Kis- és nagy-magyar

A trianoni csata

Ott hagytam el a múlt hónapban, hogy Koltay Gábor a békéscsabai színházban elkészítette a maga többedik Trianon-opuszát, ezúttal tragiko-komiko-historiko-patetiko musicalváltozatban. Azóta született egy új színpadi mű, A trianoni csata című „díszelőadás, részekre szakítva” az Átriumban, Urbán András rendezésében. No, ez egészen más.

Az Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közös bemutatója amolyan szerzői színházként jött létre. A trianoni csata szövege a próbafolyamat alatt született a színészek improvizációiból – meglehet, inkább beszélgetéseiből –, majd Ugrai István dramaturg és Urbán András rendező írták meg a példányt. Az előadás résztvevői mind kötődnek így-úgy az Átriumhoz. Alföldi Róbert eleve alapköve a Margit körúti egykori moziépületben felépült színháznak, és Péterfy Borival együtt játszik is itt az Urbán András rendezte Mefisztóban. A többiek a Kosztolányi Színház ötfős színésztársulata – Fülöp Tímea, Verebes Andrea, Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor –, akik előadáscsere keretében többször léptek már fel szabadkai produkcióval ezen a helyen. (A nyolcadik szereplő az Átriumban otthonos Kovács Máté.)

Urbán András rendezőről tudni kell, hogy virtigli független színházat visz Szabadkán. Erős közéleti töltetű, politikus, posztavantgárd színházat csinál, igazi színházi fenegyerek. Megfontoltan provokatív alkotóművész, akit foglalkoztatnak olyan kérdések, mint például nemzeti identitás, kisebbségi lét és/vagy az anyaországhoz fűződő viszony. (Korábban határon túli magyarokként emlegettük a Trianonban elvesztett területeken élő honfitársainkat, aztán épp mire elkezdtük őket hatumának becézni, addigra a külhoni magyarok elnevezés lett előírva.)

Ha három Urbán-rendezést felemlegethetek, az első alighanem a Neoplanta, amelyben Végel László regénye nyomán Újvidék történetével-történelmével foglalkozott az Újvidéki Színház 2014-es bemutatója. A Magyar című előadásból (temesvári Csiky Gergely Színház – szabadkai Kosztolányi, 2016) az óriásplakát ragadt meg, amely azt hirdette, hogy „Ha nem mész Magyarországra, nem kell tiszteletben tartanod a kultúrájukat!” És ott volt még a revelatív újvidéki Bánk bán, amelynek végén a színészek arra kérték a nézőket, hogy reagáljanak hipotetikus állításokra. Távozzanak a nézőtérről, ha olyasmit hallanak, aminek a megtörténtekor elhagynák a hazájukat. Evvel a záró interaktív játékkal úgy kiverték a biztosítékot a 2015-ös Pécsi Országos Színházi Találkozón, hogy a szakmai zsűri egyik tagja, az Operaház főigazgatója meg sem várta a továbbiakat (amikor is nyílt állásfoglalásra kényszerült volna fontos kérdésekben), hanem azonnal kiment nagy dérrel-dúrral. (Én olyan öt-hat pontig tartottam ki, és a „Magyarország kilép az Európai Unióból” tételnél léptem le.)

A trianoni csata című előadás alaphelyzete az, hogy öt szabadkai színész érkezett az Átriumba, együtt dolgozni Alföldi Róberttel, Péterfy Borival és Kovács Mátéval. (Ez az elképzelés egyébként egyszer régen már meg is valósult, vagy megvalósulhatott volna. Amikor Alföldi Róbert 2008-ban zsűritagként vett részt a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján Kisvárdán, akkor egyfajta szakmai díjként alkalmi közös munkára invitált a Nemzetibe tizenkét beregszászi, vajdasági és erdélyi magyar színészt. Akadt köztük olyan, aki ma tagja a Nemzetinek, Vidnyánszky Attila igazgatása alatt.)

A játszók székeket tesznek le egymás mellé az Átrium rivaldájánál, leülnek és ismerkednek egymással. Ez a statikus elrendezés megmarad az egész első részben, ám nem érződik sem problémásnak, sem unalmasnak – kitart az összeeresztés izgalma és svungja. Alföldi Róbert rögtön azt kérdezi a fiatal szabadkai kollégáktól, hogy mit jelent nekik Trianon, trauma-e számukra. A beinduló szócsata nem nélkülözi sem a kritikát, sem az önkritikát. Alföldi – vagyis az Alföldi Róbert nevű megírt figura – hajlamos összetéveszteni Szabadkát Újvidékkel és Andit Timivel. Mészáros Gábor pedig a megfelelő pillanatban számon kéri a Nemzeti korábbi igazgatóján, hogy bérbe adta a Nemzeti épületét a románoknak, Erdély elcsatolását ünnepelni. (Megjegyzem, ezen a ponton Urbán András mintha egérutat adna Alföldinek. Legalábbis a színész válasza nem tér ki arra, hogy vajon ezt a lépését – amely sokak érzékenységét sérthette – ma is helyesnek tartja-e. Pedig a színvallás jót is tehetne. Hiszen aki elismeri, hogy tévedett és akaratlanul is közösségi normát sértett, az evvel erősítheti a normát.)  

Sok minden elhangzik az indulatoktól sem mentes traumavitában a tápos magyaroktól kezdve a 2004-es állampolgársági népszavazáson és az országgyűlési választásokon leadott voksokon át a hazai adófizetők pénzéből a külhoniaknak küldött költségvetési milliárdokig. (A tápos jelzőt elsősorban az erdélyiek használják az anyaországiakra, és azt értik alatta, hogy gyámoltalanok, nem anyatejet szoptak, hanem tápot, és mindenféle műkajákat esznek.) A vajdasági színészek itt most megismertetnek velünk különféle egyéni kisebbségi stratégiákat. Az is hamar világos lesz, hogy tulajdonképpen ők maguk is csak akkor értenek egyet egymással, amikor nem értenek egyet az anyaországiakkal. Ki-ki másképp viszonyul a többségi nemzetbeliekhez, az asszimilációhoz, a magyarságuk megőrzéséhez. Valószínű egyébként, hogy a hozzáállásukban a családi emlékezet, a szülők, nagyszülők élményei meghatározóak, de ilyesmire a szöveg nem tér ki.

A játszók slágfertig, vehemens vitája nagyjából olyan, mint bármelyik fontos vita mostanában. Nem jut semmire. Mindenkinek van igaza, és mivel mindenkinek kizárólagos az álláspontja, nem születhet egyetértés. És ez még csak a személyes tapasztalatok és vélemények összeütközése, nem pedig a mélyben húzódó kérdésekről szóló disputa. Például hogy összefésülhető-e a demokrácia a nemzeti szempontokkal. Az előbbi szerint mindenkinek egyenlőek a jogai. Az utóbbi alapján a magyaroknak hivatalosan előnyt adunk, illetve számíthat az ún. magyarságteljesítmény is, az abszurd „ki a jobb magyar?” verseny.

Ha A trianoni csata első része nyersen őszinte „kupakszínház”, akkor a második rész kis magyar valótlanság, revüszatíra formában. Fülöp Tímea talpig népviseletben, rámás csizmában előadja nyitányként A tápos a szeretőm című, nagy sikerű műdalt. (Háromfős zenekar kíséri a színpad jobb oldaláról az előadást. A zenét és a szellemesnek mondható dalszövegeket Szerda Árpád írta.) Ekkor már rég felismertük, hogy a produkció nem kínálja a színészi kiugrás lehetőségét egyetlen szereplőnek sem, de azt azért a vak is látja nyilván, hogy Fülöp Tímea milyen belevaló színésznő, vagy hogy Mészáros Gáborban mennyi színészi erő feszül.

A következő monológ kisebbfajta gyöngyszem. Alföldi Róbert téblábol be a színpadra, a reflektorfénybe, fekete kismagyarban. (Zsindely Ferenc egykori miniszter emlegeti kismagyar néven a bocskait az 1941 és 1946 között írt, nemrég megjelent naplójában.) Alföldi szerényen és alázatosan beszédet intéz „Attilához, Zolihoz, Józsihoz és Péterhez”, akik egy alternatív színházi valóságban a nézőtéren ülnek és evés közben meghallgatják kollegájuk töredelmes vallomását. Eszerint ő megváltozott, megszállta a jó szellem, megnősült és feleségével, Péterfy Borival örökbe fogadtak öt gyermeket: Szabadkát, Hargitát, Ungvárt, Zólyomot és Nickelsdorfot. (Van egyébként hagyománya a magyar független színházban a helységnév alapú névadásnak: emlékezetes alakja volt egy régi Szentivánéji álom-előadásnak a Scherer Péter játszotta Tunyog Matolcs.)

A produkció további jeleneteiben e derék magyar família életét látjuk. Hosszú asztalnál megebédelnek a lakásposzternyi Nagy-Magyarország térkép alatt. (Bori anyuka alighanem féllábú tyúkból főzött levest, mert csak egyetlen combot mer ki a tálból, azt Robi apuka kapja.) Megalapítják a Magyar Újjászületés Pártját, amely az elcsatolt területek visszaszerzéséért küzd. A továbbiakban kissé elkuszul, szétszalad a családi történet, miközben pénzt kell szerezni a nemes célok eléréséhez. Bori anyuka webshopban árul ízléses dísztárgyat, amely Magyarország Trianonban átszúrt szívét ábrázolja, és a döfések helyén piros lé csöpög vér gyanánt, amit az alul lévő higiénikus tálca felfog. Az üzlet már csak ilyen: először meg kell teremteni a keresletet a nemzeti érzelmű árucikkekre, azután lehet nekiállni kielégíteni. Robi apuka ennél tovább megy: rájön, hogy a szexipar is jól jövedelmez, úgyhogy a gyerekmunkásait erre fogja be. Az előadás egyre trágárabb, vadabb, majd valami fura, kaotikus orgiába torkollik.

Szereti Urbán András így fejezni be a rendezéseit, váratlanul lezárva, meghökkentve és tanácstalanul hagyva a nézőket. Mint egy szerelem, vagy egy háború… az ember egyáltalán nem tudhatja, hogyan lesz vége.

A trianoni csata. A Kultúrbrigád, az Átrium és a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadása. Szerzők: a társulat improvizációinak felhasználásával, Urbán András, Ugrai István. Szereplők: Alföldi Róbert, Péterfy Bori, Búbos Dávid, Fülöp Tímea, Kovács Máté, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Verebes Andrea. Dramaturg: Ugrai István. Zene, dalszöveg: Szerda Árpád. Jelmez: Veronika Keresztesová. Díszlet, rendezés: Urbán András.

Stuber Andrea