Kész borbélyház

Farsang – szombathelyi Weöres Sándor Szníház

Egy Mohácsi-előadásnak kétféle nézője lehet. Olyan, aki látott már Mohácsi-előadásokat és olyan, aki még soha. Remélhetőleg mindig lesznek „újszülött” nézők, akik rácsodálkoznak erre a fajta színházra, örömteli nevetéssel. (Bár alighanem a röhögés a pontosabb kifejezés.) Nekik, újoncoknak jóval könnyebb, mint azoknak, akik már sok Mohácsit láttak. Mohácsi János ugyanis – a szöveggel dolgozó testvére, István társaságában – lényegében mindig ugyanazt a színházat csinálja. Bőbeszédűt, vicceset, kortársit. Mohácsinál a szerző textusa pusztán alapanyag, amit a saját képére és szavaira formál. A darab a rendező pontos elképzelése mentén jut el A pontból B pontba, s ezenközben dramatugiailag teljesen fesztelen (annyi mint: nem feszes). Ettől van az az érzésünk a Mohácsi-előadásoknál, hogy sosem lesz vége. És tényleg: gyakran eltartanak akár négy órán át. (Ismert anekdota a rendezőről: amikor a színházigazgatók megkérik, húzzon kicsit a produkcióból, hogy még aznap haza tudjanak érni a nézők, az veszélyes lépés. Mert az óvatlan beavatkozás nyomán esetleg még tovább bővül és nyúlik az előadás.)

A Mohácsi-színház verbálisan féktelen: ontja a szóvicceket, a kifacsart szólásokat, a rosszul használt vagy roncsolt kifejezéseket, az eltorzult idézeteket. Tobzódik a zsúfolt tömegjelenetekben és a be nem álló szájú szereplőkben, akik mindent ironikusan kommentálnak. A poénok asszociatívak, a megszólalások gátlástalanok. A zsúfolt szcénákban az összes névtelen szereplő megnyilvánul, szabadon beledumál mindenbe és bármibe. (Beosztva, elrendezve, mintegy lekottázva természetesen.) A nyelv itt olyan eszköz, amely egyrészt a komikum forrása, másrészt az inflálódásával és a kerékbe törésével is kifejező, sőt valóságérzékeny. Mohácsi sokat ad a kreatív humorral megáldott színész alkotótársakra. Másfelől pedig hangulatokat, lírai és drámai elemeket bíz Kovács Márton zenészi-színészi jelenlétére.

A tapasztalt Mohácsi-nézők tudják, hogy a rendező szívesen és élvezettel ismétli önmagát és az övéit. Nem csak úgy, hogy egy-egy sikerdarabját többször színre viszi – mint például az Istenítélet címen futó Salemi boszorkányokat, a Liliomfit, a Képzelt beteget vagy a Mágnás Miskát. Hanem úgy is, hogy ha teheti, viszi magával vendégnek a kedvenc színészeit: Kocsis Pált, Róbert Gábort, Némedi Árpádot, Felhőfi-Kiss Lászlót, Radnay Csillát. Ők aztán hozzák a korábban már jól bevált poénok tömegét. (Ezek közül a „Ne basszunk már szekéren”! részint névjeggyé, részint szállóigévé vált mostanra.) A nagymúltú nézők erőteljesebb ráhatás nélkül is bevallják: fárasztóan és lehangolóan tudnak ám hatni a bemutatóról bemutatóra hurcolt, folyton újrahasznosított vicces ki- és beszólások.

Mohácsi János eddigi munkásságának legkiemelkedőbb darabjai – mint a korszakos kaposvári Csárdáskirálynő 1993-ban, vagy a soroksári Nemzeti Színház történetének legkiválóbb előadása, a 2011-es Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe, vagy a 2014-es Örkény színházi E föld befogad avagy SZÁMODRA HELY, vagy az Egy piaci nap a Radnóti Színházban – csak úgy hosszúak, hogy nem rövidek. És bár szórakoztatóak, de nem ez az alapvető vonásuk. Hanem hogy szügyig benne állnak a valóságunk talajában. Ettől aztán csupa fájdalom a röhögésünk. Mindez a szombathelyi színház legutóbbi Mohácsi-színreviteléről nem mondható el. Ez a produkció mindössze a mulattatásunkat szolgálja, bár ehhez igénybe vesz elvétve egy-egy aktualitást. A Városmajori színházi fesztivál közönsége nagyon is fogékonynak bizonyult erre. Amikor a püspökjelmezes szereplő avval terelt ki valakit a farsangi bálról, hogy megyünk a kongresszusra, arra kitörő nevetéssel és tapssal reagált a publikum.

A Weöres Sándor Színházhoz Mohácsi Jánost sok éves munkakapcsolat fűzi – vagy fűzte? ezt még nem tudjuk, mert nemrégiben történt igazgatóváltás az intézményben –, s ottani sorozatában szerepelt már egy Caragiale-mű, a Zűrzavaros éjszaka. Most a román szerző egy másik komédiájához, a Farsanghoz fordult. Ion Luca Caragiale mint vígjátékíró, nem egyszerű eset. (Viszontagságos élete során elég sok baja volt a hazájában, el is hagyta végül Romániát, aztán később felvette a nevét az a falu, ahol 1852-ben született.) Mindenekelőtt a nyelvezete okozza a nehézséget. Több magyar fordítását ismerjük a darabjainak, de a kétnyelvű erdélyi színházi emberek szerint egyik sem képes visszaadni a jellegzetes caragialei humort. Nem is sokszor aratott sikert nálunk a színpadokon. Magam egy Zsámbéki Gábor rendezte Az elveszett levélre emlékszem jó szívvel a Katonából 1998-ból, valamint Gothár Péter Farsangjára. Igaz, csak a barátnőm meg én nevettünk rajta azon az 1984-es estén, amikor láttam a Pesti Színházban. Továbbá volt szerencsém egy autentikusnak és erőteljesnek tetsző Zűrzavaros éjszakához Kézdivásárhelyről, Albu István rendezésében.

Az utóbbi években a román szerző műveivel leginkább Parti Nagy Lajos fordításában találkozhattak a magyarországi nézők, de talán mondani sem kell, hogy az már eleve átdolgozásnak hat, magán viseli a magyar költő egyéni stílusát, virtuóz és bursikóz nyelvi humorát. Kézenfekvő megoldás, hogy a Mohácsi testvérek nem ezt a szöveget használták, hanem egy semlegesebb verziót, Szász János munkáját kapták a kezük közé. Ebbe kerültek tehát bele mohácsista szófordulatok, mint például a „Megfiatalodtam, mint aki ma szült bárányt”, vagy a „futok eszemet veszejtve, de mint aki nyúl!”, vagy a „Főzd csak meg, amit főztél.”

Ion Luca Caragiale után és helyett a Mohácsi testvérek: FARSANG, avagy ez is mekkora egy tahó! – így szól a színlap. A címbetoldás Iordache (Róbert Gábor) borbélysegéd szavajárása, ő mondja ezt mindig ugyanavval a hangsúllyal, amikor becsukja az ajtót egy-egy vendég után, aki elhagyja Nae Girimea (Kocsis Pál), borbély és felcsertulajdonos üzletét. Természetesen maga Iordache a legnagyobb tahó, vagy legalábbis versenyben van ezért a címért. A benne rejlő csendes emberi jóindulatot már feldolgozta az ipar és a kereskedelem; mindenkit készséggel, harsányan, gátlástalanul kiszolgál. Róbert Gábor igazi Mohácsi-szakértő: elképesztő svunggal, precíz ritmusérzékkel, dinamikus poénkezeléssel dolgozik kevésbé magáért, mint inkább a többiek alá. Remek párost alkotnak Kocsis Pállal, aki visszafogottabb és hajlékonyabb. Ő a kissé megfáradt férfiasságú felcser; bonyolult nőügyeit talán már át sem látná, működtetni sem tudná a segédje nélkül. A történet ugyanis a klasszikus francia bohózatok nyomvonalán halad: férjek, feleségek, szeretők, hazugságok, bonyodalmak. Még jelmezben fel nem ismert házastárssal zajló pikáns jelenetek is adódnak, mint Beaumarchais-nál.

Kocsis Pál Nae Girimeaként a román nemzeti futballsálat is elegánsan viseli lehordott ruháján, s macsó önzése bevehetetlen vár. Egyik férjes asszony szeretőjétől, Micától épp szabadulna a másik, Didina kedvéért. Csakhogy nem könnyű ezeket a vérmes nőket lerázni. Micát Alberti Zsófi, Didinát Herman Flóra játssza elsöprő lendülettel. Nem követelnek ezek a női szerepek bonyolultabb, mélyebb emberábrázolást. De azért Herman Flóra Didinájában felfedezhetők egy álmodozó bakfis maradványai, Alberti Zsófi Micája esetében pedig nagy a tétje a harcnak, hiszen a borbély híján be kellene érnie – nyilván átmenetileg legalábbis – avval a naiv, nyámnyila filmesztéta (!) házastárssal, akit Antal D. Csaba alakít a tutyimutyiság sajátos férfibájával. Didina férje, Traian Trahanache, csendőr altokmányos úr képében Endrődy Krisztián a hivatalos személy száraz modorával operál.

A Farsang zajos forgatagának további színes szereplői közül kitűnik Iancu Pompon mesterkém, azaz Lábodi Ádám, aki úgy albínó és fehéregér a többiek szerint, hogy aztán a jelmezbálban cakumpakk elmegy Elvis Presleynek. Személyes kedvencem pedig Balogh János önkéntes adóellenőre, aki csak azért kerül bele az egészbe, mert fáj a foga. De aztán a buliban cseremezként kapott püspökjelmezben hirtelen rákap az elsősegélyt nyújtó érett nővér és zsűrielnök Elena (Vlahovics Edit) bájaira. Mindeközben Némedi Árpád pincérként általában csak odatámaszkodik az ajtókerethez és nézi hallgatagon, sőt kicsit unottan a szereplőket. Őt is meg lehet érteni.

FARSANG, avagy ez is mekkora egy tahó! A Weöres Sándor Színház előadása. Főszereplők: Kocsis Pál, Róbert Gábor, Alberti Zsófi, Herman Flóra, Lábodi Ádám. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Remete Kriszta. Zeneszerző: Kovács Márton. Rendező: Mohácsi János.

Stuber Andrea