Sírnyi lyukban

Molnár Ferenc darabjai közül a Liliom a leguniverzálisabb. Alkalmasnak bizonyult arra, hogy Amerikában sikeres Broadway-musicalt készítsenek belőle, valamint arra is, hogy drámai világábrázolás tárgyává tegyék művészszínházak komoly rendezői. (Itt jegyzem meg, ha lenne színházi időgép, váltanék egy visszajegyet az 1940-es New York-i Liliomra, Ingrid Bergmannal Julika szerepében. Pásztáznám a nézőteret is, ott van-e valahol az a nagydarab, fehérhajú, monoklis ember.) Érthető, ha Bocsárdi László, aki a klasszikus remekművekhez vonzódik, s szigorú, elvszerű darabválasztó, éppen ehhez az opuszhoz nyúlt.

A Liliom története a Városligetben és a másvilágon játszódik. Bocsárdi és díszlettervezője, Bartha József egyszerű, szikár térbe helyezték. A színpad közepén egy fém állványzat mered, vékony oszlopokkal, rudakkal. (Hasonló keret ez, mint a rendező másik idei munkájáé, a szatmári Tévedések vígjátékáé.) A döngő fémrácsozat-padlót sávokban szántják fel az oldalt elhelyezett reflektorok. Aligfények és árnyékok érik a színészeket. A színpadra elsőként beszaladó Juli, vagyis Vass Zsuzsanna arcát sokáig meg sem világítják. Ez nyomasztó, ugyanakkor fokozza a várakozást. Már jócskán benne vagyunk a három nő tercettszerű szóváltásában, mire végre szemügyre vehetjük Juli arcát. Kicsi, makacs, dacos szájú lány. Az aggodalom a homlokán fog kivirágozni, azon a finom, háromujjnyi helyen, ami a rövid, barna frufruja alatt fehérlik.

Eddigre már érezzük, hogy Bocsárdi László miféle erős disszonanciákra építi a Liliomját. A szöveg az eredeti – cseléd, kimenő, elcsapják és így tovább –, a figurák viszont teljességgel maiak. Kiss Zsuzsanna jelmeztervező a laza, nem túl igényes divatkövetést jelző ruhadarabokba öltöztette őket. A szavak és a képek közti évszázadnyi differencia rögtön teremt egyfajta termékeny feszültséget. A másik meghatározó elem az, hogy az állványzat tetején egy vonósnégyes üldögél szolgálatkészen. A zene, amelyet a jelenetek között/alatt megszólaltatnak (Boros Csaba kompozíciója), fölébe nő a lenti világnak, egyben meg is emeli. Nem könnyű pedig megemelni, mert igen nehéz, kemény világ az ott lent. Nemcsak a láthatósági dzsekit viselő titkosrendőrökkel van benne gond, akik egy egyszerű utcai razzia során földre teperik, bántalmazzák az embert, de még a cselédlányokkal is, akik, ha összekapnak, maguk is tettlegességig, durva lökdösődésig fajulnak.

Ebben a Liliomban mindenki kétségbeesetten butának és boldogtalanul agresszívnek mutatkozik. Talán csak Pálffy Tibor mélán pontos Ficsurja nem, akinek úgyis mindenki fiatal. Mátray László Liliomként vezéralakja a társadalminak ható defektusnak: az érzelmek megrekedésének. Van egy pillanata, sokért nem adnám, ha akkor végre felszabadultnak láthatnám. Amikor megtudja, hogy Juli gyereket vár, egyedül marad a felzengő zenével és a spéci rollerjével. Fut egy fél kűrt a járgánnyal, majd felkapaszkodik az állványra és lengeni kezd, mint tornász a nyújtón. Akkor, ott, azt remélem, felfénylik az arcán az elengedett öröm.

Az események az eredeti jelenetsorrendben zajlanak: Liliom előbb meghal, majd visszatér, hogy valami jót tegyen a lányának. Ez nem sikerül ugyan, de –  dramaturgiai újdonság az előadásban! – Julikája felismeri őt, hiszen felidézik, megismételik egy réges-régi dialógusukat az agácifákról. Egyébként a Bezsán Noémi játszotta kislány különös mozgás- vagy tánckoreográfiát ad elő. Lehet, hogy Závoczi (vagy Zeller?) Lujzának, ha felnő, dolga lesz majd a szép művészettel. Közben Benedek Ágnes kislányos bájú Marija egy potenciális Julikából válik a Gajzágó Zsuzsa esengő szemű Muskátnéját is túlnövő nagyságává.

Ez az erős, letisztult, közhelykerülő produkció kevés eszközt használ, úgy fejez ki sokat. Egy sírnyi lyukban hozza össze egymással Molnár hőseit. Rácz Endre folyton káráló Hollundernéja hurcolja hozzá előadás-hossziglan a szemfedelet. Emblematikusnak hat Mátray Liliomja a másvilági kihallgatási jelenetben. Zilált hajzat, gyerekesen csodálkozó szemek, zárt állás, óvatosan fegyelmezett testtartás. A bal karját minden megszólaláskor vádlón-mentegetőzőn előrelöki, kezével döfödi a levegőt. Egy ismétlődő mozdulat, amibe belesűrűsödik értetlenség és konok reménytelenség.

Stuber Andrea