Hattyú az iszaptengeren

„A színház olyan hattyú barátom, mely iszaptengeren vergődik…”

Parti Nagy Lajos: Ibusár

Egy évvel ezelőtt ezeken a hasábokon avval a jó hírrel kezdtem beszámolómat a színházi életről, hogy 2014-ben és 2015-ben mind meredekebben emelkedett évi 6 millió fölé az eladott színházjegyek száma. Újabb látványos növekedés után most ismét rekordot rögzít a Központi Statisztikai Hivatal: 2016-ban 7 146 000 színházjegy fogyott el. Különösen látványos a fejlődés a fővárosban, ahol 2016-ban több mint kétszer annyi – 4 725 000 darab – színházjegy kelt el, mint tíz évvel korábban. Az adatok láttán az ember már hajlamos kicsit zavartan vakargatni a fejét. Természetesen eszünk ágában sem lenne kétséget érezni és támasztani a színháznézők sokasodásával kapcsolatban, ha nem lenne a TAO, és az elmúlt hónapokban nem kerültek volna nyilvánosságra a TAO-felhasználás kapcsán meghökkentő adatok.

Mint ismeretes, az Országgyűlés által 2008-ban elfogadott előadó-művészeti törvényt követően az Európai Unió 2009-ben jóváhagyta azt a gazdasági elképzelést, miszerint a magyar állam lemond adóbevételeinek egy behatárolt részéről: a gazdálkodó egységek a társasági adójukból adományozhatnak (egyebek között) az erre jogosult, az előadó-művészeti törvény szerint regisztrált színházaknak, s azok ezt a TAO-nak rövidített támogatást az előző évi jegybevételük nyolcvan százalékáig igénybe vehetik. A TAO bevezetése 2010-ben meg is oldotta a színházak legégetőbb anyagi gondjait, ám már rövidtávon is mutatkoztak kínos következményei. A csavaros magyar észjárás hamar megtalálta a módját annak, hogy leleményes üzletemberek számára minél nagyobb anyagi haszonnal járjon az új szisztéma. Egyrészt durván emelkedő nézőszámok ütötték fel a fejüket, amitől a következő évben mind több TAO-t lehetett becsatornázni. Távoli, egzotikus országokban tett turnék fantasztikus látogatottsági adatai kezdtek virulni egy-egy főkönyvben. (2009-ben még alig több mint százezer nézőt vonzottak a magyar színházak külföldi vendégszereplései, 2016-ra pedig bőven megtízszereződött a közönség idegen földön, amint azt az Emberi Erőforrások Minisztériuma adatai tanúsítják.) Másrészt azonnal beléptek közvetítő cégek, százalékért megteremteni a kölcsönösen előnyös kapcsolatot színházak és vállalkozások között.

A törvénykezés igyekezett korrigálni a szabályokat, de a 2015 decemberében megalakított Tiszta TAO-ért Társaság létrehozása is jelzi, hogy a színházfinanszírozásnak e formája kétes, és súlyos visszaélésekre is alkalmat ad. Miközben nem kiálthatjuk, hogy Abcúg, TAO!, hiszen ez a forrás beépült a rendes, becsületes művészszínházak működésébe, és ma már nélkülözhetetlen is. Legalábbis senki nem hiszi el, hogy ha ezt a támogatási modellt megszüntetné az állam, akkor a kieső összegeket pótolná másképpen. Róka fogta csuka a TAO – mondhatná Micimackó.

A színházi törvény és a TAO bevezetése körül tevékenykedő szakemberek némelyike a legkülönbözőbb téren foglalkozott az ily módon keletkező pénzekkel. Azt például az utóbbi hónapokban göngyölítette fel néhány sajtóorgánum, hogy akad olyan egykori színházvezető, a TAO-konstrukció egyik megalkotója, utóbb szakmai tanácsadó és közvetítő, aki a ma hozzá így-úgy köthető, korántsem közismert színházi vállalkozások révén már több milliárd forintnyi, TAO elnevezésű közpénzre tett szert. Hogy az üzlet nagyságát jelezzük, ahhoz elég néhány adat a 2016-os külföldi fellépések statisztikájából, amely szerint a TAO-szakértő által tulajdonolt Végtelen Tér Színház 57 előadáson 208 382 nézőt mondhatott magáénak, s sok százmillió forint TAO-t termelt ki. Az Operettszínház például elbújhat az olyan, sosem emlegetett sztárteátrumok mögött, mint a Végtelen Tér Színház vagy az Anonymus (!) Színház, amelyek a nézettségi adatok szerint nemzetközileg sokkal kurrensebbnek.

Maradva még a pénz és a politika témájánál: a kultúra, a művészetek nem fősodor, nem vezető ágazat, az ország irányítói kevéssé fókuszálnak rá. (Az is egy jelzés, hogy az elmúlt két kormánynak kulturális minisztere már nem volt, csak államtitkár képviselte a területet az emberi erőforrásokról elnevezett minisztériumban.) Mindazonáltal az állami költségvetés áldoz a színházakra, magukra az épületekre is: idén márciusi hírek szerint több mint 40 milliárd forint központi támogatásból újulhat meg a kaposvári, a debreceni, a veszprémi, a győri és a szolnoki színház, emellett összesen csaknem 3 milliárd forintból korszerűsödik a 16 évvel ezelőtt átadott Nemzeti Színház és a 20 éve rekonstruált Thália Színház. Közben már elkezdődött a Magyar Állami Operaház nagy volumenű felújítása is.

Erős önálló anyagi forrásokkal rendelkezik a 1992. január 31-én 22 magyar művész társadalmi szervezeteként megalakított Magyar Művészeti Akadémia, amelyet a kormány deklarált szándéka nyomán 2011-ben köztestületté emelt az Országgyűlés. Művészetet és művészeket pártoló tevékenységeként az MMA korábban létrehozta a Nemzet Művésze díjat, amely az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének huszonháromszorosát kitevő életjáradékot jelent. Idéntől az állami művészeti díjakkal rendelkező – pl. Jászai Mari-díjat, érdemes vagy kiváló művészi címet kapott – 65 év feletti művészek fordulhatnak hozzájuk (jelenleg) 121 ezer forintos havi művészjáradékért. A legújabb vállalásuk szerint pedig havonta bruttó 200 ezer forintos ösztöndíjat fognak odaítélni három évre az általuk kiválasztott 100 főnek, 18-50 év közötti művészeknek. Ezenközben idén a színházi világnapon anyagi okokból nem tudtak átadni privát emlékőrzők által alapított, független szakmai díjakat: a Vámos László-díjat, valamint a Kállai Ferenc-életműdíjat.

Kétségtelen, hogy a Magyar Művészeti Akadémia hatósugarán kívül kicsit nehezebb az élet. A Nemzeti Kulturális Alap bizottságainak pénzosztó lehetőségei korlátozottak, szakmai preferenciái kiszámíthatatlanabbak, nem feltétlenül átláthatók. (Tisztelet a kivételeknek a döntéshozók között, akik indokolnak is.) Külön csemege végignézni a „Miniszteri döntések” listát: azon minden hónapban hozzávetőleg 100 milliós nagyságrendű támogatások sorjáznak.

Bármi van is, a színházak hétköznapjaiban folyik a munka, ha sok a pénz, ha kevés. (Ha egyáltalán nincs, függetlenek színházi csapatok esetében, olykor akkor is.) Békéscsabán például csökkentette a város a színház költségvetését, így a teátrum, amely a minőségből nem kíván engedni, inkább kevesebb bemutatót hoz létre. Az anyagi/üzleti szempontoktól a művészszínházak sem tekinthetnek el: a Katonában például a húszéves Portugál műsoron tartását aligha a múlhatatlan művészi ambíció indokolja, sokkal inkább az, hogy 6500 forintos jegyeket is el tudnak adni rá. (A Katonában jelenleg ez a csúcshelyár, Pintér Béla két rendezését is ennyiért lehet megnézni a legjobb helyekről.)

Anyagi értelemben a legmegnyugtatóbb helyzetben természetesen az Operaház és a Nemzeti Színház érezheti magát. Az utóbbiban Vidnyánszky Attila vezérigazgató újabb öt évre kapott megbízatást. (2013-as színre lépése és az előző, még Alföldi Róbert fémjelezte év között a központi támogatás 50%-kal nőtt és azóta, szolid növekményekkel, lassan elérte a kezdeti, 2002-es szintet.) Itt kell megjegyezni, hogy Vidnyánszky Attila, aki korábban nemigen pártolta a független színházakat, újabban együttműködik a Nemzetiben a Sztalker Csoporttal, és a kooperálás nyilván nem abból következik, hogy ezt a fiatal alkotócsoportot ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós hozta létre.

A regnáló vezérigazgatón kívül most nem is pályázott senki a Nemzeti igazgatói székére, amit érthetünk úgy, hogy a szakmai közeg elégedett a színház teljesítményével, és nincs, aki jobbat vagy művészileg különbözőt tudna ígérni. De érthetjük úgy is, hogy esélye sem lett volna senki másnak. Tapasztalható bizonyos beletörődés, elfáradás a szembenállásban. Apró jele az is, hogy a POSZT-ot oly sok vihar után a pécsi önkormányzat mint tulajdonos, különösebb visszhang nélkül elengedte – vagyis nem akar már annyi pénzt költeni rá. Az idei versenyprogram válogatói, Regős János és Térey János markáns és normálisan vitatható műsort állítottak össze, arról viszont egy szót sem lehetett hallani vagy olvasni, hogy a rendes menetrend szerint elkezdtek-e márciusban valakik nézni, válogatni a jövő évi fesztiválra. Érdeklődés híján a viták abbamaradtak.

Persze lehet, hogy egyáltalán nem ilyesminek kellett volna eszembe jutni a magyar színház elmúlt évéről, mint amiket leírtam. Hanem például annak a szép jelenetnek, amikor Pálmai Anna Gruséje és Mészáros Béla Szimon Csacsavája újralátták egymást a Kamrában A kaukázusi krétakör előadásában. Vagy A mi osztályunk fékezhetetlen lengyel és zsidó gyerekei a tatabányai társulat megformálásában. Vagy ahogy Molnár Piroska a Rózsavölgyi Szalonban énekel önmagáról. Vagy Gálffi László csodálatos odavarázsolódása a TÁP Színház Utas és holdvilág-produkciójába. Vagy Nagypál Gábor fehér-fekete Peer Gyntje a kőbányai föld alatti világlabirintusban. Vagy Mátray László, részint a Nemzeti Színház Bánk bánjának történelmi festményeket idéző főalakjaként, részint mint kócos-csatakos Liliom Sepsiszentgyörgyön. Vagy hogy milyen érzés volt Szalai Kriszta Maradjunk annyiban-estjén befogadni a hajléktalanságot. És ki-ki folytassa magának ezt a sort. Add tovább!

(Megpróbáltam kihagyni az általános megrendüléssel járó molesztálási ügyeket, de nem lehet. A legfontosabb kérdés: vajon úgy csengett-e le, hogy közben mindenki megtanulta belőle, amit meg kell tanulnia?)

Stuber Andrea