Mi van ma, mi van ma?

AlkalMáté Trupp: Czukor Balázs

Tizenöt éve dolgozik nyaranta együtt a 2003-ban végzett színészcsapat, Máté Gábor növendékei. (A tanáruk azóta már a negyedik újabb osztályánál tart.) Tizenhárom éve fogtak bele Zsámbékon abba a vállalkozásba, hogy saját magukat állítják színpadra. Hat éve a Jurányiba megyünk értünk júliusban, a szerencsések, akik a négynapos, fullra járatott előadás-sorozat valamelyik szeánszára jeggyel rendelkezünk.

Czukor Balázs a tornasorban az elején lenne vagy a végén, a kalapos sorsolás szeszélyéből viszont utolsó előttiként, tizenharmadikként került sorra. Negyven felé járnak szereplőink, másfél évtized szakmai tapasztalata már a birtokukban. Lassan kinőtték a fiatal tehetségek számára alapított Jászai Mari-díjat úgy, hogy közülük mindössze Mészáros Máté kapta meg, még 2008-ban. Pedig a szakmai teljesítményükkel kétségkívül kiérdemelték szinte mindannyian. Csak hát az elmúló tíz évben lettek döntőbb szempontok az állami művészeti díjak odaítélésénél. Van egy jelenet a Czukor Balázs-előadásban, amikor a játszók sorban elpanaszolják az anyukájuknak, hogy milyen csalódás, miféle mellőzés érte őket. Felhoznak itt el nem játszott szerepeket, fel nem kéréseket, félrecímzett és mindig másnak (mindig ugyanannak) adott kritikusdíjakat – nem alaptalan panaszok ezek, jegyzem meg –, és ül a slusszpoén, miszerint Gál Kristófnak az a bánata, hogy nem nyerte el az év rendőre címet sajtó és tömegkommunikáció kategóriában. A sirámtiráda vicces, ám ez nem csökkenti a szakmai elismerés, a hivatalos megerősítés elmaradásának súlyát.

Az AlkalMáté Trupp idei bemutatója legnagyobb mértékben a kétségekről szól. Arról, hogy az embert néha vagy gyakran elfogja a bizonytalanság: mit csinál ő, van-e annak értelme, nem kellene-e egészen máshol egészen mással foglalkoznia. Komolyan vehető-e egyáltalán, amire feltesszük az életünket? Ez a dilemma mindjárt az elején kirajzolódik abban az elragadó jelenetben, amikor egy óvodai anyák napi ünnepségen találjuk magunkat. Minden szereplő tökéletes miniportrét nyújt helyből vagy rövid nekifutásból; ahogy bekígyózik a színpadra a gyerekek sora. Péter Kata konttyal, szemüvegben a kedves óvó néni, aki némán együtt mondja a kicsikkel a köszöntő verseket. Szandtner Anna áttetsző szemében a lámpaláz világít, Vajda Milán mint gyerekmackó, ügyesen túlesik a dolgon. Az ingó-bingó Mészáros Mátéka mellett Kovács Patrícia a saját varázsát ismerő kislány célt nem tévesztő, ösztönös mosolyával fog bele, Csanádi Imre: Mi van ma, mi van ma? A sor végén a mogorván magába meredő Dömötör Andris, aki talán már ekkor megérett a családállításra vagy valami hasonló, pszichológusi segítségre. Czukor Balázs pedig (Mészáros Béla) a gyerekversikéktől övezve nekiáll elszavalni József Attila Mama című művét. De belesül a végefelé, s lehajtott fejjel, maga elé zokogva ott marad a színen. Jövőre biztos sikerülni fog – mondja Péter Kata óvó néni. Hacsak úgy nem.

Czukor anyukát különben nem látjuk, csak apukát, aki Cukor György közismeretlen költő, és bizonyosan figyelemreméltó ember már abból ítélve is, hogy sapkát és sálat öltő kisebbik fiát kívánságára szánkózni viszi egy forró augusztusi napon. Ez a poézisbe, sőt egyenesen Cukor-versbe forduló jelenet az előadás egyik legszebbike. Később annak is tanúi lehetünk – szintén kulcsjelenet –, amikor a kisebbik fiú maga válik apává, vagyis hát anyává, hiszen Czukor Balázs játssza el a saját feleségét, amint megszüli otthon a kislányukat. Az újszülöttet a karjában tartó anyából egy pillanat alatt válik a csecsemőt ringató, elaltatni próbáló apává. Különösen megható, összegző betét fejlődik ebből: az osztály színésznői, akik mindannyian anyák, piros jógapárnájukat magukhoz ragadva altatódalt énekelnek a kislánynak.

A Czukor Balázs-bemutató alapjában véve nem lett másmilyen, mint a korábbi AlkalMáté-produkciók, és a közönség ezt valószínűleg nem bánja. Sőt, az ember némán krákogva szégyelli magát kicsit, amikor azt hallja a színpadról, hogy Dömötör András számára gáz már megint Máté Gábort játszva bohóckodni, mikor ő maga (a néző) akárhányszor és akármeddig élvezettel nézné és hallgatná. Sokadszor tűnik fel az, hogy Dömötör András milyen kiváló képességet mutat – nem is paródiának mondanám ezt, hanem mások pontos megfigyelésének és plasztikus ábrázolásának terén. Ahogy ő Czukor Balázsként beszökell a színpadra háromszor, ötször, akárhányszor egy próbán, úgy ezt nem csinálja senki. Pedig mások is megragadják a jellegzetes Czukor-vonásokat és gesztusokat, Mészáros Béla a nyakiglábságot mutatja meg, Vajda Milán a szenvedélyességet, és Máthé Zsolt is megidézi a címszereplőt néhány szárnyaló mozdulat erejéig.

Visszacsapongva Dömötör András Máté Gábor-számához, ez az eset másodéves korukban, az Éjjeli menedékhely próbáján történik, amikor az osztályfőnök kitörőrohamot kap attól, hogy halkan motyorgó növendéke szövegéből nem hall egy szót sem. Revelatívnak élem meg az információt, hogy a Gorkij-drámában Czukor Balázs Luka szerepét játszotta (végül is énekelve, mint kiderül). Tehát Lukát látták abban a zárkózott, egyszerre laza és szögletes, titkokat rejtő fiatal fiúban.

Eddigi színházi pályája során két társulathoz tartozott Czukor Balázs, előbb az Örkényhez, majd a Jordán Tamás igazgatta Weöres Sándor Színházhoz. Mondani sem kell talán, hogy Jordán Adél, aki tavaly a saját édesanyját alakította pompásan, most az apukáját is eljátssza. A szombathelyi korszakkal foglalkozik többet az előadás, hiszen az most is tart még, ott kezdett Czukor Balázs rendezni és vissza is jár e célból. A Weöres Sándor Színházban akadtak fontos színészi munkái, és értelemszerűen a Jeles András rendezte A félkegyelműnél kerülünk képbe. Jepancsin tábornok otthonában a hölgykoszorú fogadja Miskin herceget. Néhány kalap, egy fürt szőlő, és máris megelevenedik a szalon, ahol a herceg (a Czukor Balázs Miskinjét játszó Mészáros Béla) Svájcról mesél Kiss Mari Jepancsinájának (Péter Kata) és a három tábornoklánynak. Kedves szál ebben a színházi szövevényben, hogy az egyik ifjú hölgyet alakító Szandtner Anna maga is játszotta a kíváncsi házikisasszonyt, amikor Máté Gábor rendezte meg a darabot a Katona József Színházban.

A szombathelyi Dosztojevszkij-előadás körüli konfliktusos szcénáktól az a benyomásunk támadhat, hogy azt a 2013-as bemutatót mind a játszók, mind a nézők hosszúnak, unalmasnak, kvázi túl művészinek találták. Kötelességemnek érzem ezt a magam részéről ehelyütt cáfolni. Azon a péntek estén, amikor én Szombathelyen láttam, jól érzékelhetően senki a nézőtéren nem találta sem unalmasnak, sem hosszúnak a több mint négyórás előadást.

A Czukor Balázs-bemutató emblematikus jelenete az a parádés magánszám, amely egy beszélgetés Hamvai Kornél (Mészáros Máté) és Mészáros Máté (Mészáros Máté) között. Tekinthetjük akár szakmai segédanyagnak is, pályakezdő és pályafolytató színházi alkotók számára. Lehet persze meghasonulni attól a gondolattól, hogy a színész folyton mások szövegeit mondja a színpadon olyan partnereknek, akik szintén mások szövegét mondják neki, de ez nem akadálya annak, hogy az ember a mások szövegeiben kifejezze magát, akár partnerek nélkül is. Ahogy például elreppeli Karinthy Frigyes Előszó című versét Czukor Balázs, vagy ahogy az előadás végén ránk kiabálja Csehov Petya Tromifovának vádiratát az értelmiséggel szemben. Máskor meg pont az a helyénvaló megoldás, ha a saját szavak kerülnek máshoz. Mint amikor Máthé Zsolt énekli el Czukor Balázs szerelmi vallomását a feleségéhez.

Az előadás-sorozat nagy erénye, hogy a kitárulkozás mellett mindig benne hallgat a szemérem is. A szereplők életéből, helyzeteiből, kapcsolataiból, konfliktusaiból, tapasztalataiból indul ki a játék, de azt soha nem tudhatjuk, mennyi benne az egzakt valóság, és mi ebből a színházi forma követelte stilizáció. Ha nem hangzana el annyi név – beazonosítható személyek, akiket említenek vagy megformálnak –, valószínűleg nem is vennénk egészen készpénznek mindent. (Ez esetben talán az sem történne, hogy nézők/kritikusok számon kérik, miért nem ezt vagy azt a viszonyt, helyzetet bontotta ki az előadás. De hajlamos vagyok a fenti megjegyzést azonnal visszaszívni, nehogy magam is abba az abszurd pozícióba keveredjem, hogy megmondom: minek hogyan kellene lennie egy színházi alkotásban.)

Az AlkalMáté Truppban játszók, akik most már minden bizonnyal végigviszik ezt a sorozatot, tizenketten vannak. Csupa tehetséges, képességes, a szakmáját elhivatottan űző színházi ember. (Ezt akkor is elmondhatjuk, ha némelyikük közben szakmát váltott.) Egyharmadukat már évek óta nem láthatjuk magyar színpadon, leléptek a világot jelentő (hazai) deszkákról. Nincs ez így rendben. Nem vagyunk jól.

Stuber Andrea