Chekhov Chicagóban

 A Goodman Színház Chicago egyik legrégebbi és legtekintélyesebb művészszínháza. 250 ezer dollár adománnyal alapította 1922-ben egy házaspár, így állítván emléket 35 éves korában influenzajárványban elhunyt fiuknak, Kenneth Sawyer Goodmannek. A fiatalember tehetséges drámaíró volt és életre hívott néhány értékes színházi produkciót Chicagóban, valamint az volt az elképzelése, hogy a minőségi színjátszást a minőségi képzéssel kell összekötni.

1925-re felépült a színház, egyben művészeti központ, megkezdte működését, elindult a színházi képzés is. Sok víz lefolyt azóta a Chicago folyón. Idővel az iskola levált és a DePaul Egyetembe tagozódott be, a színház pedig társulati rendszerről staggionéra váltott; produkciókra szerződteti az alkotókat. Számos jelentős amerikai szerző darabját mutatták be Arthur Millertől O’Neillen és Edward Albeen át David Mametig, vagy a legfrissebbek egyikéig, Frances Ya-Chu Cowhigig, akinek A tökéletes boldogság világa című drámáját mi is megismerhettük nemrég a Katona József Színház jóvoltából.

Robert Falls rendező 1986-ban lett az intézmény művészeti vezetője, s munkája nyomán a Goodman Színház elnyerte azt a speciális Tony-díjat, amelyet a New Yorkon kívül eső művészszínházak kaphatnak meg elismerésül. Plusz van személyre szóló, rendezői Tony-díja is az 1999-es Goodman színházi Az ügynök haláláért, Brian Dennehyvel a főszerepben, aki ezért az alakításért vehette át az első Tonyt-díját. (A most 63 éves rendezőnek Brian Dennehy akkor is „bejött”, amikor a Broadway-n a Hosszú út az éjszakába című O’Neill drámát vitte színre vele és Vanessa Redgrave-vel, valamint Philip Seymour Hoffmannal.) 2000-ben költözött a színház a jelenlegi épületébe, Chicago belvárosának színházi negyedébe, a Dearborn utcába.

Robert Falls a Goodman színházi munkásságának 30. évét Csehov-bemutatóval ünnepelte meg, a Ványa bácsit tűzte műsorra. (Korábban is előszeretettel játszottak itt Csehovot: először 1931-ben, a Sirályt, az orosz származású Maurice Gnesin fordításában és rendezésében.) A Ványa bácsi színlapja Annie Baker adaptációjaként hirdeti a művet, amit úgy kell érteni, hogy az oroszul nem nagyon beszélő Pulitzer-díjas drámaírónő felfrissítette a szöveget. Ez bizonyára rá is fért, hiszen angol nyelvterületen gyakran manapság is Marian Fell 1916-os Ványa bácsit-fordítását játsszák, amelyen James Rusk igazított 1998-ban. Fülhallás útján megállapítható Annie Baker verziójáról – nem most debütált, hanem még 2012-ben New Yorkban az off-Broadway-n –, hogy egyszerű és hétköznapi, ami az újabb magyar nyelvű Csehov-drámafordításokra is jellemző. (Kedves egyezés, hogy amikor az első felvonásban Ványa felhánytorgatja Jelenának: lusta életet él, akkor ott Annie Barker a lazy szót adja Ványa szájába a korábbi, Mariann Fell-i tedious helyett. Márpedig a lazyt is, a lustát is igen jól lehet piszkálódóan hosszan és elnyújtva kiejteni.)

Robert Falls Ványa bácsi-rendezése a Goodman Színház kisebb termében látható, amelynek földszintjén, erkélyén és karzatán hozzávetőleg 250-300 néző fér el, a játéktérhez barátságosan közel. Todd Rosenthal színpadképe nyitottan fogadja a publikumot, függöny nem takarja az elhanyagolt vidéki kúriát, amely szemmel láthatólag elegáns, sőt talán fényűző volt valaha. Emblematikus részlete a díszletnek egy gyönyörű kristálycsillár, amelyet már nem használnak egyébre, mint hogy lelógatnak róla egyetlen szál csupasz villanykörtét. A falak penészednek, a stukkók lekoptak, s magukon a lakókon is látszik, hogy nem sikerült szinten tartani a birtokot. Ványa stoppolt térdű nadrágja, Szonya feslő-bomladozó kötött kardigánja arról árulkodik, hogy már erősen leadták az igényeiket. Valószínűleg túl nagy az az összeg, amit havonta küldenek Moszkvába a professzornak. Másfelől viszont Szonya részéről „a remény hal meg utoljára” elv bájos jele, hogy a harmadik felvonásban, amikor Asztrov naponta ellátogat erre a birtokra – mindenki tudja, hogy Jelena vonzza ide –, a lány már nem hordja lyukas kardigánját és fejkendőjét. Kibontott szőke hajjal várja, hogy az orvos szeme esetleg mégis megakadjon rajta.

Az előadás alkotói kedvtelve gyűjthettek be autentikusnak tetsző orosz tárgyakat a színrevitelhez. Korrekt a szamovár, a teáskészlet, Szonya kötényruhájának színe-mintája és még számos apróság. Bocsánatos túlbuzgóságként könyvelem el, hogy az egyik sublódon még matrjoskababák is sorakoznak. A tágas szobából kétszárnyú ajtó nyílik a kertbe, ahonnan valósággal beburjánzik a zöldnövényzet, amely aztán a második részre, szeptemberre annak rendje és módja szerint elsárgul. A rádióból az obligát Sosztakovics-keringő szólal meg, amikor Ványa épp udvarolna Jelenának, a második felvonás viharos éjszakáján a részeg férfiak az Ocsi csornijét énekelve dajdajoznak. Ahogy kell. Ahogy el lehet képzelni.

A rendezői ötletek a színpadi hangulatok kialakulását segítik: hasznos és logikus gondolat például, hogy a második felvonásbeli vihar alatt kimegy a villany, s a szereplők vaksötétben bóklásznak, amíg a dadus be nem totyog gyertyákkal a színre. Ez az az éjszaka, amikor Kristen Bush fiatal, csinos, pisze Jelenája összebékülésre bírja Caroline Neff pirospozsgás Szonyáját. Koccintanak, Szonyát megrázó élmény éri: láthatólag életében először most ivott vodkát. Kettejük női csevegése párnacsatává fajul, ami meg is előlegezi talán azt a „párbajt”, amit kettejük közül inkább Jelena nem vesz észre, mint Szonya. Vagy legalábbis egyáltalán nem vesz tudomást róla. Caroline Neff azonban egyetlen éles pillantással felméri azt is, amikor a negyedik felvonásban az indulásra kész, kalapos-kabátos Jelenát hagyta kettesben Asztrovval, s mire visszajön, az asszony kabátja egy széken hever.

A ház és az események egyszerre nevetséges és drámai főhőse Tim Hopper Ványája. Még van tartása, de már kissé megkopott, kopaszodó férfi. Amikor ez a Ványa kétségbeesik, hirtelen meglátjuk benne a becsapott férfin túl a durcás kisfiút is. Ahogy a harmadik felvonásban felindultan otthagyja a társaságot és a pisztolyért indul, nyilvánvalónak látszik, hogy saját magára akar fegyvert emelni. Ő sem tudná megmondani, hogyan lett ebből béna lövöldözés Szerebrjakov felé, akit David Darlow a csalódott idős emberek örökös nyűgösségével formál meg.

A színpadon a legmutatósabb ember Marton Csokas Asztrovja: sötét hajú, szakállas, férfias doktor. aki olykor elérzékenyül. Általában elég sírékonynak mutatkoznak a szereplők, szinte mindegyikük ejt egy-két könnyet a saját sorsa felett. Különösen érzékeny figura Larry Neumann Jr. Tyeleginje, aki nagyon nem szereti, ha nincs béke ebben a házban, ha az emberek veszekednek, ha nem értik meg egymást.

A nekem adatott vasárnap délutánon a chicagói közönség sokat nevetett az előadáson. Meglepő módon a végén is  nevettek, amikor Szonya és Ványa magukra maradva, lehangoltan belefogtak a munkába, s Szonya a jövőt emlegette: dolgozni fognak, szenvedni, meghalni.

Sejtelmem sincs, mint nevetett a publikum. De nem lehetetlen, hogy az amerikaiaknak is van valamilyen Ványadt Ványadtovicsos Csehov-paródiájuk.

Stuber Andrea