Az alkotó sem pihen

Reflex5 Sepsiszentgyörgyön

Az ötödik Reflex fesztivál logójában a nagybetűkkel írt név első E betűjének vízszintes vonalkái hosszan elnyúlnak. Azt fejezheti ki a tipográfiai gesztus, hogy a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház nemzetközi színházi fesztiválja ígéretesen elhúzódik idén.

Ahogy az elmúlt évek nem kedveztek a világon szinte semminek, úgy a színházi fesztiváloknak sem. A Reflex negyedik kiadása óta öt év telt el, mire most sor kerülhetett a következőre, amely nem egyhuzamban zajlik, hanem három modulból áll össze. Az elsőt március végére szervezték, a második májusban várható, és ha minden jól megy (anyagilag), akkor őszre is marad egy kisebb szakasz, amelynek keretében a háromszéki közönség most is rangos honi és külföldi alkotók innovatív produkcióit láthatja. Az eseményt akár születésnapi ünnepségsorozatnak is tekinthetjük, hiszen a Tamási Áron Színház idén 75 éves.

Bocsárdi László fesztiváligazgató az első modul programjába invitálta a helyi Andrei Mureşanu Színház Blasted című Sarah Kane-előadását, a szintén sepsiszentgyörgyi M Studio romeo@julia.com című produkcióját, a Vilniusi Kis Színház Tomi Janežič rendezte Ványa bácsiját, a berlini Rimini Protokoll Uncanny Valley-bemutatóját és a zakopanei Witkacy Színháztól Mrożek A mészárszék című darabjának feldolgozását. Felléptek a házigazdák is a Hegymegi Máté rendezte Gyévuskával. Az említettek közül az utóbbi hármat volt módom megnézni. A litván színház Csehovjáról is lehet némi segédfogalma annak, aki látta Tomi Janežič hat és félórás szerb Sirályát akár itt, egy korábbi Reflexen, akár a temesvári TESZT fesztiválon. (A szlovén Janežič jellegzetes fesztiválrendező, aki bármely új, ismeretlen, izgalmas helyszínhez szívesen alkalmazkodik, hogy előadásai mindig erősen megragadják az itt és most pillanatait. )

A Rimini Protokoll több mint húsz éve hoz létre színházi projekteket, dokumentumszínházi bemutatókat, amelyek általában társadalmi kérdésekre fókuszálnak. Előadásaikkal oly mértékben tágítják a színház fogalmát, hogy nem is színészekkel, hanem szakértőkkel és civilekkel dolgoznak. (Budapesten is találkozhattuk munkáikkal. Emlékezhetünk Karl Marx: A tőke, I. kötet interaktív előadásuk vendégfelléptére a Nemzetiben, a Trafóban pedig járt az elmúlt évtizedekben a szívátültetésről szóló Blaiberg & sweet-heart19, a Rádió Müezzin négy mesélő müezzinnel – ők Sepsiszentgyörgyön is felléptek –, majd a Hagyaték, amely svájci emberek végrendelkezéseit mutatta be bensőséges hangulatú installáció keretében.) Az Uncanny Valley (Elképesztő völgy) különös kísérlet Thomas Melle drámaíró alkotói hozzájárulásával. A nézőtérre érkező közönség egy pocakos férfit talál a színpadon, aki asztal mellett ülve beszélni kezd hozzánk. A kissé tán kelekótya, előzetesen nem tájékozódott néző jól érti, hogy itt egy humanoid robot a főhős. A műszaki szakértők szerint az emberszerű külső megkönnyíti a robotok elfogadását. De ha a gép túlságosan olyan, mint mi, az zavart kelthet. Ezt a különös hatást keltő hasonlatosságot nevezik a japán robotikai kutatók uncanny valley-nak, elképesztő völgynek.

Visszatérve a fent említett egyszeri nézőre (aki a megszólalásig hasonlít rám), nagy elismeréssel és a trükköket találgatva nézte a színészt, aki a robotot játssza. Nyilván van valami protézis a szájában, attól lehet az a kis merevség a mimikájában, a szájmozgásában. Bizonyára kontaktlencsét kapott, hogy hidegnek és élettelennek hasson a tekintete. A feje hátuljából, amennyire látszott, csövek ágaskodtak – ügyes maszkmesteri munka. Ahogy a kezeit, a fejét, a felsőtestét mozgatta – tökéletes. Könnyednek, természetesnek hatottak a mozdulatai, halványan mégis érzékeltettek bizonyos motorikusságot. Kivetítőn illusztrációval kísért monológja közben egyszer bokából lefelé fordította a lábfejét. Ilyen nincs. Tényleg nincs: ember ilyet nem csinál, normális lábfejnek arrafelé semmi keresnivalója. Ekkor fogtam fel, határozott döbbenettel, hogy nem egy kiváló robotalakítást nyújtó színész ül a színen, hanem egy kiváló színészalakítást nyújtó robot. Ez a vártnál is rémisztőbben hívta fel a figyelmet az egyediség kétségességére. Felcserélhetőek vagyunk. Magam is felcserélhető lennék egy kevésbé naiv nézőre vagy élesebb figyelmű színikritikusra. A fellépés végén a közönség körbejárhatta a kikapcsolt gépet, ekkor megcsodálhattuk a hátába telepített, ezernyi alkatrészből álló szerkezetet. Hogy színházat láttunk-e vagy bámulatos műszaki-technikai teljesítményt, azt nehéz eldönteni. De nem akármilyen nézői kaland, annyi biztos. (Pláne azoknak, akik nem olvassák el ezt a beszámolót, és úgy találkoznak majd valahol a Rimini Protokoll előadásával.) A színházvezető rendező Stefan Kaegi legközelebbi terve nagy marionettbábbal dolgozni, együttműködve a drezdai bábmúzeummal.

A Tamási Áron Színház társulata most találkozott harmadszor Hegymegi Mátéval. Korábban a Barbárokat, majd a Jógyerekek képeskönyvét vitték együtt színre, most pedig Darvas Benedek és Pintér Béla zenedrámájához, a Gyévuskához nyúltak. Pintér Béla kedvelt szerző errefelé is. Nemcsak vendégeskedett itt a társulatával, de a szentgyörgyiek játszották a Kaisers Tv Ungarnt. A 2003-as születésű Gyévuska most került másodszor közönség elé. Történetesen egy olyan színházban, ahol a székely nézők – úgy is mint telibe talált érintettek – minden bizonnyal erősen rezonálnak a tárgyra, a 2. magyar hadsereg 1942-es szereplésére, két évvel a második bécsi döntés után. A színpadot a forgószínpadra helyezte a rendező és Kupás Anna díszlettervező, s ez meghatározó eleme az előadásnak, első perctől az utolsóig. A Nyolcadik Kinizsi Pál kerékpáros lövészezred katonái a napfelkeltét nézik, majd a reggeli zászlófelvonás keretében a forgó közepén közös erőfeszítéssel felállítják – az amerikai tengerészgyalogosok Iwo Jima-i zászlóállításának pózában – a rudat egy icipici piros-fehér-zöld lobogóval. (Utóbb alákerül még horogkeresztes mintás, majd sarló-kalapácsos zászló is.) A többi szereplő jobbra-balra üldögél – három-három odaadó zenész keretezi két oldalon a játékteret –, mindenki fekete-fehér-szürke színű. Mintha régi, megfakult fényképet látnánk. A férfiszínészek kopaszfej-parókája egységesít: nem tesz különbséget az áldozatok között. Ugyanakkor a jelmezeken apró kerek, piros foltok előzékenyen jelzik a későbbi, golyó ütötte sebek bemeneti nyílását.

Talán a Pintér Béla-i humort kevéssé adja vissza az előadás, de minden kép és történés erőteljes, jelentéses. Hogy csak egyet említsek: a katonák a biciklin értelemszerűen előrefelé tekernek, viszont a forgószínpad mozgásából adódóan hátrafelé mennek. Stimmt. A forgó működése rendkívül érzékletesnek bizonyul, miközben megmutatja azt is, hogy a színészek mozgása ilyen magas színvonalon különösen hatásos kifejezőeszköz. Ahogy mennek, vonulnak körbe, egyre reménytelenebbül és kiszolgáltatottabban, a Don-kanyar felé. Ahogy Felkay ezredes (az iróniára fogékony Pálffy Tibor) lányaként Korodi Janka halálfekete alkalmi szettben, divatmodelles járással átszeli a színpadot. Vagy ahogy Mátray László – aki egyébként is Horthy Miklós legszebb katonája itt – a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország ritmusára lépdel. Nemcsak mozgásban jók a színészek persze. Kolcsár József Halász századosának például már a hangja is maga a rend, az utasítás és a rendreutasítás. Vagy Kónya-Ütő Bence, akinek arcát egyre fehérebbre festi a szorongás. Ahányan vannak, mind nagyon tudják, mit csinálnak.

A Reflex5 első moduljának lengyel záróeladására tartva a Háromszék Táncegyüttes Stúdiójába, a lépcsőfordulónál megvetett ágyneműbe botlottunk. Abban egy fehérre festett arcú ember aludt. Az immár gyanakvóbb néző mindenesetre közelebb hajolt hozzá: emberből van vagy gépből. Bábu-e vagy szuszog? Ez a színész lett aztán a zakopanei Witkacy Színház A mészárszék-előadásának főszereplője. Stílszerűen aludt egyébként, hiszen szembeötlő az álom jellege az egész játéknak, miközben líraiságba hajló tézisdrámának hat. Az alapmű szerzője Mrożek – eredetileg rádiójátéknak írta, telis-tele metaforákkal –, de az átdolgozó rendező, Andrzej St. Dziuk gondosan érzékelteti Witkiewicz hatását is. A főhős minden vágya, hogy sikeres hegedűművész legyen. Ennek érdekében kész alkut kötni Paganinivel, aki egy nagy, színes füstködben úszó szekrényben bukkan fel. Minden nagy, színes füstködben úszó szekrényből démonok jönnek elő. A csereajánlat a Paganini-szoborral: élet a művészetért, kontra művészet az életért. A főszereplő a maga tompa hétköznapjaiban két nő közt őrlődik – egyrészt uralkodik rajta a hisztérikus anyja, másrészt szerelmes egy szelíd csellista lányba. Idővel minden talány arra a kérdésre redukálódik, sejtelmes víziók közepette, hogy mi lesz a művészettel, a kultúrával. (A feliratozásból megérthettük, hogy a művészetet lengyelül úgy mondják: stuka. A németek nem átallották pont így nevezni a zuhanóbombázó repülőgépüket.)

Le kell mondani a művészetről – hangzik el, s hősünk fejszével esik neki a hegedűnek. (A publikum felhördül.) A tömeg művészete az ölés. Ámde egyedül nem ölhet és nem adhat életet senki sem. Az előadás hosszú, hangos és szenvedélyes proklamációba torkollik. A színész felállítja a közönséget, és a szereplők az első sorok nézőire meztelenjelmezt aggatnak. Nem tiltakoznak, nem húzódoznak a kiszemeltek. Benne vagyunk mindenben. A tét nem kicsi: a civilizáció, a kultúra és a művészet eltörléséről vagy továbbéléséről van szó. Rajtunk ne múljon.

Stuber Andrea