Nem engednek

A Szabadkai Népszínház magyar tagozatának játszóhelyén, a Jadran színpadon Sós Beáta díszlettervező tekintélyes, kő hatású magas falat építtetett, három boltíves kapunyilással. El lehetne játszani ebben a fóliafüggönnyel keretezett díszletben akár a Hamletet is, de a Sebestyén Aba rendezte Három nővérhez készült. A baloldali falrész magasában homok folyik ki egy lyukon; mind nagyobb homokdűne alakul ki alatta. Ezen a dombon ülve gubbaszt a szemüveges Andrej, vagyis Pálfi Ervin, mialatt a közönség elfoglalja helyét a nézőtéren.

A kezdéskor a színész feláll, kimegy a színpadról és behozza Andrej hegedűjét, ami esetünkben akkora, hogy nagybőgő. Pálfi Ervin elektromos vezetéket szerel a hangszerre, összeköti egy looperrel, majd zenélni kezd, egyre gazdagabban. Ilyenformán ő adja meg a hangot, a ritmust, a kíséretet. A három boltíves kapun belép a három nővér. Kisvártatva három szólamban éneklik, halványan önironikus elvágyódással, hogy „Moszkva, Moszkva, Moszkva”. Cári Tibor zenéje meghatározó eleme az előadásnak, de nem olyanformán, hogy a „zenésség” kedvéért ráerőltették volna a darabra. Hanem úgy, hogy a muzsika, a zenélés része a család és a társaság életének. Nem dísznek áll a szalonban a zongora, hanem mert bárkinek kedve támadhat odaülni, hogy az érzéseit billentyűkbe fojtsa. Támad is kedvük. Hovatovább nekünk is, akik szíven ütött nézői leszünk vajdasági színészek és erdélyi rendező találkozásának Csehovval.

A homok ugyancsak fontos tényező. Az a meredek, vízesésszerű homokzuhatag a falon az első pillanattól az utolsóig arra emlékeztet, hogy kifolyik az idő a kezünkből. Nem is fogalmazhatnánk ezt meg pontosabban, mint ahogy Csebutikin magyarázza, miért nem nősült meg: „mert az élet elsuhant, mint a villám”. Csernik Árpád Csebutikinja roppant erőteljes figura. Amikor egy szál gatyában, tömör hassal betámolyog részegen – s belefulladna egy kacsaúsztató jellegű vizes gödörbe, ha a lányok ki nem mentenék –, akkor különösen súlyosnak látszik a veszteség, hogy ez az ember is elpazarolta az életét. (Annyiból talán nem egészen tékozolta el, hogy elképzelhető: valójában ő Irina apja.) Kedves ötlet különben, hogy a mama órája, amit Csebutikin összetör, stílszerűen homokóra.

Talán nem udvarias eljárás a nővérek helyett Csernik Árpád Csebutikinjával kezdeni a szereplők dicséretét, de ez is jelzi, hogy ebben a produkcióban minden figura megkapja és betölti a maga funkcióját, érzékelteti a motivációit, ellentmondásos érzéseit, megéli helyzetét és bevégzi sorsát. A marosvásárhelyi vendégrendező tudta, mit bízhat a színészekre: sokat. Mindent. Mindent is.

Ez a helsingőrien ridegnek látszó vár egy katonaember, Prozorov tábornok szolgálati és szálláshelye volt, ahol nevelte, taníttatta a fiát és a lányait. A gyerekek talán utált kényszernek tekintették, hogy itt kell élniük, és ez a belső ellenállás a szokottnál erősebben fűzhette össze őket. Láthatóan kötődnek egymáshoz. Pálfi Ervin Andreje és Béres Márta Másája a kölyökkori cinkosságból maradt meghittséggel ülnek össze a zongoránál, vagy szívják egymás kezéből a cigarettát. Kalmár Zsuzsa velejéig jó Olgája szinte anyai gondoskodással veszi körül a húgait. De még neki is akad olyan pillanata, amikor szinte árulással felérő módon elengedi magát, mivel élnek benne női vágyak. Akárhogy is, igazgatónő lett, kijutott ebből a boldogtalan házból, s némi szolid felszabadultságot jelez a negyedik felvonásbeli fekete ruhája hátán a három kacér, élénk kék masni.

Amúgy Hatházi Rebeka jelmeztervező huncutul rácsatlakozott a zöldre mint vezérszínre. A zöld ezer árnyalatával játszik mindenféle öltözéken és tárgyon: gombon, tortán, cipőn, Irina szalagján, bakakocsipléden, párnán. Még a homokóra is zöld. Ennyi zöld között az Andrejt férjül vevő Natasa zöld öve úgy hat, mintha a befurakodás rafinált eszköze lenne. Magyar Zsófia Natasája szőke, puhának látszó, ám roppant határozott. A második felvonásban, rátalálván a zongora alatt olvasó és nassoló férjére, még mintha elnéző gyengédség lenne benne. De amikor a farsangi buli nekihevült, állatmaszkos társaságát hazazavarja – Dedovity-Tomity Dina Irinája nyusziálarcot, Hajdú Tamás Szoljonija krokodilálarcot visel –, akkor már látszik, hogy demonstratív pedagógiai eszközökkel szoktatja Andrejt az utasításai végrehajtására. Ebben a házban Prozorov tábornok halála óta valójában nincs férfi. Natasa lesz a következő.

Az előadás némi nyugtalanságot kelthet a nézőben a tekintetben, hogy vajon miből tartják fent ezt a házat? Az eladósodott Andrej jövedelme nyilván nem számottevő. A felesége viszont gazdagnak tudja és mondja magát. Lehetséges, hogy Natasa szeretője, Protapopov polgármester finanszíroz itt mindent. Talán védi, védeti is a nőjét: amikor a kifacsart Andrej már-már tettlegességre ragadtatja magát, akkor a fiatal, sérült Ferapont szolga (Budinčević Krisztián) löki el a férjet az asszonytól.

Mezei Zoltán jókiállású, vonzóan őszülő Versinyin ezredesének érkezése a vihorászó kislányokat hívja elő a nővérekből. Felsorakoznak, s meg is szeppennek, amikor a férfi – Andrej képkeretével a feje körül – megrója őket az elégedetlenségükért. Béres Márta Másájának unalomból fakadó nyitottságáról, érzelmi kikívánkozásáról már az öltözéke is árulkodik: elölről nézve zárt nyakú, hosszú ujjú fekete ruhát visel, hátulról viszont meglepő kivágás fedi fel a meztelen hátát. Mása és Versinyin egymásra találása már a névnapi vacsoraasztal mellett eldől, tétova pillantások, óvatos-óvatlan közel kerülések közepette. Nem is tudni, melyikük érzi kínosabbnak Mása férjét, Baráth Attila nyüzüge Kuliginját, aki majd vízilóálarcot vesz fel farsangkor.

Mása jókora hangszert kap fel néha, egy tubát, és időnként teli tüdőből fújja. Amikor végül el kell válnia Versinyintől, akkor is a tuba van vele. Az ezredes kiveszi a kezéből, s közben halkan, villámlón mondja: Engedj el! Engedj el! Pedig Mása meg sem mozdul és nincs egy szava sem. Beledermedt a helyzetbe, amelyből a hirtelen leértékelődött és komikussá lett szerelmese úgy menekül, hogy eljátssza, amit előre elképzelt. Noha semmi nem olyan, mint amilyennek elképzelte. Mezei Zoltán hibátlanul ábrázolja ezt a fajta nyílt sisakos férfit, akinek a lelke mélyéről tör elő a pozőr.

Dedovity-Tomity Dina fehér tüllruhás Irinája elragadó bakfis; az arcán ott látható az egészen fiatal lányok őszinte kíváncsisága, undora, durca, öröme, reménye és reményvesztettsége. Hajdú Tamás szálkás Szoljoniját még felpofozza, amikor a szerelmével üldözi őt, ám Kovács Nemes Andor értékesgyanús Tuzenbachának érzéseihez és igényeihez már nincs idege, türelme, gusztusa. Pálfi Ervin Andreje néma, súlytalan tanú. A tűzvész éjszakáján a boltív alatt settenkedik, így hát hallja ő is Mása vallomását a titkos Versinyin-liezonról. Majd amikor ő mondja el a magáét, akkor a lányoknak a fivérüket is ki kell menteniük, nehogy belefojtsa magát a színre került nagyméretű fóliákba. (A nővérek egy felvonással korábban már lerántották a falakról a fóliákat. Ekkor vörös fénybe borult a háttér – lehet, hogy már melegített a tűzvész.) Andrej a végén a babakocsiban fekvő gyerekét úgy sétáltatja és eteti, hogy végül a saját szájában köt ki a kiskanál a falattal. Bár Pálfi Ervinnek így is sokat kell még dolgoznia azon, hogy Andrej elhízzon.

Az utolsó képet elmesélem, azoknak, akik nem fogják látni ezt a gazdagon telített, pontosan intonált előadást. Andrej mikrofonállványokat hoz be. A nővérek felsorakoznak a rivaldánál és különböző nyelveken harsogják a befejező, biztató „Élni fogunk” szöveget. Közben mögöttük virágok hullanak a színre, hegyes végűek, egyesével. Amelyik jól esik, az hetykén virulva beleáll a színpad deszkájába. Amelyik nem jól, az elfekszik, akár egy koporsón vagy egy síron. Élni fognak és meghalni. Ahogy mi mindannyian.

Stuber Andrea