Így jutunk el az aktákig

Akár gondolt erre Parti Nagy Lajos 2006-ban, akár nem, Tartuffe-fordításának hiátusával korszakos konjunktúrát teremtett a Molière-mű rendezői értelmezésében. Mint ismeretes, Alföldi Róbert nemzeti színházi rendezése számára fordította és írta át Parti Nagy Lajos a bő háromszáz éves komédiát Molière: Tartuffe című műre, úgy, hogy az ötödik felvonáshoz hozzá sem nyúlt. Alföldi Róbert színre vitelében a darab ott ért véget, ahol Tartuffe ”jogállam az jogállam” jelszóval távozik Orgon házából a fenyegetéssel, hogy vissza fog térni és beleül a neki ajándékozott vagyonba. Gratulálok, mondja férjének Elmira, és lemegy a függöny. A deus ex machinának nincs érkezése, a királyi kegy, a megbocsátás és a gonosz leleplezése társadalomkritikai és valószínűség-számítási okokból elmarad.

2014-ben Bagossy László rendelésére készült el az ötödik felvonás, akinek Örkény színházi rendezésében végül betör Orgon házába a TEK és a kormánypropaganda, hogy a hatalom a maga javára használjon fel bűnöst és áldozatot egyaránt. Szikszai Rémusz, aki a tatabányai Jászai Mari Színházban vitte színre a darabot a tavalyi évadban, szintén különös figyelmet fordított az utolsó felvonásra. Ő arra kérte Parti Nagy Lajost, hogy az uralkodói intézkedést kihirdető hadnagy szövegét dolgozza meg. Itt az utolsó jelenetben kevesebben kapnak módot a beszédre, és a Hadnagyé az utolsó szó: Önök mind szabadok. Itt mindenki szabad. Csak szóljon, aki nem. (Az utolsó előtti szó is az övé, annak jegyében, hogy Együttműködésben itt élned és kalap.)

A 2017-es szombathelyi Tartuffe-bemutatónak ugyancsak az ötödik felvonás a veleje, itt mutatkozik meg teljes fényében Béres Attila rendező interpretációja, amelynek kulcsmondataként alighanem az elferdített mondást, a Sic itur ad acta sort jelölhetjük meg.

Meg kell jegyeznem kicsit szomorúan és egyáltalán nem jóváhagyólag, hogy Parti Nagy Lajos szövege a színpadon felbukkant újabb változataiban egyre több obszcén szóval bővül. Nem arra gondolok, hogy Orgon váteszként előlegezte meg a későbbi nyilvános közbeszédbe hihetetlen módon bekerült geci szót. (Te szemforgató geci. Ájtatos takony – közli Tartuffe-fel.) Hanem hogy egyre újabb szereplők bővítik a mosdatlan szájúak körét. Dorine eleinte még lófüttyet emlegetett, később lószart. Damis a tatabányai előadás szövegében még ekképpen heveskedett: Hát elszáll az agyam! Mostanra ez Beszarok!-ká avanzsált. Elmira Szombathelyen külön sort is kap, hogy egy kicsit még ragozhassa a vulgáris kifejezést: Tartuffe kibebaszottul meg akart baszni. Különösen nehezményezem, hogy a szombathelyi Orgon az édesanyjával szemben sem fékezi a nyelvét, és így tájékoztatja őt Tartuffe leleplezéséről: Hajszál híján megbaszta Elmirát. Sőt intéz Pernelle asszonyhoz lófaszt is, rögtön kettőt. Rigorózus módon tagadom a differenciálatlan trágárság szükségességét, indokoltságát, sőt még a komikusságát is.

Szombathelyen Béres Attila rendezésében olyan Orgont ismerünk meg, aki Brüsszelből érkezik épp haza. (Hogy megállítani ment oda, üzletelni vagy a hatalmat képviselni, ezt nem tudhatjuk. Ha esetleg politikus, akkor is bármelyik párti EP-képviselő lehet.) Bajomi Nagy György konszolidált küllemű, jól fésült, sötét öltönyös, színes nyakkendős ura gurulós bőrönddel lép be aranyban pompázó házába, ahol a családja alighanem éjt nappallá téve bulizott a távollétében. Legalábbis a prédikáló Pernelle-né (Németh Judit) elől különböző tudatmódosító szereket dugdosnak a háziak az óriási családi asztal körül. Az Orgon família merőben liberális elfajzásnak hat. Nagy Cili dekoratív, kihívó öltözékű Elmirája vélhetően épp úgy a szórakozásnak él, mint Jámbor Nándor Barcelona-melegítős, felzselézett frizurájú Damisa. (Hajamhoz nem nyúlsz! – ordít rá egy zaklatottabb pillanatában a nagyanyjára.) Edvi Henrietta önállótlan Mariane-ja és Kenderes Csaba heveskedő Valérja a hosszú asztal két végén ülve olyan ostobán veszekszenek egymással, mint akiket az élet még soha nem állított problémamegoldás elé. Érthető, ha a pici Dorine (Csonka Szilvia), akinek nem ér le a lába a cirkalmas arany székről, némi unalommal figyeli őket. Talán csak azért avatkozik közbe, mert munkavállalói érdekei az idegen betolakodó elhárítását diktálják. Nem meglepő, ha a családfő szerzett ide egy házi szentet – a politikai-hatalmi trend figyelembe vételével –, akinek és akiben hinni tud.

Mertz Tibor megjelenésekor azonnal feltűnik Tartuffe szerepjátszásának buzgalma. Az a majdnem hónaljig felhúzott mackónadrág! (Jelmez: Pilinyi Márta.) Fehér ing, vastag fekete keretes szemüveg, mezitlábalás. Eleve ketten van Matusek Attila Lőrincével, a baráttal, aki szolgából bármikor strómanná, sőt alteregóvá válhat, hiszen a sapkája alatt máris ott rejtegeti a maga Tartuffe-fejét. Mertz alakításában a címszereplő csak akkor színlel, amikor szükséges. Mondhatni: munkaidőben. Elmirával kettesben maradva egy pillanat alatt leveti a teljes maszkot: testtartást, modort, viselkedést. Nagy szakértelemmel vizsgálja végig a terepet, poloska után kutatva. Miután meggyőződött arról, hogy biztonságban érezheti magát, csábító helyett dúvaddá válva támad a nőre. Bugyit szakít le, ordít, asztalra nyom, birtokolni vágy. Nem az a romantikus szerelmes típus. Imponálóan pontosan megszerkesztett a nagyjelenet: Mertz Tibor-Tartuffe épp akkor landol Elmira testén, amikor a fejétől mindössze néhány centire felbukkan a módfelett hosszú reakcióidejű Orgon feje.

A Horesnyi Balázs tervezte díszlet nagyvonalúan tekintélyes és gazdag. Az arany falon hat monitor alkot akváriumképet, úszkáló halakkal. A második részre a tévéképernyőket kereszt alakzatba rendeződik át. Alapállásban Krisztus a kereszten ábrázolás mutatkozik, de más csatornákra is váltható a készülék, ahol pl. távgyógyítás folyik. Ez már az előadás folytatása, a szünet után. Az első rész kissé tompának hatott, nem vitte el a szöveg svungja, pedig jobbára arra van bízva. De az is lehet, hogy a rendezés különösebb feltűnés nélkül kívánta előkészíteni a második rész meglepetéseit.

A szombathelyi Tartuffe legdrámaibb pillanata akkor jön el, amikor Orgon bevallja a családjának, hogy tökéletesen kiszolgáltatta magát a szélhámosnak, anyagilag is, egzisztenciálisan is. Bajomi Nagy György félig levetkőzve áll az asztalon és fogadja a szarkasztikus gratulációt az övéitől, akik a félmeztelen felsőtestét ütögetve dobkoncertet adnak rajta. A közönség pedig átveszi a ritmust és tapsolni kezd, mintegy befejezvén az előadást. A nézők – feltehetően nem ismerve a dráma cselekményét – minden további nélkül elfogadják, hogy itt a vége. Ez hat rám drámaian.

Béres Attila rendezésében azonban folytatódik a darab, a monitoron a királyi tévé híradójában jelentik be, hogy az uralkodó bölcsességére számíthatunk. Revelatív elképzeléssel szolgálja a jó véget a szombathelyi változat. Kapiskálni kezdjük, hogy az Orgon által az átkos óta rejtegetett irat talán ügynöklista, amin ott a neve. De a végkifejletre nézve döntőbb szempont, hogy nemcsak az ő neve, hanem nyilván más, sokkal fontosabb személyek neve is szerepelhet az aktában. Azt hiszem, ez Orgonunk szerencséje. Ez menti meg.

A vége boldogság, mámor, kitörő önbizalom. Minek örülnek itt, nem tudni. Végleg korrumpálta és zsebre tette őket a hatalom. Csikorgó fogakkal énekelhetnénk velük és az Ocho Machóval, hogy jó, jó, de jó nekem. Már akinek.

Stuber Andrea