Bábok pillangók nélkül

Szüntelen király

Cimborák Bábszínház

Tamási Áron 1947-től a Romeo és Júlia nevű színházi és művészeti hetilap főmunkatársaként dolgozott, s a második számban közölt egy cikket Színházi válság címmel. Ebben azt rótta fel, hogy a színház „egyre elszántabban és mindjobban eltévelyedve, a valóságot akarja elénk állítani, és nem az igazságot. Az élet otromba és buta valóságait, és nem a költői igazságot, mely egyedül tudná az embert alkalmassá tenni arra, hogy a valóság méltatlan és szégyenteljes eseményeit elsorvassza és végső fokon megszüntesse. (…) Amilyen mértékben kezdett megszűnni a színház, hogy a költői igazságot keresse és hirdesse, olyan mértékben közeledett a válság felé, mely napjainkban teljesnek mondható.”

Tamási Áron írása vitát keltett, számosan reagáltak rá válaszcikkben, Kárpáti Auréltól Illés Endrén át Major Tamásig. Nem feltétlenül ennek következtében, de nem függetlenül az író színházeszményétől, az ötvenes évek nem bizonyultak termékeny publikációs időszaknak Tamási számára. Sokfelé és sokféle műfajjal ajánlkozott, maradtak fenn vázlatai, szinopszisai balettről, táncjátékról, daljátékról, operettről, operáról, de ezek nem valósultak meg. Színpadhoz nem jutván, a bábszínházi, gyerek- és ifjúsági színházi vonal „mellékvágányán” igyekezett sínre kerülni. 1951-ben megismerkedett Bod Lászlóval, az Állami Bábszínház akkori igazgatójával, aki mesejátékot rendelt tőle, ez lett a Búbos vitéz, amely 1952-ben el is jutott a premierig.  1954-ben Molnár József, a Bábszínház következő igazgatója megrendelte az Árgirus-történetet. Ebből Tamási a Baraboly király című művét írta, ez a bemutató azonban nem jött létre, dacára a szerző abban az évben megkapott Kossuth-díjának. Ez a Baraboly király az első verziója annak a 1958-as Szüntelen király című, közepesen furcsa mesének, amelyet a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház vitt közönség elé, Nagy Lázár József rendezésében.

A színlap így informál: a Szüntelen király a természet körforgásának, az évkörnek azt a pillanatát tárja elénk, amikor a hanyatló, haldokló természet hirtelen átvált tomboló tavaszba. Az élet, a föld, a világ állandó körforgásában újra és újra születik. A régi, a megöregedett királyt váltja a fiatal, az erőteljes ifjú. Mert király nélkül nem működhet semmi, azaz a világot uraló és irányító erkölcsi rend nélkül, kaotikussá válna a rendszer. Bármilyen terhes is, bármennyire belefáradt is, bármennyire megöregedett is, ennek a királynak szüntelen királynak kell maradnia, míg nem váltja őt az új, a fiatal, az ereje teljében lévő erkölcsi rend.

Konkrétan az előadás úgy fest, hogy látunk egy konyhaburkolatú, fekete-fehér kockás utat, amely várhoz vezet, azon csigalépcső visz fel a csúcson magasodó királyi trónushoz. A király, akit Dávid Péter játszik, öreg, lassú, munkás és kicsit gondterhes. Ketten bukkannak fel körülötte: a sáfár (Daróczi Klarissza) – Terembura a neve, körülbelül ez a legszellemesebb a darabban –, aki rosszul sáfárkodik Gyógyia királya, Kikiri ajándékával, a hét üveg itallal. Nem is hogy rosszul sáfárkodik, hanem egyszerűen lenyúlja és megissza, csak az utolsó palackból kínálja meg az uralkodóját. Valami nőproblémáját fojtja alkoholba. Bánatában mulatni akar, hozattatja is a király citeráját („hát alul keresd! Az özvegyek s az árvák kérvényei alatt!”) Megjelenik a királyné is, erősen hárpia benyomást kelt, majd három különös szakember érkezik, bejelenteni igényüket a trónra. De mivel a bolhapásztor, a kántor és a kufár nem tudnak megegyezni abban, hogy melyikük vegye át a királyi posztot, így továbbra is Szüntelen királynak kell vinni az ügyeket. Mígnem jön Hetfü Benke deli legény, egy titokzatos fiatalember (Király Ármin-Richárd m.v.), virágzó bottal a kezében, kivirágoztatja avval a trónt. Igyekvően kivitelezett legényes táncával ér véget a mese.

A produkció asztali bábjáték formájában zajlik, fekete színháznak is mondhatnánk, ha nem világítanák meg a fekete ruhában fellépő színészek arcát. A bábok – Szász Zsolt tervezése, a díszlettel együtt – szépek, némelyik karakteres is. Például Terembura, akinek mintha vécékefétől kölcsönözték volna a haját és a szakállát. A királynő (Gecse Noémi) figurájának elégedetlensége felkiáltójel alkatában fejeződik ki, a három trónvárományos pedig úgy egy vicces, összenőtt bábtrió, hogy egyetlen színész, Pánczél Kata játssza. De azt, hogy a hőseink bábok, semmi más nem indokolja, mint hogy bábszínházban vagyunk. Ezen túlmenően egyáltalán nem teremtődött meg itt a bábműfaj létjogosultsága. Sőt, helyenként kifejezetten zavaró körülményeskedés jár vele. A hivatalában fáradozó Szüntelen király például úgy intézi az ügyeket, hogy a színész, Dávid Péter az egyik kezével fogja a báb egyik kezét, kezével a kezében fog egy nagy pecsétet, azt nyomja az iratokra. Másik kezével megfogja a báb másik kezét, kezében a kezével megfogja a lepecsételt papírt és odébb teszi. Egyáltalán nem csoda, ha már nagyon elfáradt ez a király. Az sem, hogy az utódának nincs is bábja, csak botja.

Tamási Áron: Szüntelen király (Cimborák Bábszínház)

Szereplők: Dávid Péter, Gecse Noémi, Daróczi Klarissza, Pánczél Kata, Király Ármin-Richárd m. v.,

Dramaturg: Nagy Lázár Kincső

Díszlet- és bábtervező: Szász Zsolt

Koreográfus: Tőkés Csaba Zsolt

Bábkészítő és kellékmester: Zayzon Ádám

Rendező: Nagy Lázár József

Sepsiszentgyörgy, 2023. október 17.

Fotó: Barabás Zsolt

Stuber Andrea