Az is gyanús, aki gyanús

A kis Mathew Prichardnak talán voltak ábrándos elképzelései arról 1952 szeptemberében, hogy milyen ajándékot kap 9. születésnapjára a nagymamájától. Esetleg biciklit? Pónilovat? Lábbal hajtható kisautót? Hát nem. Az egérfogó című új színdarab szerzői jogát adta neki a nagyi, Agatha Christie. Talán picit húzta a száját a kisfiú. Nem tudhatta, hogy innentől kezdve egész életében csilingelni fog nála a pénztárgép. Az egérfogó a West Enden örökéletűnek látszik, de legalábbis Guinness-rekorder. Mire ez az újság megjelenik, már hetvenedik éve szerepel műsoron, huszon-harmincezer előadásnál tartva. Eredetileg az Ambassadorban mutatták be, majd átköltöztek a St. Martin Színházba. Egyszer Londonban elsétáltam a The Mousetrapot állandó neonhomlokzattal hirdető épület előtt. Eszembe sem jutott bemenni. Általában van az a fixa ideám, hogy a krimi mint műfaj nem való színpadra. Nemcsak mert nehéz élőben egyszerre rejtegetni és észrevétetni a nézők szeme előtt, hanem mert a ritmust is lehetetlen eltalálni. Úgy értem, ha az ember izgalmas krimit olvas, akkor egyre gyorsabban lapoz. Vagy ellenkezőleg: lassúságot erőltet magára, hogy minél tovább kitartson az élvezet és a fejtörés. Ehhez azonban egy nyolcszereplős színpadi játék hogyan igazodjon? Na ugye.

Mathew Prichardra visszatérve: ma már idős úr, akinek természetesen nemcsak a múlhatatlan londoni előadás termeli a bevételt, hanem a világ összes Egérfogó-premierje. (Tiszteletére legyen mondva: igen hamar létrehozott a jogdíjból egy jótékonysági alapot, amelyből a wales-i művészeti életet finanszírozza: évente sok ezer fonttal támogat komoly zenei és vizuális művészeti alkotókat.) Csak Magyarországon vagy kéttucatszor került közönség elé a mű a Madách Kamara 1962-es bemutatója óta. Jelenleg egyidejűleg játssza a Veres 1 Színház, a Rácalmási Játékszín Kör Nagyvenyimen és Székesfehérváron a Vörösmarty Színház. Az utóbbi produkciót taglaljuk a továbbiakban.

De meg kell állni még egy bekezdésre magánál a darabnál, a szinte megmagyarázhatatlan sikerénél. Agatha Christie regényeiből 1950-re mintegy ötvenmillió példány fogyott el a föld országaiban. A világhírt azonban nem annyira a könyvek hozták, mint inkább a filmes és színházi adaptációk. 1949-ben dramatizálta az írónő a Gyilkosság a paplakbant, 1951-ben a Hétvégi gyilkosságot. Kitanulta a drámaírás fortélyait, ezt nyerte a réven, de közben veszített a vámon. Regényeinek színházi változatai általában nélkülözik az eredeti mű összetettségét és sajátos stiláris báját. Az egérfogó annyiban kivétel, hogy nincs regényalapja. Egy bujkáló novella, a Három vak egér a tartalmi előzménye. A történet nem jelent meg nyomtatásban, nem készült film belőle, s ez a szűkkörűség üzletpolitikának kitűnően bevált. Nem tudjuk előre a sztorit, ami előny, bár a csalódástól nem mentesít. Hogy ugyanis érződik a darabon az Agatha Christie-i észjárás; ismerős a cselekményszerkezet, a mindenkit gyanúba fogás dramaturgiája, ennek dacára szörnyen szimplának és érdektelennek hat az egész. Londonban talán azért nézi rendületlenül a közönség, mert már olyasféle látnivaló, mint a Big Ben vagy a Hyde Park – ha abban a városban jár az ember, arra is el kell zarándokolnia. Szinte nem is színháztörténeti, hanem történelmi nevezetességé vált a produkció. Az ősbemutató 60. évfordulóját még a királynő is a helyszínen ünnepelte.

A fehérvári előadás színlapján az alkotók kérést intéznek a nézőkhöz: ne áruljuk el ismerőseinknek, hogy ki a gyilkos. (A legkiválóbb Agatha Christie-filmadaptáció, a Billy Wilder rendezte A vád tanúja végén szerepel ugyanez a felhívás.) Az egérfogó esetében annál is könnyebben megy nekem a diszkréció, mert bár láttam már két-három színrevitelét, mégsem emlékeztem, ki a gyilkos. A Vörösmarty Színház produkciójának az a legérdekesebb vonása, hogy Horváth Csaba rendezte, aki a fizikai színház műfaját megteremtette minálunk, és magas szinten műveli. Ha ebből valaki arra következtet, hogy itt fizikai színházat csináltak az ódivatú krimiből, akkor téved. (Sajnos.) De azért nemhiába számítunk a rendezőre, amennyiben az előadás nem egészen olyan, mint amit egy klasszikus krimitől vár az ember.

Mindenekelőtt a díszlet meglepő. Az elhagyatott vidéken álló Monkswell panzióban se egy ódon szalon, se egy fikarcnyi festmény a falon, se mahagóni íróasztal, se díszes gyertyatartó, semmi olyasmi, amit egy Agatha Christie-féle bűncselekmény helyszínén elképzelnénk. Kiss Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán hús-, mályva- és púderrózsaszín elemekből állított össze modern vonalú házbelsőt, házvázat. A falakat, ajtókat, a lépcsőket, sőt még a kandallót is csak a fém élek jelzik. Ez a vázlatos kandalló – amelyhez a szereplők kedvesen oda-odaállnak kezet melengetni – leginkább valamiféle felemáskorlátra vagy hasonló tornaszerre emlékeztet. (Lóra nem.) Gyanítható, hogy Horváth Csaba mozgáshoz szokott színészeit csábítja is némi testedzésre. A Trotter nyomozóőrmestert adó Krisztik Csaba kicsit húzódzkodik rajta, amikor sítalpakon megérkezik, majd amikor kimászik az ablakkereten, hogy megtalálja a puncsszínű telefon elvágott zsinórját. Van egy elbűvölően míves pillanat: a házigazda behoz három gyönyörűen csiszolt, formázott, lakkozott fahasábot mint tűzifát, és bedugja a kandallójelzésbe.

Ezt a panziót épp most nyitja meg Mollie és Giles Ralston. Sudár páros, mivel Székesfehérváron a magas Ballér Bianka mellé találtatik egy nyúlánk férfi Kovács Tamás személyében. Fiatalok, még csak egy éve házasok – ami lehetőséget ad arra, hogy keveset tudjanak egymásról, tehát bármivel meggyanúsítsák őket és egymást. A Benedek Mari érdekes, színes ruhakölteményeibe öltözött Ballér Biankának jól áll ez az egyszerű, hullámos vonalú, enyhén futurisztikus jellegű díszlet. Balra egy posztamensen rádió áll s szól: többször is meghallgatjuk a hírekben, hogy a közelben megöltek egy asszonyt, és ismertetik a gyanúsított férfi majd’ mindenkire passzoló személyleírását. Aztán megérkeznek a vadonatúj panzió vendégei: a szálkás modorú Mrs. Boyle, kinek szerepében Varga Mária Sulyok Máriára emlékeztető recsegő szigorúsággal társalog, és ehhez aranylamé rakottszoknyát visel. Az Imre Krisztián játszotta bohókás Christopherben van egy adag természetes életszeretet. Kuna Károly precízen hozza a rokonszenves, kicsit szórakozottnak ható Metcalf őrnagyot. Varga Gabriella férfias Miss Casewellje titkokat sejtet, és a váratlanul beállító, ráadásul külföldi ismeretlent, Mr. Paravicinit, vagyis Kozáry Ferencet sem nehéz gyanúsnak nézni. A házigazda, Kovács Tamás angolosan elegáns Giles Ralstonja egyre idegesebbnek látszik.

Az első rész végén, neonfényes ajtókeretben találkozik a gyilkossal a panzió egyik vendége, s nem éli túl. Mollie találja meg az áldozatot. Ballér Bianka hatalmas néma sikolya hirtelen mintha egy Buñuel-film szürreális világába lökne bennünket. A szünet után már szabályosabb események várnak ránk: Krisztik Csaba nyomoz Trotter őrmester képében. Felsorakoztatja a teljes gyanúsítotti gárdát és ordítozik velük. Azt nem mondhatni, hogy a rejtély vagy a házbelieket fenyegető veszedelem különösebb feszültséget szülne vagy izgalmat keltene. Maga a játékmód is fád, némiképp eltartott. Megmutatja például, hogy amikor a színész a színpadon van, de még nem lépett be a házdíszletbe, akkor vár, majd a végszóra vagy a jelre „kapcsol be”.

Horváth Csaba szándékosan elfurcsította a darabot, s ez a rendezői eljárás eredményez egyfajta visszafogott humort, amire a fehérvári közönség fel-felkuncogással reagál. Mindazonáltal inkább az érződik a nézőtéren, hogy jószándékúan és némiképp szórakozottan üldögélünk. Tudjuk mindkét térfélen, hogy ez nem nagy kaland, csupán egy többé-kevésbé kellemes, súlytalan, halovány este. Még az is lehet, hogy irigyeljük kicsit az első felvonás végén megfojtott áldozatot. Az őt játszó színész ugyanis nem várta meg az előadás végi tapsot, hanem az elhalálozása után haladéktalanul hazament.

Az egérfogó. A székesfehérvári Vörösmarty Színház előadása. Szereplők: Ballér Bianka, Kovács Tamás, Kuna Károly, Imre Krisztián, Varga Mária, Kozáry Ferenc, Varga Gabriella, Krisztik Csaba. Díszlettervező: Kiss Benedek Kristóf és Kalászi Zoltán. Jelmeztervező: Benedek Mari. Rendező: Horváth Csaba.

Stuber Andrea