A dömping hava

Mi megy a színházakban?

7. rész

Hogy énekel Lenin? Mi mindenre jó a pattogatott kukorica? Kinek kellene megmentenie Eke Angélát Dogville-ban? És a Katona József Színházat Budapesten? Minden válasz a színházban rejlik. Menjenek, keressék!

Két cikkel ezelőtt ebben a sorozatban felvetette Kovács Bálint kolléga a kérdést: miért járunk színházba. Túl azon a fiziológiai jelenségen, hogy vannak emberek – nemcsak a magamfajta színikritikusok, hanem egyszerű, vagy egyszerűen megszállott színháznézők is –, akiknek 18 óra és 18.30 között ezt kezdi dobolni a lába: Menjünk, menjünk színházba! Talán azért, mert – Szerb Antalt módosítva –: ha az ember színházba megy, akkor még mindig történhetik valami.

Legalább tíz különböző okból láttam 28 színielőadást áprilisban. Szerettem volna nem esni túlzásba; nem haladni meg a havi 20-25 színházlátogatást, ami az általános gyakorlatom. De nem lehetett annyinál maradni, mivel ez a hónap rekord jelleggel ontotta a színházi programokat, tavaszi fesztiváltól MITEM-en, színházi olimpián át fővárosi premierhétvégéig. A nézés első számú indítéka mindig a kritikaírásra szóló megbízatás. De ez a legkevesebb. Úgy értem, a látott előadás-mennyiségnek csak töredékéről írunk/írok kritikát. Egyrészt mert kicsi a felvevőpiac, másrészt mert mindünknek megvan a maga munkakapacitása. Én havi 4-6 kritikára vagyok jó. Az áprilisi nézendő-írandók közül ezen a ponton A legcsinosabb óriást emlegetem fel, amely a Jurányi Ház és a Pagony Kiadó Mese habbal sorozatának igen bájos gyerekelőadása. Bánki Gergely a legcsinosabb óriás, képzelhetni. Utána a szomszéd szobában jól kitalált kézműves játékok várják a közönséget – tökéletes program kisgyerekes családoknak vasárnap délelőttre.

Második ok – amit évtizedek alatt hellyel-közzel sikerült megértetni és elfogadtatni a színházakkal –, hogy a kritikusnak nem csupán azt kell megnéznie, amiről kritikát ír. Hanem jószerével minden mást is. Egyrészt mert szavazni akar a Színházi Kritikusok Céhe több mint negyvenéves múltra visszatekintő kritikusdíjában. Ehhez rendes merítés kell. Másrészt mert nem tudja, milyen megbízást kap három hónap múlva. Amit most nem néz meg, az hátha hiányozna a jövőbeli feladat alapos elvégzéséhez. Ha kimaradt a rendező vagy a főszereplő legutóbbi munkája – meg az azelőtti és az azelőtti –, akkor miként tudnám elhelyezni pályáján azt a teljesítményt, amit épp elemzendő vagyok? Ebből teljes joggal következik, hogy körülbelül mindent látni kell. Lehetetlen ugyan, de törekedendő. Ráadásul annak vagyok híve, hogy a kritikus ne korlátozza az érdeklődését, hanem minél több társulatot és minél több műfajt tartson szemmel. Ha rendszeresen meg nem is oldható ez, legalább szúrópróbaszerűen. Így sorakoznak a táncrendemben egymás után gyerekelőadások, freeszfe- és SZFE-vizsgák, szórakoztató színházak: az Orlai Produkció megbízható Kalamazoo-ja, a Centrál naprakész egyszemélyes Broadway-sikere, Az ártatlanság vélelme, vagy a szakmailag perifériális Újszínház időtlen Királyi vadászata.

Harmadik ok: megy a kritikus, mert lehetősége van rá. Alkalomszerűen módjában áll eljutni olyan előadásra, olyan színházba (különböző városok magyar színházaiba határon innen és túl), ahová önerőből nem tudna eljutni. Az elmúlt hónapban volt szerencsém a Horváth Csaba rendezte Kivilágos kivirradtighoz Szombathelyen és a színházi olimpia keretében a Christophe Marthaler rendezte zürichi A síráshoz Miskolcon. Az előbbi egy különösen felkészültnek és elhivatottnak látszó társulat munkája: kattogósan, fájón rideg és még fájóbban érvényes móriczi tabló a magyar társadalomról, bő száz évvel ezelőttről vagy bármikorról. A másikat, a svájci előadást most nem mesélem el, mert ha nagyon fellelkesíteném iránta az olvasókat, akkor sem tudnák már megnézni Magyarországon. Nincs is elég személyes munícióm a fellelkesítéshez. Valamint láthattam a MITEM keretében a Szuzuki-féle japán Elektrát és Alessandro Serra torinói A viharját. Ezek a rangos vendégelőadások mindenképpen szolgálták a kitekintést a honi terepről.

Negyedik ok: a szakmai követés. Az magától értetődik, hogy megnézi az ember mondjuk Ascher Tamás legújabb rendezését az Örkény Színházban, A várományost, amely egy elevenbe vágó, kortárs francia bőbeszédűség. Egymást nem tisztelésünk szimfóniáját adja elő a pompás társulat, egy hangyabokányival a realitás talaja fölött. Vagy siet látni (még mindig ugyanaz az ember) Tarnóczi Jakab friss munkáját, a Cseresznyéskertet a Katona József Színházban, ami megérne egy külön misét. Csak ne gyászmisét! Vagy ifj. Vidnyánszky Attila kitűnő kolozsvári színrevitelét, az Ifjú barbárokat, amely olyan világot ábrázol Bartók Béla körül, hogy a zeneszerző csak füldugóval képes elviselni. Miközben mi nézők isszuk a szavakat, a hangokat, a zenét, és esszük a képeket. Még hosszan sorolhatnám a kihagyhatatlan alkotókat, írókat, színészeket, rendezőket. Továbbá mindenkinek akadnak olyan választottjai, akikről kedvező tapasztalatokat szerzett, akik iránt bizalommal viseltetik, így feltétlenül figyelmemmel kíséri a pályájukat. A feltétlenül alatt azt is értem, hogy például Tasnádi István Tapasztalt asszony-rendezése a Jurányiban nem sikerült olyan jól, mint korábban a Szabadkai Népszínházban, de ez nem fog eltántorítani attól, hogy higgyek Tasnádi István írói és rendezői potenciáljában.

Vagy vegyük például Kelemen Kristófot, aki a fiatal színházcsináló nemzedék egyik különösen izgalmas, kutatási hajlammal bíró alkotója. Dramaturg, de rendez is. Meglepően makacsul érdekli a közelmúlt, a rendszerváltás előtti – meg utáni – időszak színháztörténeti, történeti hivatali, hivatali-közéleti-politikai vonatkozásban. Niké című projektje keretében a Trafóban találkoztam vele, ahol mi közönség, ültünk a klub nézőterén, ő pedig élőben jelentkezett Pécsről. A Széchenyi téren állt szélben, tógában, arany koszorúval a fején Pheidiaszként, majd sétálva, illetve biciklire pattanva megmutatott mostanában állított és régebbi pécsi köztéri szobrokat. Ennek kapcsán betekinthettünk a személyes emlékeibe – milyen volt egy pécsi katolikus általános iskola hatodikos diákjaként élni meg a 2002-es parlamenti választások két fordulóját –, vagy az Uránváros múltjába és jelenébe. Emlékezetes percei voltak az estének, amikor oly sok lebontott szobor modellje, Vlagyimir Iljics Lenin kis animáció keretében elénekelte Gloria Gaynor I will survive című számát. Egy másik kiszemeltem a szintén fiatal Dohy Balázs, akinek Ódry színpadi Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című rendezését fényes referenciaként fogadtam négy évvel ezelőtt, és az Átriumban néhányszor játszott rendezését, A nevetséges sötétséget sem mulasztottam el. Természetesen ott volt a helyem a Sufniban A politikusokon, amely ismét Wolfram Lotz-íráson alapszik: hat katonás színész ad elő mintegy modern oratóriumként egy telibe találó, undramatikus szövegzuhatagot.

Számos színész után is rendíthetetlenül megyek. Hogy csak egyet említsek a sok közül: a ritkán látható Simkó Katalinért bárhová, bármire. Pláne egy Csehov-előadásra, a Pinceszínházban bemutatott Sirályra, amelynek alkotói gárdájában mindenki más is ígéretes, a rendezőhallgató Bagossy Júliától kezdve Rezes Dominikán, Bányai Kelemen Barnán és Takátsy Péteren át Szamosi Zsófiáig.

Ötödik ok: hívtak, mentem. Gyakran invitálnak alkotók ismeretlenül is: talán mert tudják, hogy internetes színházi naplómban minden látott előadást dokumentálok. És az általam becsült színházi ember ítéletében meg is bízom: ha úgy gondolja, hogy ezt a teljesítményét meg kell néznem, igyekszem megnézni. Így kerültem a Vigadóba a gyergyószentmiklósi színésznő, Bartha Boróka Karády zárkája című egyszemélyesére, vagy az Újpest rakpart egyik pincéjébe (a Teatro di Fragolába), ahol a Soós Attila vezette Trojka Színházi Társulás a Dogville-t játssza. Azt a végeláthatatlan csupasz, hideg pincefolyosót mintha erre találták volna ki. Két-három sor nézők ültünk egymással szemben, köztünk futottak a szereplők hosszú egyeneseket. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy szinte mi magunk vagyunk Dogville lakossága. Néma szereplőivé váltunk egy embertelenségi balladának. Hiszen nem avatkoztunk közbe, amikor Eke Angéla Grace-ét kínozták, alázták, bántották. Egészségesen rossz lelkiismerettel jöttünk ki az előadásról.

Hatodik ok: kötelező szakmai nézendő. Ebből egy MITEM és egy szinte áttekinthetetlen kínálatú színházi olimpia idején annyi van, hogy muszáj szelektálni. Jómagam úgy véltem, ha már a csodálatosan összefogó bábszakma szervezett az olimpia keretében egy bábművészeti világtalálkozót, azon belül pedig a Kolibri Színház nemzetközi gyermek- és ifjúsági színházi fesztivált Győrben, akkor abba mindenképpen bele kell kóstolni. Két táncos állatmeséhez volt szerencsém, a litván Fehér altatóban egy nyekergő kacsa apó és egy gondoskodó tehén pótmama nevelgetett egy árva kisnyulat. A másikban egy fantasztikusan táncoló olasz társulat adta elő a Piroska és a farkast, meglehetős empátiával a magányos, senyvedő, fekete öltönyt viselő, nyurga és nyugtalan farkas iránt. Külön felvillanyozott, hogy Piroskát befalván farkasunk pont úgy nézett ki, mint Jeremy Irons szerzetesi álruhában, amikor megszöktette a vasálarcos Leonardo DiCapriót a börtönből. A Trafóban kétszer eljátszott A katona történetét – Gardenö Klaudia rendezésében, Mácsai Pál ördögi komédiázásával – szintén most vagy soha alapon néztem meg, mert nem tudni, lesz-e pénz játszani még ezt a költséges, dolgos, értékes produkciót.

A hetedik ok: ismétlés, illetve pótlás. Budaörsre Az eprésző kislányra azért mentem másodszor is (szívesen újrázva Varsányi Anna vérfagyasztó komédiáját Alföldi Róbert rendezésében, Mertz Tibor és a többiek példás színészi helytállásával), mert Ascher Tamás, a Gábor Miklós-díj bizottság elnöke ennek az előadásnak a végén adta át Takács Katalinnak a díjat, a Kőszegen tavaly nyáron bemutatott Szentivánéji álom Pukk-szerepében nyújtott alakításáért. Mint a bizottság tagja, mindennel elégedett voltam: a díjazott és a partnerei örömével, Ascher rövid, de velős szereplésével és a kispesti virágosunk rózsa-orchidea csokrával a friss Gábor Miklós-díjas színésznő kezében. A Budapest Bábszínház Dekameron 2023 című, bátran lenyűgözőnek nevezhető produkcióját azért néztem meg kétszer, mert a bemutatón még nem tudtam, hogy kritikát fogok írni róla. Az pedig nem szerencsés, ha az ember bizonytalan vagy céliránytalan emlékezetből ír színibírálatot. Még akkor sem, ha méltat éppen. A Dekameronba kilenc kortárs író hozott történetet, tizenhárom színész adja elő Blasek Gyöngyi és Fodor Tamás szeretetreméltó színészi korelnökletével, Szikszai Rémusz rendezésében. Minden felnőttnek jószívvel ajánlható, de különösen azoknak, akik a Misi mókusnál vagy más hasonló paravános előadásnál maradtak abba a bábszínházzal. Kiesett nekem ősszel a Sufniban a Tél bemutatója, noha figyelem Dankó István rendezői munkáit. Most pótoltam be. A Tél előadásából lett nagyszombaton egy hideg, havas, háborús estém – orosz kortárs darab, aminek alácsúszott az élet –, három fiatal, tehetséges színésszel: Tóth Zsófiával, Béres Bencével és Lengyel Benjáminnal.

Nyolcadik ok: kritikuskolléga azt mondta vagy írta, hogy jó. Legalább kétszer-háromszor minden szaktársamra hallgatok. Aztán van akire tovább már nem. De például Urbán Balázs minőségérzéke nyomán bátran elindulok: így ültem be a Szkénébe a Fortéval és az SZFE-vel közösen létrehozott Táncos a sötétben című előadásra. Ez a produkció annak csattanós bizonyítéka, hogy a Horváth Csaba-féle munkás és erőteljes fizikai-drámai színházat az SZFE-n vitt osztályának növendékei nemcsak megtanulják, de feltűnő tehetséggel és kreativitással tovább is viszik. Szintén kollégai ajánlásra néztem a freeszfe színházi és performansz osztály növendéke, Tózsa Mikolt Isten, haza, konyha című egyszemélyesét az Artus Stúdióban. Talán ez volt a legmeghittebb színházi estém. Egy lánnyal töltöttem, egy növendék nővel, aki épp lezár egy párkapcsolatot. Próbálná elhelyezni magát a hivatalos propaganda által kitűzött nőképben, és ehhez a személyességgel hitelesített színházi kifejezésmódot választotta eszközül.

Kilencedik ok: elvinni valakit, megmutatni neki előadást vagy színészt. Esetünkben a temesvári Csiky Gergely Színház A doktor című produkciója volt ez (amire persze egyedül is elmentem volna a Nemzetibe a MITEM-re). A darab túlhajszolt angolszász átirata Arthur Schnitzler Bernhardi professzor című drámájának, Andrei Şerban rendezésében. Nagyra értékelem a társulat, a színészek munkáját – élen a főszerepet játszó vásárhelyi vendégművészével, B. Fülöp Erzsébetével –, azt pedig külön csodáltam, hogy a falatnyi forgószínpadon, a helyszíneket sűrűn cserélve milyen pontosan, pergő lendületességgel működtették az előadást. Tagadhatatlan csalódásomért főként Robert Icke adaptálót okolom, aki annyi újkeletű problémát terhelt a darabra, hogy majd’ agyonnyomta az eredetit. De legalább kettesben révedeztünk vissza vágyakozó sóhajjal az Örkény Színház 2015-ös A Bernhardi-ügyére.

Tizedik ok: a kritikus olykor fáradt, rosszkedvű, elege van vagy csömöre. Ilyenkor a legjobb ellenszer elmenni Csömörre megnézni egy olyan előadást, amit már láttam, és tudom, biztosan feldob. Erre a célra nekem tökéletesen megfelel például a Katona József Színház Ascher Tamás Háromszéken című Pintér Béla-darabja. De a múlt hónapban gyógyszínházra sem szükségem, sem időm nem volt, szerencsére vagy sajnos. 

Végül már csak röviden: április legjobbjai. A legjobb színészi alakítás Imre Évától Bartók Béla a kolozsvári Ifjú barbárokban. A hónapom felfedezettjei: pályakezdőként a freeszfe-s Tózsa Mikolt, pályafolytatóként Gyulai-Zékány István a szombathelyi Kivilágos kivirradtigban. Ugyanott szolgált a legjobb kellék: a pattogatott kukorica, ami toros vacsorának éppúgy megfelelt, mit hóesésnek. A legjobb tárgy: a Belvárosi Színház Kalamazoo-jában Hernádi Judit pink színű szőrös retikülje. Annak biztos tudatában, hogy soha életemben nem hordanék ilyet.

Stuber Andrea