Csatakos csatatér

A Bethlen Téri Színház becses vonása, hogy időről időre olyan szereplőket hív a színpadára, akiket ritkán láthat a budapesti közönség. Ez a hangulatos erzsébetvárosi független kisszínház 2013-ban alapította meg Vendégváró Fesztiválját, s azóta minden évben szentel egy hétvégét valamely határon túli színházi vagy mozgásszínházi műhelynek. Az eseménysorozat tehát eleve csemegét kínál. Olykor még csemegébbet: amikor a program ínyencségnek számít a meghívott színház különleges minősége okán. Ebbe a kategóriába sorolható a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház fellépése, hiszen ez a kis társulat a kortárs magyar színház függetlenjeinek élvonalába tartozik. A néző, aki belép Urbán András markánsan jelen idejű, zsigeri jellegű színházába, számíthat arra, hogy erős hatások érik. Meglehet, felháborodik, vagy el lesz ragadtatva, vagy nekibúsul, vagy fellelkesedik, vagy elborzad, de fog vele történni valami, ez csaknem biztos.

Urbán Andrásban mint alkotóban – íróban, rendezőben – szinte mindig munkál közéleti düh. Kedvvel dönt tabut és szívesen provokál. Felpiszkál, felzaklat, akár undor hatással is dolgozik. Gyakran fogalmaz direktben, „pacekba”, valódi kontaktust keres a közönséggel, s rendszerint szenvedélyesen foglal állást. Máskor költői képekben fogalmaz. De nem idegen tőle a humor, sőt az önirónia sem. Színházának a Balkán a szülőhelye, különböző nemzetek, kultúrák és vérmérsékletek találkozási pontja. A fentiekből nem egy vonást megfigyelhettünk a mostani vendégjáték kapcsán. Három produkciót hozott a Kosztolányi Dezső Színház, s ezek eléggé különbözőek ahhoz, hogy több oldaláról vehessük szemügyre a társulatot, amelyhez szorosan véve Urbán András igazgató és öt színész tartozik: Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea. A különleges karakterű Mészáros Gábor a rangidős, aki immár 15 éve tagja a színháznak, Fülöp Tímea pedig éppen távozik, és vendégként viszi tovább a szerepeit. Az első este programja az Amikor Isten hasba rúg című előadás volt, amely az Újvidéki Színház és a Kosztolányi együttműködésében, az Európa Kulturális Fővárosa 2022 programsorozat részeként jött létre tavaly júniusban. A mű a jeles szabadkai írónő, Lovas Ildikó azonos című regénye alapján született, s a címét Csáth Géza várandós édesanyja magyarázza meg: „Amikor Isten hasba rúg, megszületik a gyermek.”

A Csáth Géza életéről, haláláról és hozzátartozóiról szóló előadás úgy kezdődik, hogy a majdnem teljesen üres színpadra bejön Kucsov Borisz egy szál fehér alsónadrágban. Egyszerűen, gyorsan és célirányosan cselekszik: lerántja a fekete leplet a színpadon álló letakart tárgyról, amely egy hasáb alakú üvegdoboz, tele vízzel. Azután levetkőzik – megérkeztünk Urbán András színházába, gondolhatni –, és bemászik az akváriumba. Búvárpipára harap, lemerül és magzatpózban kezd lebegni a vízben, míg mögötte a falnyi hosszú fehér drapéria vörösbe vált, s az árnyékképe megjelenése után elénk lép Fülöp Tímea mint szülni készülő asszony, fekete ruhában, fekete magas sarkú szandáljának talpán piros szívvel. Meghallgatjuk felvételről, kihangosítva a belső monológját a terhességről, a gyerek várásáról, a szülésről. „Azonnal vegyék ki belőlem!” – sikoltja. Ez a nyitó jelenet olyan lenyűgözően szép – ha anyagilag gondtalan színház adná elő, akkor egy méretes gömbakvárium lenne a színen, felteszem –, hogy a vizuális felütés eleve megteremti a költőiség auráját.

További hőseink is hasonlóan – kihangosítva, tehát magukba zárva – nyilvánulnak meg, amitől a néző úgy érzi, hogy mindenki igazát megismeri. Például a család által lenézett, zsidó származású feleség, Olga (Crnkovity Gabriella) nézőpontját. (Viszont az unokatestvér Kosztolányi Dezsőét nem, mert őt csak vádirat illeti, amely szerint nem tartotta tiszteletben Csáth Géza, vagyis Brunner József rendelkezését arról, hogy mit tegyen a hátrahagyott papírokkal, írásokkal.) Maga Csáth Géza pedig sok alakban megjelenő figura, akiben ugyanúgy a magzatpóz rögződhetett pszichésen, mint a nézőben, talán ezért akar megrázón visszabújni az anyaméhbe, még ha az csak egy orvosi demonstrációs bábu méhe is. Mozgalmas színpadi látomások után – még a Brenner Józsi Band is rázendít –, összegyűrt csomagolópapírok, cipők, ruhák, testrészek, paradicsommaradványok között végül színre lép az utód, a pusztító apa után maradt árva leánygyermek, Olga. Az újvidéki színésznő, Banka Lívia jelenléte épp oly egyszerű, tiszta és szép, mint az elején Kucsov Boriszé. Halkan, élőszóban beszéli el nekünk a maga sorsát és az apja irodalmi utóéletét.

A második estén látott második Urbán-rendezés, Az Úr nevében politikailag brutálisan inkorrekt előadás, amint ezt az „alcíme” meglehetős pontossággal leszögezi. Négy színész – Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, valamint az ex-kosztolányis Mikes Imre Elek és Nagyabonyi Emese – sorakozik fel a közönséggel szemben, a rendező által kultivált frontális elhelyezkedésben. Faji és vallási előítéletek cunamiját zúdítják ránk. Ha van a „migránssimogató” propagandakifejezésnek ellentéte, akkor az illene ide. Migránsgyalázó, muzulmánüldöző gyűlöletkórus. (Idővel finomodik a kín, amikor beavatnak az iszlám vallás figyelemreméltó részleteibe.) A produkció célja talán az, hogy szégyelljük el magunkat, de mindenképpen. Így vagy úgy. Vagy azért, mert némelyik állítást nem tudnánk cáfolni, vagy azért, mert hang és tiltakozás nélkül végighallgattuk ezt a kínos szóáradatot. A szelíd női imával, miatyánkkal, majd püspöki ornátusban előadott pápai szavakkal induló előadásban mind viharosabb jelenetek jönnek egy óriási szentségtartó előterében. Disznófejmarcangolás, hidzsáb, visszatérő elemként testfestés és csontvázak felvonulása.

Az Úr nevében 2018-as bemutató volt, tehát biztosra vehetjük, hogy annak idején éles, elevenbe vágó Zeitstücknek hatott. Evvel persze nem mondtam sokat, hiszen Urbán András munkái lényegileg mindig Zeitstückök, legyen az Bánk bán, Pass-port Európa, Sacra Hungarica vagy A trianoni csata. De mégis, ami Az Úr nevébent illeti, az eltelt öt év során ha aktualitásából nem vesztett is a darab, a borzalmas közbeszéd erodálhatta valamelyest. Talán fogyatkozott a frissessége, a sodra, az elementáris ereje, dacára a színészek energikus részvételének. A gúny, a vád fenntartható, ám a düh óhatatlanul kopékony. Mindenesetre elég könnyű volt nézőként kibújni e proklamáció hatása alól a Bethlen Téri Színház nézőterén.

A vendégjáték utolsó estéjén a színház legfrissebb előadása, a decemberben bemutatott A föld fiai szerepelt műsoron. Kortárs skandináv darab, amelyet Hegymegi Máté rendezett, aki először dolgozott a társulattal. (Hamarjában nem is emlékszem olyan esetre, amikor Urbán András magyarországi rendezőt hívott volna meg.) Hegymegi Máténak nyilván nem volt ismeretlen a város, hiszen tíz évvel ezelőtt színészként vett részt a másik szabadkai magyar színház, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház jelentős koprodukciójában, a Vörösben. Most azonban színrevivőként érkezett, már-már klasszikusféle szerepeket kínálva a társulat öt színészének.

A föld fiaival a norvég írónő, Gunilla Boëthius sejthetően az ún. mágikus realizmust célozta meg. A történet szerint egy párnak (Fülöp Tímea és Kucsov Borisz) az erdőben születik meg a gyermeke, egyenesen félig a földbe. Úgy kell ezt elképzelnünk, hogy a fiút érzékenyen és leheletnyi öniróniával játszó Mészáros Gábor már akkor a fekete talajba derékig süllyesztve ül a színpadon, amikor elfoglaljuk helyünket a nézőtéren. (Lesz egy megkapó, ismétlődő mozdulata, ahogy a hihetetlenül hosszú karjával szélesen hadonászva maga mögé legyint az anyjáról szólván.) A család helyzete abszurd. De nem nehéz magunkban transzformálni a cselekményt, és Kallét mondjuk egy nem egészséges, súlyosan mozgáskorlátozott gyereknek képzelni, akinek világra jötte örökre megváltoztatja a szülei életét. Így már nem is hat groteszken mulatságosnak az erdei lakosokban felmerült igény, hogy jöjjön és segítsen az önkormányzat.

A történetben az apa és az anya mellett a nagymama (Verebes Andrea) és egy pap (Búbos Dávid) játszik még szerepet. Az előadásban Fekete Anna díszlete, Pető Kata színfoltszerű jelmezei és Hegymegi Máté rendezői eszközei erősen érzékeltetik a természeti jelleget. Ahogy a föld, az erdő, a szél, az eső, a hó belepi és fogva tartja hőseinket, úgy ejtenek bennünket is rabul súlyos gondolatok gyereknevelésről, felelősségvállalásról, áldozatról, önzésről, szeretetről, mulasztásról, hűségről, bűntudatról.

Ha az ember nem fontatlan színházba megy, hanem fontosba, akkor soha nem tudhatja előre, hogy az előadás nyomán milyen kérdésekre kell majd választ adnia magának.

Stuber Andrea