Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2004. november:

hétfő kedd szerda csütörtök péntek szombat vasárnap
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30          

Napló:

1.  hétfő

Isteni volt Pécsen. Jól tartottak bennünket a szállodában, sokat sétáltunk, napsütötte teraszokon üldögéltünk a téli időszámítás kezdetén. Vessünk meg engem, de enyhe hálát éreztem Balikó Tamás iránt, amiért ezen a gyönyörű hétvégén nem Genet, Beckett és Sartre, hanem Cyrano, Anconai szerelmesek meg Csókos asszony várt a budapesti szerelmesekre. A Cyrano szép, működőképes előadás, a másik kettő is betölti célját. De az összkép nem kedvező. Két éve végigpásztáztam a Pécsi Nemzeti Színház évadát, most mintha rosszabb kondícióban lenne a társulat. Tohonya, potrohos gascogne-i kadétok toporognak a színen. Az Anconai első része penetráns handabandázás, hakni nulla színészi befektetéssel, a pontosság súlyos hiányával. Szünet után jön a vendég Dorogi Barbara, aki számára talán tétje van a szereplésnek, mindenesetre koncentrált és alapos, s felhúzza a második részt annyira, hogy nem buknak meg. (Portréalany D. Géza eddig két betlit játszott nekem.) Az operett primadonna- és bonvivánszerepére vendéget hívtak, de olyat, aki nem képes beénekelni a nagyszínpadot (Gubás Gabi, Novák Péter). A szubretten (Lesznyák Katalin) 3-4 kiló túlsúly, kifogy belőle a szusz Éjjel az omnibusz tetején. És ott van Balikó, aki talán szeretethiányos lehet, mert mostanában nagyon hálás szerepeket osztat magára, amikkel aztán nemigen tud mit kezdeni. Pedig mennyire feszes és robbanékony volt fiatalon a Viktorban! Milyen lenyűgöző volt valaha a Közjáték Vichyben Hercegeként! Hogy tudott zseniálisan izzadni a Számkivetettekben! Tavaly a My Fair Ladyben legalább volt egy velőrázó nézése. Most lomha, elhízott báró Tarpatakyként parlandózik éneklés helyett, szívja privát szükségletei szerint a cigiket, és érdem nélkül folyik róla a víz.

vissza a lap tetejére

2.  kedd

Megnéztük tegnap A temetetlen halottat. Az első egy óra színes képeskönyv, középpontban a kitömött pofazacskójú Jan Nowickival. A második fele már filmszerűbb: történelmi monodráma. Nyomasztó egy história, nem jó gondolni rá. Emlékszem, kiskoromban Apu és gyerekkori barátja, Havas Ervin olykor vitatkoztak 1956-ról. Mindig az volt a vége, hogy Havas – nem érte meg a rendszerváltást – azt mondta: azért Nagy Imrét mégsem kellett volna felakasztani. A filmben az ítélet után Mácsai Pál mint bíró azt játssza: kellemetlen meglepetésként éri, hogy Nagy Imre nem kér kegyelmet. Nem tudom, színészi, rendezői ötlet-e ez, vagy van történeti alapja – mármint hogy kérvényre esetleg meg akartak volna kegyelmezni neki. Aligha. De valószínűleg sok olyasmi lehet, amit nem tudunk erről a történetről. Én például a követségre való beköltözést nem értettem soha.

Este Szkéné, ahol összefutottam doktor Pereczcel, aki közeli padtársam volt az újságíró-iskolában, kábé nyolcszázhatvan éve nem láttam, és most Clint Eastwoodra kezd hasonlítani. Ez A sütemények királynője szerintem nem olyan jó, mint az utóbbi két Pintér Béla, de ennek is van szociografikus meg teátrális ereje. Nagyon szeretem, amit ők csinálnak és ahogy.

Mai:

NULLA DIES SINE LINEA – ne múljon el egyetlen nap se tollvonás nélkül. (Tanultam latinul a gimiben – akkor még nem sejtettem, hogy evvel majd dicsekedni fogok – magától Muraközy Gyula tanár úrtól, aki számos antik költő jó nevű fordítója volt. Nulladik órában tanított az a szép darab, ősz, elegáns ember. Mindig hideg volt és sötét, nekünk legalábbis, neki meg napsütötte, fényes ókor. Meg sem látott bennünket.)

vissza a lap tetejére

3. szerda

Könyvekre nem jutott tér itt az utóbbi időben, pedig olvastam sok mindent. (A Da Vinci-kód c. bestsellert is. Annyira gyors és fordulatos, fárasztott.) Máraitól A gyertyák csonkig égnek című, szép szavú giccset. Aztán dúltan láttam Váli Dezsőnél – nézem olykor a Válinewst (okt.19.) –, hogy megveregeti Szabó Magda vállát Az ajtóért, és nem átallja azt a remek regényt A gyertyák csonkig égnekhez hasonlítani.

Márai műveinek zömét olvastam, és arra jutottam, nem szeretem őt. Írt személyes, „alanyi” könyveket, azokból lehet tudni, milyen volt ez az ember. Kétségkívül okos és tisztességes. Csak nem rokonszenves nekem. (Kertész Imrével is épp így vagyok, de például Esterházy Péterrel viszont ellenkezőleg.)

Mondtam már olyan írót, akit szeretek? Karácsony Benőt mindig imádtam, de lehet, hogy ma már nem tudnám olvasni. Hacsak nem vonulnék be néhány hétre egy árnyas kerttel rendelkező szanatóriumba, de erre semmi esély. Kedves íróhoz egyébként ezerféle úton juthat az ember. Lehet például kárpótlás. Amikor a nyolcvanas évek második felében, két diplomán túl nyűgösen Egerbe jártam magyar szakot abszolválni a főiskolán, akkor annak az lett az értelme, hogy elolvastam a kötelező listáról néhány olyasmit, amit addig nem. Így nyertem egy Égető Esztert Németh Lászlótól. És Thomas Mannt. Szép Ernőt, Szomory Dezsőt a színház hozta. Lehet írót ajándékba kapni-adni is. Szerényi Gáborral vagy huszonöt évvel ezelőtt megállapodtunk abban, hogy Kosztolányi Dezső az isten. Én Lev Tolsztojt is nagyon szeretem, mondtam, mire elolvasta Tolsztojt, és bejött neki. Milyen jó is lenne kapni valakitől egy új nekemírót!

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

Ebben a hónapban lesz Máté 18. születésnapja. (Sok éve tartogatunk erre egy üveg 1986-os portóit.) Komolyan veszi a dolgot, úgy látom. Múltkor, amikor a fogszabályzó várójában ültünk a mesefigurák képe alatt, azt kérdezte: „Akkor most decembertől át kell mennem felnőttfogorvoshoz?” És őt is komolyan veszik. Tegnap megjött a cédula a december 5-i népszavazásra, neki is. Azt szerencsére nem látták, hogy úgy bontotta fel a borítékot, mint egy gyerek, nem is maradt épen a belseje.

A tegnapi szép nyárutót Verőcén töltöttük. (Attól tartok, egyszer ott a [Duna]kanyarban úgyis kisodródik majd egy vízihulla, akit pont én fogok megtalálni Frédikével, amint sétálunk Kismaros felé az ártéri erdőben.)

Este a Szenvedély a Pesti Színházban. (Szerényivel találkoztam ott, biztos mert emlegettem itt.) Máig nem látom, miért is rendez Mészáros Tamás, de mondjuk az nem baj, hogy ezt megrendezte. Harmatos bulvárlelkizés a darab a klasszikus témára (a Médeia az ősmű), de az mégiscsak mellbevágó jelenet, amikor Lukács Sándor hazamegy és bejelenti a 32 éve felesége Halász Juditnak, hogy elhagyja őt. Át lehet érezni, hogy ez az a helyzet, amiben senki nem tud jól viselkedni. Sem a férfi, sem a nő. (Amúgy a „csábító” a gyenge láncszem a darabban, az előadásban is – Szamosi Zsófia –, de lehet, hogy az én pozíciómból ezt nem is láthatni másként.) Hazamegy a néző a színházból, és biztosíték gyanánt párjától szoros ölelést kér haladéktalanul.

Mai:

Rakovszky Zsuzsa írja A kígyó árnyékában:

A LEGKÍNZÓBB FÁJDALOMBÓL VAGY A LEGHEVESEBB GYÖNYÖRŰSÉGBŐL SEM MARAD MÁS AZ EMLÉKEZETBEN, CSAK PUSZTA NEVE, POR ÉS HAMU.

vissza a lap tetejére

5. péntek

 Lukács Sándorról akartam még: vele tudom illusztrálni, hogy néha, nagy ritkán és mintegy véletlenül, de pozitív érzeményt is kelthet a kritikus a színészszívben. Szikora János rendezett Veszedelmes viszonyokat a Pestiben egykor, Lukács játszotta Valmont vicomte-ot. Mindenki lehúzta az előadást, csak én írtam róla jót az Új Tükörben. (Csáki Judit mondta utána: „Mellévetődtél, van ilyen.”) Évekkel később egy sajtótájékoztatón bemutattak bennünket egymásnak, Lukács ölelt, csókolt: „Te voltál az egyetlen, aki észrevetted és értékelted!” Azóta is „Andikám!!” vagyok neki (már amikor megismer), én meg igyekszem ilyenkor nem nagyon fagyosan mosolyogni. Volt több interjúnk is. Ez a legutóbbi.

Itt van Kulka a Jövő 7-ben, eredetileg arra gondoltunk címadótárs kedves férjemmel, hogy III/2. Richárd legyen a címe – másodszor játssza a szerepet –, de hátha nem mindenki nevetne. (Nem túl bőven vettem fel az anyagot, ilyenkor szoktam a kérdéseket is beletenni.)

Közben tegnap már túl is estem a Nemzeti bemutatóján. Nekem imponált. A szikár feketeségével, a komor eleganciájával – külföldön szoktam vizuálisan ennyire összeszedett előadásokat látni –, Kulka sötét erejével, a süllyedők suhanásával, a hátsó traktusban szállítmányozott halottakkal, a sok élő virággal, a felvonáshossziglan a földön pirosló rózsaszirmokkal, miután Schell Judit szétvert Kulka hátán egy vörös gyászcsokrot. (Én úgy láttam, Lady Anna kétes meghódítása itt megtörtségre, szánalomra, félelemre van alapozva. Régóta azt gondolom egyébként, hogy ennek a jelenetnek a szövegébe egy sikeres szexuális attak van belekódolva.) Viszont rövidebben kellene végezni az előadással, és túl sokat autóznak benne. Bizarr dolog benzingőzben fuldokolni egy színház nézőterén.

vissza a lap tetejére

6. szombat

Nem tudom, mi lehet velem, de a III. Richárd szünetében kedvesen odajött hozzám Sándor Iván, aki főszerkesztő-helyettesem volt a Film Színház Muzsikánál. Az elmúlt tizennégy évet abban a tudatban töltöttem, hogy elfelejtett, mert nemegyszer jártunk ugyanabban a színházban, de soha nem fordult elő, hogy észrevett és köszönt volna.

Este a Bárkára mentem a szolnokiak vendégjátékára, Emberi hang, Cocteau, monodráma előbb prózában, majd operailag. (A második felére már nem neveztem be.) Quintus Konrád rendezte az első részt – talán az iránta való rokonszenvem vitt oda –, Melkvi Bea adta elő, akit többször találtam már figyelemreméltónak a főiskolás Müller táncosaitól kezdve a pécsi Pillantás a hídrólon át a debreceni Az a szép fényes napig. (És gyönyörű volt a portréja a pécsi színház falán.) Hanem itt most igen kevés természetes emberi hang telt tőle. Meg kicsit nehezemre is esett már megint egy elhagyott nővel empatizálni.

Mai:

Még mindig A kígyó árnyékából, súlyos, szép könyv.

CSAK AZ A BAJ, HOGY NÉMELYIK EMBER SZERETETE ÁRTALMASABB, MINT MÁSNAK A ROSSZAKARATA.

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

Tegnap este a Kongresszusi Központban voltunk a szüleimmel, születésnapi Benkó-koncerten. Azzal kezdődött, hogy bejátszottak egy huszonnégy évvel ezelőtti klipet, amelyben a When I’m Sixty-Fourt énekelték hatvannégy évesnek maszkírozva. És most, hogy a Benkó 64 éves, megnézhettük, milyen találati aránnyal dolgoztak a korabeli sminkesek. Nem rosszal. Rendben volt a koncert. Jenő, a bendzsós nem kanalazott, ennyi volt a hiányosság.

Elolvastam Moldova György emlékiratait (Az utolsó töltény), irodalmi értéke nulla, önérzete végtelen, de amiket megélt, az nem érdektelen. Átlapoztam egy könyvesboltban Ungvári Tamás kötetét is (Lezáratlan nyomozás), amelyben az a művelt ember emlékezetből és rosszul idéz Radnóti egyik razglednicájából – amint azt szemére vetik az ÉS-ben –, ráadásul Örkénynek tulajdonítja a mondatot. Az jutott eszembe, hogy vajon a nyilvános napló is olyan ellenszenves, nagymellényű műfaj-e, mint a memoár?!

vissza a lap tetejére

8. hétfő

Nem említettem, hogy alig találtam e hét végére bemutatót a Népszabinak, úgyhogy némiképp általános Székesfehérvárt csináltam. Szokatlanul kis befektetéssel. Mire Szurdi Miklós visszahívott, voltaképp kész is voltam, úgyhogy kábé öt percet beszéltem vele. Most pedig Soltész Bözse (Yasmina Reza: Egy élet háromszor, rossz a cím fordítása, Három változat az életre, erről van szó), jószerével ő az egyetlen figyelemreméltó fiatal színésznő a Magyar Színházban, pénteken találkoztunk, már írom is.

Mai:

Most szűkbeszédű voltam, átnyújtom hát az egyik legkedvesebb versemet. Nadányi Zoltán (1892-1955) írta:

Így volt 

Zuhantál és elkaptalak

ruhád csücskénél és a vak

mélységbe fejjel lefelé

csüngtél és én tartottalak

a rácsnak rogyva, görcsösen,

öt ujjal, kínnal és dühvel.

Egyetlen szörnyű akarat

volt bennem: nem engedlek el!

 

És megvirradt és este lett

és jöttek őszök, tavaszok

és még mindig tartottalak

és már harmadszor havazott

és még mindig tartottalak

és súgtam lázas szavakat

és az öt ujjam majd letört

és a ruhád szakadt, szakadt.

 

Hogy volt tovább, nem is tudom.

Egyszer csak elmúlt az egész.

Kiszállt belőlem az a láz,

az a vad, gyilkos rettegés.

Itt állok az erkélyen és

az élet zúg a körúton

és a felhőkbe nézek és

nem is tudom... nem is tudom...

vissza a lap tetejére

9. kedd

Tegnap Hegedűs a háztetőn az Ódry Színpadon. Nagyon rendes kis előadás. Zöld Csaba kiffffejezetten jó Tevje, és idedicsérem Tompos Katalint is (Chava), mert van benne valami különös báj, finomság a mozdulataiban. Arra is akad egy erős tippem, hogy melyik lány lehet az osztályfőnök kedvence. Kerényi Imre osztálya ugyanis. (Az 1988-ban végzettjeit valamelyest ismertem.) Volt idő, amikor jó volt Kerényi-növendéknek lenni. Volt olyan is, amikor nem. Egyszer egy osztálya le is váltatta. Hogy most milyen lehet, hát nem tudom. Ezt az előadást mindenesetre elég szépen megrendezte, és nem is a Madách Színházból koppintott. Először láttam frappáns és logikus megoldást a Fruma Sára álomjelenetre: Tevje a fél falut beszervezte éjszakára statisztálni. És ahogy a végén, mielőtt elhagyják Anatevkát, orosz szokás szerint leülnek egy kicsit – az gyönyörű.

vissza a lap tetejére

10. szerda

 Elvittük apukámat látogatóba a nővéréhez, aki kórházban van. Ott ült az a két, egymásra mindinkább hasonlító, hófehér hajú, idős ember, körülöttük pozitív hangulatkeltő hozzátartozók. „Sokkal rosszabb állapotban voltam, mint te most – mondta apukám buzgón biztatva a nővérét –, mégis itt vagyok!” „ És? – kérdezte a nagynéném. – Az jó neked?” Így, egyetlen kérdéssel hogy megfogta apukámat! Nézték egymást testvériesen, szeretettel és kedvetlenül. „Nekünk jó!” – mondta az unokabátyám, többünk szájából véve ki a szót. Szép és szomorú volt az egész. Kettejükön kívül mind örültünk neki(k).

 Mai:

Bächer Iván írt nemrég fájó, finom idevágót. Ez a vége:

ELSZOMORÍTJA AZ EMBERT A KÓRHÁZAZÁS, EZ A BAJ. ÉS AZ MINDENEKELŐTT, HOGY MÍG A KÓRHÁZAZÁS ELMÚLIK, ELMÚLHAT, ESETLEG, EZ A SZOMORÚSÁG MÁR SOHA. AZ TÖBBÉ NEM MÚLIK EL. EZ A BÖKKENŐ, AMI A KÓRHÁZAZÁST ILLETI. EZ. EZ IS.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

Harmadik napja készülök megnézni a Másnap című Janisch Attila-filmet. (Gáspár Tibor miatt ki vagyok hegyezve rá.) Tegnap már el is jutottam a moziig, erre festés miatt elmaradt az előadás. Felhívtam a Madách Színházat: „Biztos furcsán hangzik, de még soha nem láttam a Mario és a varázslót!” „Szentséges isten!!” – mondta Balogh Erzsi. Akkor itt az ideje. Oda mentem tehát az este. Jól megcsinált előadás. Mácsai Pálnak egycentis a haja (hogy megbarnult! már ahol nem ősz), és igen szuggesztív Cipolla. A tegnapelőtti cikkbelinkelés kapcsán átgondoltam azt az 1988-as osztályt: a tizenöt emberből három jól jegyzett, „országos” színész lett: Kerekes Éva, Nagy-Kálózy Eszter és Szervét Tibor. Plusz van még két, kétesebb karrier: Kolti Helga mint veszprémi színigazgató és Csomor Csilla mint a Barátok közt sztárja. A többiek: akik nem maradtak meg a pályán (Juhász Károly, Spilák Klára), akik élve eltemetkeztek fővárosi elfekvő színházakban (Galbenisz Tomasz, Czvetkó Sándor, Végh Péter), és akik kisebb-nagyobb vidéki színészi pályát futottak be (Hegedűs Zoltán, Quintus Konrád, Dimanopulu Afroditi, Garai Nagy Tamás, Bartus Gyula, ebben a sorrendben). Az övékét megelőző Kerényi-osztályban pedig volt a híres Hirtling-Funtek-Mácsai élgárda. (Meg Fazekas Zsuzsa, Juhász Róza, Mészáros Károly – tényleg, ő hová lett? –, Kolos István, szegény Kerekes Laci, ki is még?) Hirtling alatta maradt annak, ami várható volt tőle. Valahogy kiszáradt. Funtek kábé itt tart, és hát ki tudja, mit ér az, amit ő odakint elért. Mácsai vitte a legtöbbre. Okosan, türelmesen, tisztességesen és rokonszenvesen építkezett szakmailag.

vissza a lap tetejére

12. péntek

Komáromiak vendégjátéka a Nemzetiben. Ráckevei Annát láttam a nézőtér távolában, közepes babapocakkal. Nagyot rámosolyogtam és integettem elismerően. (Egyidős velem. Bátor nő.) Jókai Mór A gazdag szegények, ezt láttuk, én csak a feléig. Nem színdarab, annyi biztos. Schlanger András mint rendező becsülettel és némi iróniával odatette. Érdekes, hogy ez a fiatalember, Olasz István, akit tavaly a Háztűznéző főszerepében Bodolay Géza nyilván megnyomorított a durva, vígjátékellenes elképzelésével, most mennyire magabiztos, technikás és tettrekész.  Színésznek látszik.

Mai:

Izé... khmmm... a Winnetout olvasom, isten tudja, hányadszor. Jó eséllyel indulhatnék egy Winnetou-tudási versenyen. Bár kedves férjem előttem végezne, mivel ő szokott megfogni néha olyasmi kérdésekkel, hogy „Véres Kéz – apacs nyelven?”

Winnetou húga, Nso Csi mondja az öntelt germán Old Shatterhandnak (aki nekem Statterhand, mert így olvastam félre gyerekkoromban):

MILYEN KÁR, HOGY NEM INDIÁNNAK SZÜLETTÉL, CSAK HITVÁNY, HAZUG SÁPADTARCÚNAK!

vissza a lap tetejére

13. szombat

Verebes István miatt mentem a Nemzetibe komáromiakat nézni. Szoktam szeretni, amiket ő csinál. (Egyébként ennél az interjúnál ismerkedtünk meg, ez után hívott Nyíregyházára.) Szomorytól a II. József, a címszerepben Mokos Attilával, aki jobb színész, mint amilyennek eddig láttam. Nem hittem volna, hogy be tud tölteni egy egész estét, de be tud. Amúgy az ő elnagyolt intonációjából plusz a Nemzeti rossz akusztikájából kábé olyan hangzási helyzet állt elő, mintha II. József szövegét a fiatal Orbán Viktor mondaná. (Nem lehetetlen, hogy ez Verebesnek is eszébe jutott.)

Találkoztam ott Lajos Sándorral, kaptam tőle egyet a friss, Bertók-címlapú Zsöllyéből. Nem szerepelek már az impresszumban. Mondtam neki nyáron ugyanis, hogy ha a Zsöllye életben marad is, nem szeretnék szerkesztője lenni tovább, csak szerzője. A májusi szám után jutottam erre, amit még olvasószerkesztőként gondoztam, majd a megjelenésekor érdeklődve (egyetértve meg nem egyetértve) olvastam Lajos Sándor számomra ismeretlen írásait. Ezt a lapot ő gründolta, ő tartja fenn, ő csinálja. És személy szerint az ő újságja. Nincs evvel semmi baj, én csak levontam a konzekvenciát. Egyébként pedig azt gondolom, hogy a Zsöllyének voltak értékei, ráadásul pótolhatatlanok. Csinált olyasmit, amit más színházi lapok nem. Többet és mást is dokumentált, mint a többi. (Az alapvető baja az volt, hogy nem talált magának elég számú jó szerzőt.) Kár, hogy meghal. Sajnálattal mondok búcsút neki: búcsú.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

A X. 4-i bejegyzés folyománya: kedves mail jött Pászt Patríciától, aki idetalált :-) Krakkóban vezet immár öt éve egy független magyar kulturális centrumot, mint írja.

Olvasok a Mozgó Világban egy interjút Ekler Dezső építésszel, akinek masszívan rossz a véleménye Budapestről városépítészeti szempontból. Nem az utóbbi tizenöt vagy ötvenöt év alapján, hanem a kiegyezés utáni fejlődéstől kezdve. Azt mondja az új Nemzeti Színházról, tudomásul kell venni, hogy az átlagemberek szeretik ezt az épületet, mert „olyan szép, olyan képeslapos”. Akkor tehát megint nem rám bazíroztak. Pedig gondoltam arra, hogy mivel úgyis én járok oda a legtöbbet, talán lehetne kedvemre valóbb az a ház! Egyetlen előnyét fedeztem fel mostanáig: mivel a ruhatár külön szinten van, viszonylag feltűnés nélkül lehet lelépni a szünetben. (Bár ezek voltaképp elhanyagolható szempontok ahhoz képest, hogy az épület a színházi funkcióinak milyen kevéssé felel meg.) Ahogy a zene, a film, a média vagy a politika sem engem céloz általában, úgy a Nemzeti sem nekem akar tetszeni. Ha nagy leszek, egyszer majd célközönség szeretnék lenni!

Mai:

Egy régi spanyol mondás:

MINÉL MAGASABBRA MÁSZIK A MAJOM, ANNÁL JOBBAN LÁTNI A FENEKÉT.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

Van nekem egy nyavalyám, pont azóta, hogy nem gyújtottam rá: öt és fél éve. Rendes, szolid kis pikkelysömörnek indult a könyökömön. Aztán az ujjaim vége kezdett hámlani, rongyolódni, sebesedni. Ekkor elmentem egy bőrgyógyásznőhöz, aki innentől kezdve rendszeresen látogattatta magát velem (alkalmanként valahány ezerért), és arra jutott, hogy allergiás vagyok hozzávetőleg az egész világra. A bőrtől a fémen és a fekete festéken át a tisztítószerekig és tovább. Megfelelő gyógymódnak vagy eredményes megelőzésnek az látszott, ha felakasztom magam. Aztán találtam egy meggyőzőbb orvost, aki adott egy büdös, fekete kenőcsöt, ami használt. Éjszakára kellett alkalmazni dunsztkötés alá. Ez igen vonzó korszakom volt: kátrányszagúan mentem a hitvesi ágyba, ragadva az össze-vissza tekert leukoplaszttól. (Még jó, hogy kedves férjem nem kérdezte: Imádkoztál az este?) Ez a krém mindenesetre egy-két nap alatt visszavetette a dolgot, amikor időről időre kiújult. Csakhogy nincs többé kenőcs. Betiltották, mert árt. Én vagyok abnormális, akinek használt. Most véres húscafatokban végződik a bal hüvelykem. Bizsereg.

Mai:

Molnár Ferenc:

SHAKESPEARE ZSENI VOLT, MI LEGYÜNK BECSÜLETES EMBEREK.

vissza a lap tetejére

16. kedd

 Nem vagyok közkedvelt néző a Budapesti Kamaraszínházban, és a tetszési indexemen nyilván ez a 2002-es évad-összefoglaló sem javított. (Viszont a megjelenésekor telefonkönyvet ragadt egy ottani színész – akivel sosem találkoztam –, majd tárcsázott, és megköszönte ezt a cikket, szerinte a társulat nevében is.) Ha felhívom a titkárságot, arra a darabra, amit meg szeretnék nézni, általában egész hónapra nincs jegy. Szűcs Miklós igazgató, meglátván a színházában, köszönés gyanánt/helyett legfeljebb megvető pillantást vet rám. Már amikor egyedül van. Ha társasága is akad (velem pedig nincs a férjem), akkor esetleg hangos megjegyzést tesz rám. Például: „Kit érdekel, hogy Stuber Andrea mit ír?” Mondjuk erre én a tőlem telhető legdekoratívabb mosollyal reagáltam, és nagyon jól tudtam aludni utána (az előadáson.) Ezzel szemben az fájt kicsit, amikor a vígszínházi beszámolót követően Marton Lászlónak nem bírt nevetni rám a szeme a „Csókolom!” mellé. Jó, hogy idővel elmúlt. Mármint a szem-nem-nevetés. (Énszerintem Martonnal mi távolról kedveljük egymást.) Visszatérve a Kamaraszínházra, hogy a világ kerek legyen: van az Asbóth utcában egy hivatalos fiatalember (nem tudom sem a nevét, sem a posztját), aki rögtön leszögezte, hogy régi jó olvasóm. Mindig tiszteletjegyet ad, ha meglát. (Utólagos tiszteletteljes igazítás: Várnagy László a neve.) Ott jártam tegnap este Sötétség délbenen. Előzetesen arra tippeltem, hogy ez egy érdektelen produkció. És eltaláltam! Mindazonáltal szeretek sima közönségű, sokadik előadásokon lenni. Most sem mentem hiába, háromszorosan is/sem.

1. Megláttam Vári Évát, odamentem, bemutatkoztam, telefonszámot kértem, két hét múlva őt tervezem a Jövő 7-be.

2. Helyes, jókedvű, középkorú szerelmespár ült előttem.

3. Végvári Tamás (Rubasov) egyszer tartalmasan vette le a szemüvegét.

vissza a lap tetejére

17. szerda

Bridget Jonesszal indult a tegnapi nap. Annak idején úgy jött a képbe, hogy kedves férjem a rádióban hallott részleteket a könyvből, megvette, tetszett. Még a második kötet is elment. A harmadik Helen Fielding-opusznál gondoltam azt, hogy ennyi elég volt. A film Renée Zellweger szőkeségével riogatott – képtelenség szerintem a szőke Bridget Jones –, mellette szólt viszont Colin Firth, akinek nagy kedvelője vagyok. Eleven és jópofa az első rész. Remek a két pasas. Colin Firth gyönyörűeket néz, Hugh Grant meg – őt nem különösebben kedvelem – már ahogy először felbukkan a vásznon, a liftben, némán dudorászva, komplett pléhboj. A nő sem rossz. (Utóbb az agyonvagdalt, klipesített Chicagóban egyedül az övé volt értékelhető színészi teljesítmény.) Hanem ez a Bridget Jones 2. nem nyert meg. Túl sokat merít az első részből, miközben a szereplők rátesznek két-három lapáttal, hogy még olyanabbak legyenek, mint amilyennek már beváltak.

Délután kritikusok céhe ülés, heten voltunk, kicsit legalább beszélgettünk. Utána elmentem a Nemzetibe Sárga liliomot nézni. Felmértem, hogy nincs mire várni az újranézéssel, rövidülni nem fog, összébb érni is nehezen, ha alig játsszák. Mintha restellné, bukásnak érezné a színház. Váratlanul nagyon élveztem az első felvonást. Úgy tűnt, dús, gazdag szövet ez ott a színpadon, bárhová nézek/fülelek, valami érdekeset látok/hallok. Rájöttem arra is, nem tarthat kevesebb ideig ez a rész. Ilyen nyúlós, kifulladó, megéledő, elalvó, felriadó, tespedő és továbbvergődő minden elszánt, összezárt buli. Legyen az úri magyar vircsaft a múlt század elején, vagy egy születésnap valamelyik kültelki moszkvai kollégiumban az 1980-as években.

Mai konklúzió, tőlem: abbahagyni is tudni kell.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

A Másnap az Urániában, ahol a jegy árában, úgy látszik, nincs benne a fűtés, avagy négy ember miatt nem volt érdemes begyújtani. Profi munka ez a film. A kronológiával nem mindig voltam tisztában, avval sem, hogy végül is mi történt meg és mi nem, de ez így trendi. Szeretem a magyar filmekben, hogy magyar színészek közelijeit látni. Most speciel Szarvas Józsi sanda nézését, Nagy Mari ellágyuló vonásait, Derzsi János üvegszemét, Szabó Márta helyes, bumszli orrát. A Kiscsámpi arcának pedig egészen rendkívüli ereje van ott a vásznon. Egyébként égbekiáltó botránynak tartom, hogy Janisch Attila 47 éves magyar filmrendező úgy talált rá filmje főszereplőjére, Gáspár Tibor 47 éves jól jegyzett vidéki színészre, hogy véletlenül meglátta a fejét a tévében egy színházi közvetítés részletében.

Aztán a Múzeum körúton mentemben arra lettem figyelmes, hogy véradás van az egyetemen. Beléptem egy fordulóra, ami meggondolatlanság volt, mert szörnyen sokáig tartott. A sztenderd véradóhelyemen félóra alatt el szoktak intézni, itt azonban jól elhúzódott. Kedves, izgulós, elsővéradó egyetemista lányok voltak (fiúk is persze), némelyek tán kissé nyápicok, mert többen rosszul lettek, és evvel feltartották az egy szem orvost, aki szolgált. De majd csak belejönnek. Nekem viszont másfél órám ráment e könnyelmű belépőre. Ámbár az is igaz, hogy belőlem mindig kétszer annyi időbe telik kinyerni a szükséges mennyiséget, mint a többiekből. Lassúvérű vagyok vagy mi.

Mai:

Reggel szólt a rádióból:

VIHARKÉNT TOMBOL MÁR A MESSZI TÁVOL. Egy ország énekelte együtt Szécsi Pállal, és közben fel sem tűnt, hogy a mondatnak nincs értelme.

vissza a lap tetejére

19. péntek

A mai Jövő 7-hez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy én ezt a címet adtam: Első nője. Most akkor kitalálom, mi történt ezután. A tördelésben rövidnek bizonyult a cím, erre valaki rászánt fél percet a probléma megoldására. Hogy felhívjon és hosszabb címet kérjen, fel sem merült, mert az valamivel tovább tartana. Beletett hát még egy szót a címbe. (Tipikus.) Hogy ez így nemigen értelmezhető, viszont nem is frappáns, az úgyse zavar senkit rajtam kívül.

Jövő hétre Takács Katit csináltam (Három nővér). Vele egyszer már megjártam, hét éve, a röpke Vasárnapi Hírek-korszakban. Pénteken reggelente tördelték a kulturoldalaimat, Kati meg csütörtök éjféltájt felhívott, hogy meggondolta magát, mégsem szeretné, ha megjelenne az az enyhén borús interjú, amit adott. Mit tehettem, akceptáltam a kérést, és ott álltam üres hasábokkal. Kal Pintér Mihály lett a megmentőm. Az a fiú volt az egyetlen hasznavehető emberem, rendszeresen külsőzött, tudtunk és szerettünk együtt dolgozni, azt hiszem. Felhívtam (már aludt), mondtam, igyon egy kávét, gondolja át, miket beszélgetett az idős írónővel, akiről egyflekkes anyagot adott le, s reggelre írjon belőle három és fél flekkes induló interjút. Megcsinálta. Olyan jól sikerült, hogy a következő heti Tallózó be is válogatta az anyagát.

No, Takács Kati most sem volt sima ügy. Kivetette a kéziratból az Új Színházra vonatkozó jogos szakmai bírálatát. Amit nemcsak nem kéne félnie elmondani, de felelős, ötvenes vezető színésznőként kötelessége volna szerintem. Persze tudom, a színész kiszolgáltatott. De ha már úgyis muszáj félni, jobb, ha az ember szelektál, és csak a jogos félelmeit tartja meg magának.

vissza a lap tetejére

20. szombat

Azt elfelejtettem mondani, hogy az Egy élet háromszort még csütörtökön megnéztem a Magyar Színházban főpróbán. Nem volt kellemetlen este, de azért illúzió azt hinniük a színészeknek, hogy a dolog ilyen egyszerű: átvonulunk a nagyszínpadról a szobaszínházba, és jók leszünk. Nem lesznek jók. És olyan közelről eléggé látszik, hogy nem.

Itthon közben megszaporodtunk, mert befogadtuk a barátnőmet, akinél az a gáz, hogy nincs gáz, tehát se fűtés, se főzés, se melegvíz. A lakások negyedét érinti a meghibásodás a házukban, a javítást két hétre és egymillió forintra taksálják. Ilyenkor szokott az történni, hogy azok a tulajdonostársak, akiket elkerült a baj, nem akarják vagy nem tudják befizetni a rájuk eső részt. (Mondjuk egy ilyen hetedik kerületi, volt gettóházban az utóbbi is jól elképzelhető.) Tartok ilyesmitől én is, miután magam is egy közel százéves, belvárosi volt bérház lakását birtokolom. Másrészt viszont Horesnyi Balázs azt mesélte valakinek, hogy Pest egyik legjobb lakása a miénk :-)

Mai:

Bálint András mint  orosz parlamenti képviselő mondta valamiről a Negyedik nővérben:

SZOPHOKLÉSZ KARDJAKÉNT LEBEG FELETTÜNK

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

Tegnap este azt néztem meg, ahogy a Barcelona simán megverte 3:0-ra a Real Madridot. Nagyon helyeslem. Bukjon az a Real, amelyik felvásárol négy-öt csapatra való támadót, a világ legjobb focistáit, akik aztán mind beleszürkülnek a sztárparádéba, és egyikük sem tud többé meghatározó játékos lenni. (Kicsit olyan ez, mint a Nemzeti Színház társulata.)

A spanyol focit, az angolt meg a franciát szeretem, az olaszt kevésbé. Ott egy meccs 90 percéből jó, ha a felében fociznak. Meg nem is lehet komoly futballnemzet az, amelyiknek a lesre az a tömör, velős kifejezése van, hogy posizione irregolare.

A magyar foci taszít. Nem volt ez mindig így. Álmomból felkeltve is elfújom a Vasas 1977-es bajnokcsapatának összeállítását:

MÉSZÁROS, TÖRÖK, HEGEDŰS, KOMJÁTI, KÁNTOR, GASS, MÜLLER, ZOMBORI, KOVÁCS, IZSÓ, VÁRADI

vissza a lap tetejére

22. hétfő

MGP-t, ha legközelebb meglátom, valószínűleg erősen megölelem. Tudom, hogy differenciáltabban kell vizsgálnom az ügyét – a hitelesség, az erkölcsi alap, a hosszú hallgatás felől is –, és biztos fogom is, de e pillanatban csak arra tudok gondolni együttérzéssel, hogy ez az ember az elmúlt tizennégy évben nyilván egyetlen éjszakát sem aludt, és lehet, hogy már előtte sem.

Miskolcra mentem tegnap Kvartettet nézni, Máhr Ági iránti rokonszenvből és személyes megbecsülésből. Koós Olgát is vittem magammal, mert ők meg barátnők a Máhr Ágival. Korognai Károly rendezte az előadást, aki sajátos szakmai jelenség. Színészként indult, de nem nagyon bírt a Vígszínház harmadik vonalából a másodikba felfejlődni. Viszont váratlanul elnyerte a Szegedi Nemzeti Színházat, amit – amennyire ezt tudni lehet – eléggé jégre vitt, közben azonban kimunkált egy szerény rendezői repertoárt. Mióta Szegeden megbukott mint igazgató, körberendezte az országot Portugállal, Janikával meg Gyaloggaloppal, s mind többet dolgozik. Nyomon követvén az idei őszét, megállapíthatjuk, hogy október 8-án Veszprémben La Mancha lovagja premierje volt, november 19-én Miskolcon Kvartett, december 18-án Veszprémben Szecsuáni jólélek. Feltehetően nem lesz gondja a karácsonyi ajándékok beszerzésével. Mert az azért valószínű, hogy ő időben felveheti a járandóságát Veszprémben. Akkor is, ha speciel a társulat színészei még nem kapták meg a novemberi fizetésüket.

Olyan erős ez a Spiró-darab, hogy mindig működik. Ebben a miskolci produkcióban is. Egy kissé lelketlen, hatásvadász rendező érződik mögüle, és Máhr Ági az előadás legjobbja, bármennyit ér is ez.

vissza a lap tetejére

23. kedd

Ahogy a Népszabi mai 3. oldali jegyzetét elnézem – korrekt írás, jogos és visszafogott –, MGP-t mostanában nemigen fogom színházban látni. Úgyhogy felhívtam. Azt gondoltam, rögzítő lesz, arra fogom a két mondatomat rámondani, de felvette. Sok erőt és némi megkönnyebbülést kívántam neki. Köszönte. Ennyi volt. Azt nem mondtam, hogy már egy hete rágódom ezen, de nem értem. Mivel ő tudta, amit tudott, ha már bevallani nem bírta, legalább vissza kellett volna vonulnia a kritikaírástól a rendszerváltás idején. Megtehette volna, hogy csak olyan szép, könnyes nekrológokat ír, amilyeneket szokott. Olyan színészekről, akiket rajta kívül úgyis mindenki elfelejtett.

Tegnap Vári Évával találkoztam, aki istenien néz ki, és rendkívül jó benyomást tett rám. Némely előadásokban olykor kevésbé koncentrált és összeszedett, mint amilyen velem volt ebben a kis beszélgetésben.

Este a Fehér éjszakák a Thália Stúdióban, Gálffi László rendezésében, Hámori Gabriellával és Cservenák Vilmossal. A fiút jellegtelennek találtam – Karácsonyi Zoltán volt egyszer elég jó ebben a darabban –, Hámori Gabi viszont végtelenül bájos és varázsos. Elragadó ez a lány a fehér, védtelen arcával, a füligszájával, a vaskos kis lábaival. Még az I love Budapest meg az Alkésztisz láttán zártam a szívembe, és főleg-főleg a főiskolás Liliomnál. (Ahol egyébként Csányi Sándorra is rábuktam.)

Mai:

Az Álmodozó kérdezi a Fehér éjszakák végén:

AZ ÜDVÖSSÉG EGY TELJES PERCE NEM ELÉG EGY EGÉSZ ÉLETRE?

vissza a lap tetejére

24. szerda

Főiskolásokat néztem tegnap az Ódryn. Jordán Tamás harmadéves osztálya, Lukáts Andor rendezte Euripidészekkel. Egyszer már láttam őket a POSZT-on valami mozgáskurzus végeredményével. A lányok figyelemreméltóbbak, mint a fiúk. Van például a versenytáncos testű, Lolita-fejű Vass Teréz. Vagy a bánatosan finom arcú, szintén szép alakú Egres Katinka. (Már ha jól azonosítom a neveket.) A fiúk szinte mind mókás külsejű karakterfigurák. Rómeót nehéz találni köztük.

Zappe Lászlóval találkoztam ott. Azt mondja, már tudják, MGP miket jelentett: semmi ártót, viszont írt sok szellemes, szórakoztató eszmefuttatást. Ezt jól el tudom képzelni, de ettől még nem bagatellizálható az ügy. Kéne mondania valamit. Volt elég ideje végiggondolni, hogyan viselkedjen felelősen ebben a helyzetben. (Azt meg talán ne is említsem, hogy Verebes az Origón máris inszinuálta az összes kritikust mínusz 10%.)

Csomi járt itt az este a Pesti Színházból jövet, a Macska a forró tetőn-előadása után. Nehézsúlyú témákat emelgettünk: népszavazást, Nemzetit.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

A Shure-ban voltam megint – lassan mindent abszolválok, ami kimaradt a Kamaraszínháztól, szoktam olykor ilyen kampányszerűen pótolni –, egy Beke József nevű sosem hallott szerző Durr bele című művét láttam. Hát ez valami penetra. Nyilván nincs ennek a színháznak dramaturgja, mert ha lenne, biztosan odafeküdt volna a küszöbre, hogy ezt csak a testén keresztül. A darab semmi, és még azon belül is primitív. Soós Péter, aki rendezte, valaha egész jól indult a Kamaraszínházban a Sóska, sült krumplival, azóta meg csak csúszik egyre lejjebb. (Utózmányt lásd: XII.28.) A színészekről vagy rosszat, vagy semmit. Illetve annyit, hogy Stefanovics Angélát, ezt a zseniális kis nőt beküldték egy háromperces jelenetre, hogy avasson be szexuálisan egy tízéves fiút. Arcpirító. A tapsnál támadt némi élénkség, egyrészt mert a második sorban egy idős férfi és párja úgy tapsolt, hogy majdnem beesett az első sorba (Beke és Bekéné?) Másrészt mert a mögöttem ülő lányok, akik végigunatkozták és –kommentálták az előadást, heccből elkezdtek őrjöngeni: kurjongattak és bravóztak. A méltatlan sikertől némileg megzavarodott, tanácstalan színészek hajlongtak a színpadon. Egyet írhatok a Durr bele javára: hamardarab, kilencre hazaértem.

Mai:

kedves férjem mondta, hogy véssem be ide ezt Anouilh-tól, a Becket vagy Isten becsületéből. Bár valószínűleg politika, esetleg népszavazás tárgykörhöz szánta:

DE NEKÜNK, SZENTATYÁM, NAGY ERŐT AD, HOGY NEM TUDJUK PONTOSAN, MIT AKARUNK. A SZÁNDÉKOK TELJES BIZONYTALANSÁGÁBÓL BÁMULATOS MANŐVEREZÉSI SZABADSÁG SZÜLETIK.

vissza a lap tetejére

26. péntek

Azt mondja a barátnőm, hogy a biztonsági őrök lopnak. Két olyan kolléganője is van, aki biztonsági őrné, és nem is titkolják, hogy a lakásukban minden, de minden onnan van, ahol a férj dolgozott vagy dolgozik. És hogy a biztonsági őrök nem suttyomban meg ad hoc lopnak, hanem tervezetten és szervezetten. Szépen megbeszélik egymás közt, hogy mondjuk a komolyabb műszaki cikkekből ki melyik hónapban mit visz haza. Engem ez eléggé megdöbbent. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon eleve a tolvajok mennek biztonsági őrnek, netán a kiképzésük része a lopás, vagy a szakmai gyakorlatban sajátítják el? (No persze nyilván a biztonsági őrök sem egyformák, akadnak köztük ilyenek is, olyanok is.)

Talán avval kezdődött a romlás, hogy tömegeket tettek kényszervállalkozóvá: adjál számlát, és akkor megspóroljuk a tébét! (Vagyis elsikkasztjuk a közpénzt.) Vagy avval, hogy a jövedelemadónál nem ismerték el a valós költségeket (például szakkönyv címén évi egy-két ezer forintot lehetett leírni), és akkor ki-ki hamisított magának olyan költségeket, amiket elfogadott az APEH. Talán innentől kezdett elmaszatolódni a választóvonal a „jogos” csalások, kis hazugságok, kis szélhámosságok és a nagyok között. Mára ott tartunk, hogy nincs létező, közérzékelhető gátja a tisztességtelenségnek. Legfeljebb az önmérséklet a visszatartó erő. Abból van viszont a legkevesebb. És még nevetségesnek is hat. Majdhogynem úgy van most, hogy aki kényesen becsületes, az hülye balek. Szinte bárhová nézek – politika, egészségügy, kereskedelem, média és folytathatnám, a közlekedéssel bezárólag – a demoralizálódást látni mindenütt. Ez szörnyű. Szörnyű.

vissza a lap tetejére

27. szombat

Láttam egyszer Avignonban egy múlt idejű Három nővért, koncepciójában hasonlót ehhez az Alföldi Róbert rendezte Új Színház-belihez, csak az megállt a lábán. Ez viszont – a tegnapi főpróba alapján – nemigen működik. Csontig lett húzva, és a színészeknek vagy nem maradt elég eljátszanivalójuk, vagy nem tudták tartalommal megtölteni, de egyiküket sem találtam túl jónak. Ennek megfelelően az előadás konkrétan unalmas. Van benne néhány szép kép. A szobai tűzvész például, vagy a lányok lengése az ágyon mint hajóhintán. A negyedik felvonás, az azért megszólalt. Komor erővel. De ha már az idő pusztító munkájáról van szó, akkor a három csoroszlyát meg a vén trotty Andrejt idősebb, hatvan-hetvenéves színészekkel kellene játszatni szerintem. (Irina nem is lehet más, mint Törőcsik Mari. A többi szerepre meg majd próbajátékot hirdetek.)

Mai:

kis tanmese az Új Fedél nélküliből:

KÉPZELD EL, HOGY AZ ÉLET OLYAN JÁTÉK, AMELYBEN ÖT LABDÁVAL KELL ZSONGLŐRKÖDNI. A LABDÁK NEVE: MUNKA, CSALÁD, EGÉSZSÉG, BARÁTOK ÉS BECSÜLET. MINDEZEKET A LEVEGŐBEN KELL TARTANOD. AZTÁN EGY NAPON RÁJÖSSZ, HOGY A MUNKA GUMILABDA. HA LEEJTED, VISSZAPATTAN. A MÁSIK NÉGY LABDA ÜVEGBŐL VAN. HA EZEK KÖZÜL VALAMELYIKET LEEJTED, ÖRÖKRE MEGSÉRÜL, MEGREPED, AKÁR ÖSSZE IS TÖRHET.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

Máté 18. születésnapja. (Éljen, éljen!) Előzetes ön- és közajándék gyanánt pénteken megtudtuk, hogy sikerült a középfokú nyelvvizsgája angolból. Tegnap tartottuk a szülinapi zsúrt, a szűkebb család és néhány kedves felnőttbarát részvételével. (Panni is itt volt. Amióta az utóbbi pár évben olyan érthetetlenül elkamaszodott tőlünk, elég ritkán látjuk őt. Mint reménytelen szerelmes sóhajtozom utána bánatosan.) Anyósom annyiféle gyönyörű hidegkonyhai készítményt remekelt, hogy abból kitelne egy úttörőtábor kétheti élelmezése (az obligát szalmonellamérgezéssel együtt). Az összefogásos ajándék egy komoly digitális fényképezőgép volt, rögtön készült is több tucatnyi felvétel, de még viaskodom a szemérmességemmel, hogy betegyek-e közülük ide.

Több, egymástól független hírforrásból származó vélemény szerint az ünnepség nagyon jól sikerült.

Ó, istenem... Most látom, hogy Bubik István meghalt ma reggel... Ó, istenem...

vissza a lap tetejére

29. hétfő

Fáj a halála. A gyomromban fáj, álló napja. 1985 nyarán találkoztam vele először, utoljára pedig tavaly novemberben, Veszprémben, A makrancos hölgy főpróbahetében. Első beszélgetéseink egyikén azt találtam mondani, hogy úgy nézzen meg, én leszek az, aki végigkíséri a pályáját, aki tanúja és leírója leszek a munkásságának, és majd a Kossuth-díja alkalmából is én fogok vele interjút csinálni. Veszprémben megbántottságának adott hangot amiatt, hogy nem tudtam: Cauchont játszott Szegeden Funteknél a Johannában.

Nem lett Kossuth-díjas. Attól tartok, valahol valamit elrontott. De a legnagyobb rontás ez volt: premierbuli után hajnalban beülni a hobbiautójába, és bekötetlenül nekivágni Pestnek. Az ostoba, elkerülhető halál mindig éktelen dühöt gerjeszt bennem.

Ma hosszú leszek.

Tegnap elvittem anyukámat, kérésére, A Senákra a Nemzetibe. Épp azon tűnődtem, hogy László Zsolt milyen iszonyú jó, szinte szétfeszíti a fejét a gondolatok ereje, ahogy Rák Janiként próbál megbirkózni a földszintes filozófiai problémákkal, amikor... Épp megállapítottam, hogy nem akármi látvány, amint Spindler Béla dülöngél a dülöngélő kocsmadíszletben, amikor... Épp rájöttem, hogy Horesnyi Balázsnál az ördög a részletekben rejlik, de szó szerint, mert a tavaszi bemutatón nem vettem észre, hogy a kocsmapult oldalára halványan fel van festve egy ördögfej, és a Rák Jani kerítésének póznája is egy ördögfejben végződik, amikor... Amikor a mellettem ülő idősebb házaspár férfi tagja hangosan bekiabált a színészeknek, hogy hagyják abba a káromkodást, mert ő nem ezért jött színházba. László Zsolt és Szarvas Józsi első jelenete ment épp, megdermedtek egy pillanatra, én odanyúltam az ember karjához, mondtam neki, hogy ilyet nem lehet, menjen inkább ki, aztán a színészek folytatták, de összezavarodott minden, és az előadás eléggé szétesett. A nézőtéren hűvös szelek kezdtek fújni, érzékelhető volt, hogy az első rész végére megnyerte magának és felháborodásának a publikumot a férfi, taps se volt, sokan méltatlankodva mentek ki a büfébe. Szóba elegyedtem bekiabáló szomszéddal, aki vehemensen közölte, hogy ő megélte ezt a korszakot, és nem ilyen volt, és hogy ő pedagógus (!), és vajon milyen nevelő hatása van a fiatalokra ennek a trágár beszédnek (és a bekiabálásnak? – kérdeztem), és hogy advent első vasárnapján a színészek kihagyhatnák a szövegükből az ocsmányságokat. Én akceptáltam a véleményét, előadtam, mi mindent tehet az elégedetlensége kifejezésére, a távozástól kezdve a levélíráson át a fújolásig a tapsnál. Egyet nem tehet, nem kiabálhat be, mint egy focipályán, mert ezzel száz ember munkáját vagy estéjét teszi tönkre. Akkor fejeztem be az eszmecserét, amikor azt kérdezte, hogy vajon Chanuka estéjén is beszélnének-e így, avval, hogy akkor én ezt most nem is értem, amit mondott.

Ilyet még nem éltem meg színházban, pedig láttam-hallottam már egyet s mást. (Bekiabálást is. A Játékszínben, hátulról: „Hangosabban!” Történetesen A néma leventén, ahol Bubik játszotta Agárdi Pétert. De ez a szerepe sincs benne a nekrológokban, ahogy a Tüzet viszek, az István, a II. Richárd sem, pedig ezekben kitűnő volt. Bezzeg a pofonjáról ír Zappe.) A legszebb és legérdekesebb az volt a senákos estében, hogy vagy az előadásnak voltak még tartalékai, vagy a színészeknek, de a második rész felszárnyalt, és a nézőtéren megfordult a hangulat. Siker lett végül, még állva tapsolók is akadtak (Szarvas Józsi kedves mosollyal köszönte). Egyszóval, ahogy azt Molnár Piroskának mondtam, amikor hazaérvén felhívtam őt (hogy én kérjek elnézést), győztek a színészek!!

Mai:

SIT TIBI TERRA LEVIS – legyen neked könnyű a föld.

vissza a lap tetejére

30. kedd

Ültem egyszer Bubik mellett a kék Bogárban, természetesen remekül vezetett. Nem is szabad ilyen kétségbevonhatatlanul jól vezetni, a nagy magabiztosság a közlekedésben mindig veszélyes kicsit. Mióta meghalt, egyre jelentősebb szerephez jut a népszavazási kampányban. Na ezt már nem is tudom minősíteni, pedig az volna a szakmám vagy mi.

Tegnap este visszavittem a Tivoliba a darab példányát, amit Vári Éva próbál, s ha már arra jártam, beültem A vágy villamosa első részére. Vagy ötéves az előadás, nem lelkesített, amikor bemutatták, azóta László Zsolt elhagyta Stellát, vagyis Stanley szerepét, gondoltam, lássuk a helyébe lépett Kamarás Ivánt. Telt ház, a nézők nyilván szeretik a dolgot. Enci – játszik. Rendben van. Nagyon játszik. Rendben van. Amikor oly cuppogva itta a kávét, mintha csókolózna a bögrével – na azt soknak találtam. Kamarás Ivánt megpróbáltam komolyan venni mint Stanley Kowalskit, de nem sikerült. Olyan volt, mint egy matróznak tanuló szakközépiskolás (van olyan vajon? matrózképző?), civilben. De van humora a Stanley-jének, azt meg kell adni. Viszont a keze folyton a nadrágzsebében, mintha állandóan izzadna a tenyere, vagy mintha azt hinné, hogy jól áll neki. Leszögezem: nincs férfiember, akinek jól állna a zsebre dugott kéz.

Hah! Megint betelt egy hónap.

vissza a lap tetejére

31. ilyen nap nincs is novemberben

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra