A karaván halad

Székely Kriszta rendező, két színinövendéke és a szolnoki Szigligeti Színház társulata megreptetik Csehov Sirályát. Vajon csinál-e több fecske nyarat?

Csehov Sirály című színdarabja sok mindenre jó. Lehet belőle vígjáték, amint azt a szerző elképzelte, amikor írta. Lehet drámai ábrázolása az emberi kapcsolatok kudarcának, rosszul irányzott szerelmi szenvedélyeknek. Lehet programdarab, amellyel egy-egy rendező proklamál – több ilyen, emlékezetes irányadó bemutatót is számon tartunk, például 1971-ből Székely Gábor szolnoki és Zsámbéki Gábor kaposvári rendezését. De lehet a Sirály színrevitele afféle teambuilding is, társulaterősítő vállalkozás, hiszen a csapatnyi Csehov-hős különböző generációkat képvisel, s még abból is jó sülhet ki, ha a stílusuk, a játékfelfogásuk nem passzol egymáshoz. Elvégre a darabban annak mentén (is) húzódik frontvonal, hogy idősebb, sikeres, rutinos alkotók és művészi ambícióval bíró, lázadó, harapós fiatalok állnak egymással szemben.

Hogy a szolnoki Szigligeti Színházban a Balázs Péter-korszak után az új vezetők Székely Krisztát, a Katona József Színház rendezőjét hívták meg, az maga is egyfajta hirdetmény. Barabás Botond és Csiszár Imre alighanem azt a művészi igényüket jelentik be, hogy magasabbra törnek a szórakoztatásnál, és szívesen teremtenek a színészek számára építő jellegű munkatalálkozót a budapesti művészszínházi szcéna prominens alkotójával. A vendégrendező ugyancsak profitálhat abból, ha számos Jászai Mari-díjas szolnoki színésszel dolgozik.

A Sirály színhelyéül szolgáló Aba-Novák Agóra ugyan nehézkesebb tér, mint a Luca széke jelleggel készülő, 2019 óta felújítás alatt álló, Tisza parki színházépület lenne, de az mégsem előnytelen, hogy mobilis helyszín. Tihanyi Ildi díszlete széles, tágas és levegős. Sőt, tavi atmoszférát teremt, miközben a kétoldali tribünön ülő közönség számára bárhol és bármikor kínál néznivalót akár a színpadon, akár a nézőtér előtt, mellett vagy mögött, mert arra is közlekednek a játszók, különböző jó okokkal. Hangulatosak a hangkulisszák: a madárcsivitelés, a kutyaugatás. Jellemző rendezői gondosság, hogy a kutya csaholását nemcsak akkor és abból az apropóból halljuk, hogy Karczag Ferenc meghatóan rozzant Szorinja számon kéri Mészáros István bamba nyaraló turistának látszó Samrajev intézőjén a csendet, az éjszakai nyugalmat, hanem mindig, amikor valaki jön.

A padlóra tapasztott csillogó fólia domborítja a tavat, természetes módon előállítva a víz tükröződését. A falra is felfutó hosszú, fehér stéget az egyik szélén áttetsző nejlonfóliák takarják: ez lesz Trepljov performanszának színpada, s emögött lép majd le végleg a színről a fiatalember. A díszlet arra is példát ad, hogy a színészekből nem hiányzik az áldozatkészség: míg a közönség gyülekezik, a Mását megformáló Molnár Nikolett végig egy fólia alatt gubbaszt. Amikor az első jelenetben lekerül róla a lepel, onnantól kezdve rögtön világos minden, ami sötét rajta. A színésznő szép, bánatos szomorúsággal üldözi Trepljovot, s öngyilkos dühvel veti magát boldogtalan házasságba Medvegyenko tanítóval.

A második részre a fehér lécekből álló építmény jól áttekinthető házbelsővé változik, konyhával, étkezővel, nappalival, zsúrkocsival, és egy olyan cserepes növénnyel, amely – ez nagyon kedves ötlet! – a csehovi harmadik és negyedik felvonás között eltelt két évben szépen fejlődött; legalább tizenöt centivel magasabbra cserélik a díszletezők. Hozzám történetesen a mellékhelyiség esett legközelebb. Míg szemügyre vettem, elismeréssel adóztam annak, hogy itt igazán rendes háztartást visznek: a polcos szekrényen nemcsak törülközőket és pipereholmikat tartanak, de vécépapírból is alaposan bespájzoltak. Ezt a kis helyiséget a második rész egy szakaszában – amikor életkép jelleggel látjuk az összes szereplőt a házban – a nyugtalanítóan joviális Medvegyenko, vagyis Harna Péter foglalja el. Újságot olvas talán, vagy az Irina című könyvet forgatja, amelynek címoldalán a karmazsinpiros hajú Arkagyina, Radó Denise látható. (Bár messzebbről simán Hernádi Juditnak lehet nézni.)

A könyv úgy került be a színre, hogy a csöppet sem naiva indíttatású Nyina Zarecsnaja, Biró Panna hozta magával és olvasta napozás közben, miután csinos bikinire vetkőzött. (Jelmez: Pattantyus Dóra.) Ez az akció felkeltette a versenyszellemet Arkagyinában, de mivel számára az is gondot okoz, hogy valahogy kikászálódjon a billegő nyugágyból, inkább felhagy a női rivalizálás e formájával. Frappánsan komikus magánszámát a nyugággyal kétszer is előadja Radó Denise, ami jelzi, hogy Arkagyina kitett színésznősségét iróniával képes láttatni. Ugyanakkor szinte a vérében van, hogy egy-egy párbeszédet operettprimadonnai gesztussal, finálépózban, széttárt, felemelt karokkal zárjon le. Jól illik hozzá, hogy a második felvonás strandolós szcénájában tapsos betétszámokkal szórakoztatja a társaságot: Mein Lieber Herr-rel, Mylorddal és a Where Have All the Flowers Gone-nal. Az utóbbi, híres Marlene Dietrich-dal néhány sora visszatér az előadás végén, és üt, mint a 220 volt.

Arkagyina partnere, Trigorin, az író szemmel láthatólag rabja a munkának – így festi le őt Hajduk Károly m. v. Akkor is jegyzetel, amikor Trepljov darabjának már-már fizikai színházi előadását nézi. (Ami azt illeti, Kosztya és Nyina színpadi debütálásának amúgy is elég rossz a közönsége. A színésznő anya a hozzáértő szakmai fölényét csillogtatná, Mása súlyosan kireked, Arkagyina gyerekkori barátnőjét, Gombos Judit Polináját pedig nemcsak Molnár László peckes Dornja érdekli jobban az előadásnál, de még az is, hogy a pezsgőspoharakat megóvja a fóliafüggöny veszélyes közeledésétől.) Visszatérve Hajduk Károly szálkás Trigorinjához: a későbbiekben is inkább csak Nyina mozdítja ki őt zárt, enyhén unott alapállásából. Legjellemzőbb mozdulata a széles, nagy ívű legyintés – bármire. Miután megjön a kedve a határozottan kacér Nyinához, úgy vonul Arkagyina elé, mint aki többé-kevésbé fellelkesült, és impulzívan ad lehetőséget az asszonynak arra, hogy nagyvonalúan elengedje őt. Aztán igen könnyen feladja a küzdelmet. Valószínűleg nincs semmi a világon, ami számára megérné a fáradságot.

A fiatalokban – akiket pesti egyetemista vendégek játszanak – persze több a töltet. Biró Panna Nyinája oly természetes mód gátlástalan és szerelemvágyó, mint egy tipikus húszéves. Könnyedén, zavar nélkül megszerzi magának Trigorint. Amikor a negyedik felvonásban visszatér, addigra megtiporta az élet. Ekkor annyira zavarodott és zaklatott, hogy a monológja, a kitörései szíveket hasítanak. Csákvári Krisztián hallgataggá morcult Trepljovja még egy utolsó, kétségbeesett rohamot indít a lány meghódítására, de zsigeri elutasításban van része.

Székely Kriszta okosan és érzékenyen nyúlt a darabhoz, a szereplők viszonyaihoz, a helyzetek színpadi igazságaihoz. Nem akart harcot hirdetni sem új, sem régi formák nevében. Amikor itt Arkagyina és a fia csúnyán összevesznek, s durva művészetkritikai megjegyzéseket vágnak egymás fejéhez, nincs is feltétlenül igazuk. Kosztya olyasmit ordít, hogy az anyja ócska, szánalmas, tehetségtelen színdarabokban lép fel. Mire Arkagyina ezúttal azt válaszolja, hogy ő a Macbethben játszott. És ez igaz is, Radó Denise vonatkozásában. (Mégpedig a Ladyt, nem a boszorkányt, amint azt Csákvári Krisztián Kosztyája szellemesen replikázza.)

A negyedik felvonásban Medvegyenko megkérdezi a két év után hazatért Dorn doktort, hogy távolléte során melyik külföldi város tetszett neki legjobban. Csehovnál eredetileg az a válasz, hogy Genova. Molnár László viszont azt feleli: Lisszabon. Nem tudhatjuk, hogy kinek az ízlését/tapasztalatát tükrözi ez a válasz: a fordító Radnai Annamáriáét? A rendező Székely Krisztáét? A dramaturg Szabó-Székely Árminét? A színész Molnár Lászlóét? Ez már maradjon az előadás titka. Mert a színházban mindig kell lennie valami titoknak is.

Stuber Andrea