Más, mint a többi sok

Udvaros Dorottya kezdettől fogva, vagyis már húsz éve tagja a szeles Duna-parti építkezési területen működő Nemzeti Színháznak. Az eddigi négy igazgató – Schwajda György, Jordán Tamás, Alföldi Róbert, Vidnyánszky Attila – mindegyike erősítette saját rendezéseit az elsőrangú vezető színésznő szereplésével, ezenközben igyekezett őt méltó feladattal ellátni. Alföldi Róbert volt a négy direktor közül az, aki a legtöbbször dolgozott vele – a Tartuffe Elmirája, a János vitéz gonosz Mostohája vagy a Peer Gynt Aaséja jelzi, hogy széles skálájú volt a közös repertoár –, de Vidnyánszky Attila is talált helyet a maga nagyszínpadi vízióiban a színésznőnek, a Johanna a máglyán Hordó asszonyától a Rocco és fivérei Amelie Gianellijéig. Közben alighanem fontos szakmai útjelzők lettek Udvaros nemzeti színházi pályáján a külföldi vendégek, Andrei Șerban és Silviu Purcărete rendezései.

Az elmúlt néhány évben Udvaros Dorottya nem Vidnyánszky Attilával dolgozott a Nemzetiben. Legutóbbi munkáiból arra következhetünk, hogy a főigazgató szívesen hív vendéget olyan darabra, amely a színésznő számára jutalomjáték jellegű feladatot kínál. (Törőcsik Mari esetében is ezt az eljárást követte.) 2019-ben Szász János vitte színre a Macskajátékot, Udvaros Dorottyával özv. Orbán Béláné szerepében, 2021-ben pedig Szabó K. István Az ajtót, Udvaros Dorottya Szeredás Emerencével. Orbánné és Emerenc – nem gondolná az ember, hogy ez a két figura egyidejűleg ugyanarra a színésznőre osztható. A szerelmes budai nyugdíjas és a józaneszű, szenvtelen alföldi cseléd egymástól meglehetősen elütő karakterek. De Udvaros Dorottyára mindig jellemző volt az a fajta nyitottság, amivel a megformálandó figura felé fordul. Ami a nézőtérről látszik, azt a legegyszerűbben talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy nem saját magát akarja játszani minden alkalommal, hanem a szerepet.

Az ajtó című, 1987-ben megjelent Szabó Magda-regény első színpadi adaptációja Zalaegerszegen született meg, Lőkös Ildikó dramaturg és Bereményi Géza bábáskodása mellett, Egri Kati főszereplésével. Két évvel később Bereményi Szatmárnémetiben is megrendezte a darabot, Emerenc szerepében Lőrincz Ágnessel. Ugyanezt az adaptációt játszották Marosvásárhelyen Farkas Ibolyával, és Pinczés István is ehhez a Bereményi-féle szövegváltozathoz nyúlt, amikor Csernus Mariannra osztva Emerencet, a Pesti Magyar Színházban állította színre Az ajtót. Most, a Nemzetiben Kozma András a dramaturg, és ez az új verzió némiképp máshová helyezi a hangsúlyokat, mint az eddigiek.

Már a színpadkép jelzi, hogy a rendező legalább egy lépéssel távolodni kíván a kisrealista stílustól. Kiss Beatrix díszlete alig berendezett szobát állít elénk. Gondosan megválasztott elemeit tekintve valósnak mutatkozik – szép tapéta, még szebb, szecessziós vonalakat idéző üveges szekrény –, de a bútorok összhatásként mégis csak jelzések, nem a lakhatást szolgálják. (Nincs például íróasztal. A tudós férj a kereveten gubbasztva, ölében az írógéppel kénytelen dolgozni.) A legfeltűnőbb, hűvösen teátrális részlet a szoba három vastag, átlátszó műanyag vagy üveg ajtókerete, amelynek az a funkciója, hogy néha kivilágosodik, színesen felfénylik. Ugyanakkor Emerenc ajtaja a leghétköznapibb nyílászáró. Ha az ember a valószerűséget várja el – amire egy sor dolog okot adhat, a színészi játéktól kezdve a szekrény tetején álló szamováron át a húslevesig, amit Sutu (Szűcs Nelli), a csontot gondosan leszopogatva megeszik –, akkor helyenként fennakad. Például azon, hogy Udvaros Dorottya Emerence egy szál elégett gyufát is felvesz a földről, hogy rend és tisztaság legyen a Gazdánál, viszont miután földhöz vágta a porcelánkutyát, a cserepeit ott hagyja a földön, s a törmelékeken átlábalva közlekedik tovább újabb jelenetekbe, míg végül, jóval később, felsöpör.

A legkülönösebb, legbizarrabb ötlet a rendezőtől kétségkívül az, hogy nemcsak vetítéssel idézi fel Emerenc vallomását a kistestvérei haláláról, hanem be is hozza a színre a fiatal Emerencet. Elhűlve nézem Martos Hanga e. h. kezében a két, sötét fadarabot, és csak remélni merem, hogy azok nem a villámcsapás sújtotta gyerekek elszenesedett holttestét játsszák. (Némiképp udvariatlannak tekinthető, hogy ezt a monológot Udvaros Dorottya helyett a fiatal színinövendék kapta.)

A dramaturgi, színpadra írói szándékból az fejthető fel, hogy a „környék” – Sutu, Polett, Broderics úr és a többiek társasága – mérsékelten érdekes az alkotók számára. Nem teremtik meg a színen azt a kisközösséget, amely Emerencet tekinti uralkodójának, vagy legalábbis törvényhozónak és igazodási pontnak. Erre a szereplőcsapatra Szabó K. István rendező inkább csak átkötő funkciókat bízott: bejönnek, rámolnak, illetve olykor már-már revübetétté fajulnak, Polett (Gidró Katalin m. v.) például francia dalt ad elő, mint afféle házilagos bárénekesnő. Ha ettől a szomszédsági rétegtől megfosztjuk Az ajtót, akkor a fókusz majdnem kizárólag a két nő: az Írónő és Emerenc kapcsolatára irányul. Az Írónő Söptei Andrea, a férje Rubold Ödön, aki egyébként a szerephagyománynál kevésbé türelmesen és fegyelmezetten viseli az Emerenc „beköltözéséből” fakadó kellemetlenségeket.

Az elegáns fekete ruhát viselő Söptei Andreának az otthonosság érzetét ébresztő almaarca a legfeltűnőbb. Tiszta arc, vonásait puhítja az aggodalmaskodás. A kicsit összehúzott szem mintha mindig könnyben úszna, fölötte gondterheltnek látszó homlok magasodik. Az Írónő olyan relációba keveredett Emerenccel, amelynek elemzésére alkalmasabbnak látszik, mint a megélésére.

Udvaros Dorottya az Orbánné fiatalos szőke parókája helyett ezúttal fekete kendőt visel. (Alatta szoros, összecsavart kis kontyban a haja.) A parasztasszonyok módjára kétoldalt behajtott, homlokot is fedő fekete kendő ugyancsak sugárzóan tiszta arcot keretez. Rajta van a kor, a megéltség. Vékony szemöldök, világító szemek. A száj tudja a mosoly huncut és kaján változatát is. A kartonnak vagy vászonnak látszó szoknya és blúz fekete, egyszerű, célszerű (jelmeztervező: Rátkai Erzsébet). Feszes a tartás, egyenes a derék, a hát. Ahogy a bemutatkozásakor megáll a szoba közepén, türelmetlen, rosszalló pillantásokkal újra meg újra lesöpri az Írónőt, s a Gazdára szegezi a tekintetét, abban ott a megfellebbezhetetlen világrend. A kézmozdulataival is jellemez a színésznő: ahogy a textilekkel bánik, ahogy összehajtogat egy terítőt, az maga a szolgálat, egyben a tárgyak feletti uralom. De mindenekelőtt Emerenc tartásába, állásába és járásába sűríti bele Udvaros Dorottya azt az ősi, paraszti erőt, amely méltóságot ad és kifejezi a munka becsületét.

A két nő különös kapcsolatából annyit érthetünk meg ezúttal, hogy az egymás iránti gonoszság, a direkt bántás szándéka sem idegen egyiküktől sem. Hogy ebből hogyan születik meg az eltéphetetlen kötődésük, amely végül is emberi bukásba és csalódásba torkollik, azt csak találgathatjuk. Nehéz eldönteni, hogy összességében véve siker- vagy kudarctörténet Az ajtó eseménysora. Talán nem is ez foglalkoztatta leginkább a rendezőt. Persze kérdés, hogy akkor mi.

Valami a művészet kapcsán. Emerenc bizonyos lenézéssel viseltetik az Írónő foglalkozása iránt, ez Az ajtó minden létező verziójából kiderül. Itt most bekerült a színdarabba egy jelenet a forgatásról is, amelyre az Írónő elvitte a háztartási alkalmazottját. A regény tág teret enged Emerenc lehangoltságának, sőt dühének e tapasztalat kapcsán. Lelepleződtek előtte a trükkök. Smink, fényerő, távolság kimérése, beállás, mikrofon, kész, csapó, darus kamera, szélgép – csupa mesterség és mesterségesség. A színpadon persze egyszerűbben jelenítik meg a forgatást. Itt is jó szolgálatot tesznek a szomszédokat adó, mindent intéző színészek. Ennek kapcsán az Írónő és Emerenc kisebbfajta vitába keverednek arról, hogy milyennek kell lennie a művészetnek. Olyannak ábrázolja-e az életet, mint amilyen. Vagy inkább hamis, megszépített valóságot mutasson. Lehet, hogy az előadás ebben a kérdésben voksol, titkos szavazással.

Stuber Andrea