Ritka, mint a fehér Zorro

A dráMA kortárs színházi találkozó 1. napjáról

Számos fontosabb ok mellett azért is érdemes a székelyudvarhelyi dráMA kortárs színházi találkozóra járni, hogy ne kételkedjen az ember a globális felmelegedésben. Tavaly ilyenkor kabát, sál, idén rövidnadrág, szandál. (Legalábbis tegnap.) A kedves városba érkezés érzéséhez hozzátartozik az első székelyföldi levegővétel teli szájjal. Aztán fel a színházi titkárságra, ahol a folyosót sötét, szigorú nagyemberfejek szegélyezik, Bartók Bélától Móricz Zsigmondon át Tamási Áronig. Kicsit mindig tartok attól, hogy előkapják grafikából készült pálcáikat és mentemben megvesszőznek. Pali igazgató úr kitűnő kávét ad, azután ebéd a szomszédos Park étteremben, ahol tavaly is jól tartották a fesztiválozókat. A rántotthúsuktól azonnal megnyugszom: vagy még mindig ugyanaz a szakács főz itt, vagy másik, de ő is érti a dolgát.

A formalitásoktól rokonszenvesen tartózkodó megnyitó után Barabás Árpád átvezetett bennünket az előtérbe a temesvári színész, Mátyás Imre Zsolt grafikai kiállításához. Az anyagot a Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája ihlette, vagyis konkrétan a szövegpéldányra rajzolgatásból eredt. Ritka, mint a fehér Zorro – mondta megnyitóbeszédében Barabás Árpád, már nem emlékszem, mire, de azonnal megvettem ezt a szöveget, és estére már tudtam is mire vonatkoztatni. Arra, amikor a hivatásos néző elmegy egy színházi fesztiválra, és rögtön az első nap végén, két előadás után elégedetten megállapíthatja, hogy érdemes volt eljönnie.

A kolozsvári Reactor román alkotógárdája dokumentarista musicalt hozott (vagy minek is nevezzük a műfajt), Visul címmel, Dragoş Alexandru Muşoiu rendezésében. Hőseink egy színészosztály, amely a Szentivánéji álom vizsgaelőadására készül. Nem, nem a mesteremberek jeleneteivel foglalkoznak, hanem a négy megzavarodott, hormonfűtött athéni fiatal szcénáinak töredékei jönnek elő. Mármint amellett, hogy kinek milyen ambíciók, adottságok és körülmények jutottak, megfejelve a rendezőtanár-zsarnokkal a hatalmi/szexuális visszaélés elmosódékony határán. Ami mindebből kikeveredett, az egy színházi közösség erőteljes csapatmunkája, svungos, mélyérzésű produkció formájában. A fiatal színházcsinálók hite, energiája, majd felszabadult öröme a tapsnál – ezt mind sikerült átadniuk a kissé mértéktelenül hosszú előadással. (Mellékzöngék: a szőke lány énekhangja letarolta a dobhártyámat. Végtelenül jólesett újra látni Pál Emőkét, akihez a Sterczer Hilda-filmjén kívül alighanem a vásárhelyi Pentheszileia-programnál volt szerencsém legutóbb.)

A sepsiszentgyörgyi Napraforgó már az első jelenetben felcsigázó meglepetés: a sárga ház, ahol Varsányi Szabolcs tízéves Jankája ihletetten telerajzolja a falat. Radu Afrim máshogy közelíti meg Pass Andrea színdarabját, mint a szerző, aki művét realistán, egyenes vonalúan vitte színre a 2016-os budapesti ősbemutatón. A Tamási Áron Színház magáévá tette a darabot. A román rendező a nagy játékkedvet mutató társulattal bőkezűen, sziporkázón, gáttalanul, pazar és pazarló humorral szervezett össze egy háromórás családi szenvedéstörténetet. Pál Ferenczi Gyöngyi bonyolult felelősségű, homályos pszichéjű anyafigurája, Gajzágó Zsuzsa testmelegen adakozó, bohókás tanítónője, Szakács László vámpír iskolagondnoka, aki a radiátort nem vízteleníti, hanem vérteleníti, a szélben gyönyörűen lebegő Kónya-Ütő Bence, Benedek Ágnes megunhatatlan Claribellája és még folytathatnám a színészek sorát. Dörzsölöm a markom, amiért a jövő hónapban újra megnézhetem ezt a Napraforgó-előadást a Tamási Áron Színház miniévadán. Képes leszek másodszor is rácsodálkozni Varsányi Szabolcs finom, érzékeny kislányalakítására (ez egy színészi kiugrás, nem vitás). Arról nem is beszélve, hogy távoli Kónya-Ütő Bence rajongó lévén gyakorlatilag korlátlan mennyiségben tudnám fogyasztani K.Ü.B. színészetét, színpadi jelenlétét.

Szeretek úgy befejezni naplóbejegyzést, cikket, hogy nincs rendesen lezárva. Mert akkor hátha azt érzi az olvasó, hogy ejnye, de szívesen olvasnám tovább!

Stuber Andrea