Mesék a halálról

A Soltis Lajos Színház két gyerekelőadása

Weöres Sándor: Bolero

Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,

a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át

a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,

olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,

végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad

és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,

tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,

hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán

ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,

ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk

mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,

ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.

A celldömölki Soltis Lajos Színház, ha jobban meggondolom, unikális intézmény. Kész csoda. Negyedik évtizede működő – bizonytalanul írom le a jelzőt, nehogy értékítéletnek tűnjön: – amatőr társulat, amelyben profik is dolgoznak. A Soltis Lajos Színház színiiskolát működtet, nemzetközi táborokat tart, fesztivált rendez, és történetesen ebben az évadban havonta előállt egy-egy bemutatóval. A repertoár jelentős részét teszik ki a gyerekelőadások, ezekből kettő is vendégszerepelt Budapesten az idei tavaszon.

Gimesi Dóra Gabi és a repülő nagypapa című meséje szép, okos, komplex történet, amely arra figyelmeztet gyereket, nagyszülőt, és mindenekelőtt szülőt, hogy a nagyszülő-unoka kapcsolat szuverén ügylet. Olyan rokoni kötődés, amelyben az életkori szélsőség és a hozzátartozói viszony okán más jogok és kötelezettségek illetik meg a feleket, mint minden egyéb gyerek-felnőtt nexusban. A nagyszülő kényeztethet, a nevelés hosszabb távú felelősségét a szülőre átruházva. A gyermeknek pedig jár a nagyszülő feltételek nélküli rajongó szeretete.

Fontos a nagyszülő utolsó funkciója is – szerencsés esetben az ő halálán tanulja meg a gyerek a gyászt, az elvesztés feldolgozását, a szeretettel emlékezést, a nem felejtést. Mindeközben nem elhanyagolható az sem, hogy a szülőnek a nagyszülőhöz fűződő viszonya egyben figyelmeztetés és példa is lehet a legfiatalabb generáció számára.

A fenti gondolatok benne rejlenek a színdarabban, amelyben Gabi, a nagyszülőtlen kislány nagypapát nevel magának az idősek otthona egyik mogorva öregurából. A Benkő Ágnes rendezte mesejáték a celldömölkiek előadásában egyszerű, színes karton díszletben, játszóteret idéző környezetben elevenedik meg. Mindössze hat ügyes szereplő bonyolítja le a cselekményt: Marton Mercédesz copfos, piros kalapkás, rövidnadrágos Gabi, a focilabdával dekázni is szakszerűn tudó Piller Ádám pedig a póklábgyűjtemény-tulajdonos Marci gyerek. Nagy Gábor korrekten angyalszárnyas szellemmé avanzsáló Nagypapa-figurája és Hajba Beatrix tramplicipős ápolónője mellett ott van még Sipos László mint gengszternevetésű kerttulajdonos, valamint a nagymamaként már számításba nem vehető Johanna (Nagy Zsuzsi) fiatal, keringőző emlékalakja.

A Soltis Lajos Színház másik pesti turnéján a Hantocskát adta elő. Ezt a produkciót a K2 Színház szerzői-rendezői, Benkó Bence és Fábián Péter hozták létre. Ha a Gabi és a repülő nagypapa témája részben a halál, akkor a Hantocskáé egészen az. Eleve úgy kezdődik, hogy odaát, „a Kés Elek Általános Halál és Kaszás-képző Szakiskola végzős diákjai záróvizsgára készülnek. A halálpalánták közül Hantocskára – az izgulós lyányra – esik a választás, hogy bizonyítsa rátermettségét és átsegítsen valakit a túlvilágra.”

Az alkotók ezernyi halálos poént csiholtak, és amelyik mohácsis, azt annak rendje és módja szerint többször is elsütötték. Amelyik nem mohácsis, azt is ismételték, és akadt talpraesett gyereknéző, aki rögtön meg is válaszolta a neki is feltett „Mi az a költői kérdés?” kérdést. A Rossz napot kívánok! köszönéstől kezdve a láthatatlansági mellényig terjedt a vicces be- és kiszólások hosszú sora, s ezenközben az előadást elmozgatta az oldalt ülő, nézőként és hanghatáskeltőként is funkcionáló szereplők derűje és játékkedve. Mindenekelőtt a címszereplő diáklánykát játszó Boznánszky Anna mutatott olyan színészei erényeket – természetességet, könnyedséget, ritmusérzéket –, amely kiemelte alakítását az egységes csapatmunkából. Érdekes jelenségnek mutatkozott a lovag figuráját hagyományos eszközökkel elrajzoló Sipos László, aki egyszerre, vagy talán inkább egymás után volt túl sok és túl kevés.

Tartalmaz ez a vidáman tobzódó, energikus szómenés mesei történetet is, a haláltól rettegő Ubul királyról (Tóth Ákos) és az ő megtalálandó lányáról, Turbina hercegnőről (Marton Mercédesz), aki egyébként az ország legjobb kapusa, úgyhogy a kezére pályázó vitéz gólt kell hogy rúgjon neki. Aztán a végén egy szép, lírai félperc, amikor a halállal menendő király és az ő lánya elbúcsúznak egymástól. Amiből megtudhatjuk, hogy mégsem könnyű egy apától megválni, akkor sem, amikor már szívesen megy el.

Stuber Andrea