Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2005. január:

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

         

Napló:

1. szombat

Szerettem gyerekkoromban a szilvesztert. Anyu kis csokis golyókká dolgozta fel a megmaradt, ledarált bejglit – én formáltam, és meghempergettem csokihangyában –, sütött stanglit, folyt a nassolás a tévé előtt. Már kora délutántól viccesféle műsorokat adtak, este a kabaré, a végén Hofi mint fénypont. Ki voltam éhezve arra, hogy nevettessenek, mint a gyerekek általában. (Mátén is ezt látom.) Éjfél után behúzódtam a szobámba, és megírtam a naplómban, milyen volt az év.

Máté buliba vonult, Panni is Pesten volt, majdnem feljöttek hozzánk a barátjával, aztán mégse. Délután csámborogtunk kicsit – délután szeretek sétálni, amikor a gyerekeket hozzák trombikálni a szülők a Belvárosba, az esti-éjszakai közönség túl durván mulatozik és elképzelhetetlen mennyiségű szemetet hagy maga után, bár a petárdák miatt lassan a délutáni bóklászásról is leszokunk, nem élvezem, ha a lábam elé dobálják –, kedves férjem mennyei gombapaprikást főzött. Kérdezte, akarok-e jövőre is az ő felesége lenni. Igen, igen, igen!!!

vissza a lap tetejére

2. vasárnap

Voltak filmvígjátékok gyerekkoromban, amiket annak idején többször végigrötyögtem, mostanra lejárt a szavatosságuk. A Folytassa…-sorozat vagy az Olsen-filmek ma egyetlen mosolyt sem érnek. A Picasso kalandjai viszont nem vesztett zsenialitásából, igaz, az sokkal több, mint vígjáték. De azért az ember mindig próbálkozik. Egyszer, amikor még kicsik voltak, elvittük a pipiket az Örökmozgóba, ahol a gyerekkori kedvencet, a Verseny a javábólt adták (Tony Curtis, Jack Lemmon, Nathalie Wood), egyetlen esti előadásban, hangalámondással, szlovák feliratozással. Képzelhetni, Panni és Máté mennyire élvezték… Remélem, elnézték nekünk. Viszont a Feketeszakáll szellemét ők is megszerették, és ha a videokazetta kibírja, talán még továbbörökítik. Mi felnőttek például a Micimackó-rajzfilmet nyertük az ő kiskorukon, azt sokat néztük együtt. Mostanában is előfordul néha, hogy kedves férjemmel minden feltűnést kerülve, mintegy véletlenül betesszük a videóba a Micimackót. Olyankor odavesszük magunkhoz az ágyba Panni Japánból származó mackóját is, aki a megszólalásig hasonlít Micimackóra, de Panni Horvát Micírnek nevezte el, s a nyomában egy egész Horvát család bontakozott ki nálunk, Horvát Sertésen át ifj. Horvát Kangáig.

Egyszer Csáki Judit azt mondta, hogy a cikkeim mindig váratlanul érnek véget. Ezt én úgy értettem, hogy szívesen olvasná még tovább, úgyhogy nem bánom, ha így van.

Mai:

KÉRJÜK, ISMERŐSEI ÉRDEKÉBEN NE ÁRULJA EL SENKINEK, MI A VÁD TANÚJA CÍMŰ FILM BEFEJEZÉSÉNEK TITKA! – mondja az 1957-ben készült film végén, a stáblista alatt egy kellemes férfihang angolul. Megnéztük tegnap megint, elnyűtt videokazettán, fekete-fehér, a feliratok olyan kopottak, alig olvashatóak, imádnivaló az egész. Őrizzük a titkot.

vissza a lap tetejére

3. hétfő

No hát idáig tolhattam magam előtt a munkákat, most aztán neki kellett látni – épp a III. Richárdot nyögvenyelem –, sebtében ki kellett találni valamit csütörtökre a Jövő 7-nek is. A három esedékes bemutató közül a Helge életét az ejti ki, hogy Mezei Kinga ősszel megvolt, a Magyar Színház-beli operettől elhajt, hogy onnan valamelyik nagy öreget kellene megkeresni, de azt nem lehet így kutyafuttában, arra erősen fel kellene készülni, maradt tehát a József Attila Színház Játék a kastélybanja. Varga Klárira voksoltam, aki most eléggé elveszett lehet, kiment alóla a Madách Színház.

Némi felháborodással jelentem: nemigen van hová színházba menni. A színházak zöme hétvégénél előbb fel sem veszi a munkát.

Jönnek ám mostanában bejelentkező mailek ismeretlen meg ismerős olvasóktól; kedves, jóleső sorok. A minap Forgách Andrástól, ma meg Rácz Erzsitől Berlinből. Kicsit zavartan krákogok rájuk, de ez szerencsére nem hallatszik a válaszmailben.

vissza a lap tetejére

4. kedd

Egyre kevésbé értem, hogy bírt Koltai Róbert olyan jó kis filmet csinálni, mint a Sose halunk meg. Amiket azóta forgatott, azokból csak a nagy igyekezet türemkedik. Ez a Világszám is erőtlen, sápadt, tétova. (Megjegyzem: a Nyírszamosi Nemzeti Színházat a filmben a nyíregyházi színház alakítja, és fel is villan a vásznon a társulat apraja-nagyja, nem csak a színészek. Tán egyedül Fülöp Angéla rendezőasszisztens barátosnémat nem láttam, de ez is beleillik a képbe, mármint hogy ő nem mutatkozott.) Annyit azért javára írok Koltainak, hogy nem a kőkommerszet célozza és nem a szűkkörű köldöknézős lilát, hanem az egészséges középfilmet lövi be. Régen zömmel ilyen dolgok készültek. Épp tegnap néztem meg a Filmmúzeumon az Elveszett illúziókat, Gazdag Gyula 1983-as munkáját. Láttam annak idején moziban, és nem tetszett. Akkor annyi idős voltam, mint a film hősei (vagyis 5-6 évvel fiatalabb az őket játszó színészeknél), s magam is éppen a színház és az újságírás felé tendáltam, de nagyon idegennek találtam a film ábrázolta közeget. És nem értettem, Máté Gáborral hogy történhet meg az, ami vele ott mint újságíróval történik. Mert szerintem azt lehet tudni, hogy amit az ember tesz, vállal, elvégez, az tisztességes vagy nem tisztességes. No, a film most sem tetszett, de nagyon érdekes és tanulságos volt innen, egy másik világból és annak tapasztalataival, húsz év távolából újra látni. (Amikor tavaly Máté Gáborral interjúztam, mondtam neki; egy színész azt soha nem tudhatja, hogy mivel alkotott maradandót a néző számára. Nekem tőle emlékezetes például az, ahogy a Sose halunk meg végén, a lóversenypályán a korlátra támaszkodott háttal a kamerának, s valami nagyszerűen játszott a háta.)

Mai:

Vastag a Déry Tibor, még mindig nem jutottam a végére.

CSAK A MAGÁNY ENGEDÉLYEZ ZAVARTALAN BOLDOGSÁGOT VAGY BOLDOGTALANSÁGOT

vissza a lap tetejére

5. szerda

Tegnap Varga Klári, érdekes volt, nagy erőkkel igyekezett meggyőzni arról, hogy ő egyáltalán nem olyan szolid kislány, mint amilyennek látszik. Akartam most idelinkelni hozzá valami régi kritikát, emlékeztem például Lila ákácra, de hiába kerestem, csak utalást találtam egy másik Madách színházi kritikámban arra, hogy az milyen rémes előadás volt. A Tóth Manci olyan szerep, alig akad színésznő, akire rá lehet osztani. Vannak efféle speciálisan alkatfüggő és személyiségbe beletrafálandó feladatok. A múlt századelőn nem egy ilyen hősnő termett. Például Szomory Györgyikéje, vagy Az üvegcipő Irmája, vagy Kornélka a Szép Ernő Vőlegényében. Meglepetésszerűen tóthmancis Tóth Manci volt Pokorny Lia, amint ezt legalább utólag leszögezhettem egy írásban. Egyszer meg véletlenül ott ültem Miskolcon egy nyári hakni próbáján, abban szerepelt a Lila ákácból a pados jelenet, Létay Dórával. És akkor megláttam, hogy Létay Dórában benne van Tóth Manci. De nem játszhatta el, pedig kéznél volt Szegeden, amikor a Szikora-érában bemutatták a darabot. Fájdalom lehet ez egy színésznőnek, hogy ott van, és csak nézi, hogy a másé, ami az övé. Magam is nagyon sajnálom, hogy Létay Dóra nem játszotta el Tóth Mancit. Nem emlékszem pontosan, csak remélem, hogy így volt, de dereng, mintha ezt annál a miskolci próbánál meg is mondtam volna neki. Nem vigasz persze, de legalább meredek emelkedése a sajnálók számának.

A Lila ákác Lizséjéről jut eszembe, kiskamasz koromban sűrűn jártam a Műjégpályára, ott vetettem szemet különböző nagyfiúkra, akik rám se hederítettek. Aztán úgy két évtizeddel később a gyerekeket hordtam a Jégre, és elnézegettem a többi szülőket, hátha véletlenül felismerek a régi időkből valakit egy-egy apukában. A korcsolyák alapján lehetett tájékozódni – azok a sárga-fekete cseh hokikorik!, az enyém is hokikori, több évi vágyakozás után lett, a bátyám hozta Kelet-Berlinből, és máig az van –, de nem, soha senkit nem fedeztem fel. Most meg már nincs is gyerkőc a környéken, akivel kialibizhetnék a Jégre.

vissza a lap tetejére

6. csütörtök

A modell főpróbája a Pesti Színházban. Érdekes munka. Ritka, hogy egy kortárs mű nem vergődik a szerző darabírási igyekezetétől, hanem csak úgy folyik. Ráadásul jut a végére egy alapgondolat, ami még meg is kapargat fontos dolgokat. Négy Marton-növendék játssza, ügyesek. Különösen figyelemreméltó a főszereplő Telekes Péter. Hihetetlenül szélsőségesen indult, az első jelenetekben nagyjából felváltva volt pocsék és remek, amit és ahogyan csinált, azután fokozatosan javított az arányokon. Majdnem a tökéletességig jutott.

Visszatérve még az Elveszett illúziók problematikájára: öt-hat évig praktizáltam újságíróként az átkosban, a vége felé, ami már nyilván puhább volt, mint az eleje-közepe. Soha egyetlen szerkesztőtől sem kaptam politikai vagy bármilyen más jellegű instrukciót arra nézve, hogy mit írjak. Egyszer történt olyan, hogy behívatott Fekete Sándor, az Új Tükör főszerkesztő-helyettese, akivel sem korábban, sem utóbb nem beszéltem soha. (Vehemens pasas volt. Új Tükör-beli szerkesztőm, Erki Edit, akit tiszteltem és szerettem, tisztelte, nem szerette és félte. Sajátos/tipikus életút: ’44-ben ellenálló, az ’50-es években újságíró a Szabad Népnél, ’56 után börtön, a '70-80-as években meg úgy rehabilitálták, hogy csinálhatott egy hetilapot, de hogy el ne bízza magát, csak főszerkesztő-helyettesként.) Szóval berendelt, és kivágta elém az asztalra egyflekkes kritikámat, amelyben nem dicsértem Szinetár Miklós színészosztályának vizsgaelőadását. Annyit fűzött hozzá: „Nem állunk be az Aczél ellen csaholók táborába!” Ezt én egyáltalán nem értettem, de megvontam a vállam, ha nem, hát nem. (Bizonyára maga Szinetár Miklós sem értette volna, hiszen olvastam a tavaly megjelent könyvében, hogy semmi köze nem volt Aczélhoz ;-) Na ennyi tapasztalatom gyűlt össze a cenzúráról.

Mai:

Sinkó László telefonál a filmben:

ITT FINTA ELVTÁRS. OTT MILYEN ELVTÁRS?

vissza a lap tetejére

7.péntek

Egyszer még eszem vesztem a Népszabadságtól. Odatesznek a Szarvas Józsi-interjúm mellé egy képet A Senákból, és aláírják, hogy Bán Jánossal. Azé’, mer’ magas és vékony, mindjá’ Bán János?! Ezer ördög és pokol! Inkább térjenek vissza ahhoz a gyakorlathoz, hogy folyton lehagyják a képalát! Az még mindig kevésbé kínos, mint Bán Jánosnak titulálni László Zsoltot. (Amúgy is a fene ette meg a cikket; már áprilisra látszik csúszni a beharangozott Farsang-bemutató.)

Tegnap Veszprémben jártunk A szecsuáni jóléleken. A kritikát majd a maga helyén és idejében, most csak azt mesélem el, hogyan bántak a közönséggel. Leírólag közlöm: a Latinovits Játékszínnek jószerével nincs is nézőforgalmi helyisége. Egy csöpp előszoba és egy rövid, szűk folyosó, ami már a ruhatár is. Sehol nem tárolható a publikum. Az egyetlen épeszű és emberbarát megoldás, ha a vetkőzés után mindjárt bemehetünk a nézőtérre. Ennek tesz keresztbe a rendező, ha nyílt színi szereplőkkel kezdi az előadást, mert ez késlelteti a nézőtérnyitást. Tisztességes vidéki színházban ilyen esetben mondjuk 18.50-kor van beeresztés. Pesten esetleg 18.55-kor, mert a fővárosi színész rosszabbul tűri a nyilvános várakoztatást. Veszprémben 19.05-kor nyitják a nézőteret. Tehát száz néző áll egymás lábán 15-20 percig, hogy a tizenkét szereplőnek ne kelljen 5 percnél többet térdelnie a színen. A szünetben eljátsszák velünk ugyanezt, kettő tengő-lengő szereplő kedvéért. És tudják még überelni! Az előadás végi finálé-effekt maradványa miatt nem engednek át bennünket a színpadon a kijárathoz, hanem kizavarnak az utcára, vagyis az udvarra. Ott álltuk végig a ruhatárhoz vezető sort egy szál ingben a januári éjszakában. Gratulálok. Mérsékelt derűvel tolmácsolom hálás köszönetemet a ráfázott nézők nevében is: Ha…ha…ha…hapci!

vissza a lap tetejére

8. szombat

A miskolci boniésklájd teljesen értelmetlen filmnek látszik. A kronológiai ugrabugrálás miatt nincs sem titka, sem íve a történetnek, sztoriját tekintve tehát hatástalan. Filmművészetileg pedig zéró. Egyetlen valamirevaló jelenetet és egyetlen valamirevaló színészi alakítást sem tartalmaz, pedig még Valló Péternek is jutott benne szerep. (Na, talán Haumann Máté mutatja az előre megfontolt emberábrázolás jeleit.)

Mai:

Illetve tegnapi, mert Veszprémben osztotta meg velem kedves férjem, aki Winston Churchill Az angol ajkú népek története című könyvét olvassa (atyavilág! 960 oldal!) – azt mondja egyébként, hogy roppant elfogult benne Churchill a britekkel –, abban szerepel a história. 1756-ban Surajah Dowlah nagy sereggel megtámadta Kalkuttát. A kis helyőrség és az angol civilek zöme védekezett, de hiába. Túl sokáig éltek békében. Aztán rettentő dolog történt velük.

MIUTÁN AZ ELLENSÉG FEGYVERSZÜNETET JELZŐ ZÁSZLÓVAL BEHATOLT AZ ERŐDÍTMÉNYEKBE, 146 EURÓPAI MEGADTA MAGÁT. ÉJSZAKÁRA EGY HÚSZ NÉGYZETLÁBNYI BÖRTÖNCELLÁBA ZSÚFOLTÁK BE ŐKET. REGGELRE MÁR CSAK HUSZONHÁRMAN ÉLTEK KÖZÜLÜK.

vissza a lap tetejére

9. vasárnap

Kováts Adéllal találkoztam tegnap este Jövő 7-ileg (Cseresznyéskert), nem volt sok ideje, így muszáj volt célratörően beszélgetni, kár, mert biztosan tudtunk volna dumálni is, ha nem vagyok nagyon béna (elég béna voltam), hiszen soha nem ültünk még le, pedig mintegy húsz éve tudunk egymásról, azóta a köszönőviszony, és el lehetett volna mesélni, hogy volt, mikor és miért, amikor még nem szerettem őt, mert aztán megszerettem, és ő nyilván mindkettővel tisztában van, a nemszeretési meg a szeretési korszakkal, azért ezt lehet tudni a kritikákból akkor is, ha konkrétan nem írom le (de leírtam), én meg azt tudom az interjúiból, hogy ugyanazt tartjuk „mérföldkőnek” a pályáján, a játékszíni Erzsébetvárost, én akkor bólintottam rá, hogy igen, színésznő lett ebből a lányból, és azóta egyre jobb színésznő, bár ez az én bólintásommal nincsen összefüggésben.

vissza a lap tetejére

10. hétfő

Elmentem tegnap a My Fair Ladyre a Magyar Színházba. Talán mert amikor nyáron Mihályi Győzővel beszélgettem, olyan képet vágtam, mint aki látta az előadást. Ami őt illeti, egyre gúnárosabb ugyan, de rendesen megdolgozik Higginsért. És vagy van még benne tűz, vagy rendkívül szakszerűen működik, de legalább kétszer egészen remek, jóllehet Elizával speciel nincs elkényeztetve. Eliza amúgy is lehetetlen szerep, avval a képtelen vartyogással az elején, miközben az alja népség minden statisztája normálisan szokott beszélni körülötte. Ehhez még az Auksz Éva énekre tartogatott kis hangocskája, hát… Doolittle viszont Agárdy Gábor. Hány éves is? Nézem: nyolcvanhárom. És hogy virul! Tökéletes a ritmusérzéke, minden hájjal megkent, és még úgy is tud csinálni, mintha táncolna. Sosem voltam vevő a színészetére, de ettől még: kalap le! (Bessenyeiről akartam annyit írni: én sem vagyok elég öreg ahhoz, hogy igazán jónak, nagynak láthattam volna színpadon. De azt azért érzem, hogy valami fájdalmasan elvész vele. Ilyen színész, ilyen jelenség nem lesz már több. Egyszer egyébként jártam nála az otthonában, talán a hetvenedik születésnapja kapcsán, köszöntő cikk céljából. Ambivalens érzéseket keltett bennem.)

A My Fair Lady javára írom még, hogy megvolt az a pillanat, amikor Eliza beleszerethetett Higginsbe. A pécsiek előadásában az volt meg, amikor Balikó mint Higgins beleszeretett Elizába. Az egriekéből pedig arra emlékszem, hogy Görög Lászlóban – aki nem egy Higgins, lássuk be – volt valami űzöttség, hajszoltság, bomlottság a vége felé: csaknem bele tudott őrülni abba, hogy elvesztette a lányt.

Mai:

A FANATIKUS FONETIKUS – ezt a címet adta egyszer Tarján Tamás a My Fair Lady-kritikájának. Majd’ megpukkadtam, hogy nem én találtam ki.

vissza a lap tetejére

11. kedd

A tüsszentés című Csehov-est az Ódryn, Kerényi-osztály. Azt mondom még egyszer: Tompos Katalin. Addig, amíg ilyen hamvas, mert az sajnos múlékony. Méltányoltam, hogy Nagy Sándor milyen gondosan, mennyire precíz kimunkáltsággal, szinte szakipari módon adta elő tehetségesen A dohányzás ártalmasságárólt. (Ami mondjuk egy Gáspár Sándor típusú színésznek könnyedén, spontánul, magától menne.) Főiskolásokat nézni, abban az is jópofa, hogy ilyenkor még látni, kit kinek a mintájára vettek fel. Szemenyei János például a fiatal Tímár Bélára emlékeztethette a tanár urakat. Tompos Katalinnak meg nagy-kálózys hangjai vannak. Szomorú is van a főiskolások nézésében: az ember ma már egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy látja még őket valaha, miután diplomával távoztak a Vas utcából.

Dávid Zsuzsa rendezővel találkoztam ott, épp mesélte valakinek, hogy meghalt Farády István színész. Akinek mondta, az nagyjából a vállát vonogatta erre. Ma már senki nem tudja, ki volt a Farády – bámult  maga elé Zsuzsa, ezen a ponton szóltam közbe: én tudom, ki volt Farády István. Egy teljes leánykanemzedék zúgott belé, amikor a Színészmúzeum című sorozatot vezette a tévében. Szép, szőke, szemüveges herceg volt.

vissza a lap tetejére

12. szerda

(Spiró György könyvkritikája MGP jelentéseiről az ÉS-ben.)

Belebúvárkodtam a Színházi Intézetben A szecsuáni jólélek múltjába. (Arra voltam kíváncsi, hordtak-e a Sui Ták kalapot, napszemüveget.) Emlékeztem például egy egész jó Madách színházi produkcióra. Megnéztem a dossziéját, hát találtam cikket, amelyben igen mérsékelt szakmai megalapozottsággal és elég nagy mellénnyel lehúzza az előadást egy fiatalnak mondható kritikus Stuber Andrea néven. (Meglesz az itthon is, a szkennelésre váró kupacban szorong valahol.)

A budapesti jólélek: Magyar Posta. Akármit írnak is az újságok, hiába kértem sárga csekket szökőár ügyben, csak rózsaszínt bírtak adni, és ki akarták fizettetni velem a pénzfeladás díját.

Mai:

Mit tegyek, Brechtet jobban szeretem költőként, mint drámaíróként. (Hajnal Gábor fordítása.)

A bátyám repülő volt,

És egy napon levelet kapott,

Ládáját összecsomagolta,

És délnek utazott.

 

A bátyám hódító. Mert a föld

A népünknek nem elég.

Szerezni egyre új birtokot

Mindnyájunk álma rég.

 

Mit a bátyám meghódított végül:

Quadarama-masszív a tér,

Épp egy méter nyolcvan a hossza

És egy méter ötven mély.

vissza a lap tetejére

13. csütörtök

Általában derűs közönnyel szoktam nézni, amiket Zsótér Sándor csinál. Brechthez még illik is az ő kiagyalt, blöffoid, újabban statikus színháza, meg hát Brecht nekem mindegy. Hanem a Stuart Máriát már rosszabbul viseltem. Kifejezetten nehezemre esett végighallgatni például a drámairodalom egyik legjobb jelenetét, Mária és Erzsébet találkozását olyanformán, hogy Spolarics Andrea betétszám gyanánt mikrofonba ordítja egy ágy tetején. Schiller mellett Kleistet is szeretem, de azért a Pentheszileia nem az a darab, amiért az utcára vonulnék. Úgyhogy békésen elunatkoztam volna a Nemzeti tegnapi előadásán, ha nincs Tóth Orsi. Parttalan szenvedésbe taszított engem ez a lány. Elviselhetetlennek találtam. Színpadhoz nincs hangja, ami van, avval sem tud bánni. Rosszul beszél, enyhén pösze, amatőr ízűek a megszólalásai. Miközben amazonkirálynőként látok egy negyvenkilós gyereklányt, festett szőkeséggel, csontos arccal, aligruhában, tátogó lapockákkal, bénán lógó, meztelen, hosszú karokkal, nagy, öreges kezekkel. Ha csak lehetett, inkább a díszletet néztem. (Aminek nem a Feszty-körkép, hanem a Borogyinói Panoráma a mintája szerintem.) Nem azt mondom, hogy Tóth Orsi tehetségtelen, hanem azt, hogy ezekkel az adottságokkal és a szakma ismeretének ezen a szintjén nem szabadott volna vele játszatni ezt a szerepet. Szóval Zsótér a hunyó, akinek nem számít, hogy Básti Julija vagy Tóth Orsija van. Végtére is ő már A kaméliás hölgyet is színre vitte Miskolcon úgy, hogy a főpróbahéten kiesett a kaméliás hölgyet játszó Orosz Anna, de ez a rendezőt csöppet sem zavarta. Szépen megvolt a bemutató a címszereplő nélkül.

Háromnegyed kilencre bevégeztetett a Pentheszileia, de nagy szüksége lett volna egy szünetre, hogy én elmenekülhessek.

vissza a lap tetejére

14. péntek

(Lassan olyasféle ínyenc leszek, mint Mészáros Béla a Migrénes csirkében. Kedvenc ebédem a csipős Smack tésztaleves – bár újabban nemkívánatos paradicsomos stichje van –, utána auchanos somlói galuska.)

Megnéztem az új Kusturicát: Az élet egy csoda. Meg ez az ember is. Vagy legalább nagyon tud filmet csinálni. Az Underground lenyűgözött, a Macskajajt is szerettem, és akik szintén, azok ezt is értékelni fogják. Jártam az Orfeusz az alvilágban főpróbáján is a Magyar Színházban. Mit mondjak, idővel kicsit restelltem magam, hogy meddőn fáradoznak a mulattatásomon. Sokat rontott az estén, hogy ült egy lány az erkély elején, aki „idefigyeljetek” stílusban éktelen hangon hahotázott minden mondat után. A második felvonásban a Jupitert játszó Szakácsi Sándor kedvesen bele is foglalta őt egy poénjába, és ez volt az egyetlen pillanat, amikor nemcsak a lányka nevetett, hanem az egész nézőtér. (Nem kizárt, hogy még én is mosolyogtam.) Ezenkívül meghatottan néztem Kállai Ferencet. Ő az a nagy bölény, akit magam is több ízben láttam nagynak.

Mai:

A Büszkeség és balítéletet olvasom. Nem tudom, szeretném-e az olyan világot, ahol a nőnek folyamatosan meg kell élnie a nőségét, mert erre a környezete is szakadatlanul figyelemmel van.

AZOKNAK, AKIK SOHASEM VÁLTOZTATJÁK VÉLEMÉNYÜKET, KÜLÖNÖSEN VIGYÁZNIUK KELL, HOGY MÁR KEZDETBEN HELYESEN ÍTÉLJENEK – mondja Miss Elizabeth Bennet.

vissza a lap tetejére

15. szombat

Gondoltam, ideje lenne már egy próbariportnak. Eszembe jutott Radnai Annamária megfigyelése, miszerint azok a rendezők, akik színészek is, sokkal jobban örülnek próbán a látogatóknak, mint azok, akik csak rendezők. Tehát a Kamrában voltam tegnap, ahol Bodó Viktor Kafka A per ürügyén csinál darabot. Sokat nem lehetett látni belőle – vagy másfél órán át nyúztak egy álzenélős számot Nagy Ervinnel, Rezes Judittal és Mészáros Bélával –, de annyit azért megsejthettem, hogy valami őrület lesz, és talán (nekem) túl durva is. Kedvesen fogadtak különben, kedden talán elmegyek egybe-próbára, hogy több fogalmam legyen, mi is ez.

Este a Helge élete a Bárkán – én a bemutató előtt sokáig azt hittem, hogy Helge nő, és Mezei Kinga játssza majd J –, amit közben megkaptam a Criticai Lapoktól, a kecskeméti bemutatóval együtt. Nem érdektelen a darab, nézhető az előadás. De ezen is átüt valami nem tudom, valami bárkás szegényszag vagy szegény Bárka-szag.

Jött közben mailben reakció a jan. 7-i bejegyzésemre Baj Lászlótól, a veszprémi Szecsuáni-előadás egyik szereplőjétől, aki nem ért egyet avval, amit leírtam. De mivel megjegyzései messze meghaladják a napi naplóterjedelmemet, így levelét nem tudom közrebocsátani – ráadásul ha ideidézném az ellenvetéseit, mindjárt vitatnám is sorba mindet –, úgyhogy csak tudatom, hogy ő, aki nem nézőként, hanem játszóként részese a dolognak, nem osztja a véleményemet. Arról is tájékoztatott, hogy márciusig elfogytak a jegyek, „ami nem azt jelzi, hogy a nézők felháborodtak volna a mostoha körülményeken”.

vissza a lap tetejére

16. vasárnap

 „Csak úgy” keretében elmentünk Győrbe a Hazatérés Dániába című Kiss Csaba-darabra. (Elég bizarr, hogy a Győri Nemzeti Színház előcsarnoka lassan úgy fest, mint egy piac. Ki van állítva a szponzoráló autókereskedés néhány autója, lakástextilek, házimozirendszer. Plusz az örökös tagok fényképei.) Örültem, hogy nem sajnálták itt a tért, a helyet, az időt, a pénzt ettől a voltaképp kamara jellegű drámától. Jól állt neki a színpad nagysága, tágassága, levegőssége. Kiss Csaba rendezte, akárcsak a veszprémi előadást, de ez egészen más, leszámítva Gáti Oszkárt, aki ugyanolyan. Eléggé rendben volt a dolog. Kolovratnik Krisztián, Töreky Zsuzsa. Legjobban az Ophéliát játszó Balsai Mónika tetszett. Mindent jól csinált. (Még a Mennyei hídnál jegyeztem meg magamnak.)

Hazafelé úton azon tanakodtunk kedves férjemmel, hogy nem Jordán Tamásnak kellene vígjátékot rendeznie a Nemzetiben, hanem Verebes Istvánnak, mert ő jobban ért hozzá. Molnár Ferenc mellett döntöttünk, és hosszas mérlegelés, alapos megfontolás után a Játék a kastélybant bíztuk rá a következő szereposztással: Turai: Sinkó László. Gál: Benedek Miklós. Annie: Schell Judit. Almády: Kaszás Attila. Ádám: Hevér Gábor. Lakáj: Gazsó György.

Mai:

Mikszáth Kálmán írja Petőfiről, a színészről:

ALAKJA SZERÉNY VOLT, A SZÍNPADRA SZINTE ALKALMATLAN, ARCA NEM ROKONSZENVES ÉS NEM IDOMÍTHATÓ, NAGY ÁDÁMCSUTKÁJA FÖL ÉS ALÁ JÁRT SZAVALAT KÖZBEN A NYAKA ALATT, MINT A CSAJKA, HANGJA KEVÉS ÉRCŰ ÉS KICSINY TERJEDELMŰ, EGY KELLEMETLEN ORRHANGGAL MEGTOLDVA, S EMELLETT TESTTARTÁSA ÉS MOZDULATAI SEM MEGFELELŐEK – úgyhogy ő nálunk nem kapna szerepet.

vissza a lap tetejére

17. hétfő

Tegnap orosz zenedélelőtt volt itthon: Zsanna Bicsevszkaja-, Bulat Okudzsava- és Vlagyimir Viszockij-lemezek festették alá a vasalást. (Úgy tűnhet, mintha én mindig csak vasalnék. Előtte azért ki is mosok.) Jut eszembe, Szász János egy interjúban elmondta, hogy a nyíregyházi Ványa bácsihoz tőlem kapott néhány Viszockij-számot. Azt bezzeg nem mondta, milyen iszonyú nehéz volt utána visszaszereznem a lemezt! Verebes István ilyen még, vagy még ilyenebb: hány könyv tűnt el nála nyomtalanul! Igaz, néhányat kibányásztam és visszaszármaztattam, amikor a lakásátalakításunk idején nála laktunk. A bontás előtt néhány nappal összefutottunk színházban, beszélgettünk, mondtuk, mibe vágunk éppen, kérdezte, hol fogunk lakni, mi meg vonogattuk a vállunkat – már nem is emlékszem, hogyan képzeltük –, mondta, gyertek hozzám, úgyis Nyíregyházán vagyok, aztán meg a Balatonon. Ilyen pali. (Kedveli egyébként és respektálja a férjemet. Könnyen lehet, hogy énbennem a legjobb – a férjem!) Mentünk tehát, és egy nagyszerű nyarat töltöttünk a Dohány utcai, gyerekkori otthonában. Ősszel, amikor már restelltük, hogy az ígértnél tovább időzünk, kihurcolkodtunk, és még többször költöztünk ide-oda, Réti Szilvihez például, míg végül novemberben hazajöhettünk. Mert a lakásmunkálatok mindig kétszer annyi ideig tartanak és kétszer annyiba kerülnek, mint ahogy azt a vállalkozó előirányozza.

Este elmentem Kecskemétre a Helge életére. Formailag összefogottabb, stilárisan elegánsabb, fogékonyabb a groteszkre, mint a Bárka előadása. És örömmel láttam viszont színpadon Rubold Ödönt.

vissza a lap tetejére

18. kedd

Dupláztam tegnap: először a Játék a kastélyban a József Attilában. Hát ez nem jött össze. Csúf a díszlet, de ennél nagyobb baj, hogy Bodrogi Gyula és Sztankay István nem tudják elég pontosan és megbízhatóan a szöveget. Márpedig ha a szöveg bizonytalanul és találomra van mondva, akkor oda a ritmus, és az Molnár halála. Ilyenformán egyedül a harmadik felvonás élvezhető, ahol az öregek keveset beszélnek. Abban Varga Klári és Mihályi Győző párjelenete jól szól, szinte még szép is, ahogy ott szakítanak a kis egyfelvonásos révén. Nekem tetszett Varga Klári – van benne valami ebből a korból, a vízhullámon túl is. Mihályi pedig – amint erre számítani lehetett – egészen kitűnő Almády. (Zappe a francia Riviérára teszi a darabot, MGP Jupiterré lépteti elő Plutót, Koltai meg azt írja, hogy Básti Juli a próbaidőszakban hagyta ott a Pentheszileiát. Mind tévedgetünk olykor. Tudtommal Básti Juli korábban adta vissza, és épp azért, mert nem volt szövegkönyv a megbeszélt időre.)

Este a fehérváriak Illatszertára a Tháliában. Akárhogy is, Kolos István tud valamit, ezt már kifigyeltem. Képes közepes – néha rosszabb – színészekkel jól működő előadást rendezni az efféle darabokból, pedig nem könnyű feladat. Hammerschmidtnek kikapta Koltai Róbertet, aki nem egy egész estét betöltő színész szerintem. Plusz  a szerénynek mondható fehérvári gárda. És jól viselhető előadást hoztak össze. Még egy remeklés is akadt: Árpi szerepében a Gulyás Sándor nevű nyúlánk, elálló fülű, a fiatal Zsótér mosolyát idéző fiú jóvoltából.

vissza a lap tetejére

19. szerda

Zenthe Ferencet választották maguk közé a Nemzet Fővárosi Színészei, ami rendben is van. Csak azt nem értem egyfolytában, hogy kerül oda Komlós Juci, akinek másodrangú színházakban játszott harmadrangú szerepeiből állt össze a pályája. Plusz a Szomszédok. Ha csak úgy nem. (Zenthe mégiscsak egy korszak filmsztárja volt, a gazdagréti Milyen bácsin kívül is.)

 (Kerényi Imre itt lakik a közelben, olykor egymásba botlunk. Tegnap például. Legközelebb talán meg is kérdezem, hogy vajon bonyolultan nem ismer meg vagy egyszerűen nem köszön.)

A tegnapi próba a Kamrában kisebbfajta megnézés volt: ott ült Zsámbéki, Ascher meg a dramaturgok, és az első rész ment le egészben. Érdekes lesz, az valószínű. Keresztes Tamás játssza a főszerepet. Nem tudtam, hogy Nagy Ervin jól táncol. Az meg milyen aranyos, hogy Fekete Ernőnek mindig el van aluszva a haja!

Mai:

EMLÉKSZEM, AZT ÍRTA, HOGY NEM LÁTTA TERNYÁKOT A HAMLETBEN. VAN VALAHOL EGY VIDEOKAZETTÁM A MONOLÓGJAIVAL, HA MEGTALÁLOM, ODAADOM MAGÁNAK – evvel fordult hozzám a próbán Zsámbéki Gábor. Igen tartózkodó a viszonyunk, úgyhogy ez kedves volt tőle. Köszöntem szépen.

vissza a lap tetejére

20. csütörtök

Rámegyek a Népszava honlapjára, ahol időről időre meg szoktam keresni Tarján Tamás színikritikáit, mert szeretem olvasni, és meglepve látom, hogy nem ő ír, hanem Sebestyén Rita. Nem ismerem, dramaturg tudtommal. Miután végigolvastam kritikáját A modellről, amelyben a darabot simfeli, majd az utolsó mondatban közli, hogy itt négy végzős színinövendékért drukkolunk valójában, meg is állapítottam, hogy tutira nem újságíró. Egy újságíró leírta volna a drukkolandusz hallgatók nevét.

Este elvergődtem a beregszásziak Karnyónéjára, fáradtan, mélán, alkalmatlanul. Annyit azért felfogtam belőle, hogy szereti a közönség, nem érdemtelenül. Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Gáspár Sándor, Eperjes – jók bizony. Tavaly nyáron Kisvárdán mi női zsűritagok (a három "zsürisz", netán "zsürőz": Csomós Mari, Dobák Lívia meg én) erősen rosszallva néztük, hogy a beregszásziak előadásaiban előrehaladottan terhes nők nyüzsögnek, dübögnek, dobognak. Jelentem, a babák megszülettek azóta. Egyiküket belehurcolják ebbe a Karnyónéba.

A Súgó Pontozójához annyit hozzáfűznék, hogy a Pentheszileiát már a határidő után láttam, ezért nem szerénykednek mellette a pontjaim.

Van egy barátnőm, Halmai Kati, külpolitikai újságíró, valaha együtt káromoltuk Moszkvát, most Leuvenben (Belgiumban) él. Azt írja, hogy lelkes és rendszeres olvasóm, kár, hogy az emlegetett színházi emberek zömét nem ismeri, az előadásokat meg még úgy sem. Rá is gondolni kell! Holnap rágondolás lesz. Színházról egy mukkot se!

vissza a lap tetejére

21. péntek

Az Astoria aluljáróban peckesen sétafikált tegnap egy galamb. Magabiztosnak mutatkozott, de azért meg volt szeppenve szerintem. Mit csináljon az ember egy föld alá tévedt madárral? Ha nem tudja elérepülve kivezetni? Egyszer a nyitott erkélyajtón beszállt hozzánk egy galamb, az balul végezte. Próbáltuk óvatosan kitessékelni, de ijedtében nekirontott az ablaknak, és nyakát szegte. Szörnyülködtem napokig. Remélem, ez az astoriás kijutott.

A francia festők kiállítása miatt jártam a Hősök terén, és vágyakozva néztem a korcsolyázókat. Ami a sportot illeti, én valahogy semmiben nem voltam ügyetlen. Nem mintha sokat tettem volna ezért, talán csak egyszerű rendellenesség. Egyszer ugyanis azt mondta egy nőgyógyász, hogy bennem kicsivel több férfihormon van, mint amennyi a nőkben lenni szokott. Mindenesetre összejött egy csomó érmem-oklevelem budapesti szintű versenyekről; gyorskorcsolya, futás, távolugrás, úszás, kézilabda. Negyedikes gimnazistaként épp egy NB II-es kosárlabdacsapathoz igazoltak, aztán elmentem Moszkvába. Ott bevettek az egyetemi egyesületbe – nem kispálya; harmincezer diákból meríthettek, és én még magas sem vagyok. Heti két-három edzés, hetente-kéthetente meccsek, többnapos ünnepeken meg általában tornák távoli szovjet városokban. A többieket vonzották ezek az utazások, nekem viszont ilyenkor hazalógnivalóm volt, így hát szabotáltam a versenyeket, s ezt a Nyik Nyik nevű edzőnk idővel elunta. Különben meg nem szerettem, hogy a csapattársak képtelenek voltak rendesen kimondani a nevemet. Ondreo vagy Ándréá – így sikerült nekik. Aztán az egyszerűség kedvéért Ányának kezdtek hívni, na akkor ment el a kedvem az egésztől. Másodikban lemorzsolódtam, tizenkilenc évesen befejezvén szerény, de nemzetközivé lett sportpályafutásomat.

vissza a lap tetejére

22. szombat

A Stúdió K-ban odajött hozzánk Forgách András, mondta, hogy ő is úgy tudja a Básti Juli Pentheszileia-történetét, ahogyan én. Fel is hívta Koltai Tamást ez ügyben, aki viszont Zsótértól (!) hallotta másképp. Bemutattam egymásnak a férfiakat. „Óóó, akiről annyi jót olvastam a naplóban!” – mondta Forgách, mire kedves férjem szerint én fülig pirultam. Azután beültünk a nézőtérre megtekinteni a Halni jót, ami alulmúlta a várakozásaimat. Olvasva azért szellemesebbnek tűnt a darab, mint így. Találgatom az okokat. Talán mert ez a Fradi-kolbásszerű (Mindent bele!) szöveg, az ezernyi utalással, idézettel, asszociációs burjánzással inkább mosolyokat arat, mint hogy nevetést keltő poénokban csúcsosodna ki. Talán mert túl sok van a beszédre bízva, helyzetekből alig-alig fakad komikum. Talán mert a humorhoz szakszerűbben működő színészek kellenének. Az mindenesetre feltűnő, hogy Hannus Zoltán darabkezdő monológja elnyúlik mint végtelen lapály, Epres Attila vagy Tamási Zoltán monológja ahhoz képest üdítően flottnak, vagy legalábbis megcsináltnak hat. A rendezés meg egészségtelenül aluszékonynak tűnt. Mintha Fodor Tamás még rá sem ébredt volna, hogy realista, morbid, naturalista, abszurd vagy groteszk előadást akar.

Megfigyeltem magamon egyébként, hogy én színházban szinte soha nem szövegpoénon nevetek, hanem általában örömömben, amikor valami szívderítően jó színészi megoldást látok. Eléggé kacajtalan estém volt tehát.

Mai:

Rilkétől:

RETTENETES, HOGY A VALÓSÁGOT SOSEM ISMERJÜK MEG A TÉNYEK MIATT

vissza a lap tetejére

23. vasárnap

Ja, ez volt Kováts Adél. Jövő hétre a Krétakör Kasimir és Karolinéja a kínálat, és nem bátor kukac lévén Láng Annamária vagy Katona László helyett Mucsi Zoltánt választottam, akivel már dolgoztam. (Tegnap találkoztunk.) Közben gondom támadt a Kamra-cikkel. Még pénteken felhívtak, hogy Bodó Viktor szeretné látni. Udvariasságból elküldtem hát mailben, barátságosan utalva arra, hogy a próbariport személyes műfaj, nem egyeztetendő vagy felülvizsgálandó. Változtatásról csak durva tárgyi tévedés esetén lehet szó, hiszen le is adtam már. Tegnap telefonált, hogy ő csak annyit tudott, jön egy újságíró, és a Katonában nem szokás próbára látogatót beengedni, és ő elfelejtett bekonferálni a színészeknek, akiket aztán zavart, hogy ott vagyok. No és szerintük a cikkben ez meg ez ne legyen benne. Húzzam ki, írjam át, küldjem el, ő felolvassa a színészeknek, hogy jóváhagyják-e. Ez elvileg is képtelenség meg technikailag is, mondtam. Akkor inkább ne jelenjen meg, mondta, mert ezt itt rossz néven fogják venni. Akkor gondolkodjunk, mondtam, mert vissza legfeljebb én vonhatom az anyagot, ő nem, megkérdezem a szerkesztőt, mit tehetünk, hiszen napokkal határidő után vagyunk. Később újra beszéltünk, áthidaló megoldásnak azt javasoltam, találkozzunk még ma, csináljunk interjút, holnap bemutatom neki, hétfőn kicseréltetjük, megjelenhet a próbariport helyén, címével és fényképeivel. Mondta, nincs ideje interjúra. Itt a vége.

(Nem értem az egészet. Titkárságon jelentkeztem be, elmondtam, mit szeretnék, lehetne-e. Invitációt kaptam a rendezőtől a pénteki próbára. Utána megkérdeztem, jöhetnék-e kedden is, igent válaszolt. Ha terhükre voltam a pénteki próbán, miért nem mondta Bodó kedden, hogy menjek inkább el? Először nem zavartam, csak másodszor? És miért gondolta négy nappal később hirtelen, hogy ellenőrizniük kell, mit írtam?)

Kicsit azért belenyúlok az anyagba a kedvükért, hogy ne legyen rossz érzésük. Elég, ha én szomorú és csalódott vagyok. Úgy fest, hogy ezt a nagy múltú újságírói műfajt – amit a fiatalabb színházcsinálók láthatólag nem ismernek és nem értenek – nemigen fogom tudni feléleszteni.

vissza a lap tetejére

24. hétfő

Súlyos szakmai szembeszegülés Tarján Tamással! Ő azt írja a Kritikában, hogy Kulkának a III. Richárdban négyágú botja van, én meg ötágúnak számoltam (és írtam.) Nézem az előadás fotóit a theater.hu-n, és úgy tűnik, neki van igaza. Ezer ördög és pokol! Elszámoltam a botot! Pedig fixíroztam erősen, mert nem stimmelt. Az ilyen botok általában háromágúak ugyanis, apukámnak van, és már egész ügyesen mászkabászkál vele a lakásban.

Ugyanott, a Kritikában: annyira rossz az a levél, amely Jordán Tamás reakciója a Schilling-Gáspár elaborátumra, hogy kénytelen vagyok megint a fiúk pártján lenni.

A Radnóti Cseresznyéskertje meglehetős előadás, nálam öt és hat Súgó-pont között ingadozik. Ahogy kell, a harmadik felvonásban tetőzik. A díszlet túlkonstruált és túl kiszámítható, de a szereposztás igen erős. Nincs a világon szebben elrévedező tekintet, mint a Kováts Adélé. Bálint András otthon hagyta a modorosságait, Miklósy György nagy bölénynek látszik, Csányi Sándor meg talán nem is tud nekem nem tetszeni. De Schneider Zoltán a legjobb mint Lopahin. Az a csúcs, amikor nem kéri meg Várja kezét, pedig kétszer is megpróbál megszólalni. Ekkor olyan csendek voltak a színházban, hogy szinte azt is lehetett hallani, mit énekelnek épp az Operettben.

Mai:

Kosztolányi írja Csehovról:

SOKKAL TÖBBET TUDOTT, MINT EGY ORVOS. TUDTA, HOGY A BETEGEKET MÉG TALÁN MEG LEHET GYÓGYÍTANI, DE AZ EGÉSZSÉGESEKET SOHA.

vissza a lap tetejére

25. kedd

No hát más lett a Kamra-történet vége. Mint tegnap a szerkesztőmtől megtudtam, miután szombaton Bodó Viktor az interjút elhárította, majd elfogadta, hogy igyekszem akceptálni az eltitkolásokra vonatkozó kérést (meg is tettem), valaki a Katonából felhívta a Népszabi képszerkesztőjét, és közölte, hogy a másnapra megbeszélt fotózás elmarad; a lap fotósa nem lesz beengedve a próbára. Ilyen egyszerű. Nem lett fénykép, nem lesz próbariport. Slussz. (Kicsit bánt ám ez engem most, de majd elfelejtem. Rémesen feledékeny tudok lenni, és ez néha kifejezetten előnyös.)

Tegnap délelőtt Showkirálynő a Kolibriben. Maradjunk annyiban, hogy ennél ez a színház sokkal többet tud. Este a Boldogtalanok az Ódryn. Én jól elvoltam vele ott a kongó nézőtéren. Az előadás túlnyomó részében az volt a benyomásom, hogy hihetetlenül pontos ritmusban játszanak és beszélnek, ami nagy dolog. Mint egy óriási vers, könyvből szinte kilógó, olyan volt az egész. Jó, hát persze végzős főiskolai osztályokban nincsenek Evermódnék meg Húber Vilmosok, de speciel Marjai Virág – aki nemigen tetszett nekem tegnapelőtt a Cseresznyéskert Dunyasájaként – felmutatott egy érvényes Gyarmaky Rózát, aki az övé, vagy őbelőle lesz, lehet.

(Lelkem mélyén pislákol némi remény a tekintetben, hogy az ember mint kritikus nagy néha, egyszer-egyszer, véletlenül – jót is tesz. Illetve nem jótevésről van szó, hanem arról, hogy előfordulhat: a színész számára valami jó sül ki egy kritikából. Ezt most éppen – és éppen jókor – visszaigazolta két mail Rubold Ödöntől. Egy bágyadt, szerény mosolyú szmájlit keresnék ide a végére.)

vissza a lap tetejére

26. szerda

(Kéjjel olvasom Gabnait a Criticai Lapokban a II. Józsefről. Majd’ minden mondata egy-egy lírai szösszenet. A mailjei is ilyenek: gyöngyszemecskék. Nem is nekem kellene nyilvános naplót írnom, hanem neki.)

Az idő múlását az ember inkább másokon veszi észre, mint saját magán. Az például mindig elszomorít, amikor egy nemrég még kezdő, hamvas, bájos színésznő arcán látszani kezd az évek meg a sminkek romboló hatása. Az is szomorú, hogy néhány éve rájöttem, a mostanában induló színészkarriereket én már csak egy darabon fogom elkísérni. Ilyen értelemben a sport mégis szívderítőbb – a sportpályafutás át- és végigtekinthető. Egyik kedvencünké, Akebonóé például. Ő akkoriban lett szumóversenyző, amikor kedves férjemmel épp megszerettük ezt a szép, méltóságteljes, ősi, egyszerű, nagyszerű sportot. 1988-ban Hawaiiról ment Japánba, és a két méterével, 230 kilójával kicsit nagyobb darab volt, mint a helyi monstrumok. Előírásszerű fekete kontyocskát (oicsó-mage) viselt, akár a többiek, de neki a szeme nem sötétlett, hanem világlott. Öt év alatt küzdötte fel magát jokozunává; nagy bajnokká, elsőként a külföldiek közül. Utóbb japán állampolgár lett, meg egy aprócska japán nő férje. 2001-ben vonult vissza, minden idők egyik legkiválóbb szumósaként, szertartásos hajlevágatás után. 1995-ben, amikor fél évig Párizsban éltünk, későn vettük észre egy szumó bemutatóverseny plakátját, amin pedig ő is szerepelt. Ez egy tétel a megbocsáthatatlan mulasztások listájáról.

Mai:

Itó Fugjoku haikuja a XVIII. századból, Kosztolányi Dezső fordításában:

A HOLDVILÁGOS TÁJ OLY ISTENI,

HOGY NEM MEREM

HAMUTÁLCÁMAT SEM KIÖNTENI.

vissza a lap tetejére

27. csütörtök

A III. Richárd-bot újraszámlálásának végeredménye: öt! Autentikus botszakértőtől jött ugyanis mail J: Vida Pétertől, aki hurcolássza olykor az inkriminált tárgyat az előadásban. Engem igazol. Köszönöm!

Tegnap Figaro házassága a Vidám Színpadon, egész meggyőző. Azokhoz az instant Shakespeare-ekhez képest, amiket ott Puskás Tamás elővezet, ez nemigen kelt hiányérzetet: színvonalas, kompakt, tisztes. Édes ez a pisze lány, Gidró Katalin, aki Suzanne. Korrekt a többiek munkája: Varga Zoltán, Schlanger András, Borbás Gabi, Magyar Attila. Azt nem említettem, hogy amikor a Játék a kastélybant láttam a JASZ-ban, az ott hagyott második jegyemet a pénztárnál mögém soroló Simon Kornél kapta meg, így egymás mellett ültünk, megismerkedtünk, beszélgettünk a szünetekben. (Egész jól ment! Mármint a beszélgetés, mármint nekem.) Mondta, hogy szerinte ez eddig a legjobb, amit a Vidám Színpadon Puskással csináltak. Úgy is van. Neki meg, Simon Kornélnak, jól áll Chérubin szerepe.

(Mosi mosi – mondják a japánok, amikor felveszik a telefont, halló helyett. Mosi mosi – mondja kedves férjem, amikor elmosogat, a rongyos ujjaimra való tekintettel, helyettem.)

vissza a lap tetejére

28. péntek

Péntek, Jövő 7 Magazin, ez a cikk maradt ki belőle. (Közreadom majd itt azt a levelet is, amelyet a bemutató után szándékozom kézbesíteni a Katona József Színházba, avval a félszeg reménnyel, hogy kitűzik a faliújságra vagy ilyesmi.)

A napokban adták a tévében a Volt egyszer egy vadnyugatot. Megnéztem persze, jóllehet kívülről tudom. Imádom azt a filmet, a premier plánjaival, a türelmes lassúságával, a Henry Fonda ingeivel, a Sinkovits Imre szinkronjával – mesélte egyszer Fodor Tamás, aki sokáig szinkronrendező volt, hogy Sinkovits volt a legkiválóbb ebben a műfajban –, a szűkszavú szóbeli és szembeli párbeszédekkel. (Ahogy például Claudia Cardinale a tekintetével megpróbálja rábeszélni Charles Bronsont, hogy maradjon, ő meg válaszolja, hogy szó sem lehet róla. Vagy ahogy Henry Fonda a halála előtt a nézésével azt mondja: aha, tudom már, ki ez a pasas!) Kedvelem a zenéjét is – öt szereplőnek van saját zenei motívuma –, de a legjobban Henry Fonda lépteit szeretem a végső párbajnál. Olasz menésnek nevezi Panni az ilyet, az a definíciója hogy „az olasz menésűnek a hasa ér oda legelőbb”. Régebben kedves férjem néha bemutatta nekem Fonda párbajos járását vidéki szállodák hosszú, széles folyosóin. Egyébként Henry Fondának a Tizenkét dühös emberben is van egy isteni menése, ahogyan a végén, a bíróságról távozva, lejön a lépcsőn. Azt meg én próbáltam egyszer utánacsinálni New Yorkban, de hát sehol nem voltam hozzá képest. Azon kívül persze, hogy helyileg ugyanott. Azon a lépcsőn szaporáztam lefelé.

Mai:

Charles „Harmonika” Bronson tömör meséje:

EZ A HÁROM KÖPENY PÁR ÓRÁJA A VONATRA VÁRT. MINDEN KÖPENYBEN VOLT EGY-EGY EMBER. MINDEN EMBERBEN VAN EGY-EGY GOLYÓ.

vissza a lap tetejére

29. szombat

Amióta naplót vezetek itt, azóta ismerkedem a blogvilággal. Ámulva-bámulva. Minden blogról újabb blogok érhetők el, így az elmúlt hónapokban számosat fellapoztam, forgattam, rakosgattam. Mostanra kialakult, hogy van öt-hat, aminél kikötöttem. Mind más-más módon fogott meg. Az egyiket egyszerűen elragadónak találom (ez Olga). A másikat nem feltétlenül tömör gyönyör olvasni, mert legtöbbször füstölög, de érdekel, hogy éppen min (ez Timi). Az erdélyi tanítónőre mindig meghatott tisztelettel nyitok rá. (Édesapa magyar honban van ma – ez volt az első mondat, amit megláttam nála.) Lappantyúban az a jó, hogy nagyon normális, egészséges lelkű, jó tollú asszony-anya. Noli me tangere pedig fogadott ismeretterjesztőm – gyakran ír természeti jelenségekről, növényekről, állatokról, vagyis olyasmiről, ami engem is érdekel, és amiről ő sokat tud. Újabban egy férfit is nézegetek, egy vidéki iskolaigazgatót, akinél belátni a közoktatás világába. (Tőle tudom egyébként, hogy Koltai Róbert levélben fordul iskolaigazgatókhoz, vigyék el az osztályokat a Világszám című filmjére, mert az eddigi alacsony nézőszám alapján ötvenmillió forintot kell visszafizetnie.)

Azt gondolná az ember, hogy internetes naplót írni, apró-cseprő eseményeket, kósza gondolatokat világ elé tárni, ez csak valami nagyképű, öntelt, egoista dolog lehet. De látom, hogy a blogolók nemcsak írnak, hanem olvasnak is. Nyitottak és érdeklődőek a többi blog iránt. Figyelnek, reagálnak egymásra, vigasztalnak, biztatnak, tanácsolnak, segítenek. (Én inkább csak hallgatag olvasó vagyok.) Lehet, hogy furcsán hat – már önmagában az is különös, hogy ismeretlen emberek életéről, mindennapjairól sokkal többet tudok, mint mondjuk az unokatestvéreiméről –, de van a blogvilágban valami baráti-rokoni-szerű összeköttetés, ami talán időleges csak, mégis – keresem a jelzőt – szívmelengető kicsit.

vissza a lap tetejére

30. vasárnap

Megnéztem a Vera Drake-et. Egyrészt mert Mike Leigh-nek van nálam referenciája, másrészt mert a Puskinban megy. Szerencsém van evvel a mozival. Közeli, és megbízhatóan olyan a műsora, hogy akár találomra is beülhetek. Ebben a filmben volt sok tea, sok könny, sok csúnya angol nő. A legérdekesebbnek a hivatalos szerveket találtam. Egy bíró, aki belenéz a vádlott szemébe, és érthetően elmagyarázza, hogy miért és mivel bünteti. A rendőrök, akik nem úgy bánnak a letartóztatottal, mint egy bűnözővel, hanem mint egy emberrel, sőt inkább mint egy gyerekkel: szinte gyengéden, empatikusan. Azt én persze nem tudom megítélni, hogy a brit rendőrség csak ebben a filmben ilyen-e, vagy általában is. A főszereplőt sokáig jó volt nézni: semmi, de semmi színésznős nincs benne. Nem is tudom elképzelni, hogy ez az Imelda Staunton volt például valaha is fiatal színésznő.

Csomival ebédeltünk, és ő ugyan Ibsen Kísértetekje mellett kardoskodott, de a Nem félünk a farkastól Martháját osztottuk rá, a következő helyi paraméterekkel. George: Csankó Zoltán, Honey: Major Melinda Nick: Marton Róbert. Rendező: Szász János. (De ha vendéget lehet hívni, akkor Honey Szabó Márta lesz.) És nem Antal Csaba a díszlettervező, mert az ő színpadképei szerintem nem tettek jót Szásznak a vígszínházi Kurázsinál és a gyulai Baalnál.

Mai:

MYLORD! HOGYAN MERÉSZEL ÖN NEKEM LEVELEKET ÍRNI ÉS TALÁLKOZÁST KÍVÁNHATNI TŐLEM MAGÁNAK? – kérdezte Csomi a nyíregyházi, Mohácsi-féle Itt a végében. Remek volt benne.

vissza a lap tetejére

31. hétfő

(Levél.)

A Magyar Televízió megmutatja. Kis tévéjátékocska tegnap este a kettesen Kortárs próza a képernyőn alcím alatt, Fejes Endre Eljegyzés című novellájából. Nem volt az egész félórás, de lehet, hogy már a tizedik percre én maradtam az egyedüli nézője. Az első kilenc perc ugyanis avval telt, hogy egy nő felmosta a padlót. Lassan kiderült, hogy egy lepukkant elmegyógyintézetben lehetünk – a szereplők vagy betegek, vagy statiszták, csak színészek nem –, ahol az egyik fiatal ápolt elmeséli a Fejes-novellát. (Kíváncsi voltam, Fejesék mit szóltak ehhez. Felhívtam őket, Évával beszéltem. Tőlem hallottak erről először, nem látták. Talán jobb is így...)

Elolvastam az imént a Népszavában a jó és szívemnek oly kedves Bársony Éva filmkritikáját a Csudafilm című új magyar opuszról. Úgy tűnik, ezt is inkább elkerülni ajánlatos, mint megnézni.

Mai:

Az ágyamhoz legközelebb eső polcon tíz-húsz aktuális könyv áll. Ovidius hogy került oda, nem tudom, de ha már ott van, kinyitom, és elolvasom az Átváltozásokból Pyramus és Thisbe történetét. Nahát! Shakespeare nemcsak a Szentivánéji álomban használta fel ezt szinte szó szerint, hanem a Rómeó és Júliában is. Hiszen ez pont az ő tévedéses kettős öngyilkosságuk esete. Még a szülők is épp oly belátóan, összefogva gyászolnak:

KIKET ENNYIRE HŰ SZERELEM S VÉGÓRA KÖT ÖSSZE,

MÁR IRIGYELNI NE KÍVÁNJÁTOK TŐLÜK AZ EGY SÍRT.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra