Egy vak lámpa fénye

A szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Csongor és Tündéjében Tünde és Csongor a nézőtér harmadik sorában alusznak. Nem véletlenül ott, hiszen a fejük fölött terebélyeskedik a tündérlány almafája. Szatmárban a 130 éves színházépület klasszikus csillárja játssza az almafát, s így tett a Thália Színházé is a budapesti vendégjátékon. Bár ez más típusú, más fazonú csillár, de éppúgy bevált még a csillogó gyümölcstermés megjelenítéséhez is, mint az otthoni. Amíg Budizsa Evelyn és Szabó János Szilárd az üres harmadik sor közepén egymásba kapaszkodva szundítottak a Tünde aranyhaját jelképező fehér fátyol alatt, addig a gonosz Mirígy akcióba lépett a színpadon, „szép hajában kárt teszek” felkiáltással. Moldován Blanka fekete ruhás, fekete rúzsos Mirígye megragadta botját és fenyegetően felemelte az alvó pár felé. Egy pillanatig azt hittem, hogy a bot tüzet fog okádni, s a boszorkány – akibe a telivér színésznő beleoltott egy feldühödött, elszánt, kortársi asszonyt és anyát is –, leperzseli a szerelmespár haját. De ehelyett az történt, hogy a botja nyúlni kezdett, mint egy teleszkópos horgászbot. Hamarosan elért a harmadik sorig, és a végén lévő horoggal ki lehetett pecázni a fátylat. Mirígyünk kezdte is visszahúzni magához a becses fogást, ám a fátyol leesett, és a második sor közepén ülő férfi ölében landolt. Moldován Blanka Mirígye humorral bár, de a lehető leghatározottabban lépett fel verbálisan, esélyt sem hagyva a tündérlány aranyhajának megmentésére. Vitte a boszorka a csillogó fátylat, hogy a lányát ékesítse vele, aki azonban közben rókahús formájában ördögfiak gyomrában végezte.

Azért meséltem el ezt a kis intermezzót, mert jelzi: a szatmári bemutatót jegyző Sardar Tagirovsky épít arra, hogy a játszók és a nézők minden este együtt teszik össze az aznapi előadást. Természetesen nem a semmiből, hanem az alkotói szándék mentén, nagyszabásúnak mondható keretek közt. Mivel a rendező azon kevesek közé tartozik a mai magyar színházban, akiknek van érzékük a nagy formák iránt, és így kifejezetten előnyös számukra a nagyszínpad – ellentétben azokkal, akik sokkal szívesebben és hatásosabban dolgoznak kisebb, intimebb színházi térben. Ezen a ponton érdemes kitérni a 38 éves, kazanyi születésű magyar rendező pályájára, aki a budapesti független szcénában kezdte működését, majd Marosvásárhelyen szerzett színházrendezői diplomát Bocsárdi László növendékeként. Első és rögtön sikeres, díjazott előadásait a sepsiszentgyörgyi és a nagyváradi színházakban készítette. Emlékezetes bemutatójaként tartjuk számon a debreceni A félkegyelműt, majd Vidnyánszky Attila meghívta a Nemzetibe, ahol kétszer is dolgozott. Volt egy félbesikerült munkakalandja a szombathelyi színházban, közben pedig Szatmárnémetiben talált befogadókra és tagsági viszonyra. A Raszputyint követően ez a Csongor és Tünde már a második munkája a Harag György Társulatnál. Magyarországon mostanában nemigen rendez, de amikor Budapesten van, workshopokat tart, s az a kívülről szemlélő benyomása, hogy amolyan szakmai guru válhat belőle. A hírek szerint Ukrajnába sűrűn jár – rokoni, baráti szálak is fűzik oda –, dokumentál, interjúkat készít és segítő tevékenységet folytat a háborús területen.

Vörösmarty Mihály drámai költeménye illik Sardar Tagirovskyhoz, úgy a rendező színházi nyelve, mint az elmélyülésbe szédülni kész gondolatisága és a pedagógiai hajlama okán. A Csongor és Tünde hősei a boldogságot keresik, s a mű érdemi bemutatói mindig is magáról a (bármit) keresésről szóltak, amióta csak látom. (Ez alatt az elmúlt három-négy évtizedet értsük.) A szatmári színrevitel eleve irodalomtörténeti keretet ad a történetnek, amennyiben a színpad két oldalán egy-egy szereplő végigüli a négy és félórás előadás teljes egészét. A színpad hátsó fehér falára vetített ismeretterjesztő feliratokból kitalálhatjuk, hogy balra a szakállas, bocskais férfi a szerző lesz, jobbra a piros színházifüggöny-bársony ruhát viselő nő a mű múzsája, Perczel Etelka. Előbbit Varga Sándor adja, utóbbit László Zita, aki Marina Abramović-arccal mered előre, a nézők felé. A legjelentősebb játékpillanatokhoz a gyöngynyaklánca juttatja: egyszer hangsúlyosan elejti, majd felveszi, a végefelé pedig eltépi, és csak úgy hullanak szerteszét a nézőtérre a fehér gyöngyök. Az „esés” egyébként is visszatérő eleme az előadásnak: hol színes konfettizápor (kéziágyúból kilőve), hol fekete papírhó esik, ami hozzájárul az előadás dekoratív képi világához. Látványos színfoltok némely megnevezetlen szereplők is – öt férfi és nő –, akik piros öltözékben, alvadtvérszín foltokkal ruhán, fejen, végigkísérik a történetet. Az eseménysor avval indul, hogy Budizsa Evelyn menyasszony-Barbie hatású, meztelen vállú, csillogó fehér ruhát, fáradtlila hajat és hozzáillő hatalmas műszempillákat viselő Tündéje kinézte magának Szabó János Szilárd elgyötört, fehér arcú, fülbevalós Csongorját. Meg is próbálja őt a tündérlány magához vezetni ebben a különös, útkereső játékban. Ám az aluszékony fiatalembert sajnos mindig pont akkor nyomja el az álom, amikor ébren kellene maradnia. Így aztán nem könnyű befuttatni őt a célba.

Sardar Tagirovsky rendezésében szinte teljes egészében elhangzik a színdarab szövege, így az előadás négy és fél órájában mindenre jut idő. Költőiségre, humorra, filozófiára egyaránt. Ezenközben a játék ritmusa és kreativitása, az ötletek színessége és nem utolsó sorban – sőt! – a zene, Bakk Dávid László figyelemreméltó munkája fáradhatatlanná teszi a nézőt. Nem hagynak sem unatkozni, sem elkókadni. Izgalmasan mixelik itt össze a misztikust a köznapival, a távolit a kortársival. Jellemző momentum, hogy miközben egy titokzatos, sehonnani, semmikori mesét látunk, folyton olyan bugybogó-pittyegő hang hallatszik, mintha a Tündérhon csoportban mindig épp messenger-üzenetet kapott volna valaki. Mutatkozik valamiféle kapcsolat a virtuális világrendszerben nemcsak a tündérek irányába, hanem ellenkezőleg is. Legalábbis előkerül néha lentről, a színpad alól egy derékig kibújó kopasz, csillogó testű lény, akihez olykor betuszkolják a lejátszott, szerencsétlenül járt szereplőket. Ide toloncolják végül a hármas úton (kétszer) felbukkanó és dilemmázó hősöket, a Fejedelmet (aki ezúttal királynő, Méhes Kati személyében), a Tudóst (Rappert-Vencz Gábor) és a Kalmárt (Nagy Csongor Zsolt, aki úgy húsz éve Csongor volt Parászka Miklósnál).

Emlékezetes része ennek a szépen fazonírozott előadásnak a kútjelenet, amikor is a magasból érkező kamera jóvoltából egy kivetített körben, fentről látjuk a kútba bámuló Tündét és Ilmát. Mivel Tündénk egy ablakban megpillantja Csongort ölelkezni az ál-Tündével, érhető, ha jogos felháborodásában odasiet Vörösmarty Mihályhoz és hirtelen felindulásában lesöpri a költő sakktáblájáról a figurákat. A produkció számos színfoltja közül az egyik az ördögfiak hármasa. Kurrah, Berreh és Duzzog, vagyis Rappert-Vencz Stella, Diószegi Attila és Kovács Éva klasszikus bohócfiguráknak tetszenek: Pierrot-nak, Harlequinnek és parókás-frakkos zenebohócnak. Orbán Zsolt Balgája újabb műfajt idéz: zöld bársonyöltönyében, belőtt sérójával, élénk sminkjével revükomikusra hajaz, s e minőségében jobbára csak üres bohózati elem marad. (De az bájos, ahogyan rácsodálkozik a nézőtéren ülő nőkre: Mennyi asszony!) Keresztes Ágnes Ilmáját enyhén parodisztikus népiesbe öltöztette Kupás Anna jelmeztervező. A tenyeres-talpas tündérkomorna taftos-tüllös zöld menyecskeruháján kék csipkedíszítés ékeskedik. A színésznő bohókásan energikus, a Thália Színház összes páholyán átmászik. A rendező bejátszatja színészeivel az egész nézőteret, és a recenzens még azt is az előadás javára írhatja, hogy kifejezetten jegyzetelésbarát, amennyiben gyakran kapcsolják fel a villanyt a zsöllye felett.  Ugyancsak Kupás Anna jegyzi a díszletet, amelyben körök és gömbök ívelnek lágyan, a forgót körülölelő ablakos-tükrös falfelülettől a fentről leereszkedő, csillogást szóró diszkógömbökig.

A Thália színházi vendégjátékon a második felvonás alatt felfigyelhettünk a magasban egy intelligens reflektorra, amely nem világított, csak forgott magában szüntelen. Hogy véletlenül vagy szándékosan, az nem tudható. Az érthetetlen igyekezetével mindenesetre passzolt ehhez a derűs, talányos és fáradhatatlan előadáshoz.

Csongor és Tünde. Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata előadása. Szereplők: Budizsa Evelyn, Szabó János Szilárd, Keresztes Ágnes, Orbán Zsolt, Moldován Blanka, Rappert-Vencz Gábor, Méhes Kati, Nagy Csongor Zsolt, Rappert-Vencz Stella, Diószegi Attila, Kovács Éva. Dramaturg: Bessenyei Gedő István. Díszlet, jelmez: Kupás Anna. Zene: Bakk Dávid László. Rendező: Sardar Tagirovsky 

Stuber Andrea