Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2005. október:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31            

Napló:

1. szombat

A mai újsághír láttán úgy döntöttem, nem fogok többé tudósítani itt arról, hogy Magyar Bálint ismét meggondolta magát a felvételi pontszámok ügyében. Majd csak azt teszem közzé tíz év múlva, hogy diplomások lettek-e a gyerekek.

Nézem a Színházban a Kritikus-díj szavazását. Akad benne egy-két kellemetlen elírás. De hát van ilyen, tudom. Akik újságot írunk, mind ismerjük ezt a különös jelenséget: az ember olykor gondol egy névre, címre, szereplőre, aztán leírja, és valami átmeneti vakságtól sújtva nem veszi észre, hogy mást vetett papírra, mint amire gondolt. Csak hetekkel később, nyomtatásban látva nyílik rá és esik ki a szeme; nem érti, hogy téveszthette el. (Én is, én is elkövettem egyet a szavazólapomon! Óriási mázlim volt, hogy Szűcs Kati kijavította.) Szóval ebben az átlagnál talán elnézőbb vagyok, bár persze jobb lenne az ilyesmit kiküszöbölni. Sokkal inkább fennakadtam azon, amit a kisvárdai fesztiválról ír Nánay István (aki egyébként, szokásával ellentétben, idén nem volt végig ott). Közli, mely előadásokat kellett volna díjaznia a zsűrinek. És hogy az általa kiemeltek nem mind kaptak elismerést, ezt szakmai félreértésnek tartja.

Hogy én hogy bámulom az ilyen bátorságot és magabiztosságot! Amikor valaki meg van győződve, hogy egy felelősségteljesen és körültekintően dolgozó zsűriben öt szakember téved, és a hatodiké az igazság, aki történetesen ő! S miközben Nánay díjat reklamál a Médeia-köröknek, maga is csupa rosszat ír az előadásról. (Én sem dicsértem.) Az Othello díjazatlanságát sincs miért felhánytorgatni. Aki látta Kisvárdán is, tudhatja, hogy gyengébben ment, mint máskor. Márpedig egy zsűri abból ítéljen, amit elé raknak. Ez a dolga, nem az, hogy a döntéseivel kanonizáljon vagy pláne színházpolitizáljon. Szerintem.

(Nem tudom, Szikora vagy Telihay a szolnoki beteg. Úgyhogy mindkettőért aggódom.)

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

Tegnap egész nap egy hatalmas toronydarut szereltek össze a házunk előtt az úttesten. Estére fel is állt, és jóval az erkélyünk fölött ágaskodott a gémje. Kifejezetten félelmetesen hatott. Mivel színházba mentünk, nem láttuk meg, hogyan dolgozik. (Klímaberendezést tett fel egy Váci utcai ház tetejére.) Mire hazaértünk, már szedték szét.  Az Örkény Színházban jártunk az Első éjszaka avagy utolsó premierjén. (Zene: három különböző mobiltelefon-dallam a nézőtéren.) Hát, az ember mindig jobbra számít. Én kissé vékonykának találtam. Azt hittem, lelkesebb munkám lesz ez nekem mind kritika, mind interjú formájában. Hanem az a kedv, öröm, humor, ami Kerekes Évában bugyog, mégis szívderítő.

Könyvszemle. Lépkedtem tovább a Németh László-regényeken, most az Égető Eszternél tartok. Közben olvastam Vámos Miklóst is, aki igen kurrens író lett az utóbbi néhány évben. Onnan tudom, hogy régebben mindig ott álltak a művei az antikvárokban, manapság meg csak elvétve akad egy-egy, és azt is drágán adják. A Vidor alatt, Nyíregyházán megvettem az Anya csak egy van címűt, de nemszeretem könyvnek bizonyult. A nemszeretem könyv az, ami nem kell, hogy meglegyen nekem, mert úgysem szándékozom újra elolvasni. Az Anya csak egy van meglett, és most foglal egy helyet a polcon. No de legalább egy másik Vámos-regény, az Apák könyve helyét foglalja. Az nincs meg, pedig szívesen elolvasnám egyszer újra.

Mai:

Égető Eszter gondolja magáról ezt:

MILYEN JÓ, HOGY ŐNEKI NINCSEN TEHETSÉGE, HOGY Ő MAGÁBAN TETT ÉS BÍRÓ (ELÉG, HA AZ ISTEN LÁTJA, BÁR IGEN MINDEGY, HOGY LÁTJA-E AZ IS.)

vissza a lap tetejére

3. hétfő

Line Knutzon: Közeleg az idő – „a dán színházi élet üdvöskéjének” abszurd komédiája az Új Színház műsorán. Hát valami bűzlik Dániában… Az előadás iszonyat hosszú. Nekem így egyszerre túl sok volt, de nem kizárt, hogy van benne valami. Ha más nem, hát színészek. (A színpadkép azonnal felidézte a Roberto Zucco-érzést.) Rudolf Pétert, most vettem észre, elég rég nem láttam színpadon. Mindent tud már a szakmájáról. (Fogalmam sincs, miért, Verebes ugrott be róla többször is.) Gáspár Sándor úgy döntött, hogy ez egy szimpla vígjáték, és én arra mindig vevő vagyok, amikor ő a maga bájos, pontos, (mozgás)karakteres módján komédiázik. (Szokott eszembe jutni, ahogyan a Toldi-tréfát előadta a testvérével a Vidor-gálán. Az ilyesmit nem lehet betanulni-begyakorolni, ez belőle zseniálisan ösztönösen kell hogy jöjjön.) Pálfi Kata tetszik nekem már jó ideje. Kíváncsi leszek rá Júlia szerepében, bár eleve hendikeppel indul, mert Huszár Zsolt nem Rómeó. (Hanem Fox Rudi.) Lapozgattam az Új Színház éves programfüzetét, és eltűnődtem a Három nővérjükön. Vajon miért is nem rendezte meg Alföldi „egy az egyben” Csehovot, amikor ott sóhajtozik mellette három autentikus nővér? Györgyi Anna – Pokorny Lia – Botos Éva trojkára gondolok. (Line Knutzon egyébként csinos szőke nő. Érdekes, hogy a drámaírók között milyen nagyon kevés a nő.)

Végére értem az októberre pontozandó előadásoknak, és szomorúan konstatálom, hogy semmi nincs, amire 4 pontnál többet adnék. (Én a Súgó 7 pontját úgy fordítottam le magamnak, hogy a négy a közepes, az öt az inkább jó, a hat a jó és a hét a nagyon jó, lefelé pedig ugyanez a sor, ellenkező előjellel.)

vissza a lap tetejére

4. kedd

Éljen a 80 éves Kállai Ferenc! (Szoktuk itthon eljátszani, ahogy a Tartuffe-ben azt mondta: anyám, láttam saját két szememmel. Megpukkadok, anyám.)

Elmentem a Junion csoport Sóska, sültkrumplijára. Egyrészt ez az az Egressy-darab, amit a legjobban kedvelek. (Mindig vágyakozva bogarászom a pécsi Harmadik Színház programját, havonta elpostázzák, felbontom a borítékot és sóhajtozom, hogy de megnézném a Sóskájukat! Egyszer mintha már kértem volna kedvenc Lipicsemet, hogy tolják kicsit közelebb Pécset egy sóskás estén, de hiába.) Másrészt megvizsgáltam magamat, hogy miért is nem láttam én Junionék Jó pálinka-előadását a nyíregyházi fesztivál előtt, hiszen alighanem ment itt a szomszédos Merlinben. És restellem, de lehet, hogy a Merlin kirívóan magas szakmai jegyára miatt. Mert az néha problémát tud jelenteni. Most tehát vezeklésül elzarándokoltam hozzájuk a Kolibribe.

Igazán nem rossz előadás. Avval például le lehet venni engem a lábamról, ha egy filléres díszlet oly gondosan élethű, mint ez. Nagy lepedőre pingálták fel az öltözőfalat, de az ember szinte érzi a tenyere alatt a sárga olajfestés rücskeit meg a beázásfolt málló hűvösét. A színészek is rendben vannak – kezdek lassan hinni Orosz Róbert tehetségében –, bár a Szappant szerintem túlságosan szemétre vevő Tóth Jocó már kevéssé sportos alkat, és járni sem tud stoplis cipőben. (Bár ez lehet, hogy alakítás, csak nincs értelme.)

Mai:

A bíró szövege a Sóskában:

A JÁTÉKVEZETŐ OLYAN, MINT EGY FILMSZTÁR! CSAK HÁT MÁS MONDJUK, MERT KIFUTSZ, MÉG NEM CSINÁLTÁL SEMMIT, DE MÁR MINDENKI UTÁL. AZ EGYETLEN SZAKMA, AMELY ILYEN ÉRZELMEKET PRODUKÁL.

De talán nem az egyetlen, mert a kritikusság is hasonló :-)

vissza a lap tetejére

5. szerda

Olvastam a tegnapi napilapokban Bóta Gábor interjúját Kállai Ferenccel, meg Zappe köszöntőjét, nem éreztem bennük a szeretetet. Zappe kolléga mintha direkt bosszantani akarná a művész urat: csakis a Gáborok-korszakbeli színházi szerepeit említette. (Ne haragudjon, Művész úr, de milyen vezetéknév az, hogy Művész? – kérdezte a sajtos pultnál egy közértes eladólányka Kállaitól, mesélte egy-két éve egy interjúban.) Megnéztem este a Duna tévén az ünnepelt tiszteletére leadott, 1965-ös Iszonyt. (Szerintem egyébként a közszolgálati Magyar Televíziónak azt kellene tennie, hogy rendet vág a kaotikus archívumában, majd elkezdi vetíteni az elmúlt negyven évben készült, irodalmi alapú alkotásait. Nekem úgy rémlik, a magyar és a világirodalom javát feldolgozták. Elindulhatnának Bornemisza Electrájától, hogy nagy sokára eljussanak a Tizenhét hattyúkig. Vagy műfaj szerint, vagy rendezők, vagy színészek szerint, mindenesetre valamilyen beosztásban nekiállhatnának értéket közvetíteni: minden este nyolckor egy magyar tévéjátékot. Nem bánom, kis reklám után, nyolc óra ötkor. Mondjuk hétfőn dráma, kedden Feleki Kamill, szerdán zenés, csütörtökön nagy klasszikus, pénteken Sulyok Mária, szombaton vígjáték, vasárnap Mihályfi-Mihályfy rendezői sorozat. Talán nem csak rám számíthatnának nézőként.)

Nem egészen így képzeltem az Iszonyt (például hogy a férfiak háromrészes öltönyt hordanak a pusztán), de azért érdemes darab. Kárász Nelli fagyos, merev, ingerült nő – gondoltam, hogy ez megy Drahota Andreának. Kállai meg tökéletesen játszotta Takaró Sanyit.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

(Jött postán csinos meghívó a Csokonai Színháztól Szabó Magda Kígyómarás című színművének nyilvános főpróbájára. Értem én! Szóval az első csapat keretébe nem fértem be. Persze Debrecenben a tarcsi sem szégyen...)

Tegnap A próba bemutatója az Erkel Színházban. Nagyon szellős nézőtér és semmi premierszag. Szerencsémre az erkélyre szólt a jegyem – valahogy nem bírom közelről nézni a balettet, zavar a feszülő inak látványa. Ebből a távolságból szép volt. Tetszik, hogy az ember, ha gyanútlan is, már két perc után tudja: zeneileg presserséggel van dolga. Csupa ismerős hangzat. Önkéntelenül is végigfut bennem a Somogyvári-emlékdaltól kezdve A padlásig a fél oeuvre. Arra gondoltam még, hogy a koreográfus Fodor Antal talán tagja is a Sion-rendnek, de mindenesetre korát megelőzően nekiugrott a Da Vinci-kód megfejtésének. Amennyiben nála Jézus (illetve a Jézust játszó táncos) és Mária Magdolna (illetve az őt játszó táncosnő) igen intim kettősöket produkál.

Mai:

Presser Gábor. Akivel egyszer együtt töltöttünk egy éjszakát. (Az újonnan átadott, kaotikus milánói repülőtéren vártuk egy nemlétező budapesti járat indulását :-)

DE HA ELJÖNNEK AZ ANGYALOK, OTTHON VAGYOK.

Szólt ez a dala a püspökladányi temetőben, a Kerekes Laci ravatalánál. Kiszáradt a torkom tőle.

vissza a lap tetejére

7. péntek

(Pressernek egyébként Bársony Éva mutatott be bennünket sok évvel ezelőtt a Vígszínház előcsarnokában. Presser alighanem kedveli és respektálja kedvenc Évámat, erre nemcsak az utalt, hogy szépen nézett reája, hanem talán az is, hogy megjegyzett magának engem.)

Szabó Magda meg 88 éves. Vivát, vivát, vivát! A könyveit is szeretem, és mindenféle nagyságán túl hihetetlenül helyes kis nő. Egyszer jártam nála, csodálatosan tud beszélgetni. Csupa kedves, érzékeny figyelem, azóta is, ahányszor színházban összeakadtunk. Az utóbbi években már nemigen láttam premiereken.

Tegnap találkozó Kárpáti Péterrel (zsollye.hu-interjú), nem igazán volt magánál egyikünk sem. Azután bonyolult színházi program-egyeztetést követően hárman, Kritikus Céh elnökségi tagok, összegyűltünk a Stúdió K-ban, és üléseztünk. Majd szétszóródtunk, és ki-ki a maga szakállára megtekintette a Fűrészelés, forgácsok, roncsok című előadást. Jelenetkék, Csehov-cserepek. Én jól elvoltam vele. Új arcok a Stúdió K-ban: Géczi Zoltán (akinek sűrűn akadnak ternyákos hangjai, ezt már régen észrevettem. Vajon miért nem jutott neki értelmes, jó munka az Új Színházban? Ha szakszerűen gazdálkodtak volna vele, most eljátszhatná nekik Rómeót). És Egyed Attila (aki Kecskeméten lett jó kis színész, és az is maradt, idővel mégsem nagyon kellett előbb Nyíregyházán, azután a Bárkában. Furcsa dolgok ezek).

Mai:

NEM SZERETHETÜNK MINDENKIT, HÁT HOVÁ VEZETNE AZ – mondta az előadásban Homonnai Kati mint Mása. (De az is tetszett, hogy Végünk van, mint a murmanszki nyárnak.)

vissza a lap tetejére

8. szombat

Sok lakli felnőtt odasereglett tegnap a Bábszínházba a Maszat-hegy bemutatójára. Magam is egy kétméteres gyereket vittem kedves férjem személyében. Csáki Juditnak volna egy fia a dologhoz, de nem tudta magával hozni, mert ő épp különösen izgalmas résznél tart a Háború és békében. Ez nekem nagyon tetszett. De az előadás is. Báj, humor, profizmus. (A többit megtartom a kritikához.) Hogy a végén, amikor a tapsnál a sor közepéről kirángatták a színpadra Pressert és Varró Danit, melyikük tűnt lámpalázasabbnak, nehéz eldöntetni. (Presser helyesen ünneplőben volt a maga módján, fehér ingben.)

Felfedeztük a Bécsi szelet vendéglőt. Kitűztük rá virtuálisan a családi zászlót.

(Napok óta nem tudom feltenni itthonról a naplót. Ettől vált rendszertelenné a frissülése.)

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

Izé, khm... tegnap lógtam a suliból. Vagyis a Stuart Mária-premier lett volna a teendőm, de egy váratlan fordulattal programot változtattunk, és a Nemzeti Sportcsarnokba mentünk, ahol nosztalgiából kosárlabda-kettősrangadót rendeztek. Mármost a Stuart Mária pótolható, ezt viszont nem lehetett kihagyni. Mivel a hetvenes években a kosárlabda egy fejezetet képezett az életemben, sportilag (magam is kosaraztam), szívileg (férfi szakág). Úgyhogy ott volt a helyem. Vasas Izzó–Csepel és MAFC–Honvéd meccs volt, akárcsak régen, ugyanitt, a bajnokság rájátszásaiban. (Ez alkalomból tudtam meg, hogy a Sportcsarnokban az elmúlt húsz évben bajnoki kosárlabda-mérkőzést nem tartottak, és már rég nincsenek budapesti kosárcsapatok az NB I-ben, legfeljebb egy.) Annál inkább érdemes és érdekes volt megnézni a fiúkat 25-30 év múltán. Eleinte kellett nagyon vizsgálgatni, hogy ki kicsoda – zömmel jól tartják magukat, legfeljebb egy-egy diszkrét sörpocak domborodik –, de aztán a mozgásuk-játékuk láttán mind több embert azonosítottunk. Mert például a MAFC-os Szirmai ugyanavval a higgadt alapossággal irányít ma is. Salgó „Oszi” (aki egyébként tanszékvezető a BME-n) az őszülő hajával csak még sármosabb lett. A honvédos Gellér meg pont olyan ellenszenves, mint volt. Viszont Losonczy Árpádot – akinek hófehér a haja és így, ebben a formában néz ki istenien – tán sosem láttam olyan lelkesen és harciasan játszani, mint itt. Egyszóval szép este lett, élvezte mindenki, pályán és nézőtéren egyaránt. Meghitt, családias sportesemény volt. Nem harsogtak szurkolótáborok, a közönség korabeli drukkerekből és korabeli játékosokból állt, no meg a fellépők gyerekeiből-unokáiból.

(Hazafelé a buszon azt mondtam kedves férjemnek, hogy szerintem Kucsera a Vasas Izzó előtt a MAFC-ban is játszott. Erre méltatlankodva közbeszólt egy nekünk háttal ülő ember, az ismeretlen utas. Közölte, hogy Kucsera sosem játszott a MAFC-ban, hanem honvédos volt, mielőtt izzós lett. Hittünk neki. Most meg látok magam előtt egy arctalan férfit, aki épp ül a lakása konyhájában a Népsport fölött – amelyből megtudható, hogy Kucsera a MAFC-tól a Honvédon át vándorolt annó az Izzóba –, és magában bosszankodik, hogy nem volt igaza.)

vissza a lap tetejére

10. hétfő

Ült egy férfi velem szemben a metrón, a zoknija nem ment a nadrágjához, a nadrágja nem ment a zakójához, a zakója nem ment az ingéhez, az inge nem ment a nyakkendőjéhez. Milyen szomorú is ez, amikor semmi nem megy sehová!

Tegnap a Vígben a Három testőr bemutatójára néhányan nem jöttek el, mi meg jótékonyan semlegesíteni igyekeztünk ezt, amennyiben négyen mentünk a három jegyünkkel. Nem nagy durranás az előadás, de nem is kellemetlen este. Szép, békebeli dolog, hogy a pályakezdő Lajos András megkapta ezt a főszerepet az öregek és nemöregek között. A kedvessége megvolt az alakításhoz. Elnéztem mellette Gyuriska Jánost, aki túl hamar veszítette el a hamvas, szeles, vékonyka fiú karakterét. Elég szép siker volt a végén. A szó szoros értelmében páholyból néztük, egyebek közt azt is, ki hogyan tapsol a földszinten. Azon mosolyogtam, hogy a nem tapsoló Tarján Tamás kolléga ifjú barátnője sem tapsolhatott, mivel partnere a megfelelő pillanatban is szerelmesen fogta a kezét.

Mai:

ASSZONYHARAG – TAVASZI HÓ. Mondta Vallai Péter mint Richelieu bíboros.

vissza a lap tetejére

11. kedd

Tegnap elvittem Mátét is a rendes őszi véradásra. Bátor, ügyes elsővéradónak bizonyult.

Leadtam Kovács Dezsőnek a kicsit sem lelkes Első éjszaka-kritikámat – gondosan ügyeltem arra, hogy még a Kárpáti Péterrel való találkozás előtt megírjam, nehogy befolyásoljon bármi, amiről szó esik köztünk –, és azt vettem észre, hogy van benne egy mondat, amelyiknél ránk, vagyis kedves férjemre és rám gondoltam. Nem jellemző ez egyébként, úgy értem, nem szokott a színház eszembe juttatni bennünket. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy előadás elején egy házaspár ránk emlékeztetett valamelyest, ahogy nevetgéltek, szeretetteljesen bolondoztak egymással, az kicsit hasonlított. Richtig ez volt az a Albee-darab, amelyben később kiderült, hogy a férj egy kecskével csalja a feleségét. Mondjuk erről nálunk nincs szó, merem állítani :-) (Fúúú, de utáltam azt a premiert! Külön megbocsáthatatlannak éreztem, hogy az állatidomár Gothár Péter még be is hozattatta a színre Udvaros Dorottyával a kecskét, amire Szervét Tibornak szerelmesen kellett néznie. Ámbár lehet, hogy a kecskestatiszta felléptetése nem a rendező, hanem a szerző ötlete volt. Mondja meg ezt az, aki el is olvasta a darabot.)

vissza a lap tetejére

12. szerda

Nyíregyházán a Vidor Fesztivál díjátadó gálaestjén Seres Ildikó miskolci primadonna is fellépett, és hosszan dalolt operettslágereket. Én nehezen viseltem. De kedvenc Angélám azt mondta, mivel a nyíregyházi színház nem mutat be operettet, ha máshogy nem, hát legalább ily módon ki kell elégíteni a nézők ez irányú igényét. Csakhogy nem azért kell operettet játszani, hogy áriácskák hangozzanak el – gondoltam magamban tegnap Egerben, a 3:1 a szerelem javára előadásán. Hanem azért, hogy olyan színházi esték szülessenek, amilyen ez az egri volt. Hogy egy teltháznyi középiskolás (plusz két öregdiák) gárgyult mosollyal az arcán üljön végig egy akkora operettbaromságot, hogy az már bájos, és a mosolygást csak arra az időre hagyja abba, amikor épp nevet, röhög, vihog. Azért kell operettet játszani, hogy a publikum láthassa együtt a színpadon az összes kedves színészét, méghozzá derűs, bolondos, szeretetreméltó figuraként. És nemcsak a nézők miatt van erre szükség, hanem a színészek érdekében is. Egyrészt hogy a közönségük boldogan szeretgethesse őket, másrészt hogy az operettszériákon megtanulják szakmájuk azon részét, amely ebből és csak ebből tanulható meg. Uff, én beszéltem.

No persze most általánosságban nyilatkoztam. Konkrétan azt mondhatom, hogy láttam egy lendületes, jó kedélyű, dolgos, barátságos operett-előadást Egerben, és jólesett.

vissza a lap tetejére

13. csütörtök

(Kivetődött a postaládából ez a 100 lépéses különszám, bele se néztem, csak szomorúan konstatáltam, hogy kampányújsággá lett egykori lapom, a Népszava.)

Méhes László-interjút csinálni mentem tegnap, magam javasoltam a zsöllye.hu-nak, mert egyszer régen találkoztunk, és ahhoz képest sokat változott a pályája, érdekelt, miket mond most. Ráismertem: változatlanul egy rokonszenvesen, szerényen, kétkedőn gondolkodó pasasnak tűnik. Most például itt áll egy sikerrel, a Három testőrrel (véletlenül nővért írtam először), amiben saját bevallása szerint szinte semmit nem tudott eredményesen megvalósítani az elképzeléseiből. Máté kért, mondjam meg neki, hogy gyerekkorukban vagy hússzor látták A padlást, és ő volt a kedvenc meg a Rádi. (Szívesen adok át kedves üzeneteket!) Reklamálni is készültem, hogy már nem játszik Herceget, mert arra valahogy nem gondoltam, hogy míg Máté kisgyerekből felnőtt lett, Méhes fölött is csak járt az idő! Azt mondja, szenved A dzsungel könyvében is, hiszen Ká szerepét annak idején a húsz kilóval könnyebb Méhesre koreografálták. Hát így.

Mai:

Hans Fallada Mi lesz veled, emberke? című regényét olvasom. Nem találom nagyon meggyőzőnek. De azért vannak benne jó mondatok. (1933-as kiadású könyv, úgyhogy helyeske a helyesírása.)

A FÖLKELÉS OTT EGY REGGEL SEM KELLEMES, MERT MIHELYT KISZÁLLNAK AZ ÁGYBÓL, MINDIG KÜLÖNÖSEN ROSSZ HANGULATBAN VANNAK ÉS HAJLANDÓK ARRA, HOGY IGAZSÁGOKAT VÁGJANAK EGYMÁS FEJÉHEZ.

vissza a lap tetejére

14. péntek

Az élet álom premierje a Nemzetiben. Hát nem tudom. Az új fordítás így első fülblikkre tetszik, de bennem nagyon másképp él ez a darab. Mintha nem lenne ennyire történetcentrikus, ilyen szájbarágós és közönséges. Titokzatosabbnak, misztikusabbnak, bujábbnak gondolom Calderónt. Nem igazán illik hozzá ez a III. Richárdból itt maradt hideg, gépies, fekete világ. Az a benyomásom, hogy amennyivel a korábbiaknál többet tesz bele Valló Péter az előadásai képi világába a Nemzetiben – kedves férjem mint műszaki ember azt mondja: ez a díszlet baromi drága lehetett –, annyival kevesebbet feccöl a színészekbe. (Hanem a havukat nagyon bírom! Pille formájában szállingózik, azután habbá áll össze a színpadon, majd összetöpörödik.)

Régebben annyi minden történt (meg) a szereplők között egy-egy Valló-rendezésben! Most meg tipikus operai színjátszás folyik, hangosan és kongón. Nagy gesztusok, mindennek nyomatékos kitevése. Ott az a sok jó színész, és nem tudok mondani közülük egyet sem, akit jónak találtam volna. És ez a szegény főiskolás lány, Nemes Vanda… Büntetés terhe mellett kellene tiltani, hogy ifjú, tapasztalatlan, félig kész embereket beküldjenek a Nemzeti rémes színpadára, ahol csak azt a színészt lehet érteni minden helyzetben, aki már nagyon megtanult beszélni.

A legvégén megvilágították a zsúfolt nézőteret, ezt láttuk a színpadi tükrökben, miközben Stohl-Segismundo megbocsátást kért. Papuskáim! – gondoltam. – Ott az ötödik sor közepén a Koltai Tamás úgysem fog megbocsátani soha!

vissza a lap tetejére

15. szombat

A magam asszonya vagyok című előadás a Merlinben. (Kollégai ajánlásra.) Egy szüleim korú német, majd kelet-német, majd össznémet transzvesztita élete és halála, alázatos amerikai szerző tolmácsolásában. Nem akármi élet, annyi bizonyos. Czeizel Gábor rendezte, Várnai Szilárd játssza. Láttam én ezt a fiút színpadon nemegyszer, valahogy mindig halványnak és kicsit görcsösnek találtam. Most itt áll egyedül, fekete szoknyában és szürke blúzban, fekete kendővel a fején, eljátszik három nagyobb szerepet és vagy harminc kicsit. Bátor, színes, felszabadult. Jó, hogy létrehozták ezt az előadást. Az ember betekinthet a többszörösen ismeretlenbe. (Örömhír, kollégáknak: a Merlinben csökkentették a szakmai jegy árát. Tán csak nem olvassák ott az én naplómat…?! ;-)

Elkészültem a Maszat-kritikával, bár kicsit gondban vagyok vele. Úgy alakult ugyanis, hogy voltaképp szakkritika-paródiát írtam, sok idegen szóval, „a piszkosság és a tisztaság antagonisztikus ellentéte” és hasonló kifejezésekkel. Csak az a bökkenő, hogy ha valaki nem veszi észre az ironikus szándékot, és esetleg egy az egyben olvassa, akkor azt hiszi majd, hogy legalább 30 denes kék harisnya vagyok.

Mai:

Kiolvastam a Mi lesz veled, emberkét. Azért nem rossz regény ez. Benne van a reménytelenség. Nyomasztóan baljósnak érződik belőle az 1930-as évek Berlinje.

HA AZ EMBER SZEGÉNY, AKKOR MINDEN NAGYON BONYOLULT.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

Volt ez a cikk a tegnapi Népszabadságban, kedves férjem hívta fel rá a figyelmemet. Mondta, mi is csináljuk ugyanígy. Mondtam, rendben.

Most, hogy döntöttünk további 55 évi házasság felől, egészen világos, hogy még csak a mézes heteknél tartunk tulajdonképpen.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

Schiller Stuart Máriája szerelmetes darabom. Egyszer láttam jó előadását (ez volt az a cikk, amelyiknél a beíró betett nekem, lásd 2004. IX.22.). Mintha rémlene Váradi Hédi Stuartja, vagyis lehet, hogy én is láttam gyerekkoromban azt az 1969-ben bemutatott előadást, nemcsak a Halmai Kati. Most megnéztem: Váradi Hédi sem volt már fiatal, amikor eljátszotta, a negyvenedik szülinapjára kapta ajándékba. De Mezei Mária személyében egy nála húsz évvel idősebb Erzsébettel küzdött. Az alaphelyzet ugye az volna, hogy szép és fiatal Mária kontra öreg és csúnya Erzsébet. (Erre írta Schiller a drámát, bár a két történelmi alak közt csak – vagy „csak” – kilenc év volt a korkülönbség.) A Pesti Színházban majdhogynem fordított a differencia, de az előadás láttán ettől nagyjából sikerült eltekintenem. Alföldi Róbert rendezésében sok minden didaktikus kicsit (a satu forma bútordarabtól kezdve a vérpiros alsószoknyán át a színészi hangsúlyokig), akadnak suta megoldások (Telekes Péter mint Mortimer öngyilkossági szándékkal a ventilátorok közé veti magát), nem minden színész olyan jó, mint Eszenyi és Börcsök, továbbá nemigen kedvelem, hogy Alföldinél általában nagyon durvák és nyersek a nemi ösztönök, összességében mégis az a fajta jó előadás ez, amelyikből kiderül, hogy jó a darab.

Mai:

Egyelőre nem értem a végére a könyvespolc Németh László-sorának. Most az Akasztófavirágot olvasom, nagyon korai kisregény. Még meglehetősen népies, itt-ott jókat mulatok rajta. Így fest a falusi nemi élet:

SZOMJAS HARAGGAL GYÖMISZTETTE A MEGREBBENT ASSZONYT.

vissza a lap tetejére

18. kedd

Sajtószemle:

1. Könnyen lehet, hogy valóban nem nagyon van olyan európai színtársulat, amelyik jobb lenne a Krétakörnél. De annyira unelegáns, hogy ezt épp Schilling Árpádtól kell megtudnia a HVG olvasótáborának! (Igaz, én nem állíthatom helyette, mert kevés európai társulatot ismerek.)

2. Fájó, hogy MGP a Mozgó Világban rosszul emlékszik a Siráj-előadás végére. (Avagy lehetséges volna, hogy nála kijöttek a játszók a tapsra? Nézem a tévéfelvétel felvételét, ott is van meghajlás a végén. Amikor én láttam, a színészek tapsolták el odakint a tapsot, és nem jöttek be hozzánk, az elbarikádozott terembe. Ez erős koncepciónak tűnt.)

3. Koltai kolléga a múltkor az ÉS-beli Bőregér-kritikájában voltaképp Zappe kolléga orrát verte bele abba, hogy ő (mármint Zappe, a Népszabadság-beli kritikája szerint) nem vette észre: Freud táncol az előjátékban. Én láttam ugyan a névtáblát, de mintegy véletlenül. Az álláspontom az, hogy ha egy akkora tapasztalatú nézőnek, mint Zappe, ez elkerüli a figyelmét, akkor a felismertetési pillanat rendezőileg nincs jól megcsinálva.

Más. Szerkesztettem egy könyvet, és kellett írnom hozzá egy bevezető tanulmányt. A szerződés szerint 2004. március 15-re köteles voltam leadni az anyagot, evvel egyidejűleg járt egy szerénynek mondható összeg munkadíj gyanánt. (Nem tudom, hogy a könyvszerkesztés általában hogy fizet, de ha csak az előszó terjedelmét veszem, akkor is elég gyenge flekkpénz jött ki.) No de mindegy is, mennyi, ha nem kaptam meg! Fél év csend után érdeklődtem, mégis mikor fizetnek. Jött egy nyegle válasz, „istenke malmai lassan őrölnek”, majd további hallgatás. És íme, ma, másfél év múltán, kitölthetem a számlát az ötvenezer forintról! Mit szólna vajon az Alexandra Kiadó, ha késedelmi díjat számítanék fel, mint az Elmű? Hm?

vissza a lap tetejére

19. szerda

Lev Dogyin társulatának a Gaudeamus óta szinte kultusza van a magyar színházi szakmában. Viszont az öt évvel ezelőtt itt vendégszerepelt Platonovról már megoszlottak a vélemények, és valószínűleg ez a most hozott Ványa bácsi sem mindenkinek tetszett. Semmi extra; három hatalmas szénaboglya vagy szalmakazal (széna vagy szalma?) függ a szereplők feje fölött, a végére leereszkedik a dolgozók közé. Elég szép előadás, de nem tudtam meg belőle semmi újat a Ványa bácsi című drámáról. Van nekik ez nagydarab, látványos színészük, Szergej Kurisev. Talán Don Juant kellene játszania, nem tudom, de nekem sem Platonovhoz, sem Ványához nem passzolt a pasas. Most is csak azt az egyet hittem el neki, hogy szép keze van, mert ezt ő is hiszi; sűrűn odamutatja nekünk. Gyönyörűen beszél egyébként, élmény hallgatni. Igaz, élő orosz így nem beszél, például nem mondja ki a pázsálujsztá szó minden hangját, de a fülemnek kéjes élvezetéül szolgált az este. A színészek közül egyedül a Jelena Andrejevnát játszó Kszenyija Rappoportot vettem meg. Magasan kiemelkedett az előadásból az Asztrovval – vagy ahogy Szemere Kata a mai Népszabiban írja (?): Asztorral – zajló párjelenete a harmadik felvonásban.

Mai:

ROSSZ AZ, AKI ROSSZRA GONDOL – látom az utcán. Vajon milyen lehet az a tévéműsor, amelyiknek már a plakátja is ennyire ízetlen? Talán nem is hinnék a hirdetők, de a térdszalagrend jelmondatát próbálták idézni: Honni soit, qui mal y pense! (Szégyellje magát, aki rosszra gondol.)

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

Hát ezt is megértük, hogy lelkesen igent mondok egy Zsótérra! – gondoltam magamban a Krétakör Peer Gyntjének első része alatt. Már a kezdő Peer-Aase párjelenet is annyira meghitt hangnemben szólt, hogy ellágyultam tőle. S minden kalandot, ami követte, egyszerűen, szellemesen, játékosan és költőien interpretáltak. Persze nem bírták tartani végig ezt a többtonnás művet. A későbbiekben nem jutott minden jelenetbe elég szusz és muníció, a második rész alatt már vagy én eresztettem le kissé, vagy az előadás – azért gondolom, hogy talán inkább az utóbbi, mert a háromnegyed tízkor kezdődő harmadik részre bőven teremtek üres székek a nézőtéren –, de azért alapjában véve gyönyörűséges produkció ez. Csákányi Eszter, az anyakotlós! Rába Roland milyen tiszta hang! A flegmában verhetetlen Péterfy Bori! Nagy Zsolt utcai tónusa! És Sárosdi Lilla a zavarba ejtő mosolyával. Az ember nem tudja levenni a szemét róla, és közben eldönthetetlen, hogy elbűvölő ez a mosoly vagy riasztó.

Azt szeretném még meghatottan elmesélni, hogy Gyabronka József mint Peer az első felvonásban apró mintás fehér inget visel, amin afféle norvégmintás kötött sapkácskák láthatók, az alapszínük olyan szürkéskék, mint a Gyabronka szeme.

vissza a lap tetejére

21. péntek

(Emlékszem Zsótér Sándor egy interjújára, amelyben malíciózusan megjegyezte, hogy a kritikusok jó ideig nem szerették, amiket csinált, aztán egyszer csak elkezdték szeretni ugyanazok a kritikusok. Jaj, mit fog szólni, ha megtudja, hogy annyi év után most nekem is tetszik valamije? Megdőlt az utolsó bástya?! :-)

Hanem Encinek is bejöhetne már valamelyik vígjátékrendezése úgy istenigazából! Itt van ez a Négy lába van a lónak, mégis megbotlik, tegnap néztem a Pestiben. Ebbe is láthatóan milyen sok munkát öltek, mennyi harsány, erős komikus támadásnak tesznek ki bennünket, és az első felvonásvég kivételével mégsem éreztem átütőnek. Pedig Bartha Andrea például jó szövetségese Eszenyinek, mert rendkívüli eleganciával tud ezernyi apró pici ízléstelen darabkából nagy, szép, ízléses egészet kirakni. Ott van a remek Börcsök Enikő, ott van Epres Attila, akinek tanítania kellene, annyira tudja a színészmesterséget, és ügyes a főszereplő Szőcs Artur is (bár még nem igazán van szeme), mégis csak ritkán lehet megkönnyebbülten felnevetni, hogy na, most éppen nem vergődik az előadás. (Azt viszont alighanem én értékeltem egyedül, hogy a szereplők a csészealjakból isszák a teát. Ez ugyanis az autentikus orosz eljárás.)

Mai:

NÉMELYIK EMBER ANNYIRA FÉL A SZAKADÉKTÓL, HOGY BELEUGRIK. (Németh László: Aurél a Kékesre megy)

vissza a lap tetejére

22. szombat

Azt már rég tudom, hogy amióta az embereknek erősebb és jobb kocsijaik lettek, azóta agresszív őrültekké váltak az utakon. De hogy az autósok effektíve meg vannak zavarodva, arra csak most jöttem rá, amikor nagyon kis híján ütköztem eggyel. Anyukámat vittem haza bevásárlásból, és van ott egy balra kanyarodásom telezöldnél. Annak rendje és módja szerint indexelve behúzódtam középre, és vártam, hogy elfogyjon a szemből jövő, egyenesen haladó sor. Az egyik közeledő autó villantott nekem, mire megkezdtem a kanyarodást. Viszont a villantó autós rendes sebességgel jött tovább. Fékeztem tehát, és épp hogy megálltam. Ő meg kikerült, s közben megtekinthettem kiduzzadó nyaki ereit, amint dúltan bekurvanyádozik az ablakomon. (Én kértem elnézést anyukámtól.) Nem állt módomban közölni az ismeretlen sofőrrel, hogy az elmúlt 26 évben – annyi ideje vezetek – a villantás ilyen helyzetben az udvarias gesztust jelentette: elengedlek. Ha nála ilyesmi nem jöhet szóba, akkor mégiscsak ki kellene írnia nagy betűkkel a kocsijára, hogy az ő villantása ottrohadjmeg!-ként, esetleg ab ovo kurvanyádként értendő.

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

vissza a lap tetejére

24. hétfő

(Péntek óta nincs internetünk, és nem jó a mobiltelefonom. Úgy érzem magam, mintha magánzárkán lennék.)

Sopronban töltöttük a hétvégét, szép színes erdő mellett laktunk a Lőverekben, és a Pillantás a hídrólt láttuk a színházban. (Jut eszembe, milyen hídról: a Brooklynról?) Jó színészek – ezért is mentünk – rendben lévő alakításai. Mindössze két dolgot nem tudtam megemészteni. Az egyik az, hogy Bagossy Levente a színpadnak csak a legközepét használta, oda épített be egy szűköcske lakásbelsőt, ahol aztán egymást takarva heringeztek a szereplők. Márpedig egy ilyen darabnál nem ártana, ha az ember láthatná annak a színésznek az arcát, akire kíváncsi. Ezen kívül a második felvonás második jelenetében Csuja Imre Eddie Carbonéja vadul, szenvedélyesen és markolászva lesmárolta Balsai Móni Catherine-jét, aki ehhez még átfogólag fel is emelte a bal térdét. Én meg arra gondoltam, hogy akkor itt most folytathatóság hiányában be kellene rekeszteni az előadást. Ez után a drasztikus esemény után voltaképp az összes hátralévő jelenet eljátszhatatlan. Senki nem állhat meg többé sem maga, sem a többiek előtt.

Mai:

EZ AZ EMBER NEM NORMÁLIS – szokták állítani az Eddie Carbonék Rodolphóról, Máthé Elek kötetbeli fordítása alapján. (Az eredetiben ain't right szerepel.) Mindenesetre elég zavaros és idétlen a magyar kifejezés. Csuja Sopronban azt mondja: nem oké. Ez egy fokkal jobb szerintem, de még mindig nem teljesen oké.

vissza a lap tetejére

25. kedd

Én ugyan nagy híve lettem volna az Engels Erzsébet téri Nemzeti Színháznak (az épületnek), de azt el kell ismernem, hogy a Gödör Park, ami utána maradt, határozottan kellemes helynek látszik. Színházból jövet gyakran járok keresztül rajta, és mindig megállapítom, hogy magáévá tette és belakta a város. Annak a pici parkféleségnek is örülök, amely a napokban készült el a Tanács Károly körúti bazársor helyén. Minden tenyérnyi zöld egy slukk jobb levegő. Kivéve ha béka.

Mai:

NYOMASZTOTT A CSEND. NEM A CSEND CSENDJE VOLT. ÉNBENNEM VOLT EZ A CSEND – írja Sylvia Plath Az üvegburában, amit most olvastam.

vissza a lap tetejére

26. szerda

Nekem nem mindegy, mi történik a Nemzeti Színházban. Szeretett színészeim vannak ott, kezdek lassan aggódni értük. Nem lehetetlen, hogy szakmailag már most bajban vannak. László Zsolt például hányadik súlyos főszerepét játssza itt rendezői támasz nélkül, magára hagyva, önvédelemből? Ha nem roppant még össze belé, csak úgy lehet, hogy kérget növesztett magára. De lesz-e élet a kérgen túl?

Nem látványos kudarc egyébként ez a Boldogtalanok-bemutató, csak nem kel életre. Nagy tudású és tapasztalatú, erős színészek csinálnak úgy, mintha Ács János megrendezte volna a drámát. De Schell Judit meglepő nevetgéléseit éppúgy árulkodónak találom, mint Gazsó túl nagy gesztusait és gyakori félszemöldökjátékát. Szinte semmi nem érződik a Füst Milán-darab tragikumából, keserűségéből, fenségéből. Ó, ha csak a színészek tehetetlensége tudna a szereplők tehetetlenségeként kifejeződni!

Persze, hogy a fenomenális Törőcsik Mari jön ki a legjobban az egészből. A második részben van egy kettőse a Vilmát játszó főiskolás Vass Terézzel. Az a pár perc milyen szép! Talán azért is, mert ez a figyelemreméltó lány a szájával-mosolyával hasonlít egy csöppecskét a hamvasan fiatal Törőcsik Marira. Ettől átsettenkedik a jeleneten lábujjhegyen ötven év.

És akkor most jön szegény nemzetiseknek Az öngyilkos Jordán Tamás rendezésében…

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

Eladták a szomszéd lakást. (Nagy ott a fluktuáció. 15 év alatt már az ötödik vagy hatodik tulajdonos van, és sajnos még mindig nem mi vagyunk az – mármint a tulajdonos –, pedig a miénket már kinőttük, ideje volna hozzácsatolni a bővítményt.) Tegnap nekiláttak az ilyenkor szokásos felújításnak, és már az első napon körünkben üdvözölhettem a dolgozókat, mivel áttörték felénk a falat.

Este a Karneválvégi éjszaka a Radnótin. Hát Goldoni humora nem kifejezetten friss, üde és örökzöld. Nyilván Rusznyák Gábor rendező is így vélheti, mert igyekeztek dúsítani az anyagot poénokkal és slágermúzeummal. Ami lett belőle, az sajnos nem az Anconai szerelmesek. Radnóti színházi viszonylatban ez megdöbbentően gagyi dolog szerintem. (És még Timkó Esztert is meg kellett hívni a sok semmilyen figura egyikének?!) Szervét Tibor volt a sztár. Amit csinált, abban volt szellem és tudás. Ha csak feleannyira élveztem volna a játékot, mint ő, már nem lett volna ilyen rossz estém. Ráadásul szerencsétlen baleset is fokozta a gyötrelmeket: a második részben egy csillagszórótól meggyulladt a karácsonyfa, és meglehetősen nagy lánggal lobogott, mire kikapták a színpadról. Nem sejthettük, hogy a takarásban mi mint égett tovább, mindenesetre az előadás végéig füstben és bűzben ültünk. (Rémálmom a színházi tűz.) Meg kellett volna adnom magam amaz erős inspirációmnak, amely a szünetben a hazamenést sugalmazta.

Mai:

Nero mint színész mondja Kosztolányinál:

JÁTSZANI, AZ NEM KÖNNYŰ DOLOG. AZT MUTATNI, AMI NINCS, KITALÁLNI A SEMMIBŐL VALAMIT, ÉS VIGYÁZNI, HOGY HASONLÍTSON AHHOZ, AMI VAN.

vissza a lap tetejére

28. péntek

Megnéztem Jim Jarmusch Hervadó virágokját, nekem jó. Bill Murrayt az Elveszett jelentés láttán vettem meg (ez volt az a film, amikor egész idő alatt vártam, hogy előkerüljön az a dokumentum, amit a címben emlegetnek :-) Ebben is tetszett, például nagyon jól tud a pali egyedül ülni. Különben én is jól tudtam egyedül ülni a Puskinban. Kétségtelen előnye az új világnak ez. Gyerekkoromban a Bethlen moziban legalább hat-nyolc néző kellett, hogy nekiálljanak a vetítésnek. Itt meg, most meg velem is beérik.

Este Kisvárosi Lady Macbeth az Operában (sajnos nem a Lukács Gyöngyi-féle szereposztással). Vidnyánszky-rendezés ide vagy oda, én nem nagyon látom, hogy operajátszásilag-színházilag ez sokban különbözne a gyerekkori operaélményeimtől, amikor is kövér, erősen kifestett, ordítóan parókás emberek hatalmas gesztusokkal hadonásztak a színpadon, miközben énekeltek valamit, amiből kukkot sem lehetett érteni. (Ki tudja elhinni például a lila selyemmellényes Gulyás Dénest nagytermészetű, dolgos orosz parasztlegénynek?) Most egyébként oroszul énekeltek, és ezt nagyon bírtam. Bár így sem lehetett érteni, de szerencsére magyarul feliratozták, amitől rögtön visszafordíthattam, hogy mi hangzott el oroszul. Végtelenül bájos, hogy amikor ez egyik szereplő franciául mond (énekel) néhány mondatot, azt is oroszosan ejti: ranygyevú.

Örülök, hogy megnéztem, Sosztakovics zenéje nagyszerű, az Opera épületébe pedig mindig áhítattal lépek. Csak a jól érzékelhetően egyre taplóbb európai turistaközönség keserít és borzaszt el. A múltkor egy horvát székszomszéd a szünet után behozta a nézőtérre a borospoharát, majd letette a földre, később fel is rúgta. Most egy farmeros francia fiatalember ült mögöttünk, aki végigköhögte az előadást, és hogy kicsit jobb legyen a közérzete, levette a cipőjét és berúgta a székem alá. Talán arra számított, hogy kipucolom neki.

vissza a lap tetejére

29. szombat

Valahogy nem voltam Filmmúzeumba járó. Alighanem csak a Boccaccio 70-et láttam abban a legendás moziban. (Volt egyszer egy Balázs – fatális telefonos megismerkedés, ígéretesen induló kapcsolat, de pár hét múlva szó nélkül lelépett, azután eltelt tán egy év is –, csöngetnek egy este a leánylakásomon, nyitok, ott áll Balázs és zaklatottan azt mondja: a Filmmúzeumból jövök, Az utolsó tangó Párizsbant láttam. Én meg nem láttam Az utolsó tangót, mondtam és becsuktam az ajtót. Bár utána kicsit furdalt, hogy nem volt-e durva a bánásmódom.)

Most elmentem oda a magam részéről felavatni a Belvárosi Színházat, amely színpadát tekintve igen korlátozottan látszik alkalmasnak a színházi működésre, de a Caveman (Ősember, Broadway-komédia) esetében úgyis csupán kabarészínpadként kell funkcionálnia, és a közönség is pont így viszonyul a programhoz. One-man show-nak titulálják, áll egy ember előttünk és minél szélesebb rétegek számára humorosnak tűnő dolgokat kíván mondani. Rendezte (?) Szántó Erika (?). Előadja Kálloy Molnár Péter. Aki meg valamiféle tévedésből ült be, az vagyok én.

Kálloy Molnár Péter bizonyos szempontból korszakos egyén a pályámon. A kilencvenes évek elején, amikor még főiskolás volt, játszott vagy rendezett valamit, és bejött a Népszava szerkesztőségébe, hogy személyesen adja át a meghívót a premierre. Bemutatkozott, kezet fogtunk, tegeztem, hiába, Csókolom!-mal távozott. Ebből értettem meg, hogy a húszas éveimen túl már nem lehetek pertuban az újabb férfiszínész-nemzedékekkel. Kálloyval nem találkoztunk azóta. Amennyire látom, az utóbbi években inkább a médiaszemélyiségség felé vette az irányt.

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

Kétnapos kétségbeesett erőfeszítéssel lomtalanítottunk kicsit Verőcén. Ezernyi más mellett kidobtuk még azt a valahai narancssárga frottír fürdőköntöst is, amelyben először láttam kedves férjemet 1978 júliusában egy harkovi kollégium közös helyiségében. Na de azért egy kis darabot kivágtam belőle (mármint a köntösből), hogy eltegyem emlékbe. (Van valahol egy cafatkám a Váradi Béla mezéből is, amelyet a bajnoki győzelmet jelentő 3:1-es Vasas-ZTE meccsen viselt 1977-ben.)

Frédi-sétáltatásra már csak éjszaka jutott idő. Szerencsére rendelkezik egy olyan nyakörvvel, amelyre két villogó biciklilámpát szereltünk, jobbra zöldet, balra pirosat. Ennek nemcsak az az előnye, hogy így nem kivilágítatlan kerékpáros a kiskutya, hanem az is, hogy amikor tök sötétben cirkálunk lenn a Duna-parton, megállapítható, hogy Frédike éppen jön vagy megy.

Mai:

Elolvastam Leszkov Kisvárosi Lady Macbethjét, egészen pontosan: A mcenszki járás Lady Macbethjét. (Miért csak Leszkov mindig? Egyéb neve nincs is? De. Megnéztem: Nyikolaj Szemjonovics.) Fura kis könyv, majdhogynem primitív, de erős.

MEGINT A NAGY OROSZ UNALOM, A KERESKEDŐHÁZ UNALMA, AMI MIATT, AMINT MONDANI SZOKÁS, ÖRÖMMEL AKASZTJA FEL MAGÁT AZ EMBER.

vissza a lap tetejére

31. hétfő

Eltűnődtem tegnap az Anyám orra előadás után: ha Pintér Bélának az a specifikuma, hogy a saját életéből, vagyis a saját megéltségeiből dolgozik, ettől húzós, hiteles és személyes a színháza, akkor ez egy véges lehetőség. Hiszen előbb-utóbb el kell jutnunk Pintér Béla életében oda, hogy színházi előadások írása, rendezése és játszása tölti ki a kapacitását, ami az eddigi produkciókhoz képest nagyon is behatárolja a tematikát. Nem lehetetlen, hogy az Anyám orra már ez az eset: a köteles produkció kitalációs válfaja. Teret A sütemények királynőjéből merít, a dramaturgiai fogásoknak és a stílusjegyeknek pedig minden elemét ismerjük már. Ügyes, poénos, jópofa előadás. De nem érzem benne azt az erőt, frissességet, amit a korábbiakban. Meg az is lehet a bajom, hogy a közönség talán túlságosan megszokta, hogy Pintér Béláéknál röhögni kell, lehet. És már régóta ott is nevet, ahol nem kéne.

Annyi az újdonság, hogy Szamosi Zsófi az egyik szereplő. Vagy sokat fejlődtek Pintér Béla színészei (ez egyébként biztos), vagy nincs olyan nagy különbség az ő emberei és egy diplomás színész között, de gond nélkül vegyültek, sőt mosódtak egybe.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra