Üzemszerű kéjelgés avagy a nemzeti Don

Don Juan a budapesti és a pécsi Nemzeti Színházban

Ha egy nagy könyvben összeírnák azokat a hősöket, akiket a legkülönbözőbb művészeti ágakban a legtöbbször ábrázoltak, Don Juan alighanem az élmezőnyben szerepelne a listán. A drámairodalomban kifejezetten sűrűnek mondható az előfordulása. A spanyol Tirso de Molina indította a sort még a XVI. században, és Molière-nél jutott a csúcsra a hős, amennyiben minden bizonnyal ebben az alakjában mutatkozik legtöbbször a közönség előtt a színpadon. (Bár lehet, hogy Mozart beelőzött a Don Giovannival, de az másik versenyszám.) Nem rendkívüli tehát, hogy a 2022/23-as évadban két színházunk is bemutatta a Don Juant – előfordul a klasszikusok efféle torlódása –, inkább az érdekes, hogy a két produkció, a budapesti Nemzeti Színházé és a Pécsi Nemzeti Színházé mennyire különbözik egymástól. Az egyik látványos, a másik inkább érzetes. Az előbbi fiatal drámahősökkel foglalkozik, az ő szenvedélyes szerelemszeretetüket ábrázolja felmagasztosítva (ez a tippem), az utóbbi a lecsengés felől néz egy kortársibbnak ható Don Juan-i életpályára, kicsit talán fogékonyabban a mű létfilozófiai sejtelmeire.

A nemzeti színházi Molière-t jegyző Aleksandar Popovskiról azóta tudhatjuk, hogy hatásos képekkel operáló rendező, amióta az Újvidéki Színházban színre vitt Danilo Kis-darabot, a Borisz Davidovics síremlékét láthattuk öt évvel ezelőtt részint a MITEM-en, részint a POSZT-on. A pécsi fesztiválon két díjat is nyert a produkció – esetleg amaz okból is, hogy a POSZT halódó korszakában a szakmai zsűri szívesebben díjazta inkább a határon túli színházak produkcióit, mint az ide vagy oda sorolható hazai versenyelőadásokat. Popovskit Vidnyánszky Attila A Mester és Margarita színrevitelére hívta a Nemzeti Színházba, s az a 2021-ben született, dekoratív előadás a repertoárnak sikeres darabja azóta is; megy rá a közönség. Márpedig ez korántsem mondható el a Bajor Gizi parki kínálat minden darabjáról. A Don Juannál tehát már bizalommal fogadta a macedón rendezőt a színház, a színészek és a válogatósabb nézők. A színpadkép alapján biztosra vehetjük, hogy kapott pénzt, paripát, fegyvert, és nem félt használni.

Kezdésként csodálatos szcéna tárul elénk: mintha egy gyönyörű, hatalmas templombelsőt látnánk a földön fekve, a kupolába nézve. Érdekes véletlen, hogy színházi közemlékezetünk őriz egy hasonló díszletet, történetesen Szikora János 1996-os szegedi A Mester és Margaritájához tervezte Horesnyi Balázs. Itt jegyzem meg, a vizuálisan különösen igényes rendezők számára valóságos kánaán a mi Nemzeti Színházunk. Vidnyánszky Attila vezetése alatt dolgozott már itt olyan, külföldi rendező, aki elhatározta, hogy otthon a maga színházába beépítteti pontosan ugyanazt a színpadtechnikát, mint amit a budapesti vendégrendezésekor alkalmazhatott. Ha szerencséje van, akkor odahaza akusztikailag alkalmasabb színházat gazdagított vele. A mostani Don Juan esetében is felér egy beismerő vallomással, hogy az összes beszélő szereplőt mikroporttal szerelték fel. Igaz, ezt olykor az is indokolja, hogy egyre több rendező – köztük a Nemzeti vezérigazgatója – kifejezetten szeret áradó zenéket ráereszteni a színészek szövegmondására.

A látvány lenyűgöző. Némi időbe telik felfogni minden titkát és szépségét. A plafonon járkál-e valaki, vagy a remegni is képes tükrös felület mutatja a színészeket? Mi látszunk ott, nézők, vagy bennünket is odafestett valaki? Hússzínű oszlopok emelkednek és süllyednek, újabb és újabb prespektívákat tárva fel, egyben folyamatos fizikai próbatétel elé állítva a színészeket. A színpadkép, a Numen/For Use + Ivana Jonke tervezte díszlet eleve kölcsönözni látszik bizonyos szakralitást az előadásnak. Ámbár végül profán módon visszaveszi a kölcsönt, amennyiben a külalak ellenére nem vallási vagy társadalmi ideákhoz emelnek fel bennünket itt, hanem – megfelelő vendégszövegek alkalmazásával is – a vágy, a (testi) szerelem himnuszához. (Gabnai Katalin a kritikájában találóan így fogalmazott: van abban valami irigylésre méltó belső szabadság, ahogy Popovski nem hagyja magát háborgattatni a megrendezendő mű alapgondolatától.)

A pécsi bemutatót Molnár Anna díszlete szolgálja, amely a fémhordókkal, az üres sörösrekeszekkel, az összegrafitizett ülőbútorokkal „covid utáni” lehasznált nagyvárosi terekre emlékeztet. (A 12 majom ugrott be róla.) A Don Juan életét megmentő szcéna a rózsaszín pelikános neonreklámos motellel és a benzinkúttal ugyancsak amerikás allúziót kelt. Közben a háttérben a falon klasszikus festmény, kvázi-rubensi oroszlánvadászat. A látvány részét képezi három fehér arcú, figyelő néma szereplő is: nők, a minden nők képviseletében. Egyikük apácaöltözetet visel, másikuk cilindert, harmadikuk menyasszonyi ruhát. (Később szöveget is kapnak másoktól.) Női nevetések bugyborognak a hangszórókból. Feltűnő eleme még a színpadképnek néhány kirakati bábu, illetve a bábuk némely részlete; kar, láb. Konkrét funkciójuk nincsen – jelek. Megragadnak a haszontalanságukban. Vlasits Barbara Marija beillene hatvanas évekbeli amerikai tévéreklámba háziasszonynak, Darabont Mikold Donna Elvirája pedig egyenesen vadnyugati képzeteket kelt fekete kovbojkalapjával, hosszú kabátjával. Darabont Mikold Donna Elvirája a nagy nő Don Juanunk életében, aki elszántan meg akar kapaszkodni ebben az unott, kissé már megpohosodott, önnön legendáját fáradtan cipelő férfiban. Köles Ferenc játssza lenge fekete bőrkabátban és fekete keménykalapban, kerek napszemüvegben, jó adag csömörrel. Donna Elviránk szenvedélyesen vádolja Don Juant, aki közben unott arccal kotorgál nyelvével a (saját) szájában. Köles nemtörődöm módon hallgatja elhagyott menyasszonya szemrehányásait, végül nagy nehezen rászánja magát, hogy beszéljen, és kitegye ha nem is a szívét, de legalább a hasát a nő meggyőzéséhez. Térdre ereszkedni úgyis láthatóan derékfájdalmat okoz neki. Ahogy a pesti előadás, úgy a pécsi is erőteljes képekkel teremt világot, amelyben például tökéletesen elég a Kővendég mitikus és misztikus alakjának ábrázolásához, hogy Uhrik Dóra (korábban: a koldus) hosszú fekete kabátban, felhajtott gallérral, napszemüveg mögé rejtett szemmel, szigorú szájjal, kezében kardot tartva ül a színpad közepén. A fővárosban Szép Domán hol szerzetes, hol Anonymusra emlékeztető, csuklyás Kőszobor.

A Nemzeti Színházban a macedón rendező azonnal és kétség nélkül elhelyezi főszereplőit a rosszak és erkölcstelenek térfelén. Rácz József – aki egyébként jóravaló, aggodalmas, a gazdája lelki üdvére tekintő Sganarelle-nek mutatkozik – prostituálttal üzletel magáncélra, amikor Donna Elvira bátyja érkezik felelősségre vonni. Bordás Roland jókiállású Don Juanja hazaérvén lendületes beszédével kis híján meggyőzi elvei igazáról a vendéget. „Sógora” már kitárja karját, hogy üdvözölje a hódítót, amikor a házigazda váratlanul leszúrja, majd orvosért kiált. Berettyán Nándor Don Carlosa bohózati halált hal a színen. Donna Elvira (Szász Júlia) megjelenésekor Don Juan zavarban lenni látszik. Seggfej – vágja (segg)fejéhez az elhagyott nő, bár ezt a megfogalmazást hiába kerestem bármelyik fordításban. (Egyébként is furcsa kicsit a szöveg. Melyik fordító írhatta például azt, hogy „elcsavarni egy lány eszét”?)

A Duna-parti Nemzeti előadásában meglehetősen markánsak a címszereplő körül forgó nők. Szász Júlia Donna Elvirája talpig menyasszonyi szerelésben igazi harcos, feketében pedig szépen érzékelteti a belefáradást a végső kétségbeesésbe. Barta Ágnes kék masnis Charlotte-ja maga a huncut érzékiség, aki tehetetlenül áll parasztlegénye, a rokonszenves Berettyán Sándor teszetoszasága előtt. Katona Kinga Donna Annája többszörös vendégszereplő, ő még egy Puskin-jelenetet is kapott – életteli önreflexióval együtt –, amelyben Don Juan úgy udvarol neki a Parancsnok síremléke mellett, mint III. Richárd egy másik Annának. Végezetül pedig ott van Udvaros Dorottya – ha nem látja is az ember, hogy pontosan hol, mert az égbe vetül a képmása –, aki mint egy ősnő vagy ős-szerető Maupassant szavaival feloldozást ad a nőcsábász kalandornak. Az előadás elején még fehérruhás zárdafőnökként állították be a színésznőt a képbe, a végén pedig ő az, aki égi sugallatú, tapasztalt női szólamával erősíti meg Don Juan álláspontját a szabad szerelemről és a házasság elvetendő bilincséről. Hát nem azt hirdetik itt, hogy a család az első, annyi biztos. Sokáig látványosnak, viccesnek és titkon üresnek hatott a produkció, de aztán a befejezés, amely a címszereplőnek ad igazolást, mindenképpen váratlan, sajátos, nyomós fordulat.

Míg Pesten Rácz József gondoskodó, Sancho Panza-szerű Sganerelle-je alkot párt Bordás Roland léha, a zsebében pénz helyett kotont hordó Don Juanjával, addig Pécsen két őszülő, felnyírt hajú, kikerekedett képű, apányi férfi kettősét kísérjük figyelemmel. Urbán Tibor Sganarelle-je egy kivagyi cégtárs divatos outfitjével, örökös elégedetlenséggel az arcán ostorozza a főnököt, aki elektromos gitáron kíséri a hegyibeszédet. Köles Ferenc Don Juanjának általános reakciója a közönyösség. Nem mondhatni, hogy különösebben hajkurászná a nőket, minimumon működteti magát, hogy megfeleljen a szerepnek, amit magára vett. Ez az ember nyilván nem volt mindig ilyen fád, ennyire kiégett. Talán nem is a nők fosztották meg egykori illúzióitól – ha voltak egyáltalán –, hanem mindaz, amit látott és tapasztalt. Alighanem egy Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten! típusú akciósorozat hajrájában találjuk, amely egy utolsó vacsora kép utáni, már-már spirituális szólóban ér véget. Természetesen nem létezik olyan Don Juan-előadás, ahol ne a képmutatásról szóló monológ lenne a leghangsúlyosabb mondandó. Mindkét taglalt produkcióban a rivaldánál hangzik el. Bordás Roland egy ifjú Don Juan aktuális életszakaszában ígéretet tesz arra, hogy alkalmazkodni fog kora bűneihez. Élen jár majd a színlelésben, a vallást pajzsként fogja használni, s majd ő vádol istentelenséggel másokat. Köles Ferenc Don Juanja azonban nem fog már alkalmazkodni olyan társadalmi elvárásokhoz, amelyek megkövetelik a tisztesség látszatát. Ugyan, minek. Az a világ, ami körülveszi, anélkül is eljár tengelyén.

Stuber Andrea