Ki lesz a bálapa?

De hol a farsang? – kérdezte egy kicsit morcos idős hölgy a férjétől Tatabányán, a Farsang délutáni nyugdíjas bérletes előadásának szünetében. Meglehet, kérdezett egyebeket is, amikor nem hallottam őket. Például azt, hogy egyáltalán hol vagyunk? Mi a színhelye ennek a darabnak? (Mivel nem látszott a színpadképen, hogy egy borbélyüzlet, és hátha az első mondatok fodorászat vagy borotvázás szavát elmulasztotta meghallani vagy megérteni a néző.) Vagy azt, hogy ki az a Mitza és ki az a Didina? Vagy: Danis Lídiának akkor melyik férfiszereplő a szeretője? Ilyesmik. Támadt itt ugyanis némi diszkrepancia aközött, amilyen mélységben a rendező birtokolja Ion Luca Caragiale színdarabját, és amennyire a közönség számára ismeretlen a mű és a szerző világa.

Caragiale nagy román drámaíró, aki a XIX. század végén a leggyilkosabb humorral írta meg a korabeli Bukarest elmaradott világát, szánalmas-nevetséges kis- és közembereit. Szívesen alkalmazta a francia bohózatok sémáit, helyzet- és jellemkomikus fogásait, de amit ebből kihozott, az a lehető legsajátabbja, mindenekelőtt a nyelvezete miatt. Caragiale hősei viccesen roncsolt románt beszélnek, kifacsart szavakkal, félreértett mondásokkal, összekutyult szókapcsolatokkal. Az ilyen nyelvi parádé nem idegen számunkra sem, színházi vonalon rögtön eszünkbe juthat róla Parti Nagy Lajos vagy Mohácsi János. Parti Nagy Lajos le is fordította a Farsangot, Mohácsiék pedig leferdítették, vagyis esetükben pontosabb átiratot emlegetni. De amikor általuk szólal meg egy Caragiale-darab, akkor a tapasztalt néző rögtön kihallja belőle a tipikus Parti Nagyot, illetve a tipikus Mohácsit. Ilyenképpen nem feltétlenül találja meg az érintkezési pontot az eredetivel, a jeles román szerzővel. Jellemző tény, hogy Caragiale fordításának számosan nekiláttak. A Farsang mellett a másik mű, amelyet nemritkán színre visznek nálunk, az Elveszett levél. Annak kilenc magyar fordítása született, a zöme az utóbbi harminc évben. A Farsanggal is jó néhányan próbálkoztak, és lehet, hogy nincs még meg az optimális megoldás a szövegre.

Mindezeket figyelembe véve nem lehet eléggé nagyra becsülni a tatabányai színház vezetőségének azt a döntését, hogy a Farsang színrevitelét egy fiatal erdélyi rendezőre, Botos Bálintra bízta, aki Dálnoky Réka dramaturggal karöltve le is fordította a művet a Jászai Mari Színház bemutatója számára. Leszögezem: a szöveg, olvasva – jó. Telis-tele van humoros nyelvi sziporkákkal. Éhgyomorra haljak éhen? – kérdezi Mikola Gergő nyüzüge borbélysegédje, aki szerint ugyan az egész, szerelmi bonyodalomkavalkád egy semmisegg – aggódva: Minek keveredsz csalafintorok közé, senkiházasok közé? – de okvetetlenül az ő szerény személyén csattan az ostor. Az igazi porfészki úriemberek, mint Kardos Róbert kiabálós Pampon ura Pardonáljál, nagysád!-dal kérnek elnézést. Ő az egyik férfi, aki azt hiszi, hogy megcsalja a szeretője, és valóban, bár több nekihevülés után – Miután szentszerelmen támadsz hátba, várjál, mert ítélőszéket ütök rajtad, Bébika – megnyugodva fogadja majd a hamis cáfolatot. Honti György bájos Feydeau-figurának ható, összezavarodott Crăcănelje – akinek szentimántál az alapnatúrája – így fogadkozik: Elkapom a grabancát és nem eresztem a holttestemen keresztül sem, amíg meg nem mondja, hogy miért? A legjobb dumákat az egyik kijátszott titkos ara, Mitza, a harcias ploieşti republikána mondja, akinek erezetében forradalmi vértanúvér köröz. Őt a vérmes nő szerepben utolérhetetlen Danis Lídia alakítja. Kedvenc részem tőle, amikor számon kéri a szeretőjét, „aki sosem volt hűtelen és akihez én sem voltam más, csak hűs”. De igazán találó az is, hogy mérgében azt mondja a férfira: te mucsadék! (Egy korábbi fordításban – amelyet szintén erdélyi rendező-alkotó készített, Seprődi Kiss Attila – Mitza ezt úgy fejezte ki, hogy te mocsoládé! Az sem volt rossz…)

Megélnek a poénos facsarintások a színpadon, ha az ember felveszi a ritmust, ha hozzáigazítja magát a szokatlan stílushoz. De nem kézenfekvő, hogy a darabbal először találkozó közönség egyszeri fülhallásra befogadja a textust. (Egy másik idős néző a szünetben a feleségéhez: De hogy tudják a színészek ezt a marhaságot megtanulni?!) A rendező szigorúnak bizonyult: nem tett egyetlen lépést sem abba az irányba, hogy a publikum a maga vígjátéki nézőgyakorlata alapján haladni tudjon jóleső léptekkel az előadással. Mindenekelőtt kialakítottak a színpadon egy nehezen értelmezhető, fekete űrszerű, majdnem csupasz teret, amelynek közepén egy nagyobbacska üvegkocka áll. Alkotói nyilatkozat szerint, amikor Botos Bálint azon kezdett gondolkozni Golicza Előd díszlettervezővel, hogy hová helyezzék a cselekményt, akkor hamar kizárták az eredetileg külvárosi borbélyüzlet realisztikus megjelenítését. „Úgy éreztem, ezáltal azt a réteget hangsúlyoznánk, amely kényelmes távolságba helyezi a nézőtől ezt a szöveget. Ehelyett inkább arra koncentráltunk, hogy ez a közösség és ez a világ milyen viszonyban van a civilizációval.” – mondta el Botos Bálint. Ebből az elgondolásból születhetett az üvegkocka, amelyben az első és az utolsó jelenet során a szereplők álarcosan és eléggé mohácsi busójárásos jelmezben sejlenek fel. Valamint a szürkés-feketés, reszelékszerű talaj a színpadon, amit a segéd egy hosszú fejű partvissal rendezget olykor, mintha a kuncsaftok gumihajat vágatni tértek volna be ide. Ezen kívül egy-két hokedli, ócska asztal és egy lavórtartó a berendezés. Ennyiből áll össze a nagyszínpadi szcéna. Az üvegkocka füstölögve látványelem, egyébként ki- és bejárat az üzletbe. A legkínosabb tulajdonsága, hogy valószínűleg nem mozdítható, hiszen ott marad a színpad közepén a második felvonásra, a maszkabálra is. Ehhez a szünetben letakarják egy fehér, cafrangos lepellel, amitől egyrészt semennyire sem hat báli helyszínnek, amit látunk (inkább loncsos jurtának), másrészt csak a vak nem veszi észre, hogy ez ugyanaz a díszletelem, mint amit eddig mutattak, de most leplezni próbálják.

Az előadás vizualitása makacsul kerüli a színességet, amely azért mégsem volna idegen egy vígjátéktól, még ha az szatirikus vagy groteszk komédiának mondható is. Feketét és fehéret látunk, szereplőink jelmezbálba is mind fekete-fehér ruhát választottak maguknak, de így legalább illenek egymáshoz. Ami különben kevéssé mondható el róluk. Kardos Róbert télikabátos, kucsmás Pamponja Ceauşescut juttatja eszembe az utolsó napján. Király Attila inkább idéz Beaumarchais-t, grófi borbélyt, mint kültelki bukarestit, míg Figeczky Bence számvetőségi kantidátusa első pillantásra elmenne orosz muzsiknak vagy orosz muzsik fiának, mondjuk egy leendő Lopahinnak Csehovnál, másvalakit meg mintha Gogolból szalasztottak volna. Az pedig megfejthetetlen, hogy Danis Lídiát miért kell olyan küllemmel színpadra küldeni, mintha a bundáját kórházi köntösre kapta volna fel, miután egy konkurens prosti megtépte és szétkente a sminkjét. Főleg azért miért, mert ez a Mitza a második részben egyenfehérben is tud igazi dámaként megjelenni. Ki ez a nő, miféle? Megállapíthatatlan.

A színpad üressége, a környezet és a tárgyak hiánya, a térszervezés nemigen kedvez a színészeknek, gondolhatni. A verbális attakokon kívül szerények a lehetőségeik arra, hogy helyzetekbe és érdemi kontaktusba kerüljenek egymással. Egy támaszuk lehet azonban, ez pedig a mozgás, arra ugyanis hangsúlyt fektet az előadás. Akadnak is olyan szereplők – Figeczky Bencétől Király Attilán át Mikola Gergőig – akik a javarészt népiesszerű zene ritmusát, svungját és karakterét kihasználva pontosan és jellemfestően tudnak mozogni. Különösen Mikola Gergő borbélysegédje impresszív; a test teljes uralása szép színészi teljesítmény. Kis keszeg ember, vékony, inas legény ez a jóravaló szolga, aki a fáradt rogyadozásaival, táncszerű lépegetéseivel és egész igyekezetével teljesen kimerül a bajok elhárításában a nap végére. Ez a törekvés egyébként – miszerint elsősorban képekkel, elrajzolással és mozgással ábrázolni hatásosan – különösen erős jegye a román színháznak, amelyet Botos Bálint bizonyára testközelből ismer, s amely gyakran hat jótékonyan az erdélyi alkotók erdélyi munkáira. Caragiale Romániában népszerű, sokat játszott szerző. (Egyet mondok: Lucian Pintilie híres Farsang-rendezése hozta meg a színészi hírnevet egy későbbi politikus és kultuszminiszter, Mircea Diaconu számára.) Azt jól el lehet képzelni, hogy Botos Bálintnak nézőként talán már annyi Farsanghoz volt szerencséje, hogy mindenképpen másmilyent akart csinálni, mint a többi. De lehet, hogy a fiatal rendező magyarországi debütálásakor egész Tatabánya – a Jászai Mari Színházat is beleértve – jobban járt volna, ha megmarad az alapszintnél.

Farsang. A tatabányai Jászai Mari Színház előadása. Szereplők: Király Attila, Mikola Gergő, Danis Lídia, Kardos Róbert, Figeczky Bence, Honti György, Dévai Balázs, Urbán-Szabó Fanni. Író: Ian Luca Caragiale. Fordító: Dálnoky Réka, Botos Bálint. Díszlet: Golicza Előd. Jelmez: Jeli Sára Luca. Rendező: Boros Bálint.

Stuber Andrea