Béllufi

Van az úgy, hogy kocsmáznak a Katona József Színház színpadán. Elsőre Egressy Zoltán Portugálja ugrik be, amely húsz éven át volt a repertoár elnyűhetetlennek bizonyuló darabja. Emlékezetes az az ír csehó is, amelyben a Hóhérok harsány színekkel festett szereplői múlatták az időt. Felrémlik aztán, ahogyan Fekete Ernő és Máté Gábor két fivérként ültek egy presszóban vagy kvázi-kocsmában. Bár lehet, hogy ezek a kort és hangulatot jelző kifejezések, mint kocsma, presszó, resti vagy büfé, mára már kimentek a divatból. Pubok meg bárok vannak helyettük.

Az a kép, ahogyan a Portugálban Pelsőczy Réka az irgácsi kocsmáros lányaként törölgette a poharakat a pult mögött, meglehet, beleihletett Kocsis Gergely munkájába, amikor megírta, majd megrendezte a Kedd című színdarabot. A másik produkció, amely talán hathatott közvetve az alkotói ambícióra, a járvány szülte online bemutató, a Szavalóverseny. Abban Háy János költőhősét játszotta Kocsis Gergely; beavatott bennünket az írás dolgozószoba-titkaiba. No de mindegy is, hogyan, miért és merről indult a Kedd, a lényeg az, hogy Kocsis Gergely, aki negyedszázada színésze a Katona József Színháznak, most szerzőként és rendezőként mutatkozott be a Kamrában.

Az első, amit a Tóth László és Botka Zoltán tervezte díszletben észrevettem, egy Brooklyn-hidas kép a falon. Lehet különben, hogy nem is Brooklyn-hidas, csak azért néztem rögtön annak, mert szívesebben lennék ott, mint máshol. De megszemlélve a színpadkép részleteit, le kellett mondanom New Yorkról, hiszen világító felirat jelzi a lámpatesten, hogy a Leányka Sörözőben vagyunk. Külvárosi kocsmának látszik, otthonosnak azok számára, akik otthon vannak benne. A vendégforgalmi tér egybemosódik a raktárral, a fal felé fordított szék támlájára valaki tapasztalatból ráírta: ne vidd el. A színpad hátuljában középen található a bejárat. A szárnyas ajtó üvegén kívülről felirat, visszafelé olvasható: happy hours 0-24. (Később felkerül fölé az is, hogy „Gyere be”, belülről írva az ajtóra, visszafelé, Kulcs Gyula hadnagy elöljáró tiszteletére.)

A bejárat mögött, távolabb utcakép sejlik fel. Talán nem fénykép, hanem grafika, vagy legalábbis régi fotográfia. Az a tippem, hogy a Blaha Lujza teret ábrázolja. Mintha a lebontott régi Nemzeti Színház oszlopai közül néznénk rá az EMKE-sarokra. Lóg a falról egy lapostévé, de mi a nézőtérről nem látjuk, mi megy benne. Valószínűleg háború. Erre utal, hogy alkalomadtán elhangzik a férfiszereplőkhöz intézett kérdés: Voltál katona? A díszlet legmurisabb eleme egy italhűtőszekrény, amely változatosan zúg és búg, sőt felfedezhető bizonyos rendszer a tetején lévő reklámfelirat működésében. A betűk csak érintésre világítanak, felfénylésük esetén a búgás hangja is változik. Jóformán úgy lehet játszani rajta, mint valami különleges billentyűs hangszeren vagy hangos fényorgonán.

Dacára a terjedelmes leírásomnak, nincs különösebb jelentősége annak, hogy hol vagyunk, ha csak annyiban nem, hogy „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?" Annyi biztos, hogy Magyarország ez és mostanában, hiszen mindenki rosszkedvű, boldogtalan vagy dühös, és senki nem csinál semmit, legszívesebben.

Öten gyűlnek itt össze hőseink. A Pelsőczy Réka játszotta üzletvezetőnő, vagy talán nem is főnök ő, hanem csak személyzet: Babának nevezett pincérnő, pultos. Aztán dr. Árva Géza alkoholista író, Muki becenéven, Fekete Ernő által megszemélyesítve. Egy sötét öltönyös férfipáros – Dankó István és Vizi Dávid –, őket egy kórusból szalajsztották, fellépésből érkeztek épp, Kodály-szerű műsorból. Nekik ketten kell kitenniük egy embert, hogy egyáltalán észrevegyék őket. Mint egy modern Bobcsinszkij-Dobcsinszkij páros, utólag meg sem tudnám mondani, melyiküket hívták Antinak, s melyiküket Bandinak. A legtalányosabb figura a Fullajtár Andrea adta Nő, aki alighanem külföldi. Talán egy szót sem ért abból, amit a többiek hablatyolnak, de tud különös nyelven énekelni és sugárban hányni. A négy helybeli szereplő viszonyának elsősorban múltja van. A legjobb hiszemű feltételezésünk az, hogy a valamin vagy a mindenen túljutottság állapotában találtuk őket. Ugyanakkor érződik rajtuk az összetartozás. Baba kevés gyengédséggel, fel-felfortyanóan, de felelősen óvja a szesztől Mukit, aki papír vagy írógép nélkül is folyamatosan ír, gondolatokat fogalmaz, bravúros körmondatokban. Nem lehet kétségünk, hogy aki ilyeneket mond: „a negyed korty kávé, amit már a gravitáció sem tudott a csésze pereméig eljuttatni minden felfordítás és ütögetés ellenére sem, már beleszáradt oda le, a kanál hegyét kicsit odaragasztva” – az igazi költő. Baba és Muki valahai szerelemféle viszonya úgy lebeg a másik két törzsvendég, Bandi-Anti szeme előtt, mint vágykép, eleve lemondó sóhajjal keretezve.

A színdarabban semmi fontos nem történik. Sőt az is nehezen történik meg, ami nem fontos. Például hogy valaki elmenjen a húsért, valamint a késeshez beadott húsdarálóért, ha már az a terv, hogy kolbászt töltsenek. A bél megvan hozzá, ám nem fog ma töltelék kerülni bele, csak levegő. Béllufi válik belőle végül, konkrétan, nemcsak írói szólelemény gyanánt.

Kocsis Gergely Keddjének erénye a fel-felfénylő humora. Nem cinikus ez a humor, de fanyar és csöppet keserű, mint egy koktél, aminek okvetlenül zöld a színe. Különösen jól érvényesül az írófigura pompázatos szózuhatagának megformáltsága Fekete Ernő előadásában. Hozzáadott érték a színész világos szemének párás huncutsága. Emellett van még valami, ami megóvja e soványka művet attól, hogy lehangoló és nyomasztó legyen – amire pedig okot adna a leképezett világ állása. Ez pedig nem más, mint a zenés mivolt. Szereplőink ugyanis dalra fakadnak olykor. Másképpen, mint egy musicalben. Nem csupán a stílusban rejlik a különbség, hanem legfőképpen a dalszövegminőségben. A musicalekben általában olyan borzalmasan laposak és közhelyesek a dalszövegek, hogy prózában minden bizonnyal tűrhetetlenek lennének. Itt azonban legtöbbször karakteres is, szellemes is, amit a szereplők énekelnek. Muki például így vall Babának: „Te vagy a másik felem, de én egy negyed vagyok. / Hát hogy legyünk komplettek, drágám? / Nézzünk egymásra szépen valahogy.” Kedvenc soromat Baba szájából vettem ki, s akár mottója is lehetne ennek a hely- és állapothatározó előadásnak: „Hazamennék, de pont onnan jöttem.” A szám végén Pelsőczy Réka mint wannabe dizőz, magára ereszti a feje fölötti lámpában rejtőző, hullásra készen várakozó konfettihalmot, miközben Fullajtár Andrea szappanbuborékat fúj rá. Szinte minden szereplőnek jut szám – Vizi Dávidnak és Dankó Istvánnak szép, „Kodály-szerű” is. Elhangzik dal a merésről („A határ a csillagtalan ég ”) és dal a pisiről („Zubog a vizelet / Ez a hadüzenet”), mivel a szereplők által meghirdetett pisiverseny hivatott eldönteni, hogy ki menjen a húsért. Hogy mi történik aztán a vetélkedés jegyében a vécében, amelyet zárnak, és kulcsát a törzsvendégeknek el sem kell kérniük, hanem maguk akasztják le a szögről – arról szerencsére nem kapunk láttató erejű tudósítást.

Jó svádájú írónk, Muki egyhelyütt azt mondja: „Nem tudott a magyar dráma soha igazán a velejébe aktuálisan. Mindig csak elviccelés, vagy a kín. A kínos aznapiság.” Ezt a megállapítást nyugodtan vehetjük úgy is, mint a szerző önironikus-önkritikus megjegyzését. Ennek kapcsán eltűnődtem utóbb azon, hogy vajon ez a mű elképzelhető-e máshol, máskor, mások által színpadra állítva. Van-e ebben annyi anyag, van-e annyi velő, hogy valahol, valamikor felkeltse egy rendező vagy igazgató érdeklődését és vágyát a műsorra tűzésre. Nem tudom. Tényleg nem. A lehetőség is benne van a darabban meg az elszalasztott lehetőség is. Talán meg sem állnának ezek a hősök a színpadon, ha nem a Katona kiváló színészei bíbelődtek volna el avval, hogy járó- és életképessé tegyék őket. Másfelől viszont azt is ki gondolta volna, hogy a Portugál a magyar színház biztonságos sikerdarabja lesz.

Kedd. A Katona József Színház előadása. Szereplők: Fekete Ernő, Pelsőczy Réka, Vizi Dávid, Dankó István, Fullajtár Andrea. Zene: Mátyássy Szabolcs. Díszlet: Tóth László és Botka Zoltán. Dramaturg: Török Tamara. Író, rendező: Kocsis Gergely.

Stuber Andrea