Hídavatás

Utazás a szempillám mögött (Zichy Szín-Műhely)

„A műveltség jó sorsban ékesség, balsorsban menedék” – ez a színházvezető és színháza mottója, tudhatjuk meg a Zichy Szín-Műhely honlapjáról. A társulatot alapító Zichy Gabriella – akiről kevés adat lelhető fel a világhálón, de azt a honlap elárulja, hogy a festőgéniusz leszármazottja – pár éve hozta létre a műhelyt, s így foglalják össze ars poeticájukat: „társulatunk a nehezebb utat választja, amikor nem a populáris irányt követi, hanem igényes és elgondolkodtató előadások létrehozását, ezzel együtt pedig az ifjúság nevelését és a magyarságtudat erősítését tűzte ki célul”. (A Zichy Szín-Műhely Közhasznú Nonprofit Kft. a céginfó szerint 2008-ban jött létre, a neve idén változott, tevékenységi körébe az alkotóművészeten kívül a sporteszközkölcsönzéstől a munkaruházat gyártásán át a követelésbehajtásig sok minden tartozik.) 

Előadó-művészeti munkájukban idén jutottak el az első gyerekelőadásig: Csukás István Utazás a szempillám mögött című művének zenés változatát vitték színre. Ha a produkciót a fenti célkitűzésekkel vetem egybe, akkor avval biztatom magamat és mindenki mást, hogy útjának alighanem nagyon az elején jár még a Zichy Szín-Műhely. (Ugyanakkor idén már el is elnyerték az Érték és Minőség Nagydíj védjegyet. Erre a címre pályázatot lehetett benyújtani tavasszal, bruttó 228 600 Ft eljárási díjat átutalva a pályázat titkársági és szervezési feladatait ellátó DIAMOND Szervezőiroda Bt.-nek.)

Rátérve az Utazás a szempillám mögöttre, a profizmus nem hiányzik, erre utal például az, hogy a produkció zenéjét kiadták cédén, és árulják az előadás után a Hatszín Teátrum előcsarnokában. Maga a zene, Szitha Miklós muzsikája szintén profi; megfelel a musical műfaj követelményeinek és sémáinak, könnyed, fiatalos és fülbemászó. A történet Csukás István művének nyomvonalán halad, bár az nem világos, hogy miért egy magányos kisfiút emleget a színlap. Hiszen a főszereplőnek van gondoskodó anyukája, valamint maga meséli el, hogy egész nap golyózott a barátaival a játszótéren.

Kedves vonása az előadásnak, hogy Sajdik Ferencet is hozzászerkeszti az alapanyaghoz, amennyiben az I. kerületi Pom Pom játszótér jelenik meg előttünk, a padon ülő, Pom Pomot viselő lánybábu, mögötte igazi Sajdik-táj. Ezt nem élőben látjuk, hanem vetített képen, mert az Utazás a szempillám mögöttet rendező Dolmány Attila többműfajú, audiovizuális produkciót kívánt létrehozni. Ennek jegyében a csillagos eget ábrázoló fekete függönyre egy csúf, világos vetítővásznat illesztettek, s azon szinte mindent megmutatnak, amit a szöveg említ. Például amikor arról esik szó futólag, hogy a gyerekek térdén seb van, akkor rögtön látunk is egy ragasztóval letapasztott gyerektérdet, ami az illusztrációnak ezen a szintjén kicsit lehangoló.

A mese szerint az elgurult üveggolyót megy álmában megkeresni Lackó – Rubóczki Márkó jól megteremett, gyerekpizsamás kisfiúja –, eközben találkozik a Gombával, aki szívesen lenne nagykövet (a nagy előtagot nagyon hangsúlyozzák minden esetben), aztán a Seregélyekkel, a Vakondokokkal, a Nyulakkal, a Sánta kutyával és a Pukkancs egérrel. Majd’ mindegyik kuncsaftnak van énekszáma is, ezek közül alighanem a seregély-rap a legsikeresebb. A három madár felbukkanásakor a mellettem ülő anyuka – aki előszeretettel narrálta gyermekének az előadást – papagájok! felkiáltással örült meg nekik. Nem volt alaptalan az azonosítási eljárása, sőt nagyon is kézenfekvőnek látszott a szereplők színes, tollas, szerény kivitelű revükosztümnek ható jelmeze láttán.

Általában is jellemezte az előadást némi harsányság és elnagyoltság. Meglepően hatott mindjárt az elején a keretjátékban megjelenő Anya külleme. Bacsa Ildikó a lefeküdni készülő kisfia szobájába ruháskosárral a kezében jött be, totyakos pamutnadrágot, nagyon színes-mintás fölsőt viselt, azon színes miniszoknyaszerű rátétet, valamint magas sarkú fűzős cipőt. Később megértettük, hogy ő valójában már a Hangya-figurához öltözött ki ekképpen, de miután az előadás befejezéséhez mégis magára tudott venni hihetőbb mamamezt, érthetetlen, hogy erre az elején miért nem volt képes. Bacsa Ildikó színészi igyekezetében egyébként nincs hiány, sőt. Míg hallgatta a többieket, minden, de minden szóhoz társított valamilyen mimikai gesztust.

A szereplők zöme avatott színpadi szakmunkás, tisztességes igyekezettel végezték a dolgukat. Amikor Tarján Péter a Sánta kutya szerepében énekelt és táncikált, akkor egészen halvány fuvallatát megérezhettük a játékörömnek is. A hozzáértés válfajának tekinthettük azt is, hogy a végén dalismétlős operettfinálé tett visszautasíthatatlan ajánlatot a hosszas, ütemes tapsolásra. Még ezt megelőzően elhangzott egy szép, poétikus mondat a kissé gügyögő hangvételű Gombától. „Ha belenézel az üveggolyódba, akkor majd mindig látsz minket” – ígérte az elveszett játékát álmában is megtaláló kisfiúnak.

De valójában az a helyzet, hogy ha ez a mi Lackónk belenéz az üveggolyójába – ami az esetünkben egy nagy, maszatos műanyag gömb –, akkor abban egyáltalán nem az erdő lakóit látja. Hanem olcsó, színes lámpasort, és szigszalaggal összerótt telepet meg néhány vezetékzsinórt. Ez ilyen. Nincs mese. 

Stuber Andrea