|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
2004. szeptember:
Napló: Ma első óra számtan volt – így kezdődött az első naplóm, röpke harmincegy évvel ezelőtt. (Lapos kis olvasmány egyébként, senkinek sem ajánlom. Na de majd ez aztán hja!) Színházak még nem nyitnak, leszámítva a Bárkát. Ott bemutatták A legyek urát, de időbe fog telni, mire rászánom magam a megnézésre. Gyerekkoromban láttam a filmet, emlékszem, mennyire viszolyogtam tőle. Párizsban, a Vaugirard metróállomáson a bejáratnál tartanak egy táblát a metrósok. Minden nap ráírnak krétával valami bölcsességet, idézetet, aznapi útravalót. Itt az én mai ajánlatom, kedves férjem hívta fel rá a figyelmemet, a múlt heti ÉS-ben szerepelt egy cikk mottójaként, Nemes Nagy Ágnestől való: KI NEM TUD BOSSZÚT ÁLLANI, / DE MEGBOCSÁTANI SE, VÉGKÉPP – AZ ÖRÖKMÉCSESKÉNT ÉGETI / OLTHATATLAN KESERŰSÉGÉT. Próbálni már próbálnak mindenfelé, kéne is menni valamire a Népszabinak (Jövő 7 Magazin, oda írok mostanában), de nem olyan egyszerű. Viszonylag kevés helyen látnak szívesen. Meg is értem, ha “Mit keres ez az ellenség a nézőtéren!” van. Valaha, filmszínházmuzsikás koromban sokat jártunk próbákra, cikket írtunk belőle. Csakhogy azóta nagyon kritikus lettem, és nem annyira örülnek nekem, ha próbát akarok nézni. (Ascher Tamás pl. nem engedett be tavasszal az Ivanovra, sérelmének adott hangot, val’szeg A kopasz énekesnő-kritikám miatt. Fájlaltam.) Pedig ez a magazin ideális terep a próbariporthoz. De ha nem megy, marad az interjú. Azt is szeretem. Mostanában a színháziak is jobban szeretik, azt látom. Aki nem “ismert” (vagy mi), az örül, hogy megkérdezik. Aki meg ismert, az örül, hogy nem a főzési szokásait firtatják, vagy hogy nem kell lebetűznie egy Shakespeare-szerep nevét. Olykor érzem interjúhelyzetben, hogy kicsit tartanak tőlem, de kíváncsiak rám, néha még meg is akarnak nyerni. (Piros Ildikó volt édes egyszer régen! Még a Feleki Kamillkától kapott személyreszóló csészéjét is bevetette, abban adta nekem a kávét.) Most itt volt Bertók Lajos – címlapinterjú a szeptemberi Zsöllyébe –, tetszikezett, és mivel érezhetően udvariasságból vagy pláne tiszteletből tette, úgy éreztem, nem szólhatok, hogy a tetsziket nagyon utálom, mondja inkább: maga! Egyébként meg a szívem szorult össze, annyira a Ternyák jutott eszembe róla folyton. Megjelent ma a Népszabi magazinban a Velich Rita-interjú, végre egyszer kicsit hosszabbat írhattam (három flekk), szépen néz ki. Olvasom a friss Színház újságot, már azt hittem, rajtam kívül minden szerzőjük leszokott az évadösszefoglaló-írásról (nekem is eléggé elég belőle), de itt van Tompa Andrea cikke a kolozsvári színházról. Szép, alapos, tartalmas munka. Két dolog viszont nem tetszik benne. Az egyik, hogy nagyon leszólja (név nélkül) Gabnai Katit a Pantagruelről írt kritikája miatt. Én még soha nem éreztem magam olyan szakmai magaslaton, ahonnan leminősíthetném egy kolléga véleményét. Nem is értem, hogyan gondolhatja valaki (Koltai Tamásnál is ezt kifogásolom), hogy az ő ítélete az etalon, és akinek nem tetszik, ami neki igen, az hülye, gonosz vagy szakszerűtlen. A másik: ahol a Stoppard-egyfelvonásosokat taglalja, az nagyon ismerősnek tűnt. Kikerestem, és valóban: erről írt kritikát a Zsöllyikében. Énszerintem nem illendő egyazon előadásról egyazon ember egyazon véleményét két(azon) lapban publikálni. Mai: Felébredtem hajnalban, nem tudtam visszaaludni, Kaffka Margitot olvastam, ezt találtam: AZ EMBER TÁN ELEGET ÉLT ÉS ÉRZETT ÉS REAGÁLT EGY BIZONYOS KORIG; AZON TÚL MÁR ABBÓL ÉLHET, ÉS NINCS SZÜKSÉG TOVÁBB SZEMÉLYESKEDNI ÉS TEGEZŐDNI A DOLGOKKAL! Holnapra két interjú is jutott. (Nemrég valaki megdöbbent: vasárnap? Persze hogy vasárnap, ha az illető akkor ér rá. Vidéken játszó színész nem is jár máskor Pesten.) Egyik az esedékes Népszabi, stúdiószínházi fesztivál a Bárkán, kaposváriak Lila ákáca, ezt szúrtam ki, ennek kapcsán Nagy Viktor lesz megkérdezve. Láttam az előadást nyáron Tatán, karácsonyozással egybekötve – ez Karácsony Ágnest, kedves és több misét megérő pályatársnőmet jelenti –, találkoztam is ott Nagy Viktorral, a magam megbízhatóan suta módján. A másik alany Kamarás Iván, ez szinte kész anyag, még tavasszal bízott meg vele a Premier, páros interjút képzeltek el Kamarás Iván – Darvas Iván összeállításban. Az első felét meg is csináltam (most fogunk frissíteni rajta), a másik viszont sajnos nem jött össze. Pedig egyszer már eljutottunk addig, hogy ki volt tűzve a randevú helye és ideje, de hiába vártam. Darvas gyakorlatilag megközelíthetetlen, a felesége intézi az ügyeit. Meg is értem, fáradt, idős ember, terhére van az interjú. Nagy bölénnyel egyébként iszonyú nehéz interjút csinálni. Nem érdekli a helyzet, mindent elmondott már, amit akart, és sok rossz tapasztalatot szerzett az újságírókról. Darvassal egyszer dolgoztam, úgy tíz éve, a Népszavának. Akkor elhatároztam, hogy addig fogok járni a nyakára, míg 1. ő is kedvét nem leli a beszélgetésünkben, 2. míg rá nem kérdez, ki vagyok. (Tudniillik ismernie kell a vezetéknevemet, mivel valaha, egészen ifjú korában udvarolt Apu nővérének!) A Játékszínben játszott, előadás közben volt egy lyukas órája, olyankor mentem be hozzá. Öt látogatásig jutottunk, utána megírtam a cikket. Nem azért, de jó kis interjú lett, nem is nyúlt bele, pedig evvel az elején megfenyegetett. Hanem most, amikor telefonon beszéltünk, kiderült, hogy nem emlékszik rám :-(( Kamarás Iván eleinte csöppet unott és szétszórt figyelmű volt, de aztán belelendültünk, és jót beszélgettük. Tavasszal, az első találkozásunk előtt kicsit tartottam tőle – valljuk be: előítéleteim voltak –, aztán sokkal jobb benyomást keltett, mint vártam. Gabnai Kati mondta egyszer Zsöllye-gyűlésen, hogy ő nem csinál interjút, mert túlságosan felolvad a helyzetben és magával ragadja a partner. Azt hiszem, én is meglehetősen empatikus vagyok ilyenkor, pl. szinte soha semmit nem szoktam fenntartással fogadni, amit az interjúalany mond. Meg az is erre utal, hogy általában szimpatikusnak találom azt, akivel beszélgettem. Délután Nagy Viktor volt soron, helyes, szolid fiatalember. Véletlenül beleivott a narancslés poharamba, s ez olyannyira megviselte, hogy még elváláskor is ezen tipródott. Mai: Ha már Lila ákác, akkor Szép Ernő (az Ádámcsutkából): ÚGY SZÉGYELLEK ITT LENNI, MUTATNI AZ ARCOMAT ÉS HALLGATNI ÉS MEGSZÓLALNI S NEM A SZÍVEMET KIADNI, MERT A SZÍVET NEM LÓGATJUK KI, CSAK A ZSEBKENDŐT. Semmi hír a Színház újság felől, hogy honoráriumot fizetnének. Az augusztusi cikkel is tartoznak, pedig korábban ez volt az egyetlen olyan lap, amelyik megbízhatóan és a maga idejében rendezte az anyagiakat. Ezekre a pénzekre, amiket én keresek, egyáltalán nem lehet folyamatosan számítani. Ha közelebbről megnézem magamat, voltaképp egy háztartásbeli vagyok, aki hobbikritikus. (Azt most talán ne feszegessük, hogy milyen az a háztartás, amit én vezetek...) Ma megírtam Nagy Viktort és Kamarás Ivánt, mert tiszta, száraz érzés szorgosnak lenni. Anyukám elolvasta tegnap a Criticai Lapokban frissen megjelent Galócza-kritikámat. – Nem fog örülni neki a Jordán Tamás – mondta. Szó mi szó, szívesebben írtam volna olyat, aminek örül. De hát ez nem lehet szempont. Koltai Tamás szokta mondani, és ebben egyetértek vele: nem dolgunk, hogy szeressenek. Mai: (Mert Szép Ernőt tegnap levettem a polcról, aztán nem hagyja visszatenni magát.) OLYAN KEVÉS ÉDESANYJA VAN AZ EMBERNEK. ÖSSZE-VISSZA EGY. HOGY KÉNE VIGYÁZNI RÁ, HOGY MENNÉL TOVÁBB TARTSON!
Visszajött ma az egyeztetésből a Kamarás Iván-interjú, csalódottan láttam, hogy erősen legömbölyítették. (Ő, vagy a menedzsere, vagy együtt.) Kicsit alkudozunk még, de alapjában véve tudomásul veszem, hogy kevesebbet és mást akar elmondani, mint amit elmondott. Pedig hát megfontoltan válogattam, hiszen nagyjából tudom én, mi az, ami a cikkben benne lehet abból, amiről az alany beszélt. Kamarásék azonban sokkal óvatosabbak annál, mint amit én a rutinom alapján indokoltnak tartok. Hát így. Leszögezem: az eredeti verzióban Kamarás Iván markánsabb, kritikusabb-önkritikusabb és rokonszenvesebb, mint abban, ami megjelenik majd a Premierben. Nem szoktam így járni, mármint hogy különösebben változtatni akarnának az interjúalanyok. Két-három apró adatot pontosítanak esetleg – épp ezért mutatom meg mindig, még ha ők maguk nem kérnék, akkor is –, de az átírási szándék nem jellemző. Talán ha két problémás esetem volt húsz év alatt. Az egyik Bodnár Erika, aki elolvasta a kéziratot és így szólt: lehet, hogy ezeket mondtam, de nem ezeket gondolom. Ám nem közölte, mit gondol ezek helyett. Nehezen jutottunk dűlőre. (Róla egyébként mindig az jut eszembe, hogy egyszer a tévé Vers mindenkinek sorozatában előadta Tatjana levelét Anyeginnek. Megdöbbentően jó volt. Úgy mondta, mintha azt a levelet akármelyikünk írhatta volna.) A másik Pogány Judit, akivel sokat huzakodtunk a szövegen, s ez azért bosszantott, mert voltaképp igaza volt: nem elég precíz megfogalmazásokat adtam a szájába. Interjúalanyban Sinkó László volt a csúcs. Minden az ellen szólt, hogy jól sikerüljön a dolog. Díjat kapott épp, vagyis futószalagon nyilatkozott. Előadás alatt, az öltözőjében fogadott, ez a lehető legalkalmatlanabb hely és idő, folyton bejön valaki, vagy neki kell mennie. (A második legrosszabb hely egy presszó vagy kávéház utcai terasza, mert ott a színész állandóan a járókelőket pásztázza.) Sinkóval legfeljebb félóránk jutott az egészre, és nem elég, hogy nagyszerű interjút adott, de ráadásul nem ugyanazt mondta el, amit a többi interjúban. Mint színészt is levett kalappal nézem, interjúalanynak meg listavezető! (Fizetett ma a Színház újság. Ha nem is vastagon. Vékonyan.) Mennyit írtam már ide, pedig színházban még nem is voltam! No de nem lesz ez mindig így! Mai: (Jóllehet nem tudom, szabad-e egyáltalán idéznem a „Pipijeink helyes mondásai” című könyvecskéből.) AZ EMBEREKNEK AZ ŰRBEN NINCS NEHÉZSÉGÜK. (Mátétól. Hozzájárult.) Úgy volt, hogy ma már megyünk színházba, de Mohácsi János nyilván képtelen a Sárga liliom végére jutni. (Már akkor javában benne voltak, amikor áprilisban A Senák próbáján jártam!) Jövő péntekre csúszott a premier. Láttam viszont a Szezont. Markánsabb, mint a Moszkva tér, és a színészek is jobbak. Vannak fiatal rendezőink, akik világszínvonalú filmeket tudnának csinálni – a Kontrollnál is ezt gondoltam –, ha lennének világszínvonalú forgatókönyvek. Kommerszhez, művészfilmhez, akcióhoz, romantikushoz, drámához valók, ilyenek, olyanok, de komplett, profi forgatókönyvek. Legalább tizenöt-húsz éve úgy érzem, hogy a magyar filmeknek van egyféle fajtaságuk, és sehogyan sem tudnak másmilyenek lenni. Azért is olyan üdítő, amikor nagy néha valaki valami elütőt csinál. Mondjuk Enyedi Ildikó Az én XX. századomat. És talán még Kamondi Zoltán, a Halálutak és angyalokkal, bár az már olyan nagyon nem különbözött. Tegnap este a West Side Story ment a tévében. Gyerekkoromban láttam, és egyedül a Nathalie Woodra emlékeztem belőle, most úgy tűnik, talán nem véletlenül. Meglepő, milyen béna ez a film. (Hanem a darab és a zene remek.) Azt nem tudom eldönteni, hogy már a maga idejében szemet kellett-e szúrnia ennek a sok képi harsányságnak, üres póznak, giccses beállításnak, művészieske áttűnésnek, vagy csak azóta lett idejétmúlt az egész. A férfi szereplők nyálasak és nevetségesek. Nem zárnám ki, hogy Koltay Gábor filmes oeuvre-jének esetleg ez a West Side Story a kútfeje. Mai: (ha már), Maria egyik dalának magyar felirata: SZÁNNIVALÓ AZ A LÁNY, AKI NEM ÉN! Tegnap elmentünk kedves férjemmel a Vígszínház Nyílt napjára. Arra gondoltam, ha már úgyis akarok előzetest írni a Tévedések vígjátékához, miért ne itt kezdjem, ezen a nyilvános próbán? Telefonon lerendeztem, hogy fotózni is szabad, tehát Bácsi Robit is beszerveztem. Zsúfolt ház volt a próbán, a páholyokban fürtökben lógtak az emberek, kedves, hálás, szeretetteljes közönség. Élvezték a dolgot, nézők, színészek, Encike, mi. Igazán jól produkált mindenki. Délután, a Presser-műsor előtt váltottunk pár szót Marton Lászlóval (örült nekünk), mondta, hogy ekkora érdeklődésre nem számítottak, közel tízezer ember jött el! Igen, a tömeg némiképp szét is zilálta a programot, nehezen tudtak kezelni-terelni ennyi embert, ettől kicsit fésületlen lett az egész, de még ez is jól állt ennek a napnak. Mezei Kinga lesz a következő alany a Jövő 7-ben, azt a lányt nagyon megvettem Kisvárdán a határon túli színházak idei fesztiválján, és az én mulasztásom, hogy nem korábban. Magyarkanizsán meg Belgrádban van éppen, telefonon kell interjút intézni, gatyám rámegy, de mindegy. Kerestem rá a Google-ban, közben beesett egy helyes kis blog, Olga Szemjonovna naplója, egy lány, aki benne van a pénteken nézendő Sárga liliomban. Hát így fog majd ez az én honlapom is elő-előbukkanni, keresőből. Délután a buszról láttam az Erzsébet hídon egy pasast a kutyájával, meglehetősen hasonlítottak egymásra. Ez egyébként gyakori. Arra gondoltam, a mi Frédink talán azért barna és fehér, hogy mindkettőnkkel egyezzen kicsit. (A kezdőlapos fényképem öt évvel ezelőtti. Azóta SOKKAL őszebb vagyok.) Mai: Mivel kenyerem és olvasnivalóm javát már megettem, zömmel inkább újraolvasó vagyok, mint olvasó. Mostanában épp kíváncsi lettem Sinkó Ervin Optimisták c. regényére, amit a nyolcvanas évek második felében faltam fel. Emlékszem, a Film Színház Muzsikától épp riportra mentünk Veszprémbe a vállalati kocsival, Ablonczy László meg én. Egész úton az Optimistákat bújtam. (Képzelem, milyen barátságos lehettem. Pedig Ablonczyval nem is volt semmi bajom. Sőt sőtöt kellene mondanom. Ő volt a színházi rovat helyettes vezetője, s rögtön adott nekem feladatokat, mihelyst a Róna Kati nem jött be néhány napig.) Szóval nem bírtam letenni azt a könyvet. Most is vitt magával, bár ma legfőképpen azt látom benne, hogy a főszereplők milyen erősen akarják manipulálni az embereket. De a kedvenc mondatom első blikkre és másodikra is ez, még ha nyelvhelyességileg véleményes is: VANNAK AZ ÉLETBEN PILLANATOK, AMI UTÁN AZONNAL PONT ÉS SZÜNJEL KELL Azt már szombaton eldöntöttem, hogy evvel a nyíltnapos Tévedések-próbával nem érem be, megnézek egy néptelenebbet is, és ezt mára ígértem Encinek. Jártam már nála próbán, amikor az Olasz szalmakalapot rendezte. (Az nem lett nagy durranás. Ha jobban visszagondolok, még kicsi sem.) Emlékszem, rengeteget nevetgélt. Mondta, ez munkaköri kötelessége, így csinál a kollégáknak kedvet a komédiázáshoz. Megjegyzem, szeretem Eszenyi Enikőt. Mint színészt, mint rendezőt és mint úgy ahogy vant. Ez nem jelent elfogultságot, vagy azt, hogy minden tetszene, amit csinál. Volt például az Ég és nő között, hát azt olyan kínosnak találtam, hogy amikor a taps alatt véletlenül ránk nézett (lépcsőn ültünk, ezt hívták szakmai jegynek), akkor kedves férjemmel ketten együtt nem bírtunk egy fél mosolyt kipréselni magunkból. De sokra tartom és bámulom ezt a nőt. Amikor legutóbb – hét éve – interjút csináltam vele, feljött hozzánk, eltöltöttünk itt kettesben egy fél napot, ettünk, ittunk, cigiztünk (boldog dohányos voltam még!), dumáltunk, röhögtünk. Utána napokig a hatása alatt álltam, és jól el tudtam volna képzelni, hogy minden nap feljöjjön pár órára! Persze semmi ilyesmit nem forszíroznék, én egy megrögzött kapcsolat-nem-tartó vagyok, azóta egyszer-kétszer futottunk össze, pár szót váltottunk. Most is igen tartózkodóan ültem végig a próbát. (A végén még ő jött oda hozzám, s mondott egy helyreigazítót meg egy kedves bókot a Bál a Savoyban-kritikámról.) Írhatnék valamit a próbáról is, nemde? Munkájának nehézségét abban láttam, hogy pontosan tudja, mit szeretne a színészektől, de nem mutathat meg mindent. El kell érnie, hogy a játszó maga jöjjön rá. Ha jól értettem a helyzetet, Milan Mikulcik a mozgásfelelős. Nem lehet könnyű neki itt megszerezni a saját jogot. Hanem az a benyomásom, hogy ez a nagyszerű nőszemély épp olyan megfontoltan ügyel arra, hogy a kedvese ne érezze háttérbe szorultnak magát, pont úgy „gondját tiszteli” (ez egy Panni-mondás) a férfiúi önérzetnek(?) hiúságnak(?), mint hajdanában Kaszás Attilával. Legalább kétszer elmondta a próbán, hogy „ezt majd Milánnal kitaláljuk!” (Egyébként Kaszás Attilát is szeretem, de róla majd akkor, ha róla lesz szó.) Tegnap a buszon, erős fékezésnél egy öregasszony elesett. Összetörhette magát, fel sem tudott kelni, ott feküdt az első lépcsőnél – amennyire láttam, mert én hátul ültem. A sofőr a következő megállónál kinyitotta az ajtókat, hívta a mentőket, és vártunk. Nyolc-tízen lehettünk összesen, öt-hat öregasszony. (Úgy értem, nálam is öregebb, nyugdíjas forma.) Leszálltunk, álltunk a megállóban. Az öregasszonyok méltatlankodtak, hogy az a nő miért nem kapaszkodott, mi meg most várhatunk, mentőre, másik buszra. Gondoltam, valamelyikük talán odamegy az első lépcsőhöz, pátyolni a sérültet, míg a mentő nem jön, de egyik sem. Már majdnem arra jutottam, hogy kénytelen leszek én – talán a többiek is a többiekre vártak –, de egy fiatalember lett a szépen viselkedő. Odament és ottmaradt az asszony mellett, nem is szállt fel a következő buszra, amelyik húsz perc múlva jött – mentők még mindig sehol –, és amelyikkel mi mind eljöttünk. Pár hónapja én voltam, aki beszállt egy balesetbe, pontosabban kiszállt: az előttem zebrára forduló autó elütött egy gyalogost, azt hiszem, tovább is ment rögtön. Én megálltam a kanyarban, kiugrottam a kocsiból, odaguggoltam a fekvő, jajveszékelő emberhez, fogtam a kezét, nyugtatgattam, maradjon szépen fekve, már telefonáltak a mentőknek. Egy lábtörése minimum volt, az látszott. Idővel arra lettem figyelmes, hogy egy csomó ember vesz körül bennünket, és többen a női vezetőkre vonatkozó, cseppet sem hízelgő megjegyzéseket tesznek. Mire távoztam onnan, már szinte ellenséges volt a légkör, mindenki tudta, hogy én voltam a bűnös! Mai: A CSERVONYEC ÁRFOLYAMA MA, ISTEN SEGEDELMÉVEL, 5500 RUBEL – tudósít Bulgakov a naplójában. Azt olvasom most. Nem nagyon rokonszenves nekem a pasas. Egyszer Csáth Gézára tettem hasonló megjegyzést hasonló alapon, erre azt mondta Balázs Éva, hogy a műveket olvassam, ne a naplókat. Lehet benne valami! (Tegnap öttől negyed nyolcig szülői értekezlet volt, és az borzalmasabb, mint a legrosszabb színielőadás. Panasz szakos osztályfőnökünk van.) Olga Szemjonovna naplójáról elnavigálódtam egy fiatalember blogjára (Cesare Borgia), azt is érdeklődéssel olvasom. Ez nagyon nekem való dolog, embereket úgy ismerni meg, hogy közben nem kell velük ismerkedni! Tele vagyok efféle ellentmondásokkal, kedves férjem jókat szokott derülni rajtam: a riporteren, akinek kifejezetten nehezére esik kérdezősködni. Az olasz konyha kedvelőjén, aki paradicsomszószt nem eszik, a kínai kajából meg a rizst mellőzi. És sorolhatnám. Ma megnéztem a Rossz nevelés c. filmet. Azt szeretem Almodóvarban, hogy a történetmesélésben egyáltalán nincsenek gátlásai. Közhelyeset, giccseset, hihetetlent, kínosat – mindent mer. És folyton újabb kitűnő színészeket hoz. Fantasztikus szeműeket. Ma lesz az első színházi estém a szezonban. Operett a Bárkán, mivel az tavasszal kimaradt. Jó lenne már valami jó abban a színházban. A bátyámék lassan egy éve ott laknak a szomszédságában, de még nem bírtam nekik néznivalót ajánlani. Jó testvér lévén Zsótérra, Balázs Zoltánra csak nem küldöm őket! Talán majd Mezei Kingáék. Drukkolok nekik. (Engem is meglep, grafomániára gyanakszom. Kordámat napi egy flekkben határozom meg, abban igyekszem tartani magam.) (A Jövő 7 magazinba épp csak benyomták Nagy Viktort egy hirdetés meg egy terjedelmes interjú közé, amit Albert Györgyi csinált Árpa Attila úgynevezett filmrendezővel. Így.) Igen munkás produkció az Operett, elég verítékes is. Akad benne rendezői és színészi jóság (Seress Zoltán feltűnő szaktudása például – ő és Nagypál Gábor nyilván most léptek be az előadásba –, Szikszai Rémusz vehemenciája, és abban a lányban is van valami, aki Albertinkát játssza), de azért ez nem az én színházam. Meg darabom se. Ma Sárga liliom bemutató lesz. Természetesen utálok premierre járni. Sok az ismerős, és én nem tudok társalogni. Évekbe telt megtanulnom mosolyogni, ha rám köszön valaki, akivel rokonszenvezek. (Az a kevés kedvesség, ami van bennem, a szűkebb családomra megy.) Meglehetősen zord jelenség lehetek, miközben ez zavar engem. Egyszer a Kamrában villanyoltásnál megállt mögöttem Ascher Tamás, és odasúgta, szó szerint már nem emlékszem, de ez volt a lényeg: Nyugi! Nem kell görcsben lenni, nem neked van premiered!! És tényleg nem! Mohácsi Jánost nagyon bírom. (A magam láthatatlan módján persze.) Elnéztem, amikor annak idején az Itt a végét próbálta Nyíregyházán, hihetetlenül imponáló volt. Egy nyugodt, halk, súlyosan figyelő pali, aki pontosan tudja, mit akar. A színházában meg azt szeretem, hogy teljesen elfogulatlanul beszél a legfontosabb, leghúsbavágóbb, egyben legbanálisabb dolgokról. (Pintér Béla ilyen még. Az arányokban különböznek. Úgy értem, Mohácsi nem törődik az arányokkal, Pintér Béla viszont sosem téveszti el a mértéket.) Mai: SOK ERŐT ISTENNEK! – kívánja kedvesen Bulgakov a naplójában. Persze olvastam a műveit is, de nem vagyok egy Bulgakov-fan. Kedves férjem hódolója A Mester és Margaritának. Én a Moličre-könyvét szeretem. ľ 12-ig tartott a Sárga liliom, de bírtam. Élveztem is. Végig megvolt benne az a fajta nyitottság, hogy akármi lehet belőle. Érdekes, hogy ott az a rengeteg színész – semmilyenek, jók, még jobbak –, de láthatóan annak mentén válnak el, hogy ki dolgozott már jót Mohácsi Jánossal és ki nem. Nyilván kellett az erősítés Mohának, olyanoktól, akik már jártasak benne. (Kaposvári meg exnyíregyes különítmény.) Valóban kellett. Mert például Blaskó Péter egészen biztosan jobb színész, mint Róbert Gábor, de mohácsizásban mégis Gida a nyerő. Talán mert tudja, hogy szövegileg sok selejttel dolgoznak, ezért nem nagyon kell direkt poentírozni. Száll ki a szájakból a számolatlan ökörség, ki-ki egyet-egyet befog magának. Az jött még le a színpadról, hogy aki hisz ebben a fajta színházban és a csinálásában, ráadásul élvezi is, az a mi nézői hitünket és élvezetünket gyarapítja. Például Bajomi Nagy György, akit élmény volt figyelni. Vagy amilyen súlyos, döbbenetes erővel ülte végig a második felvonást a néma Lázár Kati! Működtek a lányok is, főként Szalay Marianna, Bognár Anna. No és hát Gazsó! Örültünk neki. A régi, jó Gazsó Gyurcit láttuk megint. (Még táncolhatott is egyet, kedvére.) Hanem azt nem tudom, hogy ami lett és lesz, az azokat igazolja-e, akik hittek a dologban, vagy azokat, akik nem. Énszerintem Kaszás Attila áll a két tábor között a határon. Kicsit szkeptikusnak éreztem, de dolgozott erősen, figuraépítő-munkás gyanánt. (Olga Szemjonovna ügyes volt. És szép is.) Azt nem írtam, privátim, hogy csütörtökön a Bárkában az Operetten ott volt Fodor Tamás, én meg egyedül voltam, és reméltem, hogy ennek nem lesznek súlyos következményei! Ő ugyanis 1989 nyarán rendezett egy szabadtéri, erdei, közlekedős Ahogy tetsziket, ahol kedves férjemmel kézenfogva andalogtunk mint nézők. Később Csáki Judit mesélte Fodor Tamás kommentárját: „Nekünk az jó, ha a Stuber Andrea boldog.” Azóta itthon történik olykor hivatkozás a Fodor Tamásék érdekeire. Ha a csütörtök estéből levont bármilyen következtetést, pénteken a Nemzetiben korrigálhatta annak rendje és módja szerint, mert ő is ott volt meg mi is. Mai: akkor az Ahogy tetszikből, mert szoktam néha idézni kedves férjemnek Rosalindát: NEM TUDOD, HOGY NŐ VAGYOK? ESZEMBE JUT VALAMI, HÁT KI KELL MONDANOM. A mai nap sem munkailag, sem színházilag nem kínál témát, így hát nem írok. (Ami nem jelenti azt, hogy nem is dolgoztam. A szeptemberi Zsöllye kéziratait olvasószerkesztettem. Valamikor majd mondok itt Zsöllyétől elköszönő szavakat, de nem most.) Folyt. köv. holnap, kedves olvasók – mert tudunk már néhány ilyenről: kedves olvasóról. Ma arra ébredtem, hogy ősz van. Ez sem előnytelen. Pl. nem kell nézni az utcán rövidnadrágos férfiak szőrös lábát meg túlsúlyos haspólós nők rengő pocakját. Váratlanul elmentem tegnap este a Bárkába, ahol a tervezett Gyévuska helyett (amit láttam és nagyra becsülök) az Artéria Színházi Társaság Nórája ment, amit még nem láttam. Gyors lefolyású Ibsen egy színházi páholyban. És lásd, el lehet játszani a Nórát egy színházi páholyban. Kicsit más, és mégis ugyanaz. Volt az egészben valami egyáltalán nem bántó mesterkéltség. Egy Nóra-színésznő, aki olykor sok. Egy finom, Glenn Close-szerű Lindéné, plusz három, amatőr ízű fiú. A’sszem tetszett. Közben kiolvastam a Bulgakov-kötetet (Sárba taposva, Naplók, levelek). A borítón világos – nyilván hidegkék – szemű, pengeszájú, jóképű férfi. A könyvben a levelek vannak túlsúlyban, azok alapján nem túl vonzó ember. Belátom, hogy nagyon nehéz lehetett neki, de legfőképpen attól, ahogy a nehézségeit megélte. Örökös panasz, siránkozás, kétségbeesés. (Csak és kizárólag a feleségei lecserélgetéséből nem csinált gondot magának.) Egyidejűleg Molnár Ferenc-darabokat olvasgattam enyhítésül. Milyen jók még azok is, amelyeket szinte soha nem játszanak, mert nem tartják elég jónak őket! A Riviera például. Az epe önt el, ha arra gondolok, hogy a Madách Kamara valahai előadása alapján van csupán képem róla. Szerednyey Béla játszotta Mischt, aki olyan egyforma színész, hogy észre sem vettem, milyen remek a szerep. Szervét Tibor után kiált. (Vagy kiáltott, tíz évvel ezelőtt.) Igaz, Szerednyeyre legalább emlékszem. Hogy a másik férfi ki volt, azt már nem is tudom. Mai: Molnár Ferenc, egyik kedvenc mondatom az Üvegcipőből. Adél felrója a Siposnak, hogy milyen szárazon, könny nélkül szakít vele. Mire a Sipos: MINK IPAROSOK BEFELÉ NEDVESEDÜNK. Akartam írni, hogy a Bárkán a Nórán, örömömre, összefutottam Radnai Annamáriával. (Egyszer együtt voltunk zsűritagok a színházi találkozón, és egymásnak valóaknak bizonyultunk.) Elszerződött dramaturgnak a Vidám Színpadra, és most azon fog dolgozni – szembeszállva a gazdasági osztállyal –, hogy ne legyen több Neil Simon- és Noel Coward-bemutató az elkerülhetetlenül szükségesnél. Délután nőgyógyászhoz megyek, rendes félévi látogatásra. A nőgyógyász az, amiből (illetve akiből) az ember lánya csak egyet akar egész életére. Amikor én az enyém elé kerültem, huszonegy évvel ezelőtt, mindjárt tudtam, hogy nekem ő kell. Kiváló orvos és nagyon helyes ember. Néha színházban is egymásba botlunk, ezért aztán egyszer egy cikkembe is belevettem. Nem is másért pötyögtem be ezt a teljesen magántermészetű bekezdést, mint hogy idelinkelhessem a Popfesztivál-riportot, Maci Laci doktorom (mellék)szereplésével. Igaz, ő az újságba nem került be. Ugyanis oly módon jelent meg az anyag a Premierben, hogy sajtóhiba gyanánt egy egész hasáb világítóan üresen maradt az oldalon, betűk serege tűnt el nyomtalanul. Na ez a láthatatlan rész tartalmazta a doktor úr szavait. Megjegyzem, ehhez hasonló szerkesztőségi/nyomdai trehányságok miatt az újságíró gyakran látszik annál is zavarosabbnak, mint amilyen. (A legkínosabb talán az volt, amikor Stuart Mária-kritikában Lesternek „írtam” Leicestert. Telefonon diktáltam ugyanis, és elhittem a gépírónőnek, hogy ismeri a nevet. Nem, a legrémesebb mégis az volt, amikor egy kritikámban a fiatal magyar szerző nevét rosszra "javították", mégpedig tiszteletreméltó következetességgel: mind a négyszer, ahányszor csak szerepelt a cikkben.) Álláspontom szerint tudok én egyedül is hülyeséget írni, nem kell, hogy rásegítsenek! A héten nem küldök semmit a Jövő 7-nek, abból a megfontolásból, hogy így végre bekerülhessen a Horesnyi Balázs-interjú, amit hetekkel ezelőtt adtam le, de mivel nem kötődik napi aktualitáshoz, azóta csúszik. Horesnyi Balázs díszlettervező azok közé tartozik, akikkel kifejezetten szeretek beszélgetni, ezért időről időre (néhány évente) interjút kérek. Béres Ilona szintén ilyen. Sokáig Szakácsi Sándorral is így voltam, aztán egy időben kicsit ellaposodott a pályája és szürkült a színészete, úgyhogy csökkent az érdeklődésem iránta. De az utóbbi években megint izgalmasodott a színpadon, tehát lehet, hogy előbb-utóbb megkeresem. Závada Pál Milotáját olvasom. Mivel a könyv drága, ezért sokkal inkább antikvárban vásárolok, mint nem. De ezt a regényt speciel megvettem két éve, amikor megjelent. Mégis csak most került sor rá. Vagyis ugyanott vagyok kábé, mintha antikvárból szereztem volna be. Závada tud valamit: behúz egy érdekes, nem létező világba. Júniusban egyébként lent nyaralt ez az ember családostul a színházi találkozón. A Csak egy szög szakmai vitáján tartott kiselőadást. Nem volt könnyű dolga, de becsületesen járt el. Az volt a benyomásom, mindent elmondott, amit gondolt. Prót is, kontrát is. Ma a Vaknyugat bemutatójára megyünk a Pestibe. Mivel ezt az előadást írom a Színház újságnak, nem fogom itt felfedni a kártyáimat! Annyit elárulhatok, hogy májusban az előbemutatón láttam az első felvonást. Nagyon hátul volt csak hely, messzire estünk, ezért nem maradtunk végig. Azt azonban konstatáltam, hogy Hegedűs D. Géza nagy rákészüléssel, nekifutással és lendülettel megpróbál olyan jó lenni, mint amilyen jó Epres Attila helyből. Hegedűs D. Géza nekem a Jó estét nyár... musicalben volt telitalálat. Elvarázsolni meg csak a Padlásban mint Barrabás tudott. Egyébként tapasztalataim szerint rendkívül kedves ember. De annyira, hogy a kedvességnek ez a foka rám már szinte hervasztólag hat. Mai: területileg és mindenhogy passzol McDonagh-hoz. Richard Harris mondja A rét című filmben, márpedig Richard Harris gyerekkoromban is okosnak és nagyszerűnek látszott, amikor Cromwellt játszotta: HA BOLDOGGÁ TUDNÁNK TENNI AZ ASSZONYOKAT, MÉG MA IS A PARADICSOMBAN ÉLNÉNK! Ma van Csomós Mari 61. születésnapja. A tavalyiról, a szép kerekről nem emlékezhettem meg, mivel csak idén nyáron volt módom közelebb lenni hozzá, amikor együtt zsűriztünk Kisvárdán a határon túli magyar színházak fesztiválján. Nemigen kerestem azóta persze. (Koós Olga, akinek egy nyíregyházi bemutatóban dramaturg-munkatársa lehettem, mondta évekkel később, enyhe és nem alaptalan szemrehányással a hangjában, hogy nagyon könnyen elengedem azokat az embereket, akikkel pedig jóban lettem. Igen. Ám ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem őket, nem gondolok rájuk, és nem örülök meg, ha találkozunk. De a gátlásosságomon túl, azért sem barátkozom, mert kritikákat írok. Nehezítené a dolgot, ha olyanokról kellene rosszat írnom, akikhez közöm van. Kern András mondta egyszer régen egy interjútalálkozásunk alkalmával: aki kritikát ír, az ne ismerkedjen, ne beszélgessen. És hogy mennyire igaza volt, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy néhány évvel később már nem adott interjút nekem, mert időközben megbántódott egy kritikámon.) Csomós Marit mindenesetre ideális módon fel tudom most köszönteni: leteszek egy csinos kis csomagot számára a Radnóti portáján. Játszik ma, Kriplit. A pakkban egy ugyanolyan díj van, mint amilyeneket júniusban osztottunk Kisvárdán. Szép darab, és csak annyi van ráírva, hogy ez és ez a fesztivál, 2004. Igazgató Bélától szereztem, amikor legutóbb ott jártam, Vajdasági Tanyaszínház Tótferijét nézni. Nagy biztonsággal megjósolható: Csomós Mari azt fogja hinni, hogy leütöttem és kiraboltam valamelyik nyertest! Tegnap A józanok csendje; Belgrádi Nemzeti Színház a Bárkán. Háromnegyed tízkor kezdődött el, olyankor én már bőven túl vagyok a befogadói csúcsformán. De azért hangulatos este volt. Mezei Kingának van stílusa. Vagy mindig ugyanazt az előadást rendezi. Ma Szentivánéji álom az Új Színházban. Három-öt ember közül szokott kikerülni a színházi partnerem, most anyukámat viszem. Ő a legtutibb nézőtárs, érdeklődő típus és irigylésemre méltóan aktív, energiadús. Rá is fér némi jobb-rosszabb színház, hiszen általában otthon ül apukámmal, aki tavaly tavasz óta nem nagyon tud járni. Viszont áldott egy humorérzéke van neki (Apunak), ami váratlanul jó szolgálatot tud tenni pl. kettő hónapos, válságos állapotú, intenzív osztályon történő fekvés esetén. Mai: Theseus mondja a Szentivánéji álomban: A SZÓTLAN EGYÜGYŰSÉG, SZERETET, SOKAT MOND NÉKEM, BÁRHA KEVESET. Szergej Maszlobojscsikovról nem először volt az a benyomásom (hanem másodszor), hogy nem rendezi meg a darabot, csak lát benne egy-két hatásos, erőteljes, dekoratív képet. Szerencsésebb esetben evvel mindjárt teremt is egy világot, ami mindig jó esély a színészeknek. Ez a Szentivánéji álom jobb eset (még egy svédcsavar is jutott a végére), de a színészek szerintem nem voltak elég frissek és invenciózusak. Különben siker volt. Én egy jelenetkét tettem el magamnak, amelyik emocionálisan felemelő volt, technikailag pedig bravúros. Géczi Zoltán rossz lábú, mankós szerencsétlennek játszotta az egyik mesterembert, aztán amikor a próbán színpadra lépett, megtáltosodott és pazar magántáncot adott elő. Holnap jeles nap lesz: anyukám és apukám aranydiplomát vesznek át a (volt) közgazdasági egyetemen, mivel ötven éve végeztek! (Gratuláció a drstub@axelero.hu –ra küldhető!) Kicsit izgulok, hogyan boldogulunk majd Apu kerekes székével. Itt jegyzem meg: akadálymentesség szempontjából botrányos a város, csak ezt az ember nem veszi észre, amíg mindegy neki. Júniusban kedves férjemmel eltöltöttünk néhány napot Bécsben – Klaus Maria Brandauer rendezte érdektelen Hamletet is néztem a Burgban –, és elcsodálkoztam, mennyi mozgáskorlátozottat látni az utcákon. Nyilván nem azért, mert többen vannak vagy jobban szeretnek levegőzni a mieinknél, hanem mert ott nem annyira bonyolult házon kívül lenniük, mint nálunk. Ha én el akarom vinni apukámat uszodába, koncertre, moziba, bárhová (szelíd erőszakkal, mert nemigen kívánkozik sehová), először odatelefonálok, megkérdezem, mi a helyzet. Mindig azt mondják: ó, jöjjünk nyugodtan! A végén általában hozzáteszik: legfeljebb két-három lépcső van. Márpedig ha két-három lépcső van, akkor vinnem kell magammal még egy embert (micsoda univerzális útmutatás volt!), aki nem lehet Anyu, mert ő maga sem mozog elég fitten ahhoz, hogy tolókocsit emelgessen velem, tehát mást kell beszerveznem. Tanulság: csak az legyen béna Budapesten, aki teamet is tud tartani hozzá. Tehát két aranydiplomával megalapoztuk a család aranykészletét. Minden rendben ment. Sokan voltak, akadtak hatvan meg hetven éve végzettek is, úgyhogy a szüleim voltak a kis taknyosok. Már féltem, hogy apukámnak át kell majd adnia az ülőhelyét valami vén trottyosnak! (Ki ez az öreg pali? – rendre ezt kérdezte anyukám, amikor mindig újabb idős urak tűntek fel a horizonton.) Kaptak szép új diplomát, bele volt csusszantva egy boríték, abban pedig három darab, ezerforintos könyvvásárlási utalvány lapult. Szerencsére két szülőt taníttattunk ezen az egyetemen, úgyhogy összerakhatják az utalványaikat, és akkor egy szép könyvet tudnak venni talán. (Jó, hát kedvesség ez, ha ügyetlen is, egy nyilván csóró tanintézet részéről.) Mai: Pelikán elvtárs vallomásából: EGY ISMERŐSÖM, NÉV SZERINT GALVÁN TIVADAR MUTATOTT BE NEKI – ez a múltkor beleszövődött valahogy egy Lajos Sándor főszerkesztőmnek írt mailembe, csak pislogott nyilván, fogggggalma sem volt, mi ez. Kiderült, hogy Bacsó Pétert semmire se tartja, a Tanút egyszer megpróbálta, de nem bírta végignézni. Hát... fiatalok és kíméletlenek a fiatalok. Tegnap Britten: A csavar fordul egyet az Erkelben, mivel időnként teszek ilyen kísérleteket. Aztán általában arra jutok, hogy nekem inkább játsszanak Wagnert. (A rendszerváltásos Lohengrintől pl. el voltam bűvölve.) Wagnerban imádom, hogy nála az ember előre tudhatja, mi lesz a következő hang. De nem az lesz, és ez mégsem okoz csalódást. Ez a Britten-előadás két-három centis, fehér színű, meszes vízben tocsog. (Esetleg nulla százalékos zsírtartalmú tejben.) Egyébként is fehérlik. Minden, ami fehér, van itt: a pattogatott kukoricától a teniszig. A hit, az a legkevesebb. Nagy érdeklődéssel és kicsit értetlenül néztem. Látom én, hogy Kovalik Balázs formátumos rendező (láttam a Borisz Godunovon is), csak nem tudom átérezni. Szombaton lesz a kritikusok díjának átadása. És nekem kell rövid laudációt mondanom a legjobb előadásról! (Azért pont arról, mert ez volt az egyetlen olyan szavazatom, amelyik megegyezett a többségével, tehát csak ez a voksom díjadó.) Izgulok, egyrészt mert nem kenyerem a nyilvános szereplés, másrészt mert a legjobb előadást egy szigorú ember rendezte, aki... de többet nem mondok, hiszen a szavazás eredménye szombatig nem publikus. (Itt egy fénykép a tegnapi diplomaosztóról. Kedvenc unokaöcsém készítette.) Kétnapos színházi konferencia az akadémián. Kedden az ismert okból nem tudtam elmenni, de tegnap ott voltam. (Persze egy szót sem szóltam jószerével senkihez a köszönésen túl, egész délután. A szünetben nagyon jól tudtam volna kapaszkodni a mobilomba, ha itthon nem felejtettem volna. És még egy pattanás is nőtt az orrom alá.) Jelentem: először Szinetár Miklós beszélt színház és politika tárgykörről, sok anekdotával Napoleontól Nádasdy Kálmánig. Azután Mácsai Pál ecsetelte nagyon plasztikusan a színészek helyzetét és a színművészet állapotát. Majd Léner Péter olvasta fel előadását a szórakoztató színházról. Marton László a nagyszínházak lehetőségeiről meg a Vígszínházról beszélt, utána Zsámbéki Gábor a színházi struktúráról. Nem mondom, hogy érdektelen volt mindez, csak éppen nincs semmi, amit meg lehetne ragadni belőle, és előbbre jutni vele. Végül kiállt Schilling Árpád, felolvasott egy tízoldalas dolgozatot, amelyben kicsit elemezte a helyzetet (a jelenlévőkre nézve nem hízelgően), és komplett modelljét adta egy új színházi struktúrának. Nekem nagyon imponált. A hozzászóló Szinetár verbálisan mintegy megsimogatta a kis Schilling buksiját, és közölte, hogy maga sem mondott volna mást, már ha készült volna ilyesmire. Mai: Apukám elmesélte, hogyan jöttek össze anyukámmal 1951-ben, másodéves egyetemistaként egy bálon. (Hallottam a történetet már többször.) Kis híján nem lett belőlük semmi, mivel az első randevú tévedésből meghiúsult. Apukám a Hősök tere földalatti-állomásnál várta anyukámat, anyukám pedig a Bajza utcai megállóban szobrozott. E ponton sandán közbevetettem: és miért nem hívtad fel mobilon? Apukám rám kerekítette a kék szemét, és a legteljesebb komolysággal értesített: AKKOR MÉG NEM VOLT, KISLÁNYOM, MOBIL. (Egy hónapot teleírtam. Nem tudtam előre, hogy ez a napló ilyen privát és sokbeszédű lesz, egyelőre legalábbis az. Aki másra számított, attól elnézést kérek. Tőlem is tehát.)
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
