Szerepsorshúzás

Azon tűnődtem a csillogóan szép, havas Nagyváradról hazafelé tartva, hogy Gianina Cărbunariut, a nemzetközi hírű román alkotót vajon kihez hasoníthatnám a magyarországi színházi életből. A múltfeldolgozás, a kutatás alapú színház és a mocumentary (áldokumentumdráma) műfajában létrehozott produkciói alapján talán Kelemen Kristóf juthat róla az eszünkbe, aki szintén szívesen nyúl a történelemhez, és maga viszi színre a munkáit. De Urbán András is szóba jöhet, vagy Pass Andrea, aki ugyancsak a saját darabjait rendezi. Volt olyan Gianina Cărbunariu-előadás, a bukaresti ARCUB 2017-es Artists Talkja, amelynek láttán Schilling Árpádra vagy Vajdai Vilmosra gondoltam. Róluk lehet elképzelni, hogy hasonlóan élesen fogalmaznának a művészek felelőssége kérdésében. (Ők talán kevésbé higgadtan, esetleg szenvedélyesebb dühvel vagy maróbb gúnnyal.)

Gianina Cărbunariu az említett magyar pályatársaknál előbbre jár. Amióta csak elvégezte 2004-ben Bukarestben a színházi rendező szakot, majd drámaírói ösztöndíjjal londoni és New York-i színházaknál dolgozott, azóta folyamatosan meghatározó alakja a román kortárs színháznak, a független színházi szcénának. (Amely ott nagyjából a 2000-es évek elején alakult ki, és szintén érdemtelenül kevés közpénzhez jut. 2012-es romániai adat szerint a kultúra állami támogatásának 99,95 százalékát közintézmények kapták, a fennmaradó 0,05%-ra pályázhattak függetlenek.)  

A színházi projektjei mellett Gianina Cărbunariu ledoktorált, tanított, és 2017-ben eljött annak az ideje, hogy szülővárosa, Piatra Neamţ (Karácsonkő) hívására a helyi színház igazgatója legyen. Ahol – egyebek között – állóvízbolygató színházi fesztiválokat rendez. (Ha jól kutakodtam a hírek között, akkor legutóbb tavaly ősszel zajlott Piatra Neamţban színházi fesztivál, 146 km címmel. Ennyi a távolság a város és a román-ukrán határ között.) Íróként, alkotóként természetesen az jellemzi Cărbunariut, hogy amikor korábbi időszakokból veszi tárgyát, akkor abból sosem csak ismeretterjesztés, történelmi lecke vagy pusztán dokumentumfeldolgozás lesz. (Noha néha verbatim színházi módszerekkel is él, vagyis a témához kapcsolódó interjúalanyok szövegét szó szerint idézi.) Hanem az aktuális jelen problémáira rezonál. Ebbe az alkotói vonulatba – amelynek legkiemelkedőbb csúcsa talán a 20/20 című, marosvásárhelyi produkció volt az 1990. márciusi etnikai zavargásokról, a románok és a magyarok összecsapásáról, román és magyar színészek részvételével – többé-kevésbé beleilleszthető a nagyváradi Szigligeti Színház friss bemutatója, a Magyarosaurus dacus.

Cărbunariu szerzőként már szerepelt a nagyváradi magyar színházban: Tigris című darabját 2021 tavaszán mutatták be a Fellner-Helner-féle elegáns épületben, Tóth Tünde vezérletével. (A Tigris Pesten is fut; a Stúdió K játssza Szikszai Rémusz rendezésében.) Most íróként és rendezőként érkezett a Szigligetibe – Boros Kinga fordítóval és dramaturggal –, hogy létrehozzanak a társulattal egy produkciót. Az a „mohácsista” jegy is felfedezhető Cărbunariunál, hogy a szöveg a próbaidőszak alatt, a közös munkában nyeri el végső formáját. A cím, a Magyarorsaurus dacus létező dinoszauruszfaj a késői kréta korban, csak én nem ismertem ezt az állatot. (Noha régóta szimpatizálok a dinoszauroszokkal.) Szerény méretei – mindössze hatméteres hossz és egy tonna körüli súly – annak köszönhetők, hogy törzsfejlődésében alkalmazkodott a körülményekhez: vulkanikus szigeten élt, korlátozott területen, ennek megfelelően húzta össze magát és vált zsákmányállattá. Erdélyben, a Hátszeg környéken kerültek elő a maradványai, ott fedezett fel egy koponyát és más csontot báró Nopcsa Ferenc, vagyis tulajdonképpen a húga, Nopcsa Ilona. A leletek megtalálásához elég volt sétálni kicsit a család birtokán, a szentpéterfalvai parkban.

Eredetileg Nopcsa Ferencről, erről a kalandos életű emberről szól a Magyarosaurus dacus. Sok-sok szereplővel, akik részint különböző Nopcsák – a Fatia Negra mintájaként elhíresült Nopcsa nagyapától kezdve a levitézlett színházi intendáns apán és a csillagkeresztes dáma mamán át a főispán nagybácsiig és tovább –, részint pedig a főszereplő Nopcsa Ferenc változatos arcait bemutató rész-Nopcsák. Hiszen ő nemcsak őslénykutató volt, de etnológus, író, költő, önkéntes albán, wannabe albán király, osztrák-magyar hazafi, geológus, zoológus, diplomata, antiszemita, hírszerző és a jövőt formáló feltaláló is, amennyiben ő hajtotta végre az első repülőgép-eltérítést. Szerteágazó tevékenységét afféle dokumentumrevüként adja elő a színészcsapat, itt-ott szellemesen reflektálva mindarra, amiben ők maguk – és mi magunk – érintve lehetünk. Báró Nopcsa fordulatokban és eseményekben gazdag élete nem fikció, hanem tényvalóság, és mindenekelőtt alighanem apropó. Amelynek kapcsán a hosszú huszadik század lényeges közép-európai történetei és fontos mondatai bukkannak fel. Tág időben és széles térben, történelmi és európai léptékben neveződnek néven dolgok a színen. Intellektuális érdekesség, hogy egy konkrét személy a prizma, akin keresztül szerte-szét törik a fény, és sok mindenre rávetülhet a bő száz évvel ezelőtti, valamint a mai világból, nagyhatalmi manipulációtól kezdve felsőbbrendűség-tudaton meg kultúrfölényen át gazdasági migrációig és tovább.

A produkció formája, külalakja arra emlékeztet, mint amikor viharos lendületű fiatalok iskolai fellépéssel örvendeztetik meg a hozzájuk közel álló közönséget. Ha konkrétabban meg kellene tippelni, akkor ez talán egy zumbaiskola, mert a szereplők mintha szabadidős sportruházatot viselnének, színes, mintás legginget és derékra kötött fölsőt. Ezt az alapjelmezt Irina Moscu tervező ki-kiegészíti egy-egy jelzés értékű ruhadarabbal: például amikor Fodor Réka felkap egy piros, zsinóros mellénykét, akkor máris kész a korabeli magyar menyecske. Ahogy a vadász Nopcsa és társasága megjelenítéséhez is megfelel puska gyanánt egy hosszú nyelű felmosómop, amely kézről kézre, vállról vállra jár. (Puskával a háton nem lehet kapálni – mondja Nopcsa, az Albán.) Irina Moscu díszletének emblematikus eleme egy régi, patinás, cirádás fekete íróasztal, amelynek felénk eső oldalán színes LED-csík világít, a tetején pedig szintetizátor fekszik. Az előadás ugyanis zenés, a társulat néhány tagja szolgáltat muzsikát hozzá: a kompozitor Trabalka Cecília billyentyűn játszik, Szotyori József dobon, Dimény Levente gitáron.

A színmű felütése, prológusa rögtön kínálja a rácsatlakozást: az 1890-es évek végi Nemzeti Színház művésznői vonulnak fel előttünk, panaszkodva báró Nopcsa Elek intendánsra (Hunyadi István), aki sűrűn foglalkoztatja a szereposztó díványt. Megbukik ugyan a hatalmával visszaélő színházi vezető, de ez a hivatalos karrierjén nem nagyon látszik meg: haláláig parlamenti képviselő marad. A továbbiakban a cselekmény sokfelé visz bennünket, a bécsi Theresianumba, dinoszaurusztalálkozóra – Tőtős Ádám dinóábrázolása hat a legautentikusabbnak, el is képzelem, hogy felkészülés gyanánt többször megnézte a Jurassic Parkot –, Bukarestbe, a Balkánra, Londonba. A színházi vonal annyiban megmarad, hogy a színészek olykor reflektálnak a saját helyzetükre, feladatukra. Dimény Levente például elárulja, hogy azért neki kell megszólaltatnia az egyik előd-Nopcsát, a román Ivant (Ioant), mert ő beszél legjobban románul. Tóth Tünde pedig azt nehezményezi, hogy a szerepsorshúzásnál az antiszemita Nopcsa pont neki jutott, akinek pedig vannak zsidó felmenői.

A Magyarosaurus dacusban tételesen, érzékletesen vagy csak felemlítve elénk kerül a múltból szinte minden, ami napjainkban is forog és forrong. Háború, béke, nacionalizmus, rasszizmus, homofóbia, lokálpatriotizmus, idiotizmus, válság, kultúra, tudomány, szegénység, rossz szomszédság, metoo. Hogy mennyire sikerült színházat csinálni ebből a bőséges felhozatalból, vendégszöveg-töredékekből, kórusszerűen kiosztott prózai szólamokból, hozzávetőlegesen összeálló jelenetekből, körül nem határolt szerepekből, agilis tudományos ismeretterjesztésből, az kétséges. De amikor az ember ott ül a nagy ékszerdoboz jellegű váradi színházban – amely akkor épült, 1899-90-ben, amikor báró Nopcsa a bécsi egyetemen bemutatta tudományos szenzációját, a hátszegi dinó maradványait –, és látja maga körül a helyi nézők arcát, akkor megérti, hogy egyedi kollektív élmény részese vagy legalább tanúja. Annál pedig nincs is jobb talán, mint amikor egy város és egy színház összetartozása felismerhető egy bemutatón, amely érezhetően közös ügy.

Magyarosaurus dacus. A nagyváradi Szigligeti Színház előadása. Szereplők: Csatlós Lóránt, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Tasnádi-Stáhy Noémi. Díszlet-jelmez: Iria Moscu. Zene: Trabalka Cecília. Dramaturg és fordító: Boros Kinga. Írta és rendezte: Gianina Cărbunariu

Stuber Andrea