Nyomdafesték és tűrőképesség

A Katharina Blum elvesztett tisztessége olyan vékony könyv, hogy a gerince alig látszik a könyvespolcon. Kis regény, nagy történettel, „Miből lehet erőszak és mit tehet velünk” alcímmel. Dokumentumszerűen írta meg Heinrich Böll, de a szereplők és a cselekmény kitaláltak. Bár – amint a szerző elöljáróban leszögezi –, „a hasonlóságok nem szándékosak, nem véletlenek, hanem elkerülhetetlenek”.

Az ügyvéd dr. Blorna házvezetőnője, a huszonhét éves Katharina Blum egy farsangi bulin összejön egy fiatalemberrel, akiről akkor még nem tudja, hogy közveszélyes bűnöző. Vele tölt egy romantikus éjszakát, majd hajnalban segít neki elszökni a rendőrök elől. Katharina az eset kapcsán azonnal a Zeitung címlapjára kerül. Az újság szétszedi, lejáratja, ismerőseit és rokonait zaklatja, a nyilatkozataikat meghamisítja. Katharina Blum négy nappal később lelövi az ügyével foglalkozó riportert.

A Böll 1974-es kisregényéből forgatott német film még abban az évtizedben eljutott Magyarországra. Színpadi adaptáció csak 1992-ben született nálunk, ám az a legjobb helyen és a legjobb időben. Akkor, amikor az 1990 előtti kortárs drámáink kissé passzénak érződtek, újak azonban egyelőre nem mutatkoztak. A Bereményi Géza által írt színházi változat frissnek és relevánsnak hatott a Katona József Színház Kamrájában. Talán akkor nem ismertük még igazán a bulvársajtó működését, de legalábbis sejthettük az irányt. Ráadásul Ascher Tamás rendezése nemcsak a csodálatosan játszó Básti Juli Katharina Blumjának szófukar drámáját jelenítette meg érzékenyen és érvényesen, hanem plasztikusan ábrázolta az őt alkalmazó értelmiségi házaspárt is (Udvaros Dorottya és Blaskó Péter) a maga dilemmáival, korábbi társadalmi elkötelezettségével, aktuális beágyazottságával, szolidaritásával és annak korlátaival együtt. Ebbe a tükörbe is volt miért belenéznünk.

Harminc év elteltével a budaörsi Latinovits Színházban színre vitte a Katharina Blumot az ősbemutató egyik szereplője, a Katona József Színház jelenlegi igazgatója, Máté Gábor. Hach államügyészt játszotta annak idején, öltönyben, szemüvegben, gondolkodó pózban figyelve Katharina Blum kihallgatását. Igazi Simabőrűnek hatott (nemcsak Vukra, de emberre is veszélyesnek látszva) már akkor is, amikor még nem derült ki, hogy táncpartnere volt a fiatal nőnek Blornáék estélyein. Szemre ő felügyeli a törvényességet. Aztán csak azt lát és hall meg, amit akar.

Máté Gábor vendégrendezése Budaörsön egyszerre szakmai elismerés és próbatétel a Berzsenyi Bellaagh Ádám vezette Latinovits Színház szépen alakuló, fejlődő, érlelődő 12 fős társulatának. A Kálmán Eszter tervezte sötét, szinte üresnek ható tér mintha csak steril körülményeket kívánna teremteni a helyzetek és a hősök vizsgálatához. A színpad kétoldalán három-három reflektor áll, középre fordítva. Fent, mint afféle álmennyezet, négyzet alakú világítótestek sorakoznak, amelyek nem mindig emlékeztetnek egy műtő fényeire, mert buliban színeket is tudnak. A világítás alapélménye mindazonáltal az, hogy a rivaldánál elhelyezett lámpacsövek alulról vetnek fehér fényt a szereplőkre. E kisebb társadalmi tabló minden tagja sápadtnak tetszik. Ugyan kinek szalad itt az arcába a vér, Katharinán kívül? A vizuális és stiláris szikárság felerősíti a hangok szerepét. Nyomatékos hatás lesz például az óra ketyegése, vagy a lejárt hanglemezt üresen karistoló tű zsezsegése.

Az előadás elején gyorsan, bizonyos szándékolt műviséggel haladunk, hajtjuk a cselekményt a bonyodalomig. Ekkor a szereplők – Hartai Petra Katharinája, Mertz Tibor Blornája és Takács Katalin Blornánéja – nemcsak lebonyolítják a dialógusukat, hanem közben narrálják is saját magukat. Ez új vonása az adaptációnak, és valószínűleg nem pusztán az magyarázza, hogy divatos színházi fogalmazásmód ez manapság. Elvégre illik a nyomozati eljáráshoz, a hivatalos jegyzőkönyvekhez. Sietve megyünk előre, zene, szöveg, snitt. El kell jutnunk Katharina Blum kihallgatásáig, ahol már helyzetek, relációk, akciók és reakciók torlódnak fel. Ez az első kitaposott, beleülhetős, játszhatós jelenet. Katharina vallomását filmfelvevővel rögzítik, és ez módot ad arra, hogy szemügyre vehessük a kivetített női arc minden rezdülését. (Mivel Máté Gábortól nem idegen a humor, így akad olyan pillanat, amikor a tanúra váratlanul lecsapó államügyészt helyre igazítják, mert belegyalogolt a képbe. És az is előfordul, hogy a felvétel újból megnézéséhez vagy egy telefonbeszélgetés ismételt lejátszásához minden szereplőnek vissza kell gyalogolnia, gyorsított eljárásban.)

A kihallgatás alatt felmérjük a feleket. Hartai Petra Katharina Blumja libegő, kismintás fekete ruhában ment bulizni a nagynénjéhez (Spolarics Andrea erőteljes, öntudatos Elséje), és most sálgalléros, csíkos blúzos, mellényes szettben ül a rendőrségen. Talán valamelyest naivabb, mint amennyire okos, de az integritása, a méltósága kikezdhetetlen. Dacos és megsemmisítő pillantásán átüt az esendősége, védtelensége. Legbelül valószínűleg csata dúl benne a körül, hogy mi fontos és mi nem. De megvan benne a belső nyugalom is, az „ennek így kell lennie” biztonsága. Látjuk, hogy a lelke játékterén mindent feltett erre a fiatalemberre, aki iránt gyengédség ébredt benne az elmúlt éjszakán. Jellemző rá az a gondosság is, hogy füldugót tesz majd a fülébe, mielőtt lelövi az újságírót. (A fegyvert Else nagynénje élettársától lopta el, akit Bregyán Péter végtelenül megnyugtató embernek ábrázol.)

A férfiak közül, akik Katharinát körülveszik, alighanem Erwin Beizmenne bűnügyi tanácsos a legveszélyesebb alak. Bár ez Chován Gábor alakításán nem feltétlenül érződik. Lehetne félelmetes, rafinált, taktikus, kiszámítottan fenyegető és/vagy megnyerő – amint azt harminc évvel ezelőtt Sinkó László vérfagylalón végigzongorázta a szerepben –, de ezúttal inkább egyszerű, bár heves vérmérsékletű hivatalnokembernek látszik. Nem rí le róla a tények áttekintéséhez és értékeléséhez szükséges éles szellemi teljesítmény. Illyés Róbert államügyésze legfeljebb felszínes érdeklődéssel követi az eseményeket, időnként nagyokat gurulva az irodaszéken. Bár az gondosan kitervelt művelet tőle, ahogy leveszi a zakóját, annak vörös bélését felvillantva, amikor Katharina szóba hozza őt mint egykori táncpartnert. Böröndi Bence Moeding főfelügyelője kisfokú empátiával, Páder Petra rendőrnője enyhe ellenszenvvel, Bánki Mihály e. h. Detektívje pedig kifejezett kajánsággal figyeli a kihallgatásokat. Lehet, igen, hogy a 2020-as években az egész szereplőgárda kisebb kaliberűnek képzelhető el, mint jelen társadalmi korszakunk kora reggelén, 1992-ben. Ugyanakkor gátlástalanabbak és leplezetlenebbek most a szabálytalanságok, a törvénytelenségek, az aljasságok. Például Werner Tötges, a Zeitung újságírója (Kolnay Kovács Gergely) bemegy a bűnügyi tanácsoshoz, hogy kiszivárogtatásképpen egyenesen kézbe kapja a kihallgatás jegyzőkönyvét, valamint hogy egyeztesse Chován Gábor Beizmennéjével a cikke szövegét. Arról nem is beszélve, hogy Blornáék kényes helyzetbe került nagyfejes barátja, Kaszás Gergő m. v. hátborzongató alakításában mennyire egyértelmű, hogy Alois nemcsak tenyérbemászó és bicskanyitogató, de súlyos gazember.

Az előadás elején, amikor Katharina a körözött Ludwig Göttennel (Fröhlich Kristóf) összebújva táncol, a férfi rövid ujjú, galléros, gépi kötött inget visel. Ez a ruhadarab, valamint a Zeitung újságírójának műszőrme galléros kabátja rövid úton belehelyezi a történetet a maga eredeti idejébe, 1974-be. (A precízen elgondolt jelmezeket Keszei Bori tervezte.) Aztán lassan, óvatosan beszivárognak a későbbi korszakok. Alig is tűnik fel, de Kocsó Gábor iparmágnása már nem vezetékes telefonon, hanem mobilon hívja fel Blornát. Közben a narráció kimúlik a játékmódból. A végén, a gyilkosság után váratlan, ámbár logikus végkifejlethez jut el a történet. Werner Tötges újságíró temetésén vagyunk az egész, díszes társasággal. Az egyik vastagon sáros potentát mond gyászbeszédet: a sajtószabadság védelmében, a demokrácia elleni támadást elítélve, terrort és végveszélyt emlegetve. A retorikára azonnal ráismerhetünk. Áll ez az ember és nyilvánosan a képünkbe hazudik, olyasmivel vádolva másokat, ami éppen az ő eredményes és sikeres gyakorlata. Megérkeztünk.

Az már más kérdés, hogy ma nálunk nemigen történhetne ilyen gyilkosság és ilyen temetés. Ilyen konkrét. Mert a mai magyar heccújságírásban – amelyet mindenekelőtt a politikai működtet – a lejárató, kikészítő, karaktergyilkos cikkeket általában szerző nélkül publikálják. Aztán per esetén a szerkesztőség hivatalosan kijelentheti: nem tudja, ki írta. Mint oly sok más esetben, ebben is elég széttárni a karokat: Nincs mit tenni.

Katharina Blum elvesztett tisztessége. A Budaörsi Latinovits Színház előadása. Szereplők: Hartai Petra, Fröhlich Kristóf, Takács Katalin, Mertz Tibor, Spolarics Andrea, Bregyán Péter, Chován Gábor, Illyés Róbert, Kolnay Kovács Gergely. Díszlet: Kálmán Eszter. Jelmez: Keszei Bori. Rendező: Máté Gábor.

Stuber Andrea