem szeretem. Egészen az utolsó pillanatokig szenvedtem. A végső vérfürdőt, Rába Caligula haláltusáját, azt rendkívül erőteljesnek találtam. Mai: GYŐRI ANDREA ÉVA ÉS HESSER KITTI VACSORÁT AD – evvel a házilagos gyártású proklamációval voltak tele tegnap az Andrássy úti hirdetőoszlopok. Tudatom tehát. Láttam egyszer egy olyan előadást a Petra von Kant keserű könnyeiből, ami teljesen padlóra vitt. (Ez volt az.) Pár évvel később Miskolcon fanyalogtam, mivel én már nem érhettem be a Lázár Katiénál kevesebb őszinteséggel ebben a szerepben. Tegnap elmentem a Magyar Színház stúdiójába, mert Pápai Erika finom, intelligens színésznő, kíváncsi voltam, mire jut. Hát tévútra vitték őt. Nem szerencsés a tér. Túl sokfelől ülünk Petráék körül, így nem láthatunk eleget. Én a legjobb ponton, középen, a Kállai-ajtó mellett foglaltam helyet (Kállai Feri bácsiról ugyanis már életében ajtót neveztek el a Magyar Színházban; ezt az ajtót a Sinkovits Imre Színpad falán neki vágták ki egy régebbi előadáshoz), és így is fontos arcokról maradtam le. De ennél nagyobb baj, hogy realista színjátszás keretében amolyan „most leszállunk nektek a pokol bugyraiba” jellegű vállalkozásnak tüntette fel magát a produkció (még ágyjelenettel is bíbelődtek, ruhástul!), miközben lépten-nyomon apróbb és nagyobb hazugságokba botlottam. Onnantól kezdve – mindjárt az elején, amikor Petra késő délelőtt ébredezik az ágyában –, hogy Pápai Erika alaposan be volt öltözve fehérneműbe a pizsamája alatt, valamint hogy a hófehér ágyneműjén bőségesen termettek púderfoltok (nyilván esténként kisminkeli magát lefekvéshez), odáig, hogy ebben a szép tárgyakat felvonultató lakásban műanyag tálon, műanyag tányérokkal szervírozták Petra üres, habos születésnapi tortáját, amelyről ordított, hogy azért ilyen, mert hozzá lesz vágva valakihez. És ahogy a „tárgyi” igazságok hibádzottak, éppúgy hamisnak, túlzónak, egyneműnek, idomtalannak mutatkoztak a jellemek és a viszonyok is. Bosszankodtam. Mindinkább attól tartok, hogy Guelmino Sándornak – akit pedig ilyen ember-ember darabok rendezőjeként foglalkoztatnak mindenhol – sajnálatosan nincs érzéke az emberi kapcsolatok árnyalatai, rétegzettsége és bonyolultsága iránt. A tél meséje címmel Várady Szabolcs fordításában a Téli rege Egerben. Tengerkék, vetészöld és földfekete Idővel. Sajnos sem az agyamat, sem a lelkemet nem mozgatta meg a produkció. Többedszer járok így Máté Gábor-rendezéssel: érzem, hogy akar ő evvel mondani nekem valamit, de nem tudom, mit. Lehet, én vagyok rossz helyen, hogy így elbeszél mellettem. Színészileg… Alighanem el vagyok kényeztetve. Láttam Mensáros Lászlót az Idő szerepében, Kállai Ferencet Öreg pásztorként. Itt? Talán, talán Mészáros Sára (Perdita) megvilágított feje, amint újszülöttként gőgicsél-nyikorog. Vajda Milán mélyérzésű papucskodása. Mészáros Máté viszont bajban lesz, ha most már mindig ezt kapja feladatul, hogy menjen és nevettesse meg a közönséget. Ezenközben már nem csillog úgy a szeme, mint régebben. Részemről küzdelmes kritikaírás várható. (Celebspotting: az első félidő alatt Pierrot ült a jobbomon. A második alatt üresen maradt a helye. Most akkor nem tudom, hogy az előadás volt-e taszító vagy csak én.) Mai: MA NAGYON SZERENCSÉS NAPUNK VOLT, FIAM, HÁT VALAMI ISTENESET IS KÖLL CSELEKEDNÜNK – mondja az Öreg pásztor (Kosztolányi fordításában). (Hideg van. Gombnyomásra beindult a hóesés.) Az olyan Molnár Ferenc-darab, amit nem játszanak, eleve gyanús. De speciel a Harmónia tegnap esti, Pesti Színház-beli bemutatója nem igazolta, hogy jogos a mellőzöttsége ennek az 1932-es vígjátéknak. Ács János rendezésében kellemes előadás kerekedett belőle. Talpköve Lukács Sándor, aki imponáló szakértelemmel működteti a darabot. Ami Halász Juditot illeti, rémülten hallgattam azt a szörnyű rikácsolást, amit a második felvonásban művelt. Arra gondoltam közben ingerülten, hogy ő így decemberre már a második főszerepénél tart, miközben ebben a társulatban ott van még Igó Éva, Venczel Vera, Kútvölgyi Erzsébet, Pap Vera is – bármelyikük eljátszhatná Lukács Sándor feleségét –, de nekik alig jut feladat. Szegedi Erikáról már nem is beszélve, aki kifejezetten méltatlan helyzetbe került itt: olyan cselédlányszerepet kapott, amelynek gyakorlatos főiskolásnál lenne a helye. (Amikor a törvénytelen gyerekét emlegeti, mind azt hisszük, hogy majd ekként belép egy felnőtt szereplő a történetbe, aztán a végén befut a karjaiba egy nyolcéves fiúcska…) Megenyhülten jegyzem meg, hogy a harmadik felvonásra Halász Judit lehiggadt és beletalált az optimális ritmusba és tónusba. De a produkció nembeli lényege, hogy ez Varju Kálmán kiugrása. Már Az ünnepben is jó volt – én voltaképp egyedül őt tudtam a kritikámban fenntartás nélkül dicsérni –, most pedig ragyog. Evoé és alleluja! Amikor Varju Kálmán bejött mint borbély, és karakteresen megállt a színpad jobb oldalán, rögtön látszott, hogy ez a fiú itt ma igen figyelemreméltó lesz. Azután volt olyan szakasza a játékának, amikor izgulni és drukkolni kellett, nehogy túlzásba essen, nehogy elvigye a közönség lelkes tetszése. De nem hibázott! Amikor azt mondta: vértől iszamosan, az volt a csúcs. Arra csak kitörő röhögéssel lehetett reagálni. Közben lassan már égnek a körmömre a dolgok. Leadandó cikkek, karácsonyi ajándékok, szaloncukrok, egyebek. Mai: Ezt mondta nekem a barátnőm tegnap: REVICZKY GYULA: KARÁCSONYKOR A ZÚGOLÓDÁS, GÚNY, HARAG RÉG HALVA MÁR SZÍVEMBEN, EGY SZÓVAL SEM PANASZKODÁM, A KIS JÉZUS ELLEN.
NEM VÁDOLNÁM BALGÁN AZÉRT, HOGY ENGEM KIFELEJTETT. HOGY NEM HOZOTT AJÁNDÉKOT, SZEMEM KÖNNYET NEM EJTETT.
LELKEM NYUGODTAN, CSÖNDESEN ÁTSZÁLL A NAGYVILÁGON. IMÁDKOZOM, HOGY JÉZUSOM MINDEN SZEGÉNYT MEGÁLDJON.
ÁGYAMRA DŐLÖK, S ÁLMODOM, EGY RÉGI SZÉP, ÉDES ÁLMOT: BOLDOG, KI TŰR ÉS MEGBOCSÁT, S KI SZENVED, SZÁZSZOR ÁLDOTT! Amikor megyek át az Erzsébet hídon busszal Budára, mindig felfigyelek arra, hogy a lefedett Ördögároknál, ahol habos, koszos szennyvíz látszik ömleni a Dunába, ül egy-két horgász. Hát nem tudom… Remélem, azon fáradoznak, hogy a pecabotukkal kimentsék a fuldokló halakat a vízből. Megint iratkozom angol nyelvtanfolyamra. Szeptemberben nem akadt egyetlen normális időbeosztású csoport sem, azért maradtam ki. De közben rájöttem, ha nem folytatom, akkor ki fogom aludni magamból a tudományomat. (Elfelejtem, mint Irina Prozorova az olaszt.) Úgyhogy most újra jelentkeztem, és kiderült, hogy „legjobb diák” voltam a múltkor, ami tandíjkedvezménnyel jár. Megörültem ennek, ezért is újságolom. Tegnap a Thália Stúdiójában temesvári-kolozsvári-bukaresti-budapesti koprodukciós Kvartett. Nem Spiróé sajnos, hanem Heiner Mülleré. Kétszemélyes fantáziálás a Veszedelmes viszonyok Valmont vicomte-jára és Merteuil márkinéjára. Már maga a darab sem nagy szabás, az előadásban pedig a legszámottevőbb hatást egy nyílt színi rántotta keltette a maga kozmaszagával. (Rendezte Tompa Gábor.) Zömmel Buza Tímea beszélt, s ez nem vált a produkció előnyére. Partnere Demeter András, a bukaresti Kulturális és Vallásügyi Minisztérium Kortárs Alkotások – Kulturális Sokszínűség Főosztály vezetője. Nem is értem, hogy létezhet ez, hogy egy színházügyi főhivatalnok szabadidős tevékenységként elmegy színházba főszerepelni. Demeter egyébként kitűnő színész, bár ez most nemigen látszott rajta. Meglepően erőtlennek, érdektelennek, sőt majdhogynem taszítónak mutatkozott. Szóval nem volt jó este. Elhűlve olvastam ezt a mai Népszabiban. Az én értelmezésemben nagyjából azt jelenti, hogy Kaposvárnak annyi. Ha elfogadom, hogy a pályaművek gyengék voltak, akkor is tanácstalanul állok a szakmai kuratórium döntése előtt. Azt el tudom képzelni, hogy Znamenák István mellé milyen szakmai okokból lehet odaállni. Hogy Korognai mellé miért – azt nemigen. Tegnap a Jane Eyre premierjén a Radnótiban arra gondoltam, de sokszor fogom még visszasírni Zsótértól a Peer Gyntöt! Itt Wéber Kata iszonyatos mennyiségű szöveget mond el címszereplőként. Megbocsáthatatlan, hogy hadar. Viszont Marjai Virágot a főiskola óta először láttam nyugodtnak és bízónak. Ő tetszett. (A második rész közönsége természetes kiválasztódás útján maradt meg a szünet utánra.) Mai: A Téli rege dokumentációjában találtam egy helyes mondást Mácsai Páltól. Az 1992-es Madách színházi előadást rendezte, és a premier után néhány nappal volt vele egy rádióbeszélgetés. Firtatta a riporter, vajon izgul-e azon, hogy miként értékeli majd a szakma a produkciót. …HOGY EGY ELŐADÁS JÓ-E SZAKMAILAG VAGY ROSSZ-E, EZT AZÉRT ÉN MEG TUDOM KÜLÖNBÖZTETNI, HISZEN EZ NEKEM SZAKMÁM, AHOGY AZ ASZTALOS HAJSZÁLPONTOSAN MEGKÜLÖNBÖZTETI, HOGY EGY ASZTAL JÓL VAN-E ÖSSZEASZTALOZVA VAGY NEM. Tegnap a Digitális Irodalmi Akadémia közgyűlésére mentem, ahol egyrészt mint Fejes Endre-felelős szakértő szoktam jelen lenni, másrészt mint Fejes Endre. Merthogy ő nem tud eljönni, és én helyettesítem. (Meghatározott elv szerint szavazni is szoktam a nevében.) Így évi egy alkalommal megnézem, hogy' vannak kortárs irodalmunk korosabb jelesei. Olykor szolidan belehallgatok a beszélgetéseikbe (és jól mulatok). Most kialakult egy impozáns Spiró György–Parti Nagy Lajos–Esterházy Péter–Krasznahorkai László asztaltársaság, mondjuk oda nem mertem volna leülni. Aztán szavaztunk is; Oravecz Imre lett a DIA új tagja. (És mivel az írók vicces emberek, ezért az első körben Hiller István kulturális miniszter is kapott két voksot.) Különben meg az jutott eszembe erről, hogy amikor 2003-ban olvasószerkesztő voltam a Budapesti Nap nevű, azóta már rég megszűnt napilapnál, akkor boldogan mellőztem a cikkírást, csakis olvastam és szerkesztettem. Egyetlen egyszer mégis előfordult, hogy írtam magamtól egy kis jegyzetet. Odaadtam a rovatvezető Schmidt Gábor kollégának, de nem jelentette meg, sőt szót sem ejtett róla soha többé, én meg restelltem kérdezősködni. (Még az is lehet, hogy egyszerűen elvesztette vagy elfelejtette. Akárhogy is, nem szép viselkedés szerintem.) Ja, szóval ez volt az a cikkecske. Mint űzött vad. Két kritikán és négy rúd bejglin dolgozom. Életem első bejglije ez. Még jó, hogy kritikát már írtam. Mai (illetve holnapi, remélem): Egy haiku Fodor Ákostól: ÖNÉTELRAJZ
SÜTÖTTEM-FŐZTEM AMINT TŐLEM TELLETT – MOST ÖRÜLÖK, HOGY FOGY. Hét rúd bejgli lett, és egész jó. Ami nem is csoda, mert házi őrizetben csináltam, szoros szülői felügyelet alatt. Szerintem mégsem annyira finom, mint amilyet anyukám szokott sütni. De azért ízlik az enyéimnek. Mérsékelten érdekes munkaadalék: Bármely cikknek három legfontosabb eleme van. A címe, az első és az utolsó mondata. Magára valamit adó újságíró ezeken nem spórol. Vagyis befejezésnek nem veszi elő újra a kezdést. Az első mondatban nem ismétli meg a címet, és pláne nem süti el címben a végét. Most azonban A Senák-kritikában – egyedi kivételként (hadd erősítse a szabályt!) – megszegtem ezt az előírásomat. Annyira a legvégsőkig akartam késleltetni, hogy kiderüljön, mit akarok a címmel. Olvasónapló: Nem tértem még itt vissza Faludy György Pokolbeli víg napjaim című önéletrajzára, annak vaskos recski fejezetére. Megdöbbentett és rosszul érintett, hogy kis hazámban az ötvenes években szocialista átnevelés címén koncentrációs tábort tartottak fenn. Mert ezt másnak nem nevezhetem. Darvasi László A világ legboldogabb zenekara című novelláskötetét olvasom. A legelső elbeszélésben, A veinhageni rózsabokrok címűben ráismertem a témájára a Vizsgálat a rózsák ügyében című darabnak, amelyet 1993-ban láttam Debrecenben Bertók Lajossal és Majzik Edóval. Jól emlékszem rá. Egyszer régen kaptam ajándékba egy koktéllexikont, afféle Koktél Mi Micsodát. Pár évre rá vettünk egy koktélsékert. Aztán később lett néhány koktélos poharunk is. Most pedig karácsony előtt kedves férjem egyszer csak hazaállított majd’ egy tucat palackkal – talán bankot robbantott vagy rabolt, de legalábbis ital-nagykereskedést –; gin, vodka, brandy, sherry, Cointreau, crčme de cassis, Blue Curaçao, Campari, plusz egy üveg koktélcseresznye. Így hát hosszúra nyúlt felkészülés után most jött el az ideje annak, hogy kipróbáljuk ezt a koktéldolgot. Az ünnepek minden napján iszunk majd egy pohár koktélt, minden nap másfélét. (Különben káktélnak nevezzük, ahogy Tony Curtis mondja a Van, aki forrón szereti című filmben, magyar hangja Sztankay István. ) A kedves olvasók egészségére is! Mai: Lázár Ervin szép emlékére. ZSIGA FÖSTŐ AZ ISASZEG FELÉ ESŐ FALUVÉGEN LAKOTT, AMIVEL PERSZE NEM MONDTAM SOKAT, HISZEN AMIÓTA A FÖLD GÖMBÖLYŰ, MINDEN FALU MINDEN VÉGE ISASZEG FELÉ ESIK. (Itt lehet tovább olvasni. Egyébként a legkedvesebb Lázár Ervinem a Krimi című, 1975-ös hangjáték. De azt nem tudom megmutatni, mert sajnos a szakértőkolléga eddig még nem tétette fel a Digitális Irodalmi Akadémia oldalára.) (Tegnap nem kapcsoltuk be a számítógépet. Kiderült, úgy is van élet. Sőt, az életben van például Kék lagúna káktél is.) Elfelejtettem mondani, hogy jártunk 23-án délután a Kálvin tér felé, ahol föld alatti koncert volt. Hallgattuk kicsit Kováts Krisztáékat, az Udvaros Dorottya–Hernádi Judit–Básti Julit triót. Hegedűs D. Géza meg elmondta A Dunánál című József Attila-verset. Jól hangzott. Alapvetően nem szeretek olyan autóban ülni, amit nem én vezetek. Máté már napokkal korábban kedvesen óvatosan kérdezte tőlem: Megpróbálnád megengedni, hogy én vezessek, amikor Verőcére megyünk karácsonykor? Megpróbáltam. Sikerült. Mivel van bennünk hajlam a hagyományteremtésre, ezért idén is elmentünk 26-án ebédelni. (Épp csak a bojlervásárlást nem ismételtük meg.) Olvasásaim: Dömötör Adrienne interjúja László Zsolttal a Criticai Lapokban. Ez a fiú tisztán lát és őszintén beszél. Becsülöm érte. Megjelent Gabnai Katalin Mintázd meg levegőből című cikkgyűjteménye. Szép könyv, tudom ajánlani színházizgatottságú személyeknek. Kaptam karácsonyra Gábos Kati Szerelmeskönyv című kötetét. Kedves, nőies, családos írások vannak benne. Élvezettel olvastam. Kedves férjem is alaposan belelapozgatott, helyesnek találta, de hozzátette, hogy azt azért nem szeretné, ha én ilyen könyvet írnék rólunk. Schilling Árpádhoz és Mundruczó Kornélhoz akarok majd hozzáfűzni itt, ha már fent lesznek az ÉS portálján és idetehetem őket. Meg a História folyóirat 1956-os számát is okvetlenül kitárgyalom majd. Mai: Fodor Ákos (rácuppantam): KIMITTUD
VAN, KI GYORSAN FUT. VAN, KI GYORSAN OLVAS, ÍR. ÉN GYORSAN ÉRZEK. Szép karácsony jegyében elvittem anyukámat az Asbóth utcába a Pécsi Harmadik Színház Kvartettjére. Csupa fájdalom ez az előadás. (Lemaradt a végéről az ablak.) Most éppen Krum Ádám tetszett nekem a legjobban. Olyan az Öreg szerepében, mint egy fridzsider. Előre felé hideget áraszt – micsoda fagyos tekintettel bír! mint a téli tó jege, olyan a szeme –, hátulról viszont jön valami melegség, ott fűt. Közben Az üvegcipő ment a tévében, 1962-ből. A második felvonás Adél–Császár kettősére értem haza, hát az valami iszonyatborzadály volt. Néztem tovább is, elég ambivalens benyomást keltett. Jól érzékelhető volt, hogy a közönség más, mint amit én ismerek. Ad a formákra (illőn beletapsol), és máshol nevet. Nyilván igényli ezt a darabgyilkos megoldást, hogy olykor énekeljenek is Molnár Ferenc hősei. És láthatólag nem tesz különbséget a bűnrossz színész kulisszahasogatása (Császár), a dilettáns színésznő egyszerű, tisztességes igyekezete (Adél), a túlérett bűbáj varázsa (Domján Edit), a komikus és drámai nagyhatások között ingadozó döntésképtelen pozőr (Agárdi Gábor) és a szakmailag tökéletesen kirafinált, vérprofi komika (Lorán Lenke) között. (Hát ez kicsit hosszú és bonyolult mondat lett, de igyekeztem mindent összegezni, amit a színészi alakításokról gondoltam.) Aztán néztem még felvételről a Régimódi történet tévésorozatot. Mindenki csalódottan pocskondiázza a környezetemben, és magam sem tudok ellent mondani ennek. Legfeljebb Derzsi Jánost, Szirtes Ágit, Koncz Gábort méltathatnám. Mindösszesen viszont sürgősen el kell olvasnom újra a Szabó Magda-könyvet, mert egyáltalán nem így él bennem ez a család. Lehetetlen, hogy ilyen ostoba, önző, rideg és ellenszenves emberekről szólt az a szeretetteli regény! (Közben kikerestem a szereposztását ennek a régi Üvegcipőnek. Adél Gyenes Magda volt. Császár Holl István. Utóbbin alaposan meglepődtem. Nem ismertem meg.) (Visszatérve még Az üvegcipőhöz. Már évek óta játszották az előadást, amikor a tévéfelvétel készült. Nem értem, hogyan nem akadt addig egyetlen fogorvos sem a nézőtéren, aki megkereste volna Domján Editet: Bocsánat, művésznő, önnek feltűnően hiányzik a jobb felső négyese! Boldogan megoldanám ezt a kis problémát! Biztos volt már akkor fogpótlás. De erről meg kellene kérdeznem Józsi doktort.) Peter Weiss Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják de Sade úr betanításában (becézve: Marat/Sade) című műve kudarcdarabom nekem – soha nem értettem, mi a jó benne. A híres kaposvári előadás is teljesen hidegen hagyott. Nyíregyházán is ment az én időmben, Telihay Péter rendezte, láttam párszor, de akkor sem szerettem. (Bal hátul zuhanyozó volt a díszletben a felhevült ápoltak lehűtésére, az egyik előadáson egy néző váratlanul felment tusolni.) Most az Új Színházban mutatták be Victor Ioan Frunza rendezésében. Nem mondom, hogy nem formátumos produkció, mert az. (Cári Tibor sok zenéjével.) Feltűnt, hogy Botos Éva és Kovács Krisztián milyen nagy erőkkel vannak jelen. És a végét szépnek találtam, azt a szívszorító, nőies küzdelmet, amit Pokorny Lia mint Charlotte Corday folytatott az ipari kádban Marat leszúrásáért. (Meg az is lehet, hogy Pokorny Lia nekem már mindig mindenben tetszeni fog. De erre azért nem esküszöm meg.) Mai: FODOR ÁKOS: SUMMA
MINDEN MEGÉRINT. – ÚGY LÁTSZIK: SOSE NŐ BE A SZÍVEM LÁGYA. Nekem imponál az a vagányság, hogy Alföldi Róbert az első igazgatói évadában éppen Szentivánéji álomot rendez a Bárkán. Ugyanis ez a darab volt az, amitől lett a Bárka Színház. Arra fel kapta Csányi János ezt a józsefvárosi színházat, hogy csinált egy sikeres Szentivánéjit. (Én kicsit csodálkoztam is, hogy ennyi ehhez elég volt, de így történt.) Mondják, hogy azt a bemutatót voltaképp nem is Csányi rendezte, hanem a színészek. Ezt a poénok viszonylatában jól el is tudom képzelni, de azért ott nemcsak poénok voltak, hanem költészet, varázslat. Amit a mostaniban nem találok. Az egy feldobó produkció volt, ez meg egy leejtő. Igaz, nem is szól semmiféle szerelemről. (Színház, szerelem, e kettő kell nekem.) Ez egy nyers, riasztó előadás a nemi ösztönökről. Ha itt-ott feltűnne benne az életnek valami poétikusabb szépsége, az is belefullad a habszivacsreszelékbe. Bizonyos pontokon én éreztem magam rosszul a színészek helyett. (Mellett. Között. –ért. Nevében.) (Például amikor a végén a közönség kuncogása közepette a béna műszak meg-megdobálta őket a bűvös villogó labdákkal.) Nyomasztó arra gondolnom, hogy lesznek emberek, akiknek ez az előadás fogja meghatározni a Szentivánéji álom-képét. Nagyon csalódott vagyok. December 30-án délután mindig el szoktunk menni felköszönteni a kedves unokaöcsémet (ki engem Tantinak nevez). Jól emlékszem őkicsisége előszilveszteri születésére, most pedig 23 éves fiatalember. Ezt ugyan elég különösnek találom, de reklamációnak helye nincs. (Isten éltesse! :-) Este átsétáltam a Shure-ba Az ifjúság édes madarát megnézni. Tulajdonképpen azért, mert láttam most Egri Katit Rickl Máriaként a Régimódi történetben, és arra gondoltam – nem először –: ez egy félreértés, hogy az utóbbi években állandóan ilyen kemény, rideg, rigorózus nőket játszatnak vele. Gondoltam, Alexandra del Lagóként hadd lássam kicsit megrogyottnak. Zsótér Sándorral találkoztam ott, aki meg azért jött, mert arra gyanakszik, hogy Tennessee Williamsben valahol a rafirénia meg a máz alatt mégiscsak van valami. Kétkedve csóváltam a fejem. Szerintem kifújt tojás. Amit ott együtt láttunk, az inkább engem igazolt. Elbeszélgettünk különböző előadásokról, és Zsótérral beszélgetni mindig élmény. Adott esetben jóval nagyobb élmény, mint a megtekintés alatt álló előadás, amely a keretet szolgáltatta a beszélgetéshez. (De legalább a darabvégi népítélettől megkímélt bennünket Léner András rendezése.) Vége az évnek. Idén olyasmik történtek Magyarországon, amikről álmomban sem gondoltam, hogy megtörténhetnek nálunk. Jövőre inkább kellemesen szeretnék meglepődni. Boldogabb új évet kívánok minden kedves olvasónak!
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
