Életünk tükre

Lúdas Matyi ((Dobay Márti Színjátéktér)

Vannak mesék, amelyek színházi feldolgozás során is költői műként tiszteltetnek és viselkednek. Mások viszont egyszerűsödnek, poézisuk lehántódik, s jószerével népmeseként élnek és variálódnak tovább a színpadon. Az előbbire példa a János vitéz, amely nem szokta elveszíteni Petőfi Sándor-i jellegét s szövegét a színpadon. Az utóbbinak jellemző esete Fazekas Mihály Lúdas Matyija. Abból valószínűleg kevesen tudnának annál az egyetlen sornál többet idézni, hogy „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza”. (Egyvalakit tudok, aki még egyvalamit tud belőle: „Matyi a' képét okosann bétudta vakolni”.)

A két mű színházi hasznosítása közötti módszertani különbség elsődleges oka alighanem a költői nyelv különbözősége. Meglepő talán, de harminc év sem telt el a Lúdas Matyi és a János vitéz születése között, az olvasó mégis úgy érzi, mintha Fazekas Mihály elbeszélő költeménye sokkal régebbi nyelvi korszak lelete lenne. Ha csak ezt a két művet vetjük egybe, már ebből megérezhetjük, milyen revelációt jelenthetett Petőfi hangja, nyelve a magyar költészetben. Fazekas Mihály nehézkesebb, komplikáltabb szóhasználatú, régies helyesírású hexameterei ma valószínűleg az érthetőségi küszöb környékén tanyáznak. Miközben maga a Lúdas Matyi-sztori, mint igazi archetipikus történet, él és virul, s rendszeresen közönség elé kerül.

Hogy ez magának az egyébként több sebből vérző cselekménynek köszönhető, az nem kétséges. Aligha véletlen. hogy a Lúdas Matyit számtalan formában feldolgozták, a bohózattól a vásári komédián át a rajzfilmig. Az is valószínű, hogy Lúdas Mátyás és Döbrögi (keresztnév nélküli) Uram afférja toposszá vált. Döbrögi, sőt: döbrögik – a név fogalommá lett, kiskirályok, zsarnokok, csákmáték, a törvényt szelektíven tisztelő, a maguk javára használó, mások zsírján hízó, tisztességtelenül meggazdagodó, gőgös és agresszív urakat értünk a kifejezésen. És nem megy ki a divatból az istennek se.

A Dobay Márti Színjátéktér, amennyire ez az interneten fellelhető, dunakanyari illetőségű társaság. Előzménye az Ámulat Társulat, amelyet 2007-ben Kismaroson alapított a társulatvezető Dobay Márta, aki mozgásszínházi műhelyekben nevelődött, majd a múlt század utolsó éveiben Svájcban, klasszikus, echós szekeres vándorszínházban edződött. 2005 óta itthon hoz létre előadásokat amatőr színészek és privát háziállatok közreműködésével. Fegyenckaland című produkciójukkal idén januárban a Nemzeti Színházban is felléptek a II. Pajtaszínházi Szemle keretében, s egyebek közt Rejtő Jenő-előadás, valamint lovas-tüzes show szerepel a repertoárjukon.

Lúdas Matyi című produkciójukkal Verőcén mutatkoztak be a Vízi Színpadon, a hagyományos nyári családi nap keretében. A panorámás, Dunára néző színpadra mindössze egy fekete-vörös leplet állítottak ki. A paraván benyomását keltő, szélfútta tárgy első pillantásra bábelőadást ígért, de csak a kellékek és a gyorsöltözéshez előkészített, jelzés értékű jelmezek elrejtésére szolgált. Mindazonáltal jól sikerült bábszínházas leleményként értékelhettük, ahogy Lúdas Matyi a lúdját egy hosszú kesztyű és az ingujja segítségével megelevenítette.

Indításként torzan szóló, fülsüketítő műdalbejátszás teremtett vásári hangulatot, majd a megjelenő három vásározó hirtelen úgy döntött, hogy előad egy történetet. Kiosztották a szerepeket. A legkomplexebb feladat a nagy mosolyú sihedernek jutott (Ungi Krisztián), hiszen Lúdas Matyinak hiányszakmákban, ácsként és orvosként is helyt kell állnia a mesében. Döbrögi megformálásához Szomráky Pálnak belepumpáltak némi levegőt a pufajkájába, hogy felfuvalkodott legyen. Ezt a kis akciót az előadás megszámolhatatlanul kevés színészi-rendezői ötlete közé sorolhattuk.

A produkció láthatólag minimális befektetéssel jött létre: három játszó személy, néhány lógó aljú ruhadarab, borzalmas paróka, rémes zenebejátszás – és fél óra sem kell a négy levonás gyors lebonyolításához. A társulat javára írom, hogy magával a veréssel sem pepecseltek sokat: 11, 21, 30, 25 – így számolta a botütéseket az ispánt játszó Dobay Márta. (Szerintem matekból megbukott – mondta mögöttem a kritikus hajlamú, ismeretlen gyereknéző.)

Tulajdonképpen csupán Ungi Krisztián színpadi mozgása és futólag beiktatott tánca utalt arra, hogy színpadra termett személyeket látunk. Dobay Márta fejlett kommunikációs készsége is érzékelhető volt azon, ahogy a közönséget megszólította. (Befizettétek az adót? Gyertek, gyerekek, kastélyt építeni Döbrögi uraságnak!) Igaz, mint az nemritkán előfordul a gyermekszínházban, az interaktivitásra buzdítás nem komoly szándék. Mit is kezdenének a szereplők – akiket csak a színházi konvenciók alapján fogadhatunk el a Lúdas Matyi hőseinek – valódi néppel, valódi véleménnyel, valódi akarással.

Stuber Andrea