Gyermekuralom

István, a király junior

    A cikk címe nem Roger Vitrac drámájára, a Viktor, avagy a gyermekuralomra utal, bár lehet, hogy enyhe szürreál fuvallatot beengedhetünk az első bekezdésbe. Hanem arról van szó, hogy az Operaház az Eiffel Műhelyházban bemutatta az István, a király junior című produkciót Feke Pál rendezésében, a Magyar Állami Operaház Gyermekkara, valamint a Magyar Nemzeti Balettintézet apró növendékei szereplésével. A műfaji megjelölést egyelőre inkább kerüljük.

    Az bizonyos, hogy az István-rockopera és a gyerek összekötése nem előzmény nélküli. Egyrészt mert Feke Pál korábban már válogatott gyerekeket a mű színreviteléhez, ebből kerekedett az István, a király iskolába megy című sorozat. Másrészt mert volt gyerekszereplője az István, a királynak, amikor a Nemzeti Színház 1985-ben színre vitte a zenedrámát. (Aki olyan sok és sokféle István, a királyt látott életében, mint e sorok írója, annak a színházi megjelenítést tekintve okvetlenül van etalonja. Az enyém ez az 1985-ös előadás Kerényi Imre rendezésében, Bubik Istvánnal, illetve Hirtling Istvánnal a címszerepben, Vikidál Gyula Koppányával, Ivánka Csaba Torda táltosával, Kubik Anna és Götz Anna Rékákkal.) Az a kisfiú, aki abban az előadásban szerepelt, többféle jelentést hordozott: a gyermek Istvánt vagy Imre herceget idézhette, de tágabban értelemben jelképe lehetett áldozatnak, jövőnek, reménynek és/vagy ezek vesztének. Szimbolizált választást, történelmi kényszert és következményt is. (Történetesen ugyanez a gyermek – egyébként kislány: Garai Viktória – lépett fel egy másik híres Kerényi-rendezésben; a János királyban, ott hatalmi játszmák áldozata, királyok saját halottja lett.) Az 1985-ös előadás utolsó képében a magára maradt István király – amikor a Himnusz hangjaira távoztak mögüle az asszonyok is, akik letették a trónra a bizánci kettőskeresztet, valamint a Koppány feleségei által hordozott szarvasagancsokat – a lepelbe csavar(odot)t kisfiút felemelte, felmutatta a halottak, az áldozatok felé.

    Az Operaház bemutatójába a gyerek úgy kerül, hogy mindenki gyerek, felnőtt nincs is velük, leszámítva a színpad jobb oldalán közreműködő karmesternőt. A produkció körülbelül hetven kiskorú résztvevőt vonultat fel – a legváltozatosabb korúak és termetűek, szemre 5-6 évestől 16-17 évesig –, akik Hajzer Nikolett betanításában és vezényletével éneklik el a rockopera számainak nagyobb részét. Minden okunk megvan azt gondolni, hogy az Opera hozzáértő muzsikusai és pedagógusai gondosan, jól választottak; a szükséges hangnak és énektudásnak birtokában van valamennyi énekes szereplő. Színészi, vagy zenés színészi teljesítményt azonban ne nagyon várjunk tőlük. Maga az előadás ugyanakkor nem teljesen koncertszerű, nem is oratorikus, hanem szcenírozott produkció, tömegmozgatásos jelenetekkel, a számok végén kimerevített képpel, tapsra beállított szereplőkkel.

    Ha a vállalkozás funkciója felől próbáljuk megközelíteni a bemutatót, akkor csak találgathatunk. Része az Operaház gyakorlatának, hogy olykor műsorra tűz ifjúsági vagy gyermekközönség számára átdolgozott műveket, János vitézkét, Parázsfuvolácskát. De hogy egy rockopera zenei anyagát repertoárdarabként részlegesen elénekeljék a házbeli ifjú művészpalánták, annak annyi haszna lehet – a reménybeli jegybevételi hozamon túl –, hogy a komolyzenén nevelkedő tanoncok megismerkednek egy új műfajjal, annak stílusával és énektechnikájával. Ez nyilván javukra válik, ráadásul könnyű elképzelni, milyen nagyszerű kollektív élmény lehet a színpadon együtt ugrálni, dübörögni, istvánozni, koppányozni egy ekkora csapatnak. A bemutató zajos sikerét megértő szeretettel fogadja az a néző is, akinek a sok kedves, ügyes szereplő között egyetlen rokona, ismerőse sincs. Nézzük tehát, mit nyújt az István, a király junior az egyszeri nézőnek.

    A színpadképben a leghangsúlyosabb a reflektorrengeteg, amelynek több sorát a nézőtéri tribün fölé engedik le előadáskezdés előtt, sejtetve, hogy mindent megvilágítanak majd itt, a közönséget is beleértve. Látunk a magasban gyerekrajz jellegű sírós és nevetős fejet, tetején a korona ferde keresztje. A szereplők ezt az emblémát hordják az alapjelmez-pólójukon. (A két kerekded fej távolabbról nézve cicire emlékeztet.) A forgószínpad beforgatja elénk a délcegen felsorakozott gyereksereget, amely belefog nyitányként a Mondd, te kit választanál számba. Feke Pál rendezése azt az ezerszer használt fogást alkalmazza, hogy a játék a szereposztással kezdődik. A szereplők mintegy véletlenül jutnak feladatukhoz, akképpen, ahogy a díszletépítményeket alkotó nagy, fekete ládákból jelmezt kapnak. (Persze azt a gyerek is látja a nézőtéren, hogy valójában mindenkinek az épp rá méretezett ruhadarabot adják. Jól is néznénk ki, ha a 15 év körüli fiúnak a 7 éves bőrdzsekijét kellene felhúznia.)

    A legkisebbek, akik inkább csak kézen fogva körbejárnak tánc gyanánt, kék vagy piros szoknyát hordanak. (Eltalálta az olvasó: a kék szín István híveit, a piros Koppányéit jelöli, ennek felel meg az előadás világítása is.) A nagyobb gyerekeket farmerbe öltöztették. Koppány (Deim András) már-már tradicionálisan kendőt visel a homlokán, ráadásnak napszemüveget. A szerephagyományhoz illő az orgánuma, a hangszíne, a dinamizmusa. Az Istvánt éneklő Takács Botond lágy tónusa egy majdani, idősebb, érettebb életszakaszban talán kicsit tétova, meditatív főhőst ígérne.

    Az előadás meleg mosolyt keltő pillanata, amikor a három magyar úr simfeli Koppányt a Bosszantó egy bugris bunkó kezdetű ziccer betétszámmal. Éppen az a fiú énekli közülük a „csimbókban lóg a haja” sort, akinek a legnagyobb a lobonca. (Természetesen arról szó sincs, hogy torzonborznak és mosdatlannak hatna, csak történetesen neki a leghosszabbak és legdúsabbak a fürtjei.) A fiúk mellett a lányszereplők is szépen teljesítenek. Gyarapodott a számuk attól, hogy az istenek szándékát tudakoló Torda táltos extázisba űző számát – az utóbbi idők színpadi verzióinak gyakorlata szerint – Sámánasszony adja elő. A szereplőtömeg egyébként nem marad meg a színpad keretein belül, hanem a nézőteret is kerülgeti, körbeveszi (két oldalról legalábbis). Így módunkban áll átvenni vagy legalább átérezni a játszók magas hőfokú örömét, kedvét és energiáját. Ez még megkapóbb is annál, mint amikor valamennyien összekapaszkodnak a rivaldánál, hogy arcunkba énekeljék az Adj békét, uram!-ot.

    Az előadás színrevivőinek megfogalmazása szerint: „A látványos fény- és hanghatásokkal kísért darab az eredeti mű szinte minden dalát felvonultatja, leszámítva azt a néhány számot, amelynek előadása az alkotók meglátása szerint nem volna helyénvaló 18 éven aluli fiatalok részéről.” Annál azonban tetemesebb részek maradtak ki, mint amit az idézett mondat ígér. Nem is mindig érthető, hogy miért. A felnégyelés elég durva dolog, rendben, kiskorúaknak nem való. Tehát ebben a változatban nem hangzik el, hogy Koppány testét felnégyeljük, s várainkra tűzzük fel, vagy hogy Így jár az mind, ki lázadni mer. Az a buja kvartett is kimaradt, amelyben Koppány három felesége enyelegni vágy. Sőt Gizella sem énekli el, hogy király ura csinálhatna már egy kisbabát neki. Ámde Koppányról megtudhatjuk, hogy férges minden asszonya, és Hogyha rájön bűnös kórság, / kecskét kerget mek, mek, mek. Bár az utóbbi sorokról talán feltételezik, hogy a kicsik majd nem értik.

    A legkülönösebb az, hogy teljes egészében eltűnt a nyugati kereszténységhez való csatlakozás és a német szál. Asztrik főpapot cakumpakk kihagyták a darabból. Nincs ott Géza temetésén – a temetés tulajdonképpen elmaradt – , és nincs ott István fejedelemmé választásánál sem, amely egyszerűsítve zajlik le, a himnikus Felkelt a napunk…-ot meghagyva előadásvégi finálénak. Sőt a koronázásnál sem mutatkozik a pápai korona hozója. Helyette felvételről jövő gyerekhang teszi fel az új királynak az Akarod-e… kezdetű, perdöntő kérdéseket.

    Mégiscsak elgondolkodtató, hogy ha államalapító királyunk ezúttal nélkülözi a Szentegyház támogatását, Róma áldását, valamint a német sereget, akkor pontosan mely ideológiával és milyen hadakkal győzték le Koppány népét az övéi. Talán nekik volt több gyerekük?

Stuber Andrea