Hánykolódik, de el nem süllyed

A magyar színház virágkorát éli. A magyar színház válságban van. A lehetséges megállapításoknak ez a két véglete. Az tény, hogy a színház iránti érdeklődés évről évre nő. Amikor 2006-ban a statisztikai adatok 4,4 millió színházlátogatót összegeztek a 2005-ös évre, soha nem látott színházi konjunktúráról cikkeztek a lapok. Egy évtized elteltével ez a szám a harmadával lett nagyobb! 2014-ben és 2015-ben hatmilliónál több színházjegy fogyott. Bár 2016-os adattal még nem rendelkezünk, színházi nézőtereken gyakran megforduló emberként tanúsíthatom: szemmel láthatólag nemigen változott a tendencia.

Hogy mit néz ez a sok ember, az más kérdés. A legnagyobb közönséget az Operaház vonzza. Amely intézmény maga is meglepődött, amikor márciusban a bérletet vásárlók kilométeres sora állt az Erkel Színház előtt, s az első napon hatszor annyi bérletet adtak el, mint amennyit a tavalyi nyitáskor. A legnézettebb produkciókat a Budapesti Operettszínházban és a Madách Színházban játsszák. A „legtöbben látták” évi tízes listájára csak elvétve kerül fel egy-egy prózai bemutató. (Általában a Vígszínházból, legutóbb alighanem a Bodó Viktor rendezte A revizor.) Az adatokból joggal – és privátim kicsit szomorúan – vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a magyar színház zömmel és elsősorban azt a feladatot tölti be, hogy szórakozást, kikapcsolódást nyújt a publikumnak.

Ez önmagában nem volna baj, főleg ha az üzleti típusú színház időnként még olyan gesztusokat is tesz, mint Szirtes Tamás Madách Színháza, ahol a következő nagyszabású zenés bemutatót, a Szerelmes Shakespeare-t fesztivál övezi, amelynek keretében megnézhető lesz például Schilling Árpád hamlet.ws-előadása krétakörös színészekkel, valamint meghallgatható Az én Shakespeare-em címszó alatt egy sor jeles színházi alkotó, Bocsárdi Lászlótól Zsótér Sándorig.

A helyzet ott nehezedik meg, ahol a műhelyek számára a színház társadalmi szerepének fontossága és/vagy a színházművészeti ambíció a vezérelv. Az ilyen társulatok, csoportosulások alighanem veszélyesebben élnek: kiszolgáltatva részint a közpénz elosztóinak, részint a közönség kegyeinek. A független színházak számára az a kardinális kérdés, hogy jutnak-e annyi pénzhez, ami a folyamatos működésüket biztosítja. A legrangosabb művészszínházakban pedig alkalmasint az, milyen helyárral adhatják a produkcióikat, hogy még megfizethetőek legyen azok számára, akiknek csinálják.

Magyarországon egy év alatt több mint 25 ezer színházi előadás zajlik le. Átlagosan napi hatvannál több tehát, beleértve a legtikkasztóbb nyári napokat is. A kínálat több mint fele a fővárosban látható, ahol ennek az áprilisnak egy egyszerű hétvégéjén, péntektől vasárnap estig 164 színházi előadásból lehet programot választani. A pesti kőszínházak mindegyike hatalmas repertoárt visz, a Nemzeti Színház például több mint ötven darabot tart műsoron. De más prózai színházak is 10-13 különböző produkciót adnak egy-egy hónapban, tehát kettőnél többször egyik sem megy. Számos előadás csak havi egy alkalommal kerül közönség elé, s hasonló a gyakorlat a független színházakban is, legfeljebb ott az az ok, hogy nincs pénz többször kitűzni, vagy nehéz egyeztetni a szereplőket.

A feltűnő játszásritkaságnak a közönség és az alkotók szempontjából is megvan a böjtje. Egyrészt nem könnyű elkapni a megnézésre kiszemelt előadást, másrészt – ez a súlyosabb – a havonta egyszer játszott produkcióknak nincs módjuk összeérni, fejlődni. Ez a működés valószínűleg olyan, mintha színészek rendszeresen halálugrásra vállalkoznának, amikor felmegy a függöny és belefognak a premier után két hónappal a harmadik előadásba.

Azok a nézők, akik színházba nem az elandalodás, a nevetgélés vagy épp a társasági esemény kedvéért járnak, egyre éhesebbek arra, amit a színház nyújthat. A gondolkodásra, a szembesítésre, a felismerésre, a közös átélésre és átérzésre. A színházcsinálók pedig, akik tisztában vannak evvel az igénnyel, gyakran maguk sem tudják, akarjanak-e megfelelni ennek, és ha igen, mivel és milyen módon. Régen sok minden egyszerűbb volt: a helyzet, a kontextus, a korlátok és a lehetőségek. Mára a keretek is szétcsúsztak. Például kimozdultak biztonságos pozíciójukból a klasszikus drámák. Egyáltalán: a szöveg. A színházi bemutatók mind jelentősebb hányada alig-szövegből indul ki, és vagy úgy is marad, vagy a próbafolyamat során alakul ki a textus. Evvel párhuzamosan alighanem változó félben van az alkotói hierarchia is: az úgynevezett rendezői diktatúra lassan a múlt ködébe vész, egyenrangú résztevők csapatmunkája lesz jellemző a színházcsinálásra, ahol a funkciók közti éles határok elmosódnak.

Valószínűleg ez lesz a jövő, legalábbis azon a mezőn túl, ahol a hatalom kádereinek térfoglalása zajlott le, illetve zajlik. Ha csak az elmúlt egy évre pillantunk vissza: Sopronban a Petőfi Színházban Réthly Attila több mint ígéretes pályázata lehetőséget kínált a reményteli váltásra, ám a város nem élt vele. Ahogy a budapesti városházán sem ragadták meg az alkalmat, hogy az Újszínház politikailag és szakmailag kínos ügyét, ha késve is, de rendezzék, s Dörner György kétes korszakát lezárva másik igazgatót válasszanak a 11 további pályázó közül, akik közt fiatal alkotócsapatok is ajánlottak izgalmas, jövőbe mutató elképzeléseket. Dunaújvárosban érthetetlen és nehezen indokolható vezetőváltás zajlott le oly módon, hogy a polgármester negligálta a szakmai bizottság egységes véleményét, pedig már a szakmai bizottság elnevezés is erősen túlzó, mert törvény biztosítja, hogy a színháziak ne lehessenek benne túl nagy súllyal jelen. Erre jött a még irracionálisabb szombathelyi színházi történet, amely bizonnyal maga után fogja vonni az előadó-művészeti törvény megváltoztatását is: annyit se kelljen a szakmaisággal bíbelődni, mint eddig.

De visszatérve a mit? és hogyan? kérdésére, ez nyilván száz szempontból foglalkoztatja az alkotókat. A vidéki színházak kisebb terhet vesznek magukra, hiszen a legtöbb esetben „egyetlen színház vagyunk a megyeszékhelyen, minden igényt ki kell elégítenünk, népszínház jelleggel működünk” jelszóval kiszámítható, kockázatmentes évadtervekkel operálnak: bevált vígjáték, ismert klasszikus, agyonjátszott zenés mű és gyerekdarab alkotja a programot. Kortárs magyar dráma, szerzői színház, a próbafolyamatban létrehozott darab, kísérleti előadás vidéken legfeljebb kis kamaraszínházban vagy stúdióhelyiségben jön létre. Bár nem egy teátrum a stúdiószínházában is kommersz darabokat vagy egyszemélyes esteket kínál. Alig akad olyan vidéki város, ahol annak reményében lehet színházba menni, hogy izgalmas szellemi, művészi invenciót tapasztalunk. Kecskemét, Miskolc és Szombathely áll ezen a vártán, s nem szűnő reménnyel tekintünk Székesfehérvárra, Nyíregyházára, valamint érdeklődőn fordulunk Debrecen, Szeged felé is.

Budapesten a finanszírozás és a közönségvonzás mellett alighanem a bemutatókényszer a legkényesebb feladvány. Hogy a nagyüzemi termelés ne ölje ki a munkából a lényeget, az ihletet. Hogy a független szférában se azért szülessen meg egy produkció, mert éppen adtak pénzt valamire. Ami a nagyüzemeket illeti, a Nemzetiben mind fáradtabban követhetjük Vidnyánszky Attila egymáshoz hasonló színes-zenés-mozgalmas rendezéseit és azokat a módfelett különböző kvalitású rendezőket, akiket a vezérigazgató a Nemzetibe hív: Árkosi Árpádtól és Dér Andrástól kezdve David Doiasvilin és Viktor Rizsakovon át Zsótér Sándorig. Egyes szám első személyre váltva: aggodalommal figyelem a Vígszínház társulatában mutatkozó erős fluktuációt. Már 6-kor boldog izgalom fog el, ha este a Katonába vagy az Örkénybe megyek. Múlhatatlan kíváncsisággal ereszkedem alá a progresszív független csoportosulások félkomfortos színházi bugyraiba, legyen bár a Szkénében Pintér Béla vagy Horváth Csaba, a Trafóban Titkosék vagy a TÁP, Füge a Jurányiban, Nézőművészeti a B32-ben vagy Balázs Zoltán Maladypéje a lakásukban. 

Ha az elmúlt év színházi értékeiről engem kérdeznek – és ez épp ez az eset –, akkor azt említem meg, ami nekem biztosan megmarad. A nézői arcok a Katonában a Székely Kriszta rendezte nagy formátumú Nóra-előadása végén. Férfiakon, asszonyok látszottak a hirtelen támadt önvizsgálat árnyai. Aztán Bajomi Nagy György megkorosodott, de felnőni nem tudó gyerek-Hamletjének magába fordulása a szombathelyiek Shakespeare-jében. B. Fülöp Erzsébet Arkagyinájának kétségbeesése a marosvásárhelyi Sirályban. A Nemzetiben a Zsótér rendezte Galilei élete katartikus, múlt-jelen-jövőt felvillantó záróképe Törőcsik Marival és a fiatalokkal. Keresztes Tamástól egy másik korszak Őrültjének másik korszakos Naplója. A szőke Mezei Kinga csodálatos Edith Piafja. A fejemben dúló párharc a Kamra Terror-előadása alatt, amikor dönteni kell, hogy elítélem vagy felmentem a fenyegetést jelentő utasszállító-repülőgépet lelövő katonát. Sárosdi Lilla mint a csillogó ruhájából kibuggyanó Lopahina a Dollár Papáék Csehovjában. Bajor Lili nagy szeme a Forte Társulat Patkányok-előadásában. Znamenák István színes luftballonjai Eörsi István eljátszása közben, és Szamosi Zsófi cigarettát tartó keze Maléter Pál özvegyeként. A Pál utcai fiúk csatakos csapata a Vígben. Vagy amikor a miskolci Kivilágos kivirradtig hősei körül és által lassan megváltozik a világ és a korszak. Az Örkényben a József és testvérei megnyugtató, felszabadító játékossága. A Maladype Dada Cabaret-jának őrült revüje. Pál András Gábor Miklós-díjas alakításának hőfoka a Téli rege Radnóti színházi bemutatójában. 

Ha kérhetek egyet ennek a cikknek a végén egy jó tündértől (bármelyik meséből vagy Molnár Ferencétől vagy az Örülünk, Vincent?-től), akkor hirtelenjében azt, hogy a színházi alkotóknak adható legnagyobb állami művészeti díjat, a Kossuth-díjat ne politikai-ideológiai-kormánypárt-kötődési érdemekért osztogassák! És főleg ne politikai-ideológiai-kormánypárt-kötődésű emberek személyes adományaként az ő barátaiknak. Ennek értelmében a jövőre nézve azt kiáltom, hogy Kossuth-díjat Börcsök Enikőnek, Csuja Imrének, Fekete Ernőnek, Fullajtár Andreának, László Zsoltnak, Mucsi Zoltánnak és Pintér Bélának!

Stuber Andrea