Öt kismalac

A színháztudományról könyvtárnyi szakmunka áll rendelkezésre, de a nézőtudomány sem teljesen irodalomtalan. Ez utóbbi tárgyban a legfontosabb tananyag talán Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című uto-disztópikus vagy diszto-utópisztikus színdarabja, amelyet egy jeles színészi triumvirátus, Katona László, Mucsi Zoltán és Scherer Péter játszik lassan húsz éve. Színházi formációjukat is erről nevezték el; 2009-ben létrehozták a Nézőművészeti Kft-t, Gyulay Eszter dramaturg-producerrel, majd Kovács Krisztián színésszel kiegészülve. Icipici társulat ez két virtuóz komikussal, a híres Kapa-Pepe párossal. (Persze egyrészt Mucsi és Scherer nem pusztán komikusok, másrészt Katona Lászlót és Kovács Krisztiánt sincs okunk hátrább sorolni.) A Nézőművészeti eddig is széles spektrumát fogta be a humornak – felrémlik például az EztRád című, esztrád forma zenés alternatív társadalomkritikájuk 2016-ból –, tehát semmi meglepő nincs abban, ha most egy ígéretes fiatal rendezővel, Tárnoki Márkkal színházi témájú etűdöket kötöttek színes tavaszi csokorba. Voltaképp színházszakmai kabaré(szerűség) kerekedett ebből a Szkéné Színház meghitt színpadán, annak rendje és módja szerint aktuálpolitikai ízzel, ugyanakkor bizonyos általános társadalmi érvénnyel.

A „Hol a színészünk?” bemutatója április 4-én zajlott, és rögtön elmondhatjuk a premier dicséretére, hogy még a hajnalig számláló szavazóbizottsági tag nézőket is képes volt ébren tartani, felélénkíteni és (helyenként) megnevettetni. A produkció az alkotók improvizációiból készült, a cím pedig Orbán Viktor-idézet, amely színházi körökben szállóigévé vált. 2014-ben, a választások előtt, a nép között kérdezte a miniszterelnök, amikor a Himnusz elénekléséhez, elénekeltetéséhez igényelt előhangot: „Hol a színészünk? Elment? Himnuszt énekeljünk már! Kezdjen bele! Menjen föl, és kezdjen bele!” A keresett (és megkerült) vajdasági színésznek egyébként jól megy a sora azóta; olyan, színházművészeti szempontból nemigen értelmezhető színházban játszik, amelynek miniszterelnöki rendelet biztosít évi 300 millió forint támogatást. Érdemei elismeréseként a Jászai Mari-díjat is megkapta pár éve Kálló Béla.

Míg szemügyre vesszük a Szkénében a háromszögletű játékteret, amelyet fehér, függőleges reluxafüggöny választ el a színpad hátulsó részétől, bejátszásokat hallunk. A felvételeken Scherer Péter kérdez vélhetően utcai járókelőket arról, mit gondolnak a magyar színházról, a magyar színészekről. Ez a néhány nyilatkozat azonnal beárazza hőseinket. Nincs nagy renoméjuk. Hallhatjuk, hogy rosszak, nem olyanok, mint az amerikaiak, meg nem is érdekesek. Nem járok színházba, nőtlen vagyok – mondja egy megállapodott férfihang. Hozzátehetjük: biztosan nem tett jót a színészek társadalmi megítélésének az utóbbi években az sem, hogy a politikusok nemritkán felhasználták őket, így vagy úgy, de okvetlenül a saját hatalmi-politikai céljaik érdekében. Mostanra talán már fel sem tűnik az, ha a mi miniszterelnökünk dehonesztálóan jegyzi meg, hogy a honvédő háborút vívó szomszédos ország miniszterelnöke színész volt.

A Nézőművészeti előadásának már az első, szervesen szellemes színházi próba jelenete arra felé tekeredik, hogy egy egyszerű mese hogyan válhat veszélyessé. Vigyázni kell ám, mert hátha a pénzosztóknak nem tetszik majd a darab. Hatmillió forintos támogatást ítéltek meg a kis csapatnak erre a gyerekelőadásra. Soha nem jutottak még ekkora központi forráshoz, feleekkorához sem. Úgyhogy óvatosnak kell lenni, amikor A három kismalac és a farkas bemutatójára készülnek. Nehogy a három kismalac esetleg három hajléktalannak tűnjön. Jaj, dehogyis azok. Derék, középosztálybeli, nemzeti, keresztény kismalacoknak kell játszani őket – mondja a rendező szerepében Katona László, gyanúsan könyékig felhúzott ujjú zakóban. És nehogy a szalmás bácsi, aki minden ellenszolgáltatás nélkül kész a szalmáját a kismalacnak adni, esetleg ferde hajlamúnak hasson, és perverz vágyak által vezérelve legyen kedves a süldőhöz. Inkább ne is jöjjön be semmilyen jószívű szalmás, deszkás vagy téglás bácsi. De a rendőr is jobb ha vak, mert túl szépen néz a kismalacra, és keze se legyen, hiszen ennyire barátságosan mégsem érhet hozzá a kiskorú állathoz. A lompos fekete farkas újabb bonyolult feladvány, hacsak nem arról van szó voltaképp, hogy egy afro-amerikai származású migráns támad az őshonos malacokra. Na de megengedhető-e, hogy egy pozitív igenszínházba gondolatilag belopakodjanak olyan kényes témák, mint az ú. n. gyermekvédelmi törvény vagy a menekültügy? Isten ments. Rövid úton eljutnak színházi alkotóink oda, hogy az a biztos, ha inkább monodráma formában dolgozza fel a társulatvezető a mesét, gondosan kerülve a leghalkabb áthallásokat is.

Jön aztán egy lendületes casting-szcéna, amelyben a bézbólsapkás rendező (Mucsi Zoltán) és a divatosan megkötött sálat viselő forgatókönyvíró (Katona László) nagy összegű biankó szerződést íratnak alá az országgyűlési képviselő figurájára kinézett fiatal színésszel (Ujvári Bors) egy olyan film főszerepére, amely fikciós történet valós motívumokkal vagy valós történet fikciós motívumokkal. Mindenesetre jobb, ha a kiszemelt színész egyelőre semmit nem tud a szerepéről és a sztoriról. Erről a szépen felépített jelenetről többet nem is igen mondhatok, mert magát a filmet nem láttam. Máris váltunk azonban, és a fiatalember (Ujvári Bors) immár a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanulmányi osztályának munkatársa, aki kurzust vállaló tanárt keres. Három telefonos kísérlete van, mindegyikben Scherer Péter játssza az oktatásra felkért személyt. Először egy Nádasdy forma européer humántudóst kér fel eredménytelenül, azután egy beszédtechnikailag nem százas néptáncost (alighanem tévedésből) beszédtanárnak. A harmadik jelölt pedig egy hússzállító szakember, aki a színházművész ikertestvérét fogja helyettesíteni addig, amíg a bátyja éppen forgat.

A fókusz szép lassan a színészi kiszolgáltatottságra kezd ráfordulni. Katona László ijesztő súllyal ad elő egy külföldi rendezőnagyságot, aki úgy beszél a színészekkel, ahogy más a kutyájával sem. Mucsi Zoltán pedig vérig sértett színházi alkotóként nyilatkozik a televízióban, miután tizenhét színésznő vádolta meg abuzív magatartással. „Amikor Plovdivban, az Aranyeső fesztiválon díjakat nyertünk, akkor egyikük sem panaszkodott! – emlegeti fel heveny duzzogással. Egyébként is, akármelyik jelenethez közelítünk, mindenhol meg kell állnunk Mucsi Zoltán előtt, hogy lerójuk a lerovandókat. Amikor őt alázza és földbe tapossa a Katona László alakította rendező, akkor úgy áll ott, félig kibillent gerinccel, alázatosan megdermedt testtartásban, mintha minden erejével arra koncentrálna, hogy ő nincs is jelen. A szeme jéghideg, valahogy rácsukott egy ajtót (üvegből), hogy senki ne lássa a tekintete mélyét. Mégis átüt rajta a gyötrelem. Legalább ennyire kifejező az az alak, akit a legprófétikusabb vicces jelenetben játszik el Mucsi Zoltán. Az a helyzet, hogy a mágonyiak megtalálták a megoldást a színházi támogatások elnyerésére. (Bár valószínűsíthető, hogy az ötlet nem tőlük ered, és jó, ha a pénznek a töredéke landol majd náluk.) Valaki nyilván felfedezte, hogy az utóbbi években a víziszínházat és a lovas színházat is jól dotálta a központi költségvetés. Logikus tehát az elképzelés: a mágonyi vízilovasszínház, wellness és spa létrehozása. Mint Katona László, Mágony jövőbe látó polgármestere az ünnepélyes alapkőletételen előrevetíti, „ez a projekt fel fogja tenni Mágonyt a magyar, Európa és a világ kultúrtérképére!” A jövő évre már bemutatókat is terveznek: Bánk bánt, A piros bugyellárist és A mosoly országát, neves fővárosi vendégművészek és nílusi vízilovak vendégszereplésével.

Mucsi Zoltán egy Tibi nevű férfi. Talán portás, esetleg biztonsági őr. Különösen fontosnak érzi magát mint önkéntes rendfenntartó ezen a nagy jelentőségű napon, amikor egy valóságos államtitkár érkezik Mágonyba az alapkőletételre. Tibi sárga láthatósági mellényt visel, vastag keretes sztk-szemüvege van és esetleg savanyú gyomorbaja. Nyilvánvalóan kész nyomorúság az élete, de ezúttal fog magának valakit, egy rendbontót – Kovács Krisztián Kukac nevű, kajla falubolondját –, aki fölött hatalmat gyakorolhat. Mucsi Zoltán színészetében úgy fénylenek fel sötét, borzongató ragyogással az ilyesféle nehéz sorsok, hogy azokat a néző, akár akarja, akár nem, kénytelen átélni. Amitől könnyebben fogja más terepen is észrevenni, felismerni és megérteni ezeket az embertársait. Ez talán a legtöbb, ami színházban kapható.

A produkció címéhez kapcsolódó kérdésről – hol vannak és hogy vannak a színészeink – sokat elmond az előadás a maga könnyed, szórakoztató formájában. Ha pedig arról van szó, hogy Ki a mi színészünk?, ez a válaszom: Mucsi Zoltán mindenekelőtt.

Hol a színészünk? A Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. előadása. Szereplők: Katona László, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Ujvári Bors. Díszlet, jelmez: Kuti Letícia. Rendező: Tárnoki Márk.

Stuber Andrea