Nincs lezárva

Ilyet még nem láttunk. Éva a Titanic első tisztjével, Ádám a nagyváradi gettóban, Lucifer a spanyol kommunista párt főtitkáraként. Aztán mindhárman fennakadnak egy csendes-óceáni szemétszigeten. Négy kortárs író variációja Az ember tragédiájára.

Nem lehet elég melegen üdvözölni a székesfehérvári Vörösmarty Színház nagyszabású vállalkozását. 2018-ban, négy rendező rendezésében színre vitték Az ember tragédiáját, majd Szikora János igazgató felkért négy kortárs írót, helyezkednének bele alkotóilag Madách Imre drámai költeményébe, s gondolnák tovább, újabb színekben taglalva az Úr és Lucifer páros mérkőzését. A Márton László, Térey János, Závada Pál és Tasnádi István szerzőnégyest Térey János halála után Darvasi László egészítette ki, s a járványos időszak hányattatásai során, kényszerű halasztásokkal végül 2021 szeptemberében került sor az évad fontos eseményére, a Szikora János, Hargitai Iván, Horváth Csaba és Bagó Bertalan rendezte hosszú, de minden szempontból változatos színjáték bemutatójára. Már önmagában az is isteni csoda, hogy a teljes székesfehérvári társulatot felvonultató produkciót egyáltalán játszani tudják most is.

Az ember tragédiája 2.0 elejét, a keretjátékot Márton László írta. Alaphelyzetként azt jelölte ki, hogy miután élhetetlenné tettük a Föld nevű bolygót, az Úr a férfi és nő prototípust űrhajós expedícióval, szkafanderben eljuttatta egy másik, érintetlen, csodaszép bolygóra. Kettejükön kívül kihalt az emberiség, ugyanakkor a bűnök is. Igaz, a korábbi pályafutásunk elvette az Úr kedvét teremtményeitől, de újrakezdheti az emberi létet a legendás páros – emlékezet nélkül. A memórián kívül a nagyravágyás és a tudásvágy is hiányzik belőlük. Lucifer azonban innen sem tágít, s azt kérdezi: „mire jó az ember – ebben a lebutított változatban?” S egy második egyezség jegyében négy, XX. századi színben – felőlünk nézve: kronologikusan London és a Falanszter közé esve – beavathatja Évát és Ádámot a „deleted” múltba. Ezúttal nem két fát szerez magának Lucifer az Úrtól, hanem négy féregjáratot. (A vetített időalagút, amely a színrevitelben az 1900-as évek kijelölt dátumaihoz visz, hasonlít gyerekkorom Időalagút című tévésorozatának vizuális effektusához. Az előadás egyébként is jólesőn tele van kulturális, művészeti, történeti utalásokkal és Madách-idézetekkel.)

Az előjáték annyira frappáns és logikus, hogy rögtön felcsigázza a néző várakozását. Látványos a képi megjelenítés is – tervező: Kiss Jenő, szcenikus: Bátonyi György –: nagy LED-falakon tátong a világűr, ott kéklik a mi elrontott Földünk is, itt pedig dús növényzet és zubogó vizek érzékeltetik a romlatlan természetet. Az Urat (a hangját) drón hozza, az Arkangyalok és Lucifer pedig úgy festenek, mint a titkos kormányügynökség emberei a Men in Blackből. Az ígéretes kezdés után 1912-be érkezünk, ahol aztán a Szikora János rendezte végzetesen statikusnak bizonyuló szín úgy elsüllyed, mint maga a Titanic. Ádám (Trokán Péter) az ipari forradalom csúcsragadozójaként mint hajómérnök és hajótulajdonos a Titanic indulására készül hízelgő titkára, Lucifer (Egyed Attila) társaságában. Húzza a parton a zenekar, utasok panorámája tűnik fel: szüfrazsett balett-táncosnő, mágnás, némafilmrendező – Kiss Diána Magdolna Sellője a legimpozánsabb –, kivándorló magyar család, a párját az első tiszttel csaló Éva (Tóth Ildikó), sehonnan sehová tartó út a katasztrófába, amiről ők mit sem sejtenek. E színben az elegáns, fehér öltönyös, sétabotos Derzsi János képében bukkan fel az Úr, némán ül a kikötőbakon. Csak ilyesforma lehet ekkoriban az Isten: hol aggodalmasan, hol bölcsen néző, hallgatag.

A következő, Nagyvárad-Berlin színnek már az alapötlete is briliánsan balsors tépte: a Magyarországtól elszakított Nagyváradról Ádám (Kovács Tamás) zsidó származású magyar fiúként a harmincas években a numerus clausus elől Berlinbe megy filmművészetet tanulni. Hiszen az a város a művészet és a tudomány legpezsgőbb központja ekkor. Lucifer (Kuna Károly) egyenesen Leni Riefenstahlig (Kiss Diána Magdolna) viszi őt, hogy aztán Ádámunk dokumentumfilmesként keveredjen vissza Váradra, majd a gettóban a kommunista sejt a darab legkompaktabb jelenetében kieszeli és megtárgyalja a foglyok és hőseink menekülési lehetőségét. Hargitai Iván sodró lendületű, erős víziójában mintegy manökenként vonulnak a kifutón a század történelmi alakjai Krisztik Csaba Leninjétől Egyed Attila Sztálinján, Keller János Hitlerén át Juhász Illés Churchilljéig. Aztán látjuk Ádám és Éva mozgalmi karrierjét a háború utáni évtizedekben, majd kortalan népvezérként lépnek fel a berlini fal leomlásánál. Ez az Ádám és ez az Éva nem elveszett emberek – megállapíthatja a szaxofonozó Charlie Parker Úr és az ő kék kosztümös angyalai, Kerkai Rita, Varga Lili és Kricsár Kamill.

A Horváth Csaba rendezte Dél-francia szín igazi színfolt, festészetileg is. Pablo Picasso (Gáspár Sándor) önmaga művészetét már-már túlélő pályáját mutatja be, lavírozva a közönségigény, az üzleti elv, a korszellem és az aktuális politikai helyzet kínálta megfelelési kényszerek között. Új asszony, régi asszonytól semmirekellő fiúgyermek, polgármester, művészbarátok: Éluard, Aragon, kémek és Lucifer mint Santiago Carillo kommunista pártvezér – színes társaság. Közöttük Gáspár Sándor a maga régről ismert, magas színvonalú mozgáskészségével mindenekelőtt azt a kérdést vetheti fel: hogyhogy még nem játszott el egy sor főszerepet Horváth Csaba fizikai színházában.

Az utolsó epizódban, a Csendes-óceáni színben Tasnádi István lényegében a máig jut el. Egy luxusjachton látjuk viszont Ádámot, a világ egyik leggazdagabb és legjótékonyabb, környezettudatos vállalkozóját, aki épp egy klímakonferenciára igyekszik üzleti tanácsadója, Lucifer társaságában. De fennakadnak részint egy szemétszigeten, részint a transzszexuális Éva által vezetett ökoterrorista csoporton. És azonnal támad a média. Idáig tudjuk a történetet, a vég előttünk áll. Tasnádi Istvánnál Lucifernek, a nagy manipulátornak van még ajánlata Ádám számára. Leginkább ez a Bagó Bertalan jegyezte szín utal vissza a 2018-as fehérvári Tragédiára, amelyben a rendező ugyanerre a három színészre: Kádas Józsefre, Ballér Biankára és Nagy Péterre osztotta az Ádám-Éva-Lucifer szerepeket.

Az talán Perczel Enikő dramaturg vajszívét dicséri, hogy mindegyik szín hosszabbnak érződik a kelleténél, miközben a színészek váltakozó sikerrel küzdenek meg a verses szöveggel. Ez a produkció a különböző részek íróiról épp úgy vall, mint a különböző részek rendezőinek világáról, stílusáról. A mű és az előadása nem tökéletes – ahogyan a teremtett ember sem az –, minőségét tekintve minimum egyenetlen. Ám ez nemigen csökkenti a néző ünnepi érzését a fehérvári színház mégoly foghíjas nézőterén. Amint az sem, hogy sejtjük: Az ember tragédiája 2.0-nak nem lesz akkora színpadi jövője, mint az eredeti műé.

Csak az a vég! Csak azt tudnám feledni! Az előadás befejezése, a teljes alávettetés és önfeladás személy szerint engem – mint vallástalant – meghökkent. De el tudok vonatkoztatni. Színházban vagyok, ahol az Úrnak, vagyis Derzsi Jánosnak a Titanic-színben kikötődött az egyik cipőfűzője. Olyat ritkán él meg az ember, hogy szorongva drukkol az Úrnak, fel ne bukjon.

Stuber Andrea