Balatoni tárogató

Időről időre éri olyan vád a színházakat, hogy nem szeretnek kortárs magyar drámákat műsorra tűzni. Hogy a jelent is szívesebben ábrázolják örökérvényű, „áthallásos” klasszikusok bemutatásával, agyonhasznált Shakespeare-, Ibsen-, Brecht-darabokkal, mint élő magyar szerzők új művével. Ezt azonban épp cáfolja az évad első fele, amelyben egymás után jelentkeztek magyar primőrök. Abban persze nincs semmi rendkívüli, hogy a független színházak mai anyagokkal dolgoznak, idén azonban a kőszínházak is előálltak számos magyar ősbemutatóval.

Mindenekelőtt a Radnóti Színház programja méltánylandó: Kováts Adél igazgató majdnem a teljes évadot az új magyar drámáknak/színpadi szövegeknek szenteli; három ilyen premier lesz májusig a Nagymező utcában. Az első, Szálinger Balázs Kályha Katija decemberben köszönt be. (1918-ban játszódó, Trianon tematika alá besorolható, költői színdarab Rusznyák Gábor rendezésében, Kováts Adél főszereplésével.) A Katona József Színház egy decemberi hétvégén három kortársi tárgyú/szellemű/világú bemutatót is tartott. Míg a nagyszínpadon Grecsó Krisztián Tíz eszkimó című új művét kínálták Máté Gábor rendezésében, a Kamrában a Gerhart Hauptmann nálunk ismeretlen, Magányos emberek című drámájából Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab átirata jött, a Sufniban pedig a rendezőhallgató Bagossy Júlia debütált a maga Médeia-átiratával. Közben a Budaörsi Latinovits Színházban egy szegedi színházcsinálónő, Varsányi Anna Az eprésző kislány című darabjával tárta elénk a falusi Magyarországot Alföldi Róbert, s ugyanő a Centrál Színházban Bíró Bence magyartenger című családi drámáját rendezte meg. (És ha engem kérdeznek, akkor ebből a felhozatalból a Kamra Magányos emberek-előadása lett a legütősebb produkció.)

A Centrál Színház magánszínház, színvonalas szórakoztató repertoárral. Puskás Tamás igazgató dicséretére válik tehát, hogy elsődrámás magyar szerző művének bemutatására vállalkozott. Bíró Bence dramaturg fiatal kora ellenére tapasztalt színházi alkotó. Nyert Örkény István drámaírói ösztöndíjat, majd Kortárs Magyar Dráma díjat a Dömötör Andrással színpadra írt Káli holtakért, a magyartengert pedig most jutalmazta a Színházi Dramaturgok Céhe Vilmos-díjjal. Nem érdemtelenül.

A magyartengerben családi ünnepség zajlik a balatoni nyaralóban, Erzsi néni és Pista bácsi (Papp János) ötvenedik házassági évfordulója alkalmából. Jelen vannak a pár felnőtt gyerekei – Erzsi nénivel nem találkozunk, mert reggel váratlanul kórházba kellett vinni – és az unokák. Utóbbiak közül Gábor (Szécsi Bence) a darab központi alakja. (A másik unoka pár hónapos, csecsemőbaba képében, akit Földes Eszter kismama a szövegéből fakadó indulatok energiáival csapdos a pelenkázóhoz.) Gábor kezdő színész, s hozza magával a pályán már sikereket elért színészkollégáját, Örsöt (Fehér Tibor), aki egyben a párja. Ha jól alakul a nap, akkor talán kámingautolnak a család veszélyesebb része előtt.

Bíró Bence írását nyugodtan titulálhatjuk komikus drámának vagy drámai komédiának. Akármi legyen is, a családi összejövetel kiváló alapanyag hozzá. A rokonainkat nem választhatjuk meg, de ha történesen magunk választottuk volna őket, akkor sem lenne ismeretlen egyetlen néző számára sem, hogy milyen nehéz velük néha. Ki nem érzett már kínosnak, nemkívánatosnak egy-egy családi ünnepet, ahol muszáj mindenkihez és mindenhez jó képet vágni. Ki ne tudná, hogy melyik rokonnal milyen témát ajánlatos kerülni, nehogy felszínre bukjanak frusztrációk és feszültségek, amik csak elrontanák a hangulatot. Ha akad olyan, aki nem tapasztalt még ilyesmit, a Centrál Színházban sűrítetten, fokozottan – talán túlzón is – és szórakoztatón elé tárják. Jót tesz a dolognak, amikor az első rész végén, a sok-sok életteli harsányság után Alföldi Róbert rendezése hirtelen elemeli a játékot: a színpad hátuljában kerítésmagaslaton elhelyezett tíz kerti törpe egyszer csak megmozdul és kórusban figyelmezteti a családot, hogy ejnye-ejnye.

A kerti törpék egyébként szépen illenek a (színpad)képbe, mert az Alföldi Róbert tervezte díszlet erősen emlékeztet a balatoni nyaralók ’60-70-es évekbeli dizájnjára a halmintát körbe vevő kovácsolt vas kerítéssel, a farácsos piros székekkel, a viaszosvászon asztalterítővel és az ajtó helyén lógó színes, műanyag szalagfüggönnyel, amelyre úgy emlékszem, hogy koszos-ragadósan rátapadt az áthaladóra. Mint egy nagy emberfogó. Ez a tárgyi környezet éppenséggel hamis vagy igazi nosztalgikus érzéseket is kelthet a javakorabeli nézőben.

Az írói szándék jelez egyfajta ironikus távolságtartást. Ez például abban fejeződik ki, hogy a szereplők olykor a közönséghez szólva, afféle egyenes irányú „félre” keretében narrálják magukat vagy egymást. Bár ez az eljárás a cselekmény előrehaladtával mintha kikopna a darab gyakorlatából. Van ezen kívül Bíró Bencének egy kedves atelier-játéka a szöveggel: Csehov-dialógusokat bújtat bele bizonyos jelenetekbe. Amikor Dóra (Földes Eszter), a kisgyerekes asszony megismerkedik Örssel (Fehér Tibor), a tévésorozatsztárral, akkor úgy kérdezgeti a fiút, ahogy a Sirály Nyinája „interjúvolja” Trigorint, a híres írót. Egy másik szcénában a színész szerelmespár, Gábor (Szécsi Bence) és Örs (Fehér Tibor) körülbelül olyan élesen és kíméletlenül esnek egymásnak művészeti kérdésekben, mint a kezdő író Kosztya Trepljov és színésznő édesanyja, Arkagyina. Akad egy „fordított” visszahódítás-kísérlet is; itt Arkagyina színésznő helyén Gyuri (Schmied Zoltán) próbálja jobb belátásra bírni a feleségét. A kedvenc párbeszédrészletem pedig a Sirály Samrajev intézőjét idézi, aki tapintatlanul egy régi nagy színész felől érdeklődik Arkagyinánál. Ezúttal az idős, beteg nagyapa, Pista bácsi (Papp János) kérdezi a híres sorozatszínészt: „Te figyelj, hol van most az a színész. Az a nagy színész. Tudod, na, a Tenkes kapitánya. Hol van most? – Én csak az Amerika kapitányt ismerem” – feleli a fiatalember. (Ááá, kérdezhette volna inkább Pirx pilótát…)

Az előadás során a legtöbbet használt kellék a pálinkával töltött PET-palack. (Amint a mértéktelen italozás a mostanában bemutatott kortárs magyar színdaraboknak közös vonása. Az egyik. A másik a trágár beszéd.) Magától értetődik, hogy az alkoholszint emelkedésével minden előjön, amiről a szereplők voltaképp nem szeretnének beszélni. Gyerekkori sérelmektől kezdve felnőttkori rivalizálásokon át az elő- és utóítéletekig, a világnézetek különbözőségéig. Ahogy a budaörsi Az eprésző kislányban, úgy itt is felsejlenek alternatív magyar valóságok. Két, egymásnak ellentmondó hiszem, ami nem hogy vitába szállni, de még érintkezni sem képes egymással. Ahogy ebben a darabban előkerül rasszizmus, homofóbia, politika vagy propaganda, annak elég magas a közhelytartalma. De a helyzetek életerősek, megállnak a lábukon, a szerző pedig jótollú, és szellemesen eljátszik a nézővel is. A szólamok összecsattanásának pedig mégiscsak lesz ereje a végén, amikor tömegverekedés tör ki, és az egyik normális, épp válni akaró asszony avval próbálja meg szétválasztani a résztvevőket, hogy „Mi vagyunk a család. Ha még mi is bántjuk egymást, mit várunk másoktól?”

Ha nincs más, akkor azt bántják maguk körül, akit lehet. A mogorva, enyhén leépült Pista bácsi gyilkos szemekkel tud nézni. (De persze huncutul is tud, hiszen Papp János játssza, akinek már eleve az orgánuma is vonzó.) Schmied Zoltán élhetetlennek látszó Gyurija indulatkezelésként a saját combjait üti-veri. A felesége, Pálfi Kata igyekszik anyagilag a legtöbbet kihozni tönkrement házasságából. Rada Bálint és Földes Eszter pedagógus-házaspárja a nemzeti keresztény öntudatot hozza be fölényesen követelőző jelleggel. Még a legrokonszenvesebb családtag a kissé kelekótya, élősködő, gyerekre vágyó Patrícia. Balsai Móni alakítása úgy tartja a felszínen ezt a csak mértékkel toleráns asszonyt, hogy lelátunk a magánya mélyébe. Van a színésznőnek egy bátor, hosszan kitartott, gyönyörű, ábrándos arcú csendje. Amikor elképzeli, hogy Babettnek hívja majd a kislányát, akit szeretne, ha lenne.

A család egyik tagja, Erzsi néni Svájcban élő húga menetközben érkezik, talán ezért is ő marad a legsúlyosabban megíratlan figura. Az a lehetetlen feladat jut az őt alakító Szabó Évának, hogy összegző jelleggel általános megállapításokat tegyen az életre és a magyarokra vonatkozóan, akár egy megkésett Szomszédok-szereplő. Egy jelenetben a rivalda szélén állva szertartásosan beleszór egy kiló sót a Balatonba, hogy legyen ez igazi magyar tenger. Ketten maradnak a színen Pista bácsival. Ezen a ponton lett volna jó befejezni, amikor a két öreg sóval hinti be a magyar földet. Vagyis vizet. Tavat. Nincs is miért tovább menni a történetben, hiszen senki nem tudja a szálakat megnyugtatóan elvarrni és a szereplők problémáit megoldani.

magyartenger. A Centrál Színház előadása. Szereplők: Szécsi Bence, Fehér Tibor, Papp János, Pálfi Kata, Schmied Zoltán, Földes Ester, Rada Bálint, Ódor Kristóf, Szabó Éva. Író: Bíró Bence. Jelmez: Kálmán Eszter. Díszlet, rendező: Alföldi Róbert.

Stuber Andrea