Minek van hatalma fölöttünk

Ahány író, annyi írói világ. És ahány olvasó, annyi viszony az író világához. Bartis Attilával én történetesen úgy vagyok, mint Ady Endre saját magával: „észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény”. Az erdélyi születésű író súllyal és jelentékenységgel bíró regényeinek fej- és léleknehéz főhőseit csodálom tán, de nem értem. Olykor türelmetlenséget, máskor tartózkodást váltanak ki belőlem. A vívódásaik, a tipródásuk, a függéseik, a mindig mélybe bámuló dialógusaik. Egyszer azonban egy színházi előadásban egy színész megérzékített számomra valami fontosat egy Bartis-hősből, A nyugalom főszereplőjéből. Abból a regényből film- és színházi változat is született. A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának bemutatóját Radu Afrim rendezte, s Bányai Kelemen Barna formálta meg a zárt, nyomasztó világú anyaregényből elénk lépett Veér Andort. Játéka kifejezte, milyen rettenetes, elviselhetetlen dráma a testiség leküzdhetetlen ereje. Ha a nemi vonzódás az ember életének sorsformáló tényezője.

Eszembe jutott ez most is, amikor A vége című, 2015-ös Bartis-regény színpadi adaptációja került közönség elé a Radnóti Színházban. A fotográfus hősnek, a beszédes nevű Szabad Andrásnak apjával való viszonyát monitorozza a történet, generációk távlatában, történelmi és családi determináltságban. Közben Szabad András a szerelmével, néhai feleségével, Évával való kapcsolatában szexuális élmények képeznek csomópontokat. Ami akkor is markáns vonulat a színpadon, ha a lányos arcú, felfénylő mosolyú Lovas Rozi felkiáltójelszerűen piros ruhákban is sokkal inkább hat szolid, megértő, ismeretlennek maradt nőnek, mint tékozló asszonynak vagy femme fatale-nak. Talán azért jöttem rögtön a szerepet szakszerűen megfogó Lovas Rozival, mert legszívesebben a színészekhez szaladok az előadás kapcsán. Akik jobbára végig jelen vannak: amikor épp nem ők vesznek részt a dialógusban, a maguk alakjában, akkor is feltűnnek a díszletben, figyelik a többieket.

Egy hatszáz oldalas regény teljes egészét formálni át színdarabbá, ez már-már sziszifuszi munkának mondható, s Mikó Csaba derekasan abszolválta a feladatot, ragaszkodva a regény mondataihoz. Ugyanakkor ettől az ambíciótól óhatatlanul kapott némi tartalomjegyzék jelleget az előadás. Felvillanások, jelenettöredékek, snittek, gyors váltások. Kibontatlanul maradt helyzetek, tovaúszó érzéskezdemények, illusztrálásra kényszerülő színészek. Belefogunk valamibe, ám szinte azonnal sietünk tovább, hiszen így is fél tizenegyes színházi este ez. Tekintve, hogy a regény színrevitele eleve bátor és elszánt tett – Kováts Adél igazgató a kortárs magyar szerzők műveinek szentelte az idei évadot a Radnóti Színházban –, jó döntésnek bizonyult a fiatal tehetségként számon tartott, vizualitásban erős Nagy Péter Istvánra bízni a rendezést. Ő a diplomázása óta eltelt három évben kivívta magának a „vetítős” jelzőt, mert nem is akadt talán olyan munkája – ideértve a Radnótiban színre vitt Don Carlosát és 451 Fahrenheitjét is –, amelyben ne használt volna kamerát, filmes eszközöket. A végében viszonylag visszafogott e tekintetben, az elején, a család bemutatásakor látunk korábban felvett mozgóképeket, amelyeken megjelenik a Szabad Andrást játszó László Zsolt – akinek mostanában idős szamurájra hasonlít a fizimiskája –, mégpedig az apja és a nagyapja képében.

A Szabad Andrást játszó László Zsolt – ez azonban nem pontos kifejezés, mivel a színpadi verzióban három színész ábrázolja a hőst, három különböző életszakaszában. Három rész-Szabad, egy-egy harmadnyi Szabad oszthatja fel egymás közt a figurát. Katona Péter Dániel adja a fiatalt, csodálkozó szemmel, alatta sötét szemealjjal. Porogi Ádám mint főönmarcangoló vonul végig a fotográfusi pályán és az emberi kapcsolatok terepén, László Zsolt pedig jobbára összefoglal és narrál. Valamint ő jeleníti meg a tisztessége okán börtönviselt Apát. Ő is indítja az előadást, László Zsolt, egy igen látványos képben: a sötét falakra szerelt lámpacsíkok fényorgonaszerűen világítanak, s a színész úgy borul sötétbe, úgy tűnik el a sziluettje, ahogy a szerepe az előadásban.

A produkció hangulatgazdag dekorativitásában része van a Dargay Marcell és Csizmás András szerezte zenének is, de mindenekelőtt talán a díszletet jegyző Schnábel Zita érdemének tudható be. Feltehetően megihlette őt a főhős foglalkozása, és alighanem az is, ahogyan Bartis Attila elmélkedik a regényben magáról a fotografálásról, a mibenlétéről, a képkomponálásról, a kiválasztott pillanat megörökítéséről. („[Az írást] mindenki úgy csűri-csavarja, ahogy nem szégyelli. De a fényképnél nincs mese. Ezért döntött az Úr végül a fotográfia mellett. Ezért készítette az első képet maga Jézus Krisztus. Egészalakos kontaktot, önmagáról. A fotográfia az egyetlen, ami személyesen az Úristentől való” – mondja A végében Reisz, a fényképész. „Tulajdonképpen semmi nincs olyan közel a halálhoz, mint a fényképezés” – állítja később {a középső} Szabad András.) Schnábel Zita díszletében igen szép képek teremtődnek meg: doboznyi szobadíszlet ablaka mögött álló, elmagányosodott szereplőről, füstködből kibomló emberekről, cserépkályha melletti otthontalan otthonról, világító sisakú űrhajósról és így tovább. S a színházi fotósok rögzíthetik is ezeket a szép képeket.

A dolog természeténél fogva a főhősökön kívüli szereplőket „fregolizó” színészek virítják; hol ilyen, hol olyan alakban mutatkoznak. Energikusan, precízen és helyenként gyorsöltözéssel váltanak egyik figuráról a másikra. Ez kétségkívül hálásabb feladat, mint a háromba hasított főhős bármelyik szelete, és például Pál Andráson – aki muzikális csettintgetésekkel kíséri magát – vagy Bata Éván jól látszik is, hogy színészi örömükre szolgál a mozgékony epizodistaság. Bata Éva a neki jutott nőalakok változatosságában gyönyörködhet és gyönyörködtethet. Közelit is kap, kivetítve, amint egy tévéműsor riportereként Szabad Andrást mint sikeres, befutott fotóművészt interjúvolja.

Kiemelkedik a tablóból Kováts Adél, aki az összes rábízott asszonynak képes körülhatárolt karaktert vagy mélységi dimenziót adni. Ő az Apát gyöngéden féltő, a fiát okosan szerető Szabadné, akit főként ruhát teregetni látunk, egy emlékképben még úgy is, a háttérben, hogy közben Kováts Adél a színpad előterében áll. Különösen emlékezetes alakítása Szendrey Éva grófnő, kócos ősz hajfürtökkel, bájjal, bölcsességgel, malíciával. De lefegyverző akkor is, amikor az érett asszony Keresztes Dalma képében, decens kétrészes fehér fürdőruhában merészen ismerkedik Porogi Ádám Szabad Andrásával a Lukács fürdőben. Berényi Nóra Blankának kisebb feladatok jutnak. A legkedvesebb jelenségnek Gagarinként hat: a CCCP feliratú világító űrhajóssisakja körül a rugósan ráapplikált golyóstoll fickándozik, ügyesen megképezve a súlytalanságban hányódó írószerszámot.

A férfiszakaszt Bálint András egészíti ki, brezsnyevien túlburjánzott szemöldökkel a titokzatos helyű és múltú dr. Zenta szerepében. Az, hogy Bálint András, a Radnóti Színház korábbi igazgatója több alakban is mintegy atyai jóindulattal viseltetik a főhős(ök) iránt, illeszkedik ahhoz, hogy jobbára az utána következő generációkkal játszik együtt a Nagymező utcai színpadon. Része még a színészcsapatnak Rusznák András, aki a megbízhatóság tömbszerűségével alakítja Szabad András barátját, Erdős Kornélt.

Fotográfusnak lenni ma minden bizonnyal más státusz és más praxis, mint volt néhány évtizede, a digitális korszak előtt. Hiszen egy ideje már bárki, bárhol és bármikor fényképet készíthet a zsebéből előkapott telefonnal. Talán el sem képzelhető az a fajta munka, vagy hobbi, vagy művészi kifejezőeszköz, amely a komponáláson és az exponáláson túl technikai szakértelmet, laboratóriumi körülményeket, filmtekercsekkel, vegyszerekkel és nagyítópapírokkal való pepecselést is követelt. A képet előhívni piros fényben kell. Ez az előhívás piros fényben valamelyest megtörténik átvitt értelemben a Radnóti Színház színpadán. De A vége vége mégiscsak az, hogy amit a kép mutat, az homályos, elmosódó és megfoghatatlan.

A vége. A Radnóti Színház előadása. Író: Bartis Attila, Mikó Csaba. Szereplők: László Zsolt, Porogi Ádám, Katona Péter Dániel, Lovas Rozi, Kováts Adél, Rusznák András, Berényi Nóra Blanka, Bata Éva, Pál András, Bálint András. Dramaturg: Sándor Júlia. Díszlet: Schnábel Zita. Jelmez: Pattantyús Dóra. Rendező: Nagy Péter István.  

Stuber Andrea